Nógrád, 1967. május (23. évfolyam, 102-126. szám)
1967-05-21 / 118. szám
1 9fi7. május SÍ. vasárnap'.' wöenín Q Földes György: A PÉNZ Amikor jó huszonöt esztendővel ezelőtt Bencze Jenő vállalati könyvelő és felesége, született Márkus Piroslca házasságot kötöttek, örökölték Márkus nagymamától a zugligeti családi házukat. Ebben a házban született és nőtt fel az első gyerek. a most huszonkét éves János, majd a második gyerek is, az immáron tizenkilenc éves nagylánnyá cseperedett Ilonka. A fiú egyetemista, a lány tavaly végezte el az élelmi- szeripari technikumot. Amióta a gyerekek felnőttek, a mama is dolgozik, statisztikus egy óbudai vállalatnál. A kis család békés és kiegyensúlyozott élete a múlt év elején megváltozott: a mama tisztán száznegyvenezer forintot nyert a lottón, annak a két szelvénynek az egyikével. amelyet hetenként kitöltött. bízván a szerencséjében, mint annyi sokan níások. — Naív lélek vagy Piroskám, ha azt hiszed, hogy pont nekec1 lesz majd ötös találatod — mondta nem is egyszer Bencze a feleségének. — Nem vagyok olyan nagy- igényű, és telhetetlen sem vagyok. Én megelégszem négyes találattal is — felelte, és amikor kifizették a száznegyvenezer forintot, valóban nagyon elégedett is volt. Eleinte egészen jól indult a tervezés. Különösen az csigáz- ta föl a családot, hogy nyáron, a szünidőben, a mama pénzt és fáradságot nem kímélve. meglepetésként mind a négyük számára háromhetes külföldi IBUSZ-utazást szervezett a Dalmát tengerpartokra. Szerfelett elégedetten. vidáman és napsütötte barnán érkezett haza a család, kis otthonába. — Nem ismerünk rád, Piroska— mondták a kartásnők a hivatalban, és nem győzték dicsérni, hogy mennyire megfiatalította a lottónyeremény, meg a nyaralás. De nemcsak ennyit mondtak a kollégák a hivatalban, hanem azt is mondták, hogy „adj kölcsön Piroska nyolcezer forintot,? mert hisz te most gazdag vagy ’, és azt is mondták, hogy „adj kölcsön Piroska tizenötezxet, hogy be tudjam fizetni a nekem juttatott szövetkezeti lakásra az alaptőkét.” Legalább húszán kértek tőle kölcsönt a vállalatnál, ezertől húszezerig, mire Piroska azt felelte, hogy előbb meg kell beszélnie a családdal, mert hiszen har- mincezret már ráköltöttek a nyaralásra, és a megmaradt száztízezerrel más tervük van. De ezt Piroska csak úgy mondta, mert az otthoni tervek korántsem tisztázódtak még. Űtban a nyaralásból hazafelé, a vonaton, már volt ugyan némj vita. de Piioska abban egyezett meg a férjével, és a két gyerekkel is. hogy majd nyugodt körülmények között otthon megbeszélik az egész ügyet. Már az első vasárnap. amikor együtt volt a család, sor is került erre. — Bözsinek feltétlenül adnunk kell húszezer forintot — mondta Bencze a feleségének —. mert ha mi ilyen ió helyzetbe kerültünk. akkor vegye meg Bözsi is az új bútorokat. Talán könnyebben férjhez tud majd menni, — Egy vasat sem adunk Bözsi néninek — horkont fel János —, inkább vegyünk egy Wartburgot. Ha szétaprózzuk a pézt, semmire sem telik. — Szó sem lehet kocsiról — mondta határozottan Ilonka —, csak azért, hogy János a fruskáival éjjel-nappal furikázzon rajta. Inkább építsünk egy nyaralót a Duna-kanyar- ban. A papa még közölte, hogy neki kell három öltöny ruha. meg egy tavasza kabát. János szmokingot és szarvasbőr zakót igényelt, Ilonka két tavaszi és két nyári kosztümöt kért, ezenkívül egy kisesté- lyit, hogy majd télen legyen miben elmennie az üzemi bálra. Csak éppen a mama nem kért semmit, hanem elővette a noteszát, és a golyóstollával egymás alá fölsorazony nem tudta elviselni, hogy valakit erősebbnek tartsanak nála. Bár bizonytalanul, gyakorlatlanul mégis tizenegy nyomást kipréselt magából, de annál többet nem bírt, hiába erőlködött. Buckó azonban nem nyúlt újra az ütközőhöz, valahová félre ment, állítólag, hogy rendbe tegye a nadrágját, de ezt csak olyan rosszmájú ember jegyezhette meg, mint a szalmahajú Pozvég, akinek hátsó gondolaton kívül az életében még soha nem jutott eszébe semmi. — Hát, kisfiam, ki fizet kinek? — kérdezte Csala. — Én nem, az biztos — mondta Bivaly. — Aki nem érnéd nem ember! — kiáltotta közbe Smi- tola. Ki tudja. milyen ördög bujkált a brigádban azon a napon, mintha megbolondultak volna, sorra emelgetni kezd lék az ütközőt. Becsületbeli ügy lett ebből a súlyemelésből, egyre komolyabban vették, furcsa, szinte érthetetlen módon mindennek, emberségnek, erőnek. férfiasságnak, rátermettségnek fokmérőjévé lépett elő, már nem lehetett akarni, vagy nem akarni, mindenkinek helyt kellett állni, bizonyítani kellett. Ki kétszer, ki háromszor. ki négyszer nyomta ki a vasdarabot. Képzeletben lassan kialakult a sorrend már csak Kaszás volt hátra, a fiatal szakmunkás, akinek a szüleit elnyelte egy bombatölcsér a háború alatt, akit a nagynénje nevelt Vácott. csendes, félszeg, vékony fiú. Az alvázlakatosok között nem élhet meg a gyenge, kíméletre senki sem számíthat. Ezek a kemény emberek most mégis szorongva lesték, mi fog történni. Kaszás sápadt volt, belekapaszkodott az ütközőbe, a válla magasságáig fölerőlköd- te, de kinyomni már nem tudta. Űjra nekiveselkedett, már a feje mellett billegett a vasdarab, amikor könyökben elbicsaiklott a karja. Hagyjad, kisfiam — mondta csendesen Csala, de érezte, hogy késő, a fiú már nem másokért, saját magáért teszi, amit tesz, hiába mondana akármit Kaszás újra és újra megpróbálkozott, nem is hallotta, mit mondanak neki a többiek, nem is látta őket, a veríték végigcsorgott az arcán, a fogát csikorgatta, kínlódva, kapkodva szedte a levegőt. Nézni is rossz volt. — El kell venni tőle ' — mondta Buckó. — Vegyük el tőle! — lökte meg Pozvéget, de nem mert senki közelebb menni. S AKKOR megtörtént, amivel senki sem számolt, egyszer csak Kaszás már a feje fölött tartotta a nagy vasdarabot aztán erőtlenül ellökte magától, az szinte súrolta a ruháját, de nem történt semmi baj. — Jól van. kisfiam — mondta Csala. Kaszás csak mosolygott. — Akkor ki fizet kinek? — kérdezte Buckó. De nem válaszolt senki. kozbatva, jegyezni kezdte, hogy ki mit igényel. A noteszlapra először fölírta: „Kölcsönök a hivatalban”, es sorolta egymás után: Berek - né nyolcezer, Godai Juci ezerötszáz, Ferenciné tizenötezer, Makai Berci húszezer, Letenyei hétezer, Kengyel bácsi a hivatalsegéd, ötszáz, összesen: ötvenkétezer forint. Amikor ezzel végzett, új rovatot nyitott. „Kiadások a családra”: Bözsinek bútorra húszezer, Jánosnak Wartburg hetvenezer, Ilonkának víkend- ház nyolcvanezer, apunak három öltöny és egy tavaszi kabát kilencezer, Jánosnak szmoking és szarvasbőr zakó négyezer-ötszáz, Ilonkának két tavaszi, két nyári kosztüm és egy kisestélvi hatezer-ötszáz, nekem egy gyapjú sál százötven forint, összesen százki- lencvenezer egyszázötven forint. — Ez összesen annyi, mint — ismételte félhangosan — százkilencvenezer és egyszázötven forint — majd fölnézett a számoszlopukról és így szólt: — Az én kedves kis családom világosan láthatja, hogy mindenre nem telik. Ha hozzáadom az itthoni igényekhez a hivatali kollégáim kívánságait, akkor kétszáznegyvenkétezer és egyszázötven forintra lenne szükségem ahhoz, hogy mindenkit kielégítsek. — Ha anyu így foeja fel a lottónyeremény ügyét — siránkozott Honka —, és ennyire semmibe veszi a család érdekeit, akkor kár minden szóért, — Ügy látom — szólalt meg a mama némi szomorúsággal, dé nem kevésbé gúnyosan —, hogy a pénzből is megárt a sok. És én csak arra lennék kiváncsi, mi lett volna akkor, ha véletlenül egy ötös találattal és kétmillió forinttal áldott volna meg a sors? És a pénat, nem törődve a család zúgolódásával — ötszáz forint kivételével, — bent hagyta a takarékban, és sem a hivatali, sem a családi igényekből semmit sem elégített ki. Az ötszáz forintot pedig másnap bevitte Kengyel bácsinak, az öreg hivatalsegédnek, nem is kölcsönbe, hanem ajándékba és az elsejei fizetéséből megvette magának a százötven forintos gyapjúsálat. .. Felhőkre nyíló ablakok (Mező Sándor felvétele) 7 7 angolnak a muzsiktiJ-l sok a kerti asztalok előtt, eperfa, akác alatt, mindenütt, ahol csak tenyérnyi kis hely van lombos fának, piros abrosznak két- három asztalon, s a baknak, hol hordót lehet csapolni. „Szeretnék május éjszakáján letépni minden orgonát..." Most nyílik, most bolondít az illata, most már a szerelmes, fehér éjszakák jönnek. A hóvirág már elillant. A gyöngyvirág menyasszonyruhája már tépett. Érett, szép asszony nevet a kertben: orgona. Nehezek, hódítok az éjszakák, nyitott az ég, csillagos. Miért nem tudsz aludni? Az orgona! Virágzik az orgona. Tudományos nevén — ebből fordították le — Syrin- ga. Síp. Mert május éjszakáin ott áll a kertben, abKöbányai György: ORGONA VIRÁG lakod alatt, megfújja a sípot, és sípszava bűbájt, csillagport, bánatot, emléket, visszatekintő kedvest és új- rahangzó, régi, jó szavakat idéz. Vigyázz, mérgező! Car- ducci is vele búcsúzott: Ó, halvány orgona! A csillagok a tengerárba hullnak. S kihűl szivem a dalnak otthona. .. Magyar virág. A tudós, Rapaics Raymond boldogan, s egyben szomorúan fedezte fel. Itt élt a magyarsággal évszázadokon át, „de csak akkor eszméltünk magyar őshonosságára, amikor már késő volt”. Bécsi kertészek szelídítették meg a tőlünk és a Balkán szikláiról származó vad cserjéket. Legelőször a XVI. század végén virágzott az európai kertekben. Először az arisztokráciáé volt. a biedermeierben lett a nép virága. Megfigyelted, hogyan viszik? Mint a rántani való tavaszi csirkét. Összekötve a lába, s lógatva a kézben, fejjel lefelé. Küldik a kertek, a kicsiny házak. Reggelenként figyeld csak! Zsúfolt a villamos, a busz orgonával. A csuklón lóg, a kis táskák, szatyrok mellett. És este! Munkából jövet, hazafelé! Ugyanannyi csokor utazik ismét a városon végig. Csak most más-más csuklóján. Viszik haza. „Toncsi hozta, tudod, az a kis negyedikes.” „Laci mamája küldte, hát nem kedves?” S van egy nagy veszély is! Némely virágárus orgonacsokorral kereskedik! És láttam már városi embert, — most, májusban! — orgonát vásárolni. Orgonát! M ert orgonát „készen venni” annyi, mint feleséget vásárolni, lemondani a mátkaság édes heteiről. Orgonát szakítani kell. Saját kezűleg. Csokrot kötni, és csokrot vinni. És orgonát küldeni (kivéve télen) nem szabad: vinni kell, hódolni és hódítón. . . . Milyen igaz szeretnék május éjszakáján tetépni minden orgonát...”
