Nógrád, 1967. április (23. évfolyam, 77-101. szám)
1967-04-16 / 89. szám
NÖGR ÄD 8 13S7. április 16, vasárnap Kiss Attila: Líra DANYI GYULA KÉT VERSE Reszelni szép Beszélni szép, tenni még szebb. Ó, ti harsogó, nagy szavak nem hozhattok én rám szégyent mert már tettekre váltalak ... Nem kiabálok csak halkan cselekszem már, hogy szép legyen, ami szárnyat bont a dalban ne essen rám, mint szégyenem. Cet a dzsungelben Vérzik Vietnam és nekem — Mit képen láttam én — eszembe jut félelmesen a dzsungelszövevény, hol csordában legel a láng nem választ, nem hinnél mindent ropogtat, oly falánk, nyomán semmi nem él, benne kiszárad, megvakul a vízvilági szem. Miért nem marad a nagy úr a cet a tengeren? Elefánt otthonába lám megélni nem lehet, annak, kinek az oldalán úszóhártya lebeg. A VÉRBÉLÜ körte augusztus közepére megtotyakoso- dott. Csak arra volt már jó, hogy egymást ijesztgessük vele, enni nem ette senki. Dos különösen félt a spriccelő sárgás-barna kocsonyától, ő ugyanis minden nap elegánsan, kiöltözve jött. Pokolian tudott vigyázni a ruhájára. A gentleman ... Cali a motort féltette, szívesebben elviselte, ha valaki a fejére ejt egy félig elrohadt körtét, mintha a csillogó fekete Pannóniára akárha egy csöpp idegen anyag is odafröccsen. Mindig nevetnem kellett, ha Cali óvta a táltosát. Hülye gyerek. Szívbajt kap, ha egy karcolást meglát a tankon, ugyanakkor tizennégy hónapja jogosítvány nélkül motorozik. Nincs kedve elmenni vizsgázni, pedig folyton mondogatja, hogy a motor előző tulajdonosa a vizsgáztató bizottság főnöke. Hiszté- riázik, ha valahol meglát egy rendőrt. Többször meg is fogadtam már, hogy nagyobb útra el sem indulok vele. Még egyszer lekapcsolják valahol, aztán jöhetek haza, ahogy tudok. Csak Mutyit lehet belevinni ilyen buliba, neki mindegy. csak felkapaszkodjék Cali mögé az ülésre, lássa mindenki, hogy ő Calival lóg, ő igenis hozzátartozik a nyakasokhoz. Pedig egy frászt. Teljesen periférikus figura ő nálunk. Olyan, akit kritikus pillanatokban mindig leráz az ember. Cali anyja is utálja. Tegnap azt mondta, legszívesebben be sem engedné a körtefák alá. Persze Tarcali- né őnagyságánál ez mást jelent, mint nálunk. Köztünk nem azért periférikus, mert a majorba laknak, az apja a téesz kondása, régen meg cseléd volt Munknál. Egyszerűen a többség nem szereti. Nem hozzátok való, szokta mondani Cali néni. Szerintem sem közénk való, mert törleszkedő, mert sunyi. Jóska, a házi futballbírónk szokta védelmébe venni, ha szóba kerül ez a dolog, azzal, hogy ez a srác mindenre használható. Szerencse, hogy Jóska tíz napja üzemi gyakorlaton van Barcikán, azóta nemigen jön fel a faluba Mutyi. Ketten ülünk a falaj- ján. Cali szerel. Valami mechanizmus a kuplung körül nem működik elég simán, hát szerel. Néha gyanakvóan odales a körtére, amit a tenyeremen tartok, nem készül-e valami ellene, vagy a motor ellen. Tudhatná pedig, hogy nincs kedvem hülyéskedni. Kellemesen hűvös a kőoszlop, nekitámasztom a hátam. A gesztenyefa a kapu mellett olyan, mint egy megszorzott karácsonyfa. A százéves palánk meg olyan alatta, mint egy mesebeli boszorkány-kunyhó kerítése. — Dos mikor jön fel? — A munkással jön haza, ötre itt lesz. Hacsak nincs valami zűr a műhelyben a rézcsövek miatt. Cali felkapja a fejét. — Ma kihozza? — Megpróbálja. — Frankó. Legalább tud mivel foglalkozni... ÜGY VAN, hogy hét óra körül elmotorozunk Rásony- sápberencsre. Call felszedett hét elején, Miskolcon, a Híradómoziban egy tanítónőt, állítólag nagyon jó nála, sürgősen meg kell látogatni. Dos nem nézd jó szemmel az ilyesmit, utálja, hogy estére egyedül marad a faluban; ahány barátja, any- nyi felé. Cali azzal vigasztalja, hogy én már csak három hétig maradok itthon, szeptember elején vége a dalnak, Miskolc, további műszaki okosodás; s akkor majd együtt mennek „vidékre”. S Cali szerint az igazi szezon az őszi szezon... Ilyenkor, szinte akaratom ellenére, arra gondolok, Calikám, te még ősszel sem akarsz dolgozni? De ezt nem mondom ki, nagyon megbántanám vele. Ez a legérzékenyebb pontja, és érthetően ez. Amikor én érettségiztem, ő akkor kapta a pincér szakmunkás bizonyítványát, és négy év alatt összesen hét hónapot dolgozott. Rögtön a szabadulása után egyfolytában öt hóf'ársxegi György: Gólok és hétköznapok Megyénk erősödő irodalmi életének jelentős eseménye Várszegi György „Gólok és hétköznapok” c. regényének megjelenése. A szerző 1928- ban. Nagybátonyban született és jelenleg is szülővárosában dolgozik műszaki beosztásban. Evei számát tekintve fiatal író. de a Nógrád és a Palóc- föi.d olvasói eddig is gyakran találkozhattak nevével, és úgy t& kotlák számon, mint aki a te etseg marsallbotját viszi is kálijában. Regénye központi figurája a „nagymenő”, napjaink közismert típusa, akinek minden sikerül. A „nagymenő” ezúttal egy kisvárosi NB II-es bajnokjelölt futballcsapat közé-csatárának képében lép elénk. Dobos Ferenc, a volt Hiúság: válogatott és különböző !'.TB I-es csapatok dédelgetett kedvence, méltánytalannak tartja a fogadtatást melyben franciaországi disszidálásából való hazatérése után részesítik, önkéntesen vidékre „száműzi” magát, azzal a nagyon is céltudatos számítással hogy ottani szereplése nyo- rrv> ’ óavis felfigyelnek rá és tó' 'ogja kapni az ajánlató- : ' fővárosi nagycsapatok!'k A vidéki egyesületek két kézzel kapnak utána, és ő egykedvűen válogat a meghívások között „Mindig oda mentem, ahol többet kínáltak” — vallja a történe* folyamán. Egész léte a személyét körülvevő ajnározásokból táplálkozik, az alakításai nyomán összeverődő tenyerek, a szerelmüket felkínáló nők, a magatartása felett diszkréten szemet húnyó vezetők éppen olyan tartoz#»i életének, mint tündöklésének küzdőterén a fehérre meszelt vonalak, a partzászló, a labda, a kapuháló. Pályafutásának tapasztalatai, életiutinja által kialakított sajátos életszemlélete a jóakaraté leokéztetéseket, a „lelki bunyót” előregyártott elméleteivel veri vissza. „A foci mellé tettem le a garast, a gőzt abba adom, nem osztom két-három felé önmagamat” — mondja arra a célzásra, hogy nemcsak sportpálya, de munkahely is van a világon. A sikereiről így vall: „Ezen a nagy versenypályán, amit világnak neveznek, már a rajt tizedmásodpercében úgy kell indulni, hogy az ember a mellén érezze a célszalag ütését S ha ezt nem érzi, még azért a fáradságért is kár, mellyel a rajtgödröt kiásta magának.” A regény egyes szám első személyben íródott. Az eseményeket maga a főhős meséli el, abban a lelkiállapotban, amikor egy végzetes baleset nyomán megszűnt nagymenőnek lenni, arcáról már lepergett a biztonságos fölény merev maszkja, cinizmusa mindinkább nosztalgikus öniróniává válik és „szolid vágya már csak annyi, hogy márkás lábait legalább végtagok gyanánt használhassa, immár teljesen amatőr alapon.” A regény két nőszereplője: Jutka, aki bár kora alapján jogosult a felnőtt titulusra, Dobos iráni érzett szerelmében is meg tudja őrizni bakfis romlatlanságát, és Márta, a fiatal körzeti orvosnő, akinek meghódításával a középcsatár minden eddigi szerelmi sikerét szeretné betetőzni. A doktornő az első perctől kezdve tiltakozik a szimpatikusán arrogáns fiú gáláns rohamai ellen, de a rokonszenves széltoló végül is a szívébe lopja magát. Kettőjük bonyolult szerelméből — törvényszerűen — nem születhet más, mint az önmagukkal és egymással folytatott csatározások végeláthatatlan láncolata, melyből is végül a doktornő kerül ki győztesen. A kettős vereség: sportkarrierje derékbatörése és élete legnagyobb szerelmének elvesztése Dobos Ferenc életének drámai konfliktusa. A vasárnapok hőse egyszeriben a hétköznapok szürke figurájává degradálódik, s számára immár csak két lehetőség marad: vagy elsüllyed a teljes erkölcsi nihil hullámaiban, vagy meghatványozva önmaga erejét és pozitív tulajdonságait, szinte „saját bőrét is levetve” törekszik reálisabb alapokra helyezni az életét. A regény mellékszereplői a játékostársak: csatárok, hátvédek, fedezetek, akik többé- kevésbé a „nagymenő” differenciált változatai. Emlékezetes figurája a regénynek Zi- monyi, a fiatalkori erkölcsi defektjein felülemelkedő, esetlenségében is rokonszenves fedezet, Adányi, azaz Hipó, a robosztus középhátvéd, a maga blazirt-szkeptikus modorával, Korsós, a házasságában szerencsétlen, szerény és törekvő játékos és nem utolsó sorban a balszélső Szekeres, becenevén Selejt, aki az erkölcsi gátlástalanságnak olyan fokára sodródik, ahonnan már aligha van vissaiút. Napjaink ismert és sokszor túlzásig dédelgetett alakjait hozza premier-planba a történet, mely ha nem is társadalmunk sarkalatos problémáit feszegeti, de mindenesetre olyan jelenségeket és emberi sorsokat, melyek semmiképpen sem közömbösek, s melyekért áttételesen egy kicsit valamennyien felelősek vagyunk. A regény erénye olvasmányossága is, itt a stílus valóban testhez álló ruhája a gondolatnak. S bár a szereplők jelleméből, gondolkodás- módjából adódóan sok a „jassz” kifejezés a regényben, a szerző szerencsés mértéktartással alkalmazza, s mindig érezzük: erkölcsi Ítéletében felülemelkedik, mindig tudja, mit kell tennie, hogy a rossz felett a jót juttassa diadalra. Várszegi György első önálló kötete sikeres, jó bemutatkozás. Kíváncsian várjuk további művelt, amelyek bizonyítják, hogy szerzőjük nemcsak a „könnyű” műfajban, hanem a súlyosabb társadalmi kérdésekben is értékesen vall változó, sokszínű világunkról. Csukly László napot, aztán nagyobb megszakításokkal ötvenegy napot. Azóta, hogy eltelt az az öt hónap, vagy beteg, vagy éppen más étterembe helyezik, ha valaki érdeklődik a munkája iránt. Most beteg. Van egy pattanás a bal fülében, azzal jár négy naponként kezelésre. A négy év alatt legtöbbször végtag sérülésekkel bajlódott, de volt hetekig kellemetlenkedő szőrtüszőeyulladása, isten tudja hány körme levált, s örök tartaléknak mindig ott volt a jó öreg visszere. A bal lábszárán, a vastaghús mellett, jobb oldalon. Szegény édesanyja nem győzi félteni szerencsétlen, beteg fiát. Ártatlan mozdulattal fejem fölé emelem a szotykos körtét, hogy esetleg odaejteném a tornacipőjére, de miként a nyúl, Cali a legkisebb gyanús mozdulatra is hegyezi a fülét — Rádöntöm az olajat, öregem, ha... — Mi bajod? — Hajítsd el azt a vacakot! Idegesítel vele. Elhajítom, mert még tényleg nyakamba zúdítja azt a fél tál fáradt olajat. A kiskapu kilincsét sikerül eltalálnom a körtével. Cali felnevet. — Nagy vagy. Látom a kárörvendó vihogásán, hogy arra gondol, néhány perc múlva jön vissza az anyja a boltból, s akkor megint leszedi rólam a keresztvizet, úgy Istenigazában. Alapgondolat: legalább neked lehetne eszed, a sok iskoláddal, de te vagy itt köztük a leghülyébb. Cali majd megvéd. Ugyan anyukám, alkalmi rosszalko- dásra kellünk mi már csak a mérnök úrnak, mért rontod el az örömét? ÉS II,YENKOR még mindig nem szabad megsértődnöm, csak akkor, amikor Cali néninél az következik; nem tudom kire ütöttél, a családban nálatok egyetlen kelekótya se volt.. Mindezek ellenére tudom, ‘ Cali is meg Cali néni is szeretnek engem. Az öreg Tar- cali nem szeret, ö persze nemigen szeret senkit sem, nincsenek érzelmei. Vasúti altiszt, olyan aki a vasútállomás előtt sepri a járdát, meg feladja a csomagokat a pakli-kocsiba. Nyolcszázhetven a havi fixe, a felesége abból gazdálkodik, és fizeti Cali kiszállásainak költségeit. Nem is értem, hogy csinálja ezt az egészet. Cali bömbölteti a motort. Előre-hátra csuklózik a gázon, de ahogy rágja a szája szélét, látom, valami még nem tetszik neki a motorzajban. Az udvaron, a házzal szemben Is, a körtefák előtt is vetemények, virágok, üres placc csak egy tenyérnyi. Cali mégis nyeregbe pattan. Féllábszárig felhúzza a vászonnadrágot, aztán indul, rákapcsol, a motor hirtelen előre ugrik, felpörög, Call feláll, de már fékeznie is kell, ha nem akar nekimenni a kerítésnek. Rántja vissza a gázt, hogy szinte lekönyököl a térdére. Jól csinálja, mint egy artista, úgy fordul. Visszafelé még rövidebb az út, két virágágy közül ki lehet ugrani, de oda befékezni nem lehet. Hacsak nem akarja, hogy ne adjon az anyja egy húszast benzinre. Ezt én sem szeretném, érdekel az a falu, Ráscnysápbenencs, vagy micsoda. .. Cali néni kövér asszony. Csak úgy berúgja sarokkal a kiskaput, nem veszi észre a malacságot a kilincsen. Rázza a fejét, hogy már megint micsoda por van az udvaron, de a mulatságosan kövér arcra nem tud szigorú vonásokat erőltetni. A konyhaajtóból, amint leáll a motor, visszaszól. — A Bárdos barátotok megint egy csajjal jön a vonattól, egy idegennel. Azt hogy „csaj”, jól megnyomja, kiemeli. Utána fülelj utánanéz, mintha aranyat köpött volna közénk. Cali odamegy a palánkhoz, derékig kihajol, integet, aztán visszafordul felém. — Nem hoz semmit. — Jól teszi, hogy nem hoz.. 1 — Hülye vagy, — zárja le a vitát Cali, és összeszíjazza a szerszámokat, DOS BEHOZZA magával a vadonatúj kislányt. Ijedt kis szőke madárka. Mint az ujjam. Bemutatkozunk. Dos, mint aki már sokat beszélt rólunk előre is, mondja a kommentárt. — Priblnszky Magdolna, kocsiíró a rendezőpályaudvarról. A lány felém lép, nyújtja a kezét. Dos gyomorbajos humoránál van. — Szűcs Dániel, műszaki zseni, többszörös csodagyerek, a jövő mérnöke. Call a karját tartja oda a* új lánynak, hogy szorítsa meg, bemutatkozás ürügyén. Dos nyomja a szöveget. — Tarcali László, gyakorló munkanélküli... Dos felnéz Calira, hogyan reagál a bemutatásra. Félelmetesen. Csak az kellett, hogy mi még röhögjünk is ezen a hülye poénon. Call megrázkódik. Hogy gyűlölhet most minket! Vagy csak hülyéskedik? Hátat fordít nekünk, odalép a konyhaajtóhoz. — Asszonyanyám! Mondja meg ezeknek itt, nem vagyok itthon. Ne is várjanak! Fogja a motort, és tolja ki a kiskapun. Még látni, hogy nadrágzsebéből előhúz egy sárga szemüveget, megtörli, felrakja, felül a motorra, úgy rúgja be egyetlen mozdulattal. Felveszek egy teljesen szétrohadt körtét a fa alól, oda akarom vágni Dos tükör- fényesre suviszkolt csukájához. Az se baj, ha a világos- szürke, kockás pepitanadrágon topped szét, megérdemelné ez a hülye, hogy egyenesen a szeme közé vágjam. Az öreg Tarcali észrevétlenül lopakodott be az udvarra. Cali végsőkig elnyúzott sportzsnkjo fityeg a vállán. Szolgálatból ion. Olyan a tekintete, mint egy templom menyezetre rajzolt istenszemé. Nem. Inkább úgy néz, mint ahogy egy porban fürdő veréb felnéz egy közeledő emberre, mielőtt fölrepülne. — Lackó? A felesége válaszol neki a konyhából. — Fogta a motorját, elment. Az idősebb Tarcali rábólint a válaszra. A teljesen rohadt vórbélű körtét visszahajítom a fa tövébe. Dos susmusol a lánnyal. Cali néni indul a pincébe, hogy felhozza az urának az almalevest, ami megmaradt délről. A KIS ÖREG vasúti altiszt leül az asztal mellé, sapkáját a székre, sporttáskáját a szék alá teszi, arrébb rúgja a macskát, mikor az lábához tör - leszkedik, s jóízű várakozással rákönyököl a konyhaasztalra. Dos indul a kislánnyal a kapu felé. Mikor elhaladnák előttem, széttárja a karját. — Ez van öregem.
