Nógrád, 1967. április (23. évfolyam, 77-101. szám)
1967-04-04 / 79. szám
1967. április 3. hétfő MÖ6RAO 7 Ünnepi levél. A rivalizálásról Különös panasszal kopogott nálam egyik közeli községünk művelődési vezetője. — Kérem — kezdte —, tegyenek értünk valamit. Tegyenek valamit, hogy a megállapodások ne csak bennünket szorítsanak, de legyenek érvényesek egyformán azokra, akik vállalták. Türelmes kérdezgetéssel bogoztam ki végre a panasz magvát: Néhány község szinte egy bokorban lapul a Karancs vonulatán. Majdhogy egymásba érnek, oly közeliek ezek a települések, s ha egyikből a másikba kívánkozik valaki, nem sok időt fecsérel buszravárással, szinte gyorsabb az út gyalogosan. Ebből adódik aztán, hogy gyakran vendégeskednek egymásnál, főképp a fiatalabbak, ha itt, vagy amott holmi vigasságra, színházra, egyéb szórakoztató eseményre van kilátás. Túl sok mozgás, érdekes történés nem igen kínálkozik. Az egymásra utaltságból született a megállapodás a programok okos egyeztetésére, az időbeli, tematikai azonosságok kiküszöbölésére, ami a körzet életének örvendetes megélénkülését eredményezte. Amit korábban egyetlen közösség erejéből erkölcsi és anyagi eredménnyel megoldani reménytelen lett volna, körzeti méretben bátran megvalósíthatták. A közös szervezés, a közös propaganda nem egy elgondolást segített így sikerre, s csak dicsérni lehet az összefogás kezdeményezőit. Most azonban felborult a barátsági egyensúly; a karancsaljai művelődési otthon ügyintézője panaszt tett a körzeti művelődési központ, Lapujtő vezetőire, mert megszegték az alkut. Lapujtő ugyanis megbolygatta az eddig bevált rendet; megállapodás ellenére a karancsaljai programmal egyidejűleg mulatságot hirdetett. ezzel a szomszédok fáradozásának sikerét veszélyeztette. Innen, a város távlatából első pillanatra lavórban dúló viharnak tűnik az eset. de közelebbről vizsgálva nem léphetünk el közömbösen a panasz mellett. S főképp indokolása az, ami elgondolkodtató. A körzet művelődési otthonai egyeztették éves terveiket, s a lapujtőivel együtt a megállapodásokat magukra kötelezőnek fogadták el. Komoly anyagi meggondolások, erkölcsi és anyagi kihatások írták elő, hogy betartsák az adott szót. Az egészségtelen rivalizálás a jelenlegi állami, költségvetési támogatás mellett lét, vagy nem lét dolga a falusi művelődési intézmény sorsában. Lapujtő viszont — talán körzeti irányító tisztének helyzeti előnyéből — egyoldalúan értelmezte a jogok és kötelezettségek érvényesítését. A panasz szerint úgy, hogy az anyagi hasznot hajtó programokat magának tartja meg, a feladatok soványabb részét átengedi körzetének. Így aztán nem csoda, hogy méltatlankodnak a ka- rancsaljaiak, háborognak Mihálygergén. s a veszeke- dők között elvész az intézmények rendeltetésének amúgy sem sokban domborodó lényege. A községi művelődési otthonok szükségleteik tekintélyes hányadában önellátásra kötelezettek, ami meghatározott bevételi terv teljesítését diktálja. Ha nem is helyeselhető, mindenesetre érthető, hogy ez komoly programbeli megalkuvásokkal jár. Érthető, hogy a gazdálkodási alap megteremtésére az otthonok minden tőlük telhetőt megtesznek, ez azonban egyőjüket sem jogosítja fel, hogy mások bőrére, anyagi rovására legyenek „okosak”. S különösen olyan módon, hogy érdekében baráti egyezséget borítanak fel, s ráadásul azok után, midőn a panaszosok korrekt módon már eleget tettek annak. Ha valaminek, a népművelési munkának különösen nem lehet igazolható alapja az önzés, a mások eredményességének lehetetlenné tétele. De annál inkább feltétel egymás segítése, a gyümölcsöző vállalkozásokra való összefogás; az a fajta módszer, mely a ka- rancsvölgyieket korábban jellemezte, s mindeddig követendő például szolgált másoknak is. Lapujtön úgy keresnek kibúvót, hogy korábbi személyek nyakába varrják a megállapodást. De miért csak akkor lett terhessé a szövetség, midőn kötelezettségnek kell eleget tenni, s nem az előnyök élvezete idején? A rossz szomszédság — rossz tanácsadó, nem szolgálja az egymásra utaltak ügyeit, csak elfajuláshoz vezet. Olyan megengedhetetlen eszközeihez és módszereihez a rivalizálásnak, melyben elvérzik minden jó kezdeményezés, kudarcot vall az iparkodó szándék. A célokat egymással szövetkezve, egymást kiegészítve és segítve szolgálhatják eredményesen művelődési otthonaink, s kiváltképpen falun, ahol szegényesebbek a feltételek, szűkösebbek a lehetőségek. Karancsalján most ott tartanak, hogy a tanácselnök kulturális-népművelési kérdésekben — mint hírlik —, nem kíván asztalhoz ülni a lapujtői vezetőkkel. Sértettnek és becsapottnak érzik magukat a karancsal- jaiak, s úgy sejtem, okkal méltatlankodnak. S még jobb eset, ha beérik ennyivel, ha nem ragadtatják többre magukat, nem válnak kölcsönös ellenlábasokká a Karancs-völgyben, egymás útjainak, terveinek keresztezőivé, tönkretevőivé, — a másik kárán munkálkodóvá. Józan mérséklet kívántatik tehát mindenek előtt és mihamarabb, — elrendezni a bonyodalmas viszonyt, helyreállítani a szövetségi nyugalmat. Ebben pedig a járásra fontos feladat vár, mert egy kissé, — ha jól gyanítom —, maga is ludas a dolgok elfajulásáért. A karancsaljai népművelő azt kérte: tegyünk valamit érdekük védelmében. Tegyük szóvá ügyüket. Ez a legtöbb, amit vállalhattam. A többi már mások hatásköre és feladata. Barna Tibor A llasfiar Történelmi Társulat salgótarjáni vánclorgyillésének laiiulsásrai M árcius utolsó két napján történész vándorgyűlés volt Salgótarjánban. A Magyar Történelmi Társulat, amely idén ünnepli fennállásának századik évfordulóját, ösz- szehívta az ország minden részéből az ipar történetével foglalkozó és az iránt érdeklődő tagjait, hogy városunkban — ahol ebben az évben több ipartörténetileg fontos évforduló megölésére készülünk —, megvitassuk a korszerű üzemtörténet-írás problémáit. Ez a tény nemcsak azt igazolja, hogy megyénk székvárosa egyre inkább részt kér és kap az országos jelentőségű rendezvényekből, hanem azt is, hogy ma már a salgótarjáni iparvidék történeti szerepének fontossága egyre inkább országom elismerést nyer. és az is úgy, hogy nemzetközi jelentősége is egyre inkább kidomborodik. Nem célom az, hogy a vándorgyűlésen elhangzottakat tartalmilag ismertessem, hiszen az ott elhangzottak teljes szövege önálló kötet alakjában fog megjelenni, hogy iránytű legyen az elkövetkező évek üzemtörténeti kutatásai és nem utolsó sorban a készülő megyetörténeti feldolgozások számára. Csak arra szorítkozom tehát, hogy leszűrve a legfontosabb tanulságokat, kiemeljem a helytörténetírásunk számára értékesíthető gondolatokat, és így rámutassak néhány fontos kérdésre. A leglényegesebb tanulság — amit a nemzetközi üzemtörténet-írás problematikájának megismerése után Kabos Ernő előadásából és* több hozzászólásból szűrtünk le — az, hogy az a magyar és az az elsősorban csehszlovák álláspont a legcélravezetőbb, amely egy üzem történetét komplex módon vizsgálja. Vagyis: ha a történetírók figyelembe veszik a nagy gazdasági egység, az ország mindenkori gazdaságpolitikai állapotát, az azon belül megnyilvánuló objektív és szubjektív tényezőket, a technikai adottságok és lehetőségek mellett a dolgozók életének körülményeit és állásfoglalását az osztályharc, illetve a szocialista társadalom felépítése szempontjából, továbbá — sóik más apróbb momentum mellett —. az üzem hatását közelebbi és távolabbi környezetére és annak visszahatását az üzemre, tehát vizsgálja a helytörténeti, és országos történeti szerepét is. Sokszínű és sokrétű feladat tehát egy üzem történetének hiánytalan ábrázolása, és kellő előtanulmányok nélkül nem is végezhető el. Ezért van tehát létjogosultságuk az olyan üzem történeti vonatkozású áttekintéseknek, amelyek a források csak egy bizonyos tárgykörre vonatkozó részét dolgozzák fel. Például az üzem technikai fejlesztésének, a tőkés tulajdonos célkitűzéseinek, a munkásság életkörülményeinek, a munkásmozgalomnak stb, egy üzem keretén belüli megnyilvánulásait. Ezek azonban csak részei az üzemtörténetnek, és csak elősegítő) a komplex, szintetikus, analíziseken alapuló feldolgozásnak. A Magyar Történelmi Társulat számos célkitűzései közül talán az a legfontosabbik, amely a történelmi tudománnyal foglalkozó intézmények munkatársai és az intézipónyek keretén kívül dolgozó történészek, valamint az amatőr történetírók és a történeleinba- ratok közötti kapcsolatokat ápolja, és igyekszik munkásságukat egységes célkitűzések jegyében összefogni. Azzal, hogy a sokszor félreértett amatőr történetírók „címet” felemié tem, rá akarok mutatni arra, amit a vándorgyűlés is megállapított, hogy országosan szükség van olyan nem „hivatalból” történész szakemberekre, akik a munkaterületükön végzett tevékenységük speciális ismeretei birtokában, annak szemszögéből nézve — akár emlékiratok, akár feldolgozások alakjában — részletes, analitikus módon foglalkoznak üzemük múltjával. Ügy ez, mint az, hogy fokozottabb mértékben kell foglalkozni az üzemekben tevékenykedett technikusok életútjával, világosan kitűnt Lizsnyánszky Antal és Kovács János felszólalásaiból. Akár Jenei Károly előadását. akár Incze, Miklós, Sárközi Zoltán, Szilágyi Gábor, Hanák Katalin és Nádasi Magda felszólalásait vesszük figyelembe teljes mértékben igazolódnak azok a nagyvonalú elgondolások, amelyek Hanák Péter előadásából a komplex módszer létjogosultságáról győznek meg minket. Nyilvánvaló tehát, hogy üzemtörténetet nem lehet az „üzemi” lokálpatriotizmus szemszögéből nézve megfogalmazni, mert minden üzem története része az ország gazdasági fejlődésének, nem elszigetelt jelenség és nem csak helytörténeti probléma. Ez nagyon jói derült ki, vasútvonalunkkal kapcsolatban, Vaszkó Ákos hozzászólásából. Igen súlyos problémát jelent az, hogy a komplex módszer, a források sokrétűségét, és ezzel egyúttal azok szétszórtságát is figyelembe véve, rendkívüli feladatok elé állítja a történetírót, amiket csak hosszadalmas, tervszerű, és szinte állandó irányú kutatói tevékenységgel tud áthidalni. Ilyen vonatkozásban érthetünk egyet azzal a hozzászólással, amely aggodalmát fejezte ki a jubileumokra készülő üzemtörténetek tartalmi színvonalát illetően, mert ezekben gyakran szépítik az üzem szerepét és múltját. Az azonban, hogy bizonyos idő elteltével visszapillantunk a megtett útra, emberi természetből fakadó történelmi szükségszerűség. Vannak tehát „ünnepeink”, amelyek valóban nem üzemfejlődési cezúrák, de lehetőseget adnak és szükségessé is teszik a megtett út értékelését, A probléma helyes felvetése az. hogyha egy üzem például századik évfordulójának megünneplésére készül, akkor már évekkel előbb szervezze meg múltjának komplex feldolgozását, tegye lehetővé a tárgyilagosságot és a tudományosságot. römmel állapíthatjuk I meg, hogy a nógrádi történészek semmivel sem állnak szemlélet és tevékenység tekintetében az országos színvonal alatt, és számos helyi vonatkozású területén kezdeményezők is. A szervezés területén ez nálunk a legújabbkori történetünk kiváló forrásaiul szolgáló falukrónikáink írásában nyilvánul meg. Ezek egyre igényesebbek lesznek, és éppen az üzemtörténeti szempontokra való figyelemfelhívás fogja azokat a jövőben gazdagítani. A vándorgyűlésen elhangzottak ugyanis — bizonyos áttétellel — érvényesek lehetnek a mező- gazdasági üzemek történetének megírásával kapcsolatban is. Szeretnénk remélni, ahogy arra Somoskeőy István is — a műszaki emlékek védelmének fontosságát kihangsúlyozva — rámutatott,- hogy a jövőben egy ilyen kifejezetten mező- gazdasági üzemtörténeti irány- mutatást is kapunk. Az a bírálat, ami útikalauzaink és idegenforgalmi ismertető kiadványaink üzemtörténeti emlékek iránti csekély érdeklődését kifogásolta, helyes, de joggal vethető fel — és ezt a szóvá tevő Ránki György maga is hangsúlyozta — nem áll útikönyveink szerzői rendelkezésére elegendő feldolgozás, amely ezt a kérdést közelebb vinné hozzájuk. -— Ezt a hiányt megyénk területén is minél előbb, pótolni kell. Komoly problematikát vetettek fel a Jenei Károly által ismertetett salgótarjáni üzemtörténeti adatok és az azokat kiegészítő felszólalások, különösen Molnár Pálé, aki a íefszabadulás előtti és utáni munkásmozgalom kérdéseire világított rá, — Az meg egyenesen a Köznevelés országos fóruma elé tartozik, amit Szabó Károly, a Kovács Ferenc által tolmácsolt hozzászólásában iskolai történetoktatásunkkal kapcsolatban mondott. A tanácskozás legfontosabb mozzanata az az elfogadott .javaslat, hogy a Magyar Történelmi Társulat a Történelemtudományi Intézet, a Párt- történeti Intézet, az Országos Levéltár, a Közgazdasági Egyetem, a helyi múzeumok és a Társulat helyi csoportjainak bevonásával megalakítja azt az üzemtörténeti országos bizottságot, amely az ilyen irányú kezdeményezéseket igyekszik támogatni és megszervezni. Berend Ivánnak, a Társulat főtitkárának igaza volt, amikor ezt „zászlóbontásnak” nevezte. A Társulat százéves története folyamán most tartotta első ülését Nógrád megye székvárosában. Városunkat, megnyitó beszédében, Hankó János elvtárs úgy jellemezte, hogy „Salgótarján nevében az egyik honfoglaló törzsünkre emlékeztet, építkezéseiben, mai arculatában pedig az új szocialista Magyarország életerejének bizonyítéka”. Ez a rövid jellemzés rámutat arra, hogy az a múlt, amelynek számtalan nemzedéke létrehozta a jelent, kötelez, és ez a kötelezettség egyik vonatkozásában az üzemtörténetet és az azzal szorosan összefüggő tudományos kutatásokat követeli meg tőlünk. T ermészetesen nemcsak az üzemtörténet kutatásának a megszervezése a Társulat feladata. Ma azonban az üzemtörténet az, amely a munkásosztály társadalmi szerepének megismerését és értékelését nagymértékben előmozdítja. Dr. Belitzky János A TÖRTÉNÉSZÜK KIRÁNDULÁSON (Foto: Koppány György)
