Nógrád, 1967. április (23. évfolyam, 77-101. szám)
1967-04-30 / 101. szám
8 NÖGR AO tWT április ». vasárnap Gera György: KÖTÖZÖTT SONKA unatkozott. A borbély ismételten azzal hozakodott elő, hogy minden új üzletet tapasztalt rókának kell bevezetnie, őt is ezért helyezték ide. — Egy évig fizetés-kiegészítést ad a szövetkezet — mondta. — De utánam a Retek utcából is ide jönnek. A vendég finoman ásított, még kezét is előhúzta a lepedő mögül. — Valami érdekeset nem tud? — Hogy tetszik érteni? — Valami érdekeset. — Velem csak annyi történt, hogy megszülettem — mondta a borbély. Fenni kezdte a kést, olykor egy-egy pillantást vetett a tükörbe. A vendég is a tükröt leste. Tagbaszakadt férfi, nevetésre hajlamos. Arca egészen felpuffadt a kíváncsiságtól. Mindössze ketten tartózkodtak az új üzletben. A borbély erőlködött, keze megbicsaklott, kistáján megsértette a szíjat. A szomszédos női részlegben dorombolva megindult a gázboyler. — Nos? Katona csak volt? — Persze. — És akkor sem történt magával semmi? — Akkor is borotváltam, meg hajat nyíltam. — Egyszer biztosan szerelmes is volt. — Igen — mondta kényszeredetten a borbély. — Na hát, meséljen arról. A borbély arca elszínező- dött — Arról nincs mit mesélni, kérem — mondta. A vendég nevetett. Egész tagbaszakadt testével nevetett, a fehér lepedőn apró remegések futkároztak. — Diszkrét borbély! Pályát tévesztett maga, hallja, plébánosnak kellett volna mennie. És még magát küldték ide bevezetni az üzletet! A borbély csak fente tovább a kést. Aztán kissé meghajolt, mintha azt mondaná: szolgálatára. A vendég sokáig nevetett, igazán remekül tudott nevetni. Öblösen, bátorítón, pompás technikával. Majd azt mondta: — No, akkor meséljen valami mást. Ne mondja már, hogy magával semmi se történt. — Egyszer egy úriember... — nyögte ki a borbély — száz forint borravalót adott. A vendég biztatóan feléje fordult. — És? — Se azelőtt, se azután nem kaptam ennyit. — Hát az szép pénz. — Nagyon szép. Ügy mondta: előleg. — Előleg? — Igen. Előre ideadta. A BORBÉLY felélénkült. — Amikor benyitott az üzletbe, ott álltunk egy kupacban, mind a nyolc segéd. ö meg körülnéz, egyenesen rám mutat, és azt mondja: „maga, maga fiam, magában, látom bízni lehet”. A kollégák mind bennünket figyeltek. Engem, meg Guszti bácsit... mert így hívták az úriembert. Én meg, kérem... Mintha a kezemből nőtt volna ki az olló... Olyan biztosnak éreztem magam, olyan nyugodtnak... Ha utánagondolok, most is elönt a meleg... — No és? — Aznap vettem egy üveg kadarkát, meg egy kötözött sonkát... Csodaszép sonkát, egy kilónál ie több volt... A feleségem, persze, nem értette, mi történt, el se tudta képzelni, hogy ilyesmi lehet, ilyen rendkívüli... Mert én aznap este is olyan nyugodt voltam... Olyan megbékélt .. nem is lehet azt elmondani. .. A BORBÉLY elhallgatott. Meg volt elégedve magával is, a vendégével Is. Mosolyogtak mind a ketten. — Reggelre fájt a feje — mondta a vendég. — Csakugyan! — Félt bemenni az üzletbe. Tudta, hogy a kollégák írígy- lik, nem lesz nyugta tőlük, így volt? — így — mondta elképedten a borbély. — Egész nap dolgozott, s örült ha egy kopaszra került sor. Aztán eljött az este. És maga? — Nem is tudom már... — Próbáljon csak visszaemlékezni. A borbély próbált, de nem ment Egyáltalán: egyszerre semmi sem ment Már abban sem volt bizonyos, hogy sike- rült-e valami érdekeset mesélnie a vendégnek. Lehorgasz- totta a fejét A női részlegben elnémult a gázboyler. A vendég zavartalanul folytatta: — Este szótlanul ették meg a maradék kötözött sonkát. Később az asszony kérdezett valamit, talán azt hogy emlékszik-« még a zöld pepita ruhájára, de maga nem emlékezett. össze is vesztek? Harminc évi házasság utón. — Augusztusban lesz harminc. — Na látja, kitaláltam — mondta a vendég. — Látom, kérem. — Ne higgye ám, hogy nagy kunszt. Ilyesmi naponta megesik, nem érdekes. A VENDÉG elhallgatott. A borbély sem beszélt. Tudta, valami új történettel kellene előhozakodnia, elszórakoztatnia a vendéget, de a bordái közé alattomos zsibbadás fúrta be magát. — Itt elől megritklthatja még — hallotta. S a vendég újra nevetett. Egész tagbaszakadt testével nevetett, a fehér lepedőn apró remegések futkároztak. — Látja, ilyen az élet, mindenkivel történik valami. A borbély ránézett. Kissé előrehajolt, mintha azt mondaná: szolgálatára. Érezte, hogy egyszerre megkönnyebbül. Meleg, tiszta öröm szállt a szívére, maga sem értette, hogyan nyugodhatott meg hirtelen ennyire. Olyan nyugodt volt, mint amikor Guszti bácsi haján dolgozott. Vagy mint amikor az asztalnál ült a feleségével, előttük a kadarka, meg a kilónál is nagyobb kötözött sonka. A zsibbadás teljesen elmúlt róla. Nagyon csodálkozott, hogy remeg a keze. Leejtette a kést, de nem nyúlt utána, félt a kezére nézni. — Mi van magával? — kiáltotta a vendég. — Elment az esze? A női részlegből beszaladt két fodrászlány... A MEGIDÉZETT elmeszakértők Nagy Béla vádlottat egyöntetűen normálisnak nyilvánították. Ű maga nem tudott elfogadható magyarázatot adni arról, miért támadt dr. Scholz Henrikre. A bíróság azt is tudomásul vette, hogy dr. Scholz Henrik nem támaszt kártérítési igényt Nagy Bélával szemben. PAPP LÁSZLÓ: ÚJ CSAPÁSON HANGOK Régen jártál erre — szól a nyárfa. KI ez? — kérdi az új kttvesút. Itt született, abba a tanyába, Én még láttam őt, mint kisfiút. Megismersz még? — ballag át a dűlőn S kezet nyújt egy régi cimbora. Hogy vagytok? — csak csendesen. Kapáltam Egész nap. Most ballagok haza. INNEN KITÖRNI! Innen kitörni! — sóhajtotta hányszor Szegény apám és nagyvárosokat Remélt megjárni; jó gépészkovács volt; De elfújta a szél az álmokat... Itt boldogulni! — mondja most a szomszéd — Legyen bár utunk sima vagy rögös. Falut teremtünk — te se menj el innét, örömünk, gondunk már végképp közös. A KERTÉSZETBEN Oj hidat kaptál kis Körös A kertészethez rajtad visz az út; A palántákat buzgón öntözöd, Többet érsz te mint megannyi kút, Vagy isten, ki csak akkor ad esőt Ha kedve tartja — látod befogott Jól az ember... de megérted őt; Szívják vized a gyors kis motorok. DIÁKTÁRSAM Diáktársam, a hajdani kamasz! A zsinórlabda volt a mindene, S most .nagygazdaként” éri a tavasz: Az „Egyetértés” komoly elnöke. Kívánok néki türelmet, szerencsét! Gazdagítsa társait tovább, Kerülje el széthúzás, aszály, jég Háromezer holdas birtokát! ti CSAPÁSON Kiszáradt a kenderáztató már, Beomlott az öreg gulyakűt. Nem Itt iszik és delel a jószág Nem itt vezet már a gyalogút. Üj csapáson ballagnak a népek, t j remény a cserzett arcokon. Száll fölöttük a pacsirta-ének, Pitypang nyit az árokpartokon. I énagy Sándor: Tóbiás, a nagyerejű T óbiásnak hívtuk: az igazi nevét talán senki sem tudta. Lomha mozgású, nagydarab férfi volt, szokatlanul hosszú, vaskos karjai csaknem a térdét verdestek, durva, kifejezéstelen arca végtelen bárgyú- ságoí mutatott; azt hihette volna az ember, hogy kettőig sem tud számolná. Talán ezért is nem akarta egyik csoport sem befogadni. Gucsi Lajos. amikor meglátta, kijelentette: neki nem kell ember. Később hozzátette: „Majd egy Ilyen öreggel fogunk kínlódni! Én nem dolgozom senki helyett!” A telepvezető megvakarta a fejét, aztán felém fordult, egyszerre nagyon határozott lett: — Na, Tóásó, magyarázzon meg neki mindent — és feleletet sem várva magunkra hagyott. Nem könnyű munka ez, fatelepen vagyunk, nem pedig dr-' ' ban. Ráadásul még a tő - is rám támadtak. — . .ii az, nem mertél szólni? Neked mindegy, hogy mennyit keresünk? Tóbiás egész délután gyámoltalanul témfergett körülöttünk. nem tudtuk, milyen munkát adjunk neki. Nem is igen törődtünk vele. Gucsi Lajos vigyorgott. Másnap vagy harmadnap, már nem emlékszem pontosan, csoportunk egyik tagja, Tubáki Pista, nem jött be dolgozni, valószínűleg megbetegedett. Nagy pácban voltunk, Gucsiék ma biztosan lehagynak bennünket, pedig az utóbbi időben mindig mi voltunk a jobbak. Legalább egy erőteljes fiatalembert kaptunk volna, gondoltam, nem lenne semmi baj. Hiába, nincs más választás, be kell fognunk az öreget. — Ezeket a rönköket kell idehordani a fűrészgéphez — magyaráztam neki — Mega fogja az egyik végét, Karcsi a másikat, becsúsztatják ide a vályúba, a többi már az én dolgom. De iparkodni kell ám, ne járjon üresen a gép ... Tóbiás csak nézett, én pedig intettem, hogy „na, gyerünk”, és megnyomtam az in- dítógombot. Délig — meglepetésemre — nem is kellett le- állnunk. A fűrészműhelyben búgtak, sikítottak a gépek, szitált a sárga por, vastag rétegben rakódott a kalapokra, a váltakra, a nyers fa és a gyanta fanyar illata megnehezítette a levegőt. Az elfűrészelt rönkök gyakori tompa huppanása jelezte, hogy jól halad a munka. Ügy látszott, fölösleges volt aggodalmaskodnom, az öreg Tóbiás egyáltalán nem hátráltatott bennünket, sőt nekem kellett rákapcsolnom, hogy győzzem őket. Aztán egyszer csak látom, hogy Karcsi ott marad mellettem. — No, ml az, elfáradtál? ~ kérdeztem. — Dehogy. Azt mondta a? öreg, maradjak itt, segítsek neked, behordja ő egyedül is. — Egyedül? De már ott is állt az öreg a fűrészműhely ajtajában, vállán egy vaskos, három- méteres fenyőtörzs, ledobta a gép elé, és lassú, cammogó léptekkel Indult vissza a rönk- térre. A hitványabbjábófl kettőt is behozott egyszerre. Mi csak néztünk. A betyár mindem t! Ki gondolta volna! Már annyit odahordott, hogy le kellett állítanom, üljön le egy kicsit pihenni. — Pihenni?... Hát jól van — dörmögte és hátra ballagott. — Majd szólunk, ha szükség lesz magára — kiáltottam utána. — Na, mit szóltok hozzá? Ugye, nem is jártunk vele rosszul? — Bivalyerős ember, meg kell hagyni — mondta elismerően a cingár, vékonycsantú Palovics Jócska. — Komolyan mondom, elgyőzne ez két fűrészt is, egymaga — szólalt meg Karcsi, mintha tegnap nem ő ellenezte volna a legjobban, hogy Tóbiást befogadjuk. Délre Gucsiékat öt köbméterrel előztük meg. Elégedettek voltunk mmdannyian, csak Gucsit ette a méreg. Mondta is ebédszünetben: — Na. ml van. Tóásókám. rákapcsoltatok? Látom, bírj« az öreg. Olyan, mint egy medve ... B ánom is én, mit beszélsz, gondoltam magamban. Tudtam róla, hogy milyen ember, nem nem törődtem vele. Kötekedő, rosszindulatú; az ilyet legjobb nyakonsózni, hogy elhallgasson, vagy pedig kikerülni, mintha nem is élne. Csöndben, szótlanul falatozhattunk, melegen sütött a Nap, a táskákból finom hazai kolbászok, töpörtyűk, disznósajtok kerültek elő, valaki bekapcsolta a táskarádióját, a telep kutyájának bőrkedarabkákat, kenyérhéjakat dobáltunk. A fűrésztelep nyers, gyalulattan deszkakerítése vakított és gyantát izzadt a napsütésben. Alattunk, a völgyben gombafejű házak tetői pi- roslottak, arrébb, a tisztáson egy barnás folt suhant át, mintha menekülő őzike lett volna. Tóbiás félrehúzódva eszegetett, odamentem hozzá. — Hogy tetszik erre, mifelénk? Az öreg öreg morgott valamit. — Nem könnyű munka, az igaz, de éppenséggel nem is ördöngösség. Nem lesz itt semmi hiba, látom, megy ez magának — mondtam és mosolyogni próbáltam, hátha megenyhül az öreg. Szerettem volna szóra bírni. — Különben is. a hegyi levegő nagyon egészséges... Karcsi és Palovics Jóska is odajött, Karcsi cigarettával kínálta, de Tóbiás megköszönte, intett, hogy nem dohányz'k. Láttam, jólesik neki az emberi szó, mintha valami szégyenlős hálaérzés rebbent volna át a tekintetén. — Hol lakik, a szálláson? — Nem, a faluban. Busz- szal járok — mondta Tóbiás. Gucsj Lajos is végzett az ebéddel, zsebredugott kézzel közelebb somfordáit — Jó erőben van, papa. Láttam, kettesével hordta a fatörzseket. Mi volt maga azelőtt? He? — Fogadjunk, hogy hármat nem tudna fölemelni! Az öreg nem szólt semmit nem is nézett Gucsára. — Ne piszkáld, mit akarsz vele?! — szóltam dühösen. Szerettem volna képen törülni. — Megeszem a kalapomat ha hármat fel tud emelni — erősködött tovább Gucsi. — De még a tiedet is ... — Csak nem lesz olyan bolond, hogy emelgesse a te kedvedért — mondta szelíden Karcsi. Ma már látom, határozottabban kellett volna Tóbiás mellé álnunk. Valóban Gucsi pofájába kellett volna másznom. Nemcsak a csoport érdedre, de a becsület is ezt kívánta volna. Tóbiás, mintha únta volna a vitatkozást, lassan felíápász- kodott, Gucsira nézett, düny- nyögött valamit, talán azt, hogy „megpróbálhatom”, és jellegzetes, hintázó járásával a rakodó felé indult, ahol a teherauróval nemrég érkezett, egymásra dobált fatörzsek hevertek. Mi csak néztük. Mit akarhat? Kényelmesen lehajolt, megtapogatott két egymás mellett fekvő fatörzset, mintha méregetné, aztán a vékonyabb végeiknél fölemelte őket, jobb vállát alájuk igazította, majd balkézzel egy harmadik fát próbált átnyalábolmi. Izgatottan néztük, Gucsi arcán a kétkedés és a káröröm széles vágyóra látszott. Már éppen segíteni akartam az öregnek, amikor az nagy- nehezen bal vállára himbál- gatta a harmadikat is, aztán kissé imbolygó, dülöngélő léptekkel megindult felénk. A cingár Palovics Jóska elisme réssel pattintott az ujjáva: ..A szentségit!” — hallottam Gucsi hangját. Az öreg arca eltorzult az erőlködéstől, nyakán kidagadtak az erek, térdel remegtek, a nagy teher bizonytalanul ingott vállain, féltem, hogy összéroskad. Éppen kiáltani akartam, hogy dobja le, amikor a fatörzsek, kiszabadulva a kezek szorításából, össaeku- szálódtalc a levegőben és a földre zuhantak. Az öreg, alti valami göröngyben megbotolhatott, maga is elesett és fájdalmában nagyot kiáltott. Rémülten szaladtunk oda; a törzsek közül, melyekből az egyik a bal lábán feküdt, próbáltuk fölemelni. De Tóbiás nem tudott talpraállni, sziszegett, jajgatott, sérült lábát nyomogatta. — Te nyomorult! — ugrottam Gucsihoz és megráztam mellén a göncöt. Szétválasztottak bennünket. A míg a mentők érkezését vártuk, a telep- irodában felvették a jegyzőkönyvet. A telepvezető kérdésére, hogyaii történt a dolog, nem tudtunk mit felelni. Gucsi arca sápadt volt, ijedten nézett rám. Már éppen beszélni akartam, amikor az öreg Tóbiás, aki az irodai heverőn kinyújtott lábbal feküdt, megelőzött: „Baleset volt, kéremszépen. én vagyok a hibás”. Csönd volt az irodában, az emberek lehajtották a fejüket. Meg akartam magyarázni a történteket, hebegtem valamit — ma már tudom, hogy nem a lényeget —, de az öreg m»gint félbeszakított: „Tessék csak beírni, én vagyok a hibás Kár vélt hármat fölemelni..Gucsi megnyugodott, de úgy láttam, megkönnyebbült a telepvezető is. Én magam apná’ nehezebb érzéssel néztem körű! n hallgatagon pislogó embereken Tóbiás csontrepedése hamarosan begyógyult, de nem jött vissza a telepre, hiába vártuk. Kilépett.
