Nógrád, 1967. március (23. évfolyam, 51-76. szám)
1967-03-19 / 67. szám
1967 március 19 vas ám so nog r a n 9 i BARANYI FERENC: £ vallomás.,. Mióta biztosan tudod hogy létezésed éltet engem: képzelt fölény duruzsoló biztonságát se szítja bennem kétségeid sóhaj-szele — hamuvá lett lobogó gőzöm, elfognám szél-szerelmedet, hogy örökké nálam időzzön. Már gyermekláncfű-bolyháit lefújtad mind a kétkedésnek, a „szeret-nem szeret” pihék úgy fogytak el, ahogy remélted; szeret — vallott a sorsvirág s lehet: e vallomás a veszte.. j Talán szeretlek? — megszeretsz. Szeretlek! — s talán nem szeretsz te. Ügy vagyok, mint aki magát megadta épp a harcmezőkön, s várja, hogy ellensége most elfogja vagy szívébe lőjön, rejtélyességem fegyverét önként, feladva félredobtam, s hogy foglyul ejts —azt várom én halálraítélt-izgatottan. Végleges kiszolgáltatottan, KALDI JANOS: SERFŐZŐ SIMON: Meri elfogy Karodban fekszem, fehér inged szögre akasztom, ujjaiddal megsimogatsz: ujjaiddal megsimogatsz: forró-körmű madár tipeg vállamon, cipőmön sarat hozok neked, kabátomon sötét piszkot, fogat reszelek neked vasból, válladba gyalulok erős jármot, takarítasz a szomszédokra, elcsúszol fényes parketten, bádoglavórban mosod este árnyékod, szorítom melled, mert elfogy, ne sirasson téged senki, siratlak én eleget, kezed ördögi balta el ne vigye, asztalomon a vaskenyeret mivel törnéd nekem össze, ez a szerelem megmaradjon, ezért vagyunk, életünk el ne sinkeljük, azért is legyünk, este 8-kor már csókollak, ölellek téged, szorítom reményem, mint egy babát, aki majd lábunkhoz fekszik. A hídon Akkor nem mondtam el, mikor álltunk Veszprém szélén a gyorsénekfi Séd fölött, s néztük, milyen nekirugaszkodva és nagyzolőn hömpölyög a tulajdonképpen kölyök víz; mikor úgy fogtam meg virágszép kezed, mint aki örökké fogja majd, s vezet, — akár az édes testvér — sugarak és veszélyek közt, a soha-nem-járt úton idegen időkben; igen, akkor nem mondtam el. hogy hét tigris lakik a szivemben, s a csillagom — a lehetetlen. Reflektorfényben Mensáros László színművész A filmkritikusok őt választották az év legjobb férfiszínészének. A budapesti Madách Színházban majd minden este színpadon van, de rendszeresen látjuk a filmvásznon, képernyőn is. ö volt az „Aranysárkány” Novák tanárura a .Butaságom törtéfel és általa a művész milyen egyszerűséggel vall mindvégig ugyanarról: a bonyolult huszadik századról, az ő koráról, a ml korunkról. Ezt sejti meg a hallgató, s erre utalnak az életrajz adatai is. Dómján Edittel Karinthy Ferenc darabjában (MTI foto — Keleti Sva felvétele) note” írója, most fejezte be Herskó János rendezővel a „Szevasz Vera” forgatását, a tévében a „Jaguárt”, s már készül közreműködésével „A Morrison ügy” című tévéjáték, és egy filmkrimi paródia: „A múmia közbeszól”. Előadóestje, melyben Mensáros László megkapóan újat teremtett, országos visszhangot keltett. Űjat, nem csupán abban, hogy a versek és prózarészletek közé néhány levél, dokumentum s még egy apróhirdetés is keveredik, hanem abban, hogy mindez milyen fegyelmezett logikával épül — Minden akartam lenni. Csak színész nem, s tán épp ez a „minden” jelezte, hogy egykor majd színész leszek — mondja. — Igen, igen, lehet, hogy az a sokféle magatartás és törekvés mind egy-egy szerep volt — Zongoráztam, és úgy vélem, nagyon jól, karmesternek készültem, írtam is egyet s mást, és diáklapot szerkesztettem. De mindez lezárult a huszadik életévvel: ekkor felvettek a Színművészeti Főiskolára. Ám a színész mesterséget csak részben itt, másrészt Góth Sándorral tanultam, aki egy életre belémvéste az irtózást a póztól, kül* sődlegességtől. — Aztán színpadra kerültem, és statisztáltam, majd játszottam néhányszavas szereptől főszerepig mindent. A Csokonai Színházhoz kerültem Debrecenbe, aztán a pesti Madáchba, majd a Szolnoki Szigligeti Színházhoz és végül visszakerültem ismét a Madáchba. — így hát elszakadt a vidéktől? — Nem, korántsem. Az előadóestemet, melyet a budapesti Egyetemi Színpadon oly sokszor megismételtem, először Szolnokon tartottam meg, nagy sikerrel. Azóta is rendszeresen utazom vidéki városokba, hogy ugyanezt a műsort előadjam és mondhatom, mindenütt értő közönségnek beszélek. Előfordul, hogy tagoltabban, magyarázóbban kell közvetítenem a szöveget, de bizonyos vagyok, hogy a bonyolult szépségek is utat találnak a nézőkhöz, hiszen azt a terem levegőjén megérzi az ember. — És a jelen gyakari találkozásain túl összekapcsol a múlt is. Debrecen eleven és kultúrált légkörét nagyon szerettem. Kellemes barátságok és néhány különösen kedves szerep emléke Is odafűz. Ott játszottam Gorkij Éjjeli menedékhelyében, azutan Tuzenbachot Csehov Három nővér-éből. és Gloucester szerepét Shakespeare Lear ki- rály-ában. — Szívesebben játszik klasszikus, mint modem szerző darabjában? — Nem mondhatnám. Semmilyen eleve létező követelményt nem állítok fel a szereppel szemben. A jelenlegiek közül például a Szenf- ivánéji álom Oberonját és Karinthy Ferenc Négykezesét szeretem a legjobban. Nem attól függ tehát, hogy klasszikus, vagy élő szerző műve, és egyébként attól sein, hogy tragédia, színmű, vagy vígjáték. A kategóriák még nem teszik művészetté a művészetet, s ezért számomra nincs komoly és könnyebb zene sem. A szerepekre visz- szatérve: ott sem a kategória számít, hanem, hogy jó legyen nemes anyag legyen, hogy méltán úgy erezhessem. kifejezhetek vele valami fontosat önmagámból, adhatok általa valami szépet és maradandót az embereknek. Zilahi Judit Erdőa látván: Mon tázs TAVASZ van Megyek az úton, a fákon napfény csomók. Egy öreg ember, kicsi, szürkére kopott, szemüveges baktat szembe velem. Ijedt gyanakvó szemek. Nemigen lát el eddig ahol jövök, mert megáll egy szemétkosár előtt, vakéin körbe les, félelem, riadt lehet-nem-lehet akarás zötyö- gö, vastag szemüvege mögött. Fél válla máris benne van a szürkészöld szemétkosárban. Ahogy mozog a szája, látom hogy keres; kinyílik, görcsösen újra markol a keze, ki tudja mi után motoz. Egyik lába finoman levegőbe lendül, még mélyebbre nyúl. Aztán hirtelen észrevesz. Ijesztő álarc merevszik sapkája alá, — elnézést kérő, nem tudom, hogy nem szabad vigyor, a szegényesség el nem ismert szégyene ül a görcsösen feszülő ráncokon. Istenem! Csak nehogy rámköszönjön! Mit tudnék mondani neki? Kis gömbakácfa díszlet van mögötte. Arrább tűzpiros pad. Az öregembér közelről szürke rongycsomó. Mi a fészkes fenének kell megállnom előtte? Az a pad... Azon a pádon ott egyszer ültem már, évekkel ezelőtt tél közepén. Akkor az akácfán hócsomók lebegtek, és . egy lány ujjal úgy fonódtak az enyémek közé, mint a vér égeti magának vörösre a friss hó egy-egy négyzetcentiméterét, ahogy hull sorban. Ennek az öregembernek olyan élettelen a szája, hogy szinte fehér, pedig a vére nyilván vörös neki is. Erős, meg szép lehetett valaha, és nem akart guberáló lenni. Negyven év múlva, ha élek addig, vajon én hol nyúlkálok szemétkosarakba? Vagy szép nyugdíjjal, okosan éltem —, heverek így ebéd után hús szobában, díványon, tarka pléd alatt, s néha horkantva álmodom rég volt szerelmesem mosolyáról? Kinek a képe lesz akkoron álmomban visszatérő látomás? Nemrégen, láttam hatéves, hosszú tarka ruhás cigánylányt is ugyanígy félvállal szemétkosárba gebeszkedni. Az 6 szemében több volt a váratlan szerzés lehetőségének öröme, kevesebb a szégyen. Kis gömbölyű veréb fetreng úgy a porban, ahogy az ő szeme rebegett lila-fekete kendője alatt, míg a szutykos papírokat markolászta. AZ ÖREGEMBER szeme eltaposott béka. A szerelmesem szeme álomzöld tengerszem. Tengerszem? Ez most azért jut eszembe, mert ész nélkül újra várom őt, s mert egyszer régen fel akartam menni vele egy tengerszemhez. Kirándulni, kettesben. Előre elképzeltem azt a tengerszemet, olyannak mint az ő szeme volt. Biztosra vettem, hogy pontosan olyan lesz. Akkor is tavasz volt, hégyalja kékségével. Alig indultunk el, a szőlőhegyek borházai fölött olyan nagy vihar készülődött, hogy nem kapaszkodtunk tovább. Nem a mennydörgéstől, az esőtől féltünk, — az eső utáni sártól. Egy borház ajtónak támaszkodva, egymásba kapaszkodva néztük a tájat, míg a távoli erdők felkortyolták a villámokat: Egy szélkölyök lekapta a kendőt a válláról, s úgy játszadozott vele másodpercekig a szőlőkarók közt, mintha egy sárgás bárányfelhőt lopott volna le az égről. Később egy gabonatáblára annyi fény szakadt váratlanul, hogy majd kigyúlt tőle a ruhánk ... Akkor is gabonát mondtam rozs helyett. Dekát rozsszárból nem lehet sípot csinálni, azt csak gabonaszát- ból lehet. Jó lenne majd egyszer teljesen nyugodtan, érzelmek, emlékek nélkül gondolni mindezekre! Persze, ha eljöhetne újra, akkor sohasem akarnék majd tiszta fejjel bóklászva rendet csinálni a múltban. Annyi minden rossz része a múltnak, mégis hogy szeretném jelenné varázsolni valahogy! Guberáló bátyám! Benned általában él-e a múltad? Mennyi fáradtság van a szemében, meg abban a batyut tartó karban! Leül? Jaj, leül a padra. ahová én akartam, leülni, emlékeket melengetni. Ne ülj arra a padra! Ne ülj! Ne akaszd oda a batyudat! Menj inkább feküdj le itt a közeli patakparton, mély fű van ott. S a patakban, mint egy tükörben megláthatod magad Nagyon fontos néha, hogy az ember szembe nézzen önmagával. Egy festőművész is egyszer,amint mondta > volt, belenézett magánya tükrébe. Megfestette a látomást: éjszakai rémek között vágtat táltos paripán, kivont kardja villog, meztelen nőalak lebeg, világlik előtte, kibontott hajjal, fejjel lefelé. Barátom volt az a festő. Később láttam valahol a gyönyörű eredeti képet. amelyikről leálmodta magának azt a látomást. Mi közöm hozzá ennyi év után? Nem tudott elindulni soha saját feje után. Pedig egyszer mindenkinek muszáj elindulni a maga útján. ROPOG talpam alatt a friss salak. A szerelmesem másfelé kényszerítették menni, mint amerre 6 indult volna. Valaki aki apjának mondta magát, vitte a hátán, erővel. Az öregember, kis pad, gömbakácfa díszlet elmarad mögöttem. A patakhtdon bután sóhajtani kell. mert ez a sóhajok hídja. Visszanézni nincs erőm? Gyerekkacagás, visongás, futó lábak dobogása előttem. Játszótér. Egy játszótér lenne az életem? Ropog a salak. Hinta lebegés, nem túl magas mászóka, homokozó. A salakon nyolc—tíz fiú rúgja a labdát. A homokozót beáztatta a hajnali eső. A hinták piros, sárga, kék fehér, lila, zöld libegéssel röpülnek. NAGYON szeretett hintázni az a lány. A szerelmesem. Mint egy óvodás. Egy este, — van tán ezer éve is —, tavasz volt, hintázott a parkban, s valami buta kis dalt énekelt. Én a szomszéd hintán ültem, moccanás nélkül hallgattam a dalt, mely esős falusi délutánról szólt. Arról, hogy egyre csak esik, s a kertben szemlátomást nő a zöldhagymaszár, s a gyerekek különös áhítattal ülnek a fal ajján, nézik a csendes esőt, várják, ki lesz a legbátrabb, esőben mezítláb leszaladni a hosszú szérűn át hagymaszárért, zsíroskenyérre. Mástól soha nem hallottam még ezt a dalt, és azóta se. Hintázott, énekelt. Még nem lehetett késő semmiképp, hogyan is jöhetett érte az az ember? Aki apjának mondta magát. Annak az estének minden villanásnyi látványa le- fényképeződött bennem valahová. A következő napok meg úgy teltek ej., mintha nem is lett volna semmi, mintha nem is történt volna körülöttem semmi, mintha egymagám lettem volna mindenütt. AZOK a napok poros üres dobozok emlékezetemben. Még el sem indulhattam utána, mikor egykévébe kötve már jöttek a hírek; beteg, nagyon beteg, meghalt, eltemették. Miért; miért, miért? Miért kellett meghalnia? Szabad-e viszsza várnom? Száll a hinta. Hinta palinta. Tavasz van megint. Odagurul lábam elé a labda, a srácok várakozón néznek felém, visszarúgom. Két kislány, tízévesek lehetnek talán, egyszerre leugrik a hintáról. Szaladnak a patak felé. Alighanem versenyt futnak. Az egyiken sárga, a másikon kék blúz van. A sáxga- trikós fekete, fiús, amaz szőke, lobogó hajú. Biztosan kék á szeme is. A sárgáért szorítok, de a kék lendületesebb. Már győzött is. A hídon nevetve összeölelkeznek. Integetnek vissza a hintázó lányoknak. Elmenőben már csak kék- sárga folt villan vissza belőlük a bokrok közül. Annak a lánynak, akiről beszélek, kék volt a kedvenc színe. Olyan kék, amilyen az augusztusi ég délben, Badacsony fölött. Miért kell elválniuk azoknak, akik szeretik egymást? Az emberi jóakaratnak végtelennek kellene lenni, hisz csak villanásnyi az életünk. Röpülnek a hinták. Egybeolvadnak a színek. Az erdő fölöttünk, mintha nyújtózni akarna a gyöngülő napfényben. A hintázó lányok énekelnek. — Ninive, Ninive ... Harsogva, komolyan énekelnek. — Mit akar ez az egy ember egy ember? Ninive, Ninive. LESZÁLLT a nap. A hintázó lányok árnyékai lábam elé röpülnek. Az utolsó futballozó fiú leakasztja trikóját a kapufáról. A lányok még maradnak. Késő estig szoktak itt hintázni a lányok.
