Nógrád, 1967. március (23. évfolyam, 51-76. szám)
1967-03-12 / 61. szám
1967. március 12. vasárnap: wngp* D 7 Vasárnapi levél A helytállás kötelességéről Az ifjú nevelőpár régebbi ismerősöm. Az asszonyka tanítónő, a férfi függetlenített művelődési otthon igazgató a megye déli ereszkedő] én. Mindkettő a képesítése szerinti munkában. Az alföldi nagyváros iskolájából itt voltak gyakorlatosok néhány éve mindketten, s a gyakorló esztendő után úgy határoztak: a község megfelelő lesz pályakezdésre. Nem nagy, nem központi fekvésű, de a legfontosabbaknak éppen megfelelő: együtt lehetnek és lakást is kapnak. A nevelői lakás, amelybe beköltöztek, tágas, világos, kétszobás, — városi igénnyel mérten sem megvetendő, közvetlenül az orvos-lak és munkahelyeik szomszédságában. Mondhatni: talán túlméretezett is egy gyermektelen párnak. De a férfi művészkedő hajlamú, mindketten szeretik a csínt, így otthonuk valóságos kis állandó jellegű tárlat, tele képekkel, szobrocskákkal, iparművészeti, népművészeti szépségekkel. Gondoltam, elégedett vár él közöttük. De nem. Amikor idejöttek azt mondták: ilyen helyre vágytak. Most másképp érzik és mondják. Főképp az asz- * szonyka, a békétlenebb természet. Eltökélt szándéka, hogy nem marad meg a faluvilágban. Visszasóvárog- ja a városi életet, a színházat, ahol kultúra-igényeit kiélneti, a mozit, ahol nem recseg és élvezhető a hang, a sármentes utakat és persze, a távol hagyott szülőket, családot, barátokat. Itt négy fal között maguknak, magukban élnek. Igaz, már televíziójuk is van. De az sem segít oldani a magányérzet görcsén. A férj valamivel jobban magára lelt, helyet talált a község életében. Egyik serkentője a mozgásnak — már amennyire lehetőségei engedik. Olykor Budapestre is feljár, együttesekkel tárgyal, szervez. Az asszonyka azonban hajthatatlan. Rendíthetetlen a szándéka; elmenni innen még az idén — ha kell kenyértörés árán is keresztülviszi akaratát. Persze, az ilyen házastársi összekoccanásnak több a füstje, mint a lángja; nem vehető a szavak teljes értékén. Beszélgetünk és keresem a szándék hátterét, puhatolom az eltökéltség szilárdsági fokát. — Hogy miért? — kérdez vissza a háziasszony. — Nézze, van egy televíziónk. Egy éve vettük. Nem mondom, ahhoz képest, hogy két éve kezdtük el az életünket, s bebútoroztuk, felszereltük a lakást, szép eredmény. De, ha javítani kell, havonta egyszer jönnek ide a szerviztől, vagy ha akarjuk, vihetjük Hatvanba. Az közelebb van, mint a nógrádi székhely. Soványka indok ez a menekülhetnék okául, — mélyebbre próbálok keresni. Talán az emberek? Másab- bak kétségkívül, mint azok, akik közt korábban forogtak. Ha az a baj, miben másabbak? Szívességben? ... Életformában? ... Gondolkodásban? — Nézze: itt ma is kilencven százalékon felüli a hittanra járó gyermekek számaránya. A vallás magánügy. Elfogadom. Már addig a bizonyos határig, hogy kommunistáról van-e szó, vagy sem. Párttagnak nem lehet az, — s nem lehet közömbös a szocialista iskola pedagógusának, hány tanítványát érinti kettős hatás. Megpróbáltam ennek szellemében kezdeményezni. Ellátogattam néhány családhoz a férjemmel, de első ártalommal elvették a kedvem az ilyen fajt#, buzgalomtól. Nem akarom azt mondani, hogy kidobtak, de a lényege az volt a családok magatartásának. Így fogalmaztak: nézze, tanító néni, mi tiszteljük, becsüljük magukat, de a témáról egy szót se tovább, különben le is út, fel is út. — Hát mondja: lehet ilyen közegben dolgozni? ... Elvégzem a rámmért iskolai kötelességet és kész. És aztán? ... Az otthon. A főzés. Mert nincs egy hely, ahol étkezhetnénk. Este tévé, ha jó a gép és a műsor. Rendszerint hol az egyik, hol a másik rossz, vagy mindkettő. Maradna még a mozi, de olyan hangberendezéssel, hogy idegbajt kap tőle az ember, — inkább el sem megy. A férj szelídíteni próbálja a háborgást, de ez is olaj a tűzre, s lassan benne is felcsiholódnak az apróbb- nagyobb sérelmek. Ö népművelési szakon okleveles, de művészhajlandóságai tanulásra sarkallják: elvégezni a rajztanár képzőt. Szükség volna rá itt, az iskolában, most is ő oktatja rajzi ismeretekre a gyerekeket — képesítés nélkül, s szépen működő szakkört szervezett a művelődési otthonban, de tanulási kérelmét érthetetlenül elutasítota a megye. Azért távolról sem olyan kedvetlen, mint az asszonyka, csákhát kettejük közül a feleség az energikusabb, s alighanem ő mondja majd ki a végső szót. Nem szánnék ennyi időt a témának, ha nem volnának mindketten, lázongásukkal is rokonszenvesek, s ha egyedi jelenségnek vehetném magatartásukat, menekülési szándékukat. De mert értékei a kis közösség életének, s mert hasonló szándékokkal más helyeken is gyakran találkozik az ember, akaratlanul feltámad a kérdés: ugyan milyen illúziókat építenek fiataljaink, akik hivatásul a nevelősködést, a tanítóságotvagy a népművelést választják. Igaz, iskolák, művelődési intézmények városon is találtatnak, de a helyek túlnyomó zöme elsősorban a falu. ahol esők után sár ^ van, szerényebb a kulturális pezsgés, elmaradottabb az emberi tudat. De hisz ezeken változtatni a feladatuk. A diploma éppen ezeken jobbítani kötelez. Némi öngúnyt éreztem a szóban, mikor az asszonyka így jelölte meg képesítés szerinti foglalkozását: néptanító vagyok. Eszerint viszont félreérthetetlenül tisztázott dolog: hol a helye, a kötelessége —, a helyük, kötelességük azoknak, akik hivatásos néptanítókká, népművelőkké lettek. Persze, húszegynéhány éves fővel nehéz lemondani egyébként egészséges és természetes igényekről, kiegyezni adott szűkösebb körülményekkel, feltételekkel; nehéz kilesni a falusi tudat sokszor szűzföldjébe vetendő mag sarjadását. De a termésért szántani, vetni kell, így lesz mind teljesebbé a megálmodott világ. Nincs jog és ok a menekülésre. Barna Tibor Á marxizmus klasszikusai a művészetről, az irodalomról Lenin művészetről és irodalomról vallott nézeteinek gyűjteménye után, a Kossuth Kiadó gondozásában a közelmúltban napvilágot látott Marx és Engels hasonló tárgyú írásainak eddigi legteljesebb magyar nyelvű összefoglalása. A marxizmus létrejötte forradalmat jelentett a társadalomtudományokban. A marxizmus elméleti alapjának — a dialektikus és a történelmi materializmusnak — megjelenésével új korszak kezdődött az emberi tudás fejlődésében: a természet, a társadalom és az emberi gondolkodás fejiő- déstörvényei tudományos magyarázatának korszaka. Marx és Engels esztétikai nézeteiket filozófiai elméletükbe illesztették. önálló, összefüggő művet egyikük sem szentelt e tárgykörnek. Ez a kiindulópontja annak a helytelen nézetnek — amelyet még Plehanov is támogatott! — miszerint Marx és Engels művészetre vonatkozó nézeteiben csak esetleges véleményeket láttak, amelyekben nem foglaltatik semmilyen rendszer. Nem vették figyelembe, hogy a történelmi materializmus általános tételei maguk oa foglalják a marxista esztétika egyetemes elvét is. Pedig mint e kötet is bizonyítja Marx és Engels írásai, beszédei, levelei, feljegyzései gazdag anyagot tartalmaznak ahhoz, hogy a marxizmus klasszikusait mint élenjáró művészetteoretikusokat is számon tartsuk. A művészet a történelem egységes egészét alkotó folyamatának része, e folyamat anyagi alapja pedig a termelőerőknek és a termelési viszonyoknak a fejlődése. Ez a tétel, valamint az, hogy a magántulajdon megszüntetésével eltűnik a legnagyobb akadály a művészi alkotás virágzása előtt, Marx és Engels történeti esztétikájának fő gondolata. Ezért kapta a kötet első része A kultúra történetének materialista felfogása, a második A művészet az osztálytársada- lorruban, a harmadik pedig A kommunizmus és a művészi alkotómunka címet. Külön témakört képeznek az irodalom és a művészet történetének kérdései, a művészi alkotómunka problémái, valamint a kortársakról vallott nézetek Olyan fontos esztétikai kategória mint pi. a pártosság is központi problémaként szerepel Marxnál és Engelsnél. Marx és Engels művészetről és irodalomról vallott nézeteinek közkinccsé tétele jelentős eredménye könyvkiadásunknak. (cs. b.) értelem meghódításáért N épünk keze munkával van tele. Sokoldalúan fejlesztjük országunkat. Korszerű színvonalra emeljük a termelés eszközeit és módszereit, hogy mindenünk meglegyen, ami szükséges. Azon vagyunk, hogy a dolgozó embereknek mind több jusson az élet javaiból, és mind kevesebb gond húzza a vállukat. De a régi, jelképes szólás igazsága szerint nemcsak kenyérre] él az ember. Az élet csak akkor szép és értelmes, ha a szellem napvilága ragyogja be. Anyagi jómód és pallérozott értelem — ez a két dolog együtt van jó törekvéseinkben. A kettő között szoros az összhang és a kölcsönhatás. A nemzet sorsán töprengő nagyjaink gondolataiban már a régi időkben is együtt gyökerezett ez a két összetartozó igény. Bessenyei, népünk haladását és anyagi virágzását óhajtva mondotta, bárcsak „lennénk tudós nemzetté”. Széchenyi, miközben a honi ipar megteremtéséért küzdött, a jómódra jutott nemzetet mint „kiművelt emberfők sokaságát” tekintette. József Attila megálmodta, hogy közeli időkben összefog és alkotó munkára lendül az egész nép, a fel- emelkedés terveit „a dolgozó nép okos gyülekezetei” fogják kimunkálni. Bizonyos, hogy jól és eredményesen csak az az ember dolgozhat, aki munkája célját is látja, és az emberek erőfeszítéseiből születő nagy mű értelmét is át tudja tekinteni. Ettől lesz a munka igazán emberi, enélkül viszont csupán lélektelen robot. Valamikor a népek akarattalanul sodródtak a történelem árjában, anélkül, hogy tudták volna: hová tartanak, s végül hová jutnák. A szocializmus tette az embert sorsának urává. A szocializmus korántsem csupán vasból és cementből, kőből és üvegből épül, hanem épp ily fontos építő eleme az emberi értelem és öntudat. A szocializmus a milliós tömegek felismert érdekeiből, céltudatos törekvéseiből táplálkozik. A szocializmust építő ember világosan látja a célt, tudja, hová akar és hová fog eljutni. Egyik legnagyszerűbb jellemvonása éppen az, hogy fel akar és fel is tud nőni a követelmények színvonalára: tanul, művelődik, bővíti fogyatékod tudását és tágítja látókörét. A teljes élet igénye munkál benne. Már pedig az élet csak a megvilágosodott értelemmel, a műveltséggel, a kultúra kincseinek birtoklásával együtt teljes. A kulturális felemelkedés szerves része a szocialista forradalomnak. Benne és általa nő fel a nemzet a „kiművelt emberfők sokaságává”, benne és általa formálódnak a kisebb- nagyobb emberi közösségek a dolgozók „okos gyülekezeteivé”. A kultúra eszközeivel a párt az emberi értelem meghódításáért is harcol. Abból indul ki, hogy csak egy művelt, tájékozott, felvilágosult nép lehet a szocializmus letéteményese. Hiszen a legtökéletesebb anyagi, technikai vívmányokkal berendezett világ is sivár volna, ha benne az emberek életét nem fényesítené meg a szellem, az értelem, a szépség és a belőlük táplálkozó öröm. A z MSZMP IX. kongresszusa, felmérve népünk eddig megtett történelmi útját, joggal állapította meg, hogy a közgondolkodásban, a nép tudatában — az értelem meghódításáért vívott küzdelem eredményeként — előre törtek a szocialista elemek. Népünk nagyot nőtt tudásban, korszerű ismeretekben, elvi, politikai tisztánlátás dolgában. A párt szívós erőfeszítései, és az emberek feltörő tudásvágya nyomán jelentős tért hódított a leghaladóbb tudomány, a marxizmus—leninizmus. Felmérhetetlen szellemi nyereségünk, hogy a dolgozó emberek mind nagyobb tömegei a marxizmus—leninizmus eszmei fénykörében ítélik meg az élet jelenségeit, mérik meg saját tapasztalataikat, figyelik a bel- és külpolitikai fejleményeket. Nem könnyű tartós és átfogó sikereket kivívni a termelésben, a jobb életkörülmények megalapozásában. De még kevésbé könnyű az a küzdelem, amely az értelem meghódításáért folyik. A kultúra, a tudás, a szellemi műveltség nem olyan vár, amit huszáros rohamokkal be lehetne venni Egy-két év alatt új, modern városokat emeltünk a kukoricaföldeken, gyár-óriásokat a kietlen pusztaságokon. De egy-két év az értelem meghódításáért folyó harcban roppant kurta idő; jól tudják ezt mindazok, akik eltökélték, hogy előre küzdik magukat a tágasabb tudás és műveltség bozótos ösvényein. Mégis: milliók vállalják ezt a küzdelmet, mert nemcsak jobban akarnak táplálkozni és ruházkodni, nemcsak kényelmesebben akarnak élni, hanem pallérozott értelemmel, tiszta ítélőképességgel, éretten gondolkodva. ( A régi, múltba süllyedt világ anyagi javak dolgában bizony nyomorúságos örökséget hagyott erre a nemzedékre* nem is szólva a szörnyű háborús pusztításokról. De ennek a nemzedéknek nemcsak az anyagi örökség romjait kellett eltakarítania, hogy helyén egy modern, új világ épületét emelhesse fel. Még ennél is fárasztóbb, nehezebb lebontani egy avult világképet, felszámolni az elmaradottságot, megbirkózni a régi világ kispolgári szellemi hordalékával, a rossz ízléssel, a szellemi igénytelenséggel, a torz szemléletmóddal. Azok az emberek, akiket igénytelenségbe és gondolattalanságba, szellemi restségbe és a szirupos hazugságok áloinvilágába taszítottak, nem tehetnek róla 3 ők egy tudatosan félrevezető, népcsaló, a dolgozókat a szellem kincseitől is megfosztó úri politika áldozatai. Ma és még sokáig az a dolgunk, hogy megszabadítsuk őket ezektől a rozsdás béklyóktól, megízleltessük és megszerettessük velük a valóban igazat és szépet Miközben a jólét eszközeit termeljük, nem feledhetjük, hogy a szocializmus nélkülözhetetlen tartozéka az egészséges közgondolkodás, a helyes világnézet, a tárgyi valóságon alapuló tudatvilág és a szellemi igényesség is. Nagy türelmet igénylő küzdelem ez, hiszen olykor a közöny és a hamis tudat állít falat azok elé, akik az értelem meghódításának arcvonalán harcolnak. Még sok ember van, aki nem könnyen hiszi el, ami igaz, viszont igen könnyen bedől mindennek, ami hazug. Még sok ember van, aki nem fogadja szívesen, ha értelmét ébresztgetik, és könnyen odaveti: „nekem ne magyarázzanak”. A tudatlanság furcsa módon szinte gőgös önhittséggel jár együtt. {Tgy igaz, hogy mennél mélyebbre hatol valaki a tudnivalók tömkelegébe, annál inkább belátja: milyen keveset tud a nagy egészből. M indenkit ráébreszteni az igazságra, valódi érdekeikre, megnyitni előttük az értelem és a szellem világát — ez az egyik legfőbb tennivalónk. Az élet úgy lesz boldog és gazdag, ha ezt a harcot is teljes sikerrel vívjuk meg — az értelem meghódításáért. Békési. József «'J-jeUép.éj cL&tt i. A koníeransz és a zenekar (Foto: Koppány)
