Nógrád, 1967. február (23. évfolyam, 27-50. szám)
1967-02-12 / 37. szám
IW? 12. tjrtn J7 & T) Q Benedek Miklós; Jubileum Jámbor Mihály, a községi tanács vb-elnöke elkeseredetten böngészte a lapokat. Itt is, ott is jubiláltak, mert a város. vagy a község hatszáz, meg hétszáz esztendős múltra tekintett vissza, és éppen most került elő valami beporosodott levéltári fiókból egy kutyabőrös irat, amely megcáfolhatat- lanul bizonyította az érdekelt község fennállását a hajdanvolt századokban. Az ilyesmi pedig azzal jár, hogy felfi- gitelnek a községre, újságírók lepik el, írnak róla minden szépet, ami a múltat illeti, és még szebbeket, ami a község mai életét illeti, kiemelve benne a község vezetőinek hervadhatatlan érdemeit. Lehet szép ünnepi tanácsülést rendezni, elhívni a rádiót, televíziót, á megyei elvtársakat. Aztán ilyenkor egy-egy kitüntetés is akad a község vezetőinek. A megyében — sorra — legalább tizenöt helyen jubiláltak, csak Jámbor Mihály falujában nem került elő semmi ócska kutyabőr, legalább egy ötszáz esztendős múltat bizonyítandó. Igaz. volt a megyében már hétszázas jubileum is, de kis falu beérheti kevesebbel is. Beszélik ugyan, hogy már a tatárjárás idején is állt a 1alu, de a beszéd még nem bizonyíték, arra pedig építeni, illetve jubileumot rendezni nem lehet. Már a megyei múzeumnál, meg a megyei levéltárban is jártak, de sehol semmi írásos nyom. Már-már úgy látszott, hogy jubileum nélkül telik a község élete, de szerencsére, vannak fáradhatatlan emberek. Mint például, Zsupsz A. Tivadar, a község univerzális kultúi emberei, tanító, népművelési vezető, művelődési otthon igazgató, helytörténész, TIT-tag, és sajtófelelös egy- személyben. Miután a vb -elnök vele is megosztotta gondját a jubileumra való okkal kapcsolatban, felszerelte magát hamuban sült pogácsával, megbízólevelekkel és útielőleggel. Elindult, mert nem ismert lehetetlent. Hét nap és hét éjjel volt távol Zsupsz A. Tivadar. A nyolcadik nap hajnalán bezörgetett az elnökhöz. Meglesz a jubileum! — lelkendezett. Kiderült ugyanis, hogy a község éppen most, karácsonykor lesz nyolcszáz esztendős, s már útban van az erre vonatkozó okirat is. Ugyanis szót váltott egy volt kollégiumi társával, a szomszéd megye egyik tanítójával, ahol szintén jubilálnak. Ott is nyolcszáz éves a község, csak éppen a dokumentum még nincs kézben, mert hajdan teljesen elpusztították az átvonuló török hadak, és az egykori település helyén épült a mai falu. A kolléga fia adjunktus a csikágói egyetemen, ott pedig tudvalevőleg mindent lehet és kell tudni. Például azt is, hogy ott őrzik XIV. Szelim aga egyik segédtisztjének a családjához írt levelét, amelyben beszámol szám szerint nyolc falu teljes elpusztításáról. A fiú alaposan tanulmányozta a régi levelet és véletlenül megtalálta benne az illető falura vonatkozó adatokat. Bizonyára meg fogja találni, ha szorgalmasan keresi, a Jámbor Mihály faluját is. Ha pedig arra dokumentum van, hogy egy falut elpusztítottak, akkor annak előbb már léteznie kellett. Hát így. Két héten belül itt lesz a bizonyító irat. Nagy lelkesedéssel meg is kezdték hát a jubileum előkészítését. A sajtó, rádió, televízió részére tájékoztató ankétot tartottak, s ú] dobot vettek a kisbiró-hivatalsegédnek is. Annyira belefeledkeztek az ünneplésbe, hogy egészen természetes: minden egyéb, ami fontos, kiment az eszükből. BÉNYEI JÓZSEF: PILÁTUSOK Aki mindig a kezét mossa sohase lehet boldog aki mindig a kezét mossa sohase tudja mért él aki mindig a kezét mossa lelke hideg üveg-tál aki mindig a kezét mossa testvére Pilátusnak Aki mindig félrehúzódik leteperi az árnyék aki mindig megvonja vállát sohse tud a Napba nézni aki mindig egérlyukat les betonból börtönt épít aki közömbös tud maradni nem érdemli hogy éljen. Gorlta Géza kerámiái között. Bende Ibolya: Most találkoztak először a válóper óta. A férfi valami iratot kért, azt hozta el neki. Zavartan ültek a vendéglői asztalnál. A pincér már másodszor állt meg mellettük. Feltűnő mozdulattal letette az asztalra az étlapot. — Ebédeltél? — nézett az asszonyra a férfi. Az asszony először bólintani akart, de meggondolta magát. Nem volt éhes. inkább ideges és szomorú. Volt férje divatos öltönyt viselt és az ingét más vasalta ki. — Én is túl vagyok rajta... — gyújtott rá elégedetten a férfi, mert csak egy százas lapult a zsebében és még abból vásárolni akart néhány apróságot. , Konyakot kért a pincértől és málnái. Az asszony nem csodálkozott. öt év alatt sok málnát fogyasztott. Néha k‘~ adag fagylaltot. A likőr árát sokallta. A konyakét is, de abból a férfi nem engedett. A pincér letette eléjük a poharakat. Hallgattak. A férfi valami beszédtémán gondolkodott és megizzadt a homloka. Az asszony szórakozottan kezébe vette az étlapot. Gyakorlatiasan az árakat nézte. Aztán a férjét, aki a konyakos poharat forgatta a kezében. Űj pecsétgyűrűt viselt, nagy fekete kővel. „Lám — jött méregbe az asszony — már új gyűrűje van. Kitől kapta? Ki ajándékozta neki?” Pillantása megállapodott az étlapon, a főtt marhahúsnál. Azt ismerte. Üjból a férjére nézett., A barnára sült idegen homlokára. Csirkeszárnyakra és paprikáskrumplikra gondolt, amiket ezért az idegen homlokért evett meg. Pedig a mellehúsát is nagyon szerette. A pincér tüntetőén járkált előttük. Kevesellte a rendelést. Többre taksálta a sötétszürke öltönyt. — Azt hiszem, mégis enni fogok — tette le az étlapot az asszony, s olyan lélegzetet vett, mint amikor a versenyző a startkőről a vízbe ugrik. —■ Parancsolj — élénkült meg a férfi, örült, hogy legalább foglalkozhat valamivel. Az asszony először konyakot kért. Aztán előételt. Valami franciás salátafélét. Küszködött az idegen ízekkel, de megette. Két zsemlével. Aztán ragulevest hozatott és rántottcsirkét. Uborkasalátával. Üveg sört, — drágát. A pincér jókedvűen jött- ment a tálakkal. A férfi nem szólt, de jól megnézte a volt feleségét. — „Talán már van valakije” — gondolta. Az asszony még mindig evett. Somlói galuskát, dupla tejszínhabbal. A gyomrában szorítást érzett, de konokul ka- nalazott. Megivott még egy feketét, bepúderozta az orrát és azt mondta, mennie kell. A férfi zavartan vette ki « pénztárcáját. — „Pazarló lett” — vigasztalta magát, s odaadta ,a pingérnek a bankjegyet. Az asszony hátradőlve du- dorászott. Félighunyt szempillái mögül elégedetten figyelte, hogy volt férje a százasból alig kap vissza valamit. Salamon Pál: A modern fejű lány — Nézz csak — lökött meg a barátom, aki elhozott a medikus bálra. — Nézek. — Na? —-Mit kell nézni? — Ne hülyéskedj. — Elnézést. — Unod? — Kicsit. — Nem cipeltelek volna el, de hallottad, hogy Klári még csak szavazásra se dobta a kérdést. Én ilyesmin nem vi- tázok. Jobban jövök ki az energiával, ha engedek, mintha három napig rágnánk egymást. Elhiszed? Ránéztem Ferire, akinél Debrecenben vendégeskedtem. Hittem neki Miért ne hinne az ember a barátjának, a fizikai tanszék adjunktusának? Különben is igaza lehet. Az ember beosztó. Beosztja a kenyerét, az idejét és az energiáját. Mindaddig, amíg ,az egész beosztást egyszercsak abba nem hagyja. Az aula hatalmas falmezői és a magas mennyezet keményen verte vissza a zűrzavaros hangáradatot, Bársonyruhák és simuló pulóverek, rövid és itt-ott hosszú szoknyák. Aztán sötét zakók, fehér ingek, mellények és nyakkendők, néhány preparált fekete lepke a nyakra ragasztva. Az arcokon odaparancsolt közöny, vagy kiszegezett mosoly. — A szemeket nézd, a riadt, tekinteteket: Mi lesz már? Hát nem történik semmi? A ruhatár felől, a sokaságban el-elakadva, hozzánk Igyekezett a barátom felesége, Feri meglök: — Tényleg nem érdekel? — Micsoda? — Az előbb mutattam. Nézd. az a magas, fekete pulóveres. — Érdekes arc. — Hitkán látsz ilyen fejet. És okos, te, úgy vág az agya. Negyedéves fizika-matematika szakos. Esküszöm, ha az asz- szony nem dolgozna az egyetemen ... Érdemes lenne többet beszélni vele, mindentől függetlenül is... Kezdtem unni a zajt, a nyüzsgést, a lányok erőltetett vihogását, a szépre állított, merev ábrázatokat. Negyed tíz. Éjfélig még kis híján három óra ... Kláriék addig biztosan itt maradnak. A fekete pulóveres felé sodortattam magamat. Kartávoi- ságba értem, amikor egy szőke, fehér arcú fickó meghajolt előtte. Magamban szidom a fehér arcú gyereket. Állok és várok. A jutalom: a lány visz- szajön a nyüzsgésen át. Az előbbi helyére. Mintha fontos posztja lenne ott. Nagyot nyelek és odalépek mellé. — Szabad? — fejet hajtottam, mint egy porosz kadét. — Tessék? — Szabad? Egymásra néztünk. Lázas szürke szem, szép-éles arc. Mosolygott. — Nem hallja? Szünet van. Bocsánat... tisztára... úgy látszik, megártott a forgalom ... — Semmi baj — nevetés helyett udvariasan a szemöldökét húzta fel. — Menjünk az előcsarnokba, ott több a levegő és csendesebb is — mondtam. Rámcsodálkozott és az előcsarnok felé indult. — Ugye, útközben majd bemutatkozunk? — kérdezte tárgyilagosan. Melegem lett, Az ő szavaiból csak az Erzsébetet értettem. Gyorsan rágyújtottam. Hamarosan egyetértettünk abban, hogy ezt a bált nem nekünk találták ki. — Miért jött el? — kérdeztem. — Az évfolyamtársam beszélt rá, akivel együtt lakom. Azt mondta, szükségem van egy kis vidámságra. — Miért, talán nem vidám? Nem válaszolt. Mondtam neici, hogy vegyük a kabátunkat és menjünk valamerre. Tiszta a levegő, járjunk, ameddig nem fázunk. Elfogadta. Hideg szél kergette a frissen hullott havat. Lassan lépkedtünk és hallgattunk, az összepréselt hó szárazon csi- kordul a talpunk alatt. Beszédmodorát szokatlanul rokonszenvesnek találtam. Pontosan nem tudtam, miért. Fizika-matematika szakos létére meglepően sokat olvasott. S egyáltalán, feltűnő tájékozottsága ellentmondott külsejének, hiszen a szép lányok gyakran elhiszik, hogy a természet biztos nyeregbe ültette őket. Jó félórát ballagtunk már, amikor egy félköríves, düledező nagykapu előtt megállt. Én itthon vagyok. Hideg volt, későre járt nem mondhattam semmit. — Hát akkor... — Lassan nyújtottam a kezem. — Ha van kedve, meghívom egy forró teára. A háziak már aludtak. Délután alaposan befűthetek, a kis szobában meleg volt. Kiment teát főzni. Körülnéztem. Két dívány, a rozoga szekrény tetején befőttek, kisasztal, két szék, kályha, rongyszőnyeg. És sok könyv. Az asztalon tornyokban, a befőttes üvegek között és a díványok alatt. Ittuk a teát. Jólesett. — Valamit kérdezhetek. — Tessék. — Nem értem, miért volt egyedül a bálban, valahogy... Felnevetett. Nem vidáman, inkább nyugtalanul. Hosszan nézte a csészét tartó kezét. — Ha érdekli? — Nem válaszolok formális kérdésekre. Nem vette zokon. — Tizenhárom hónappal ezelőtt lett volna az esküvőm. Vőlegényem orvos volt. Tavalyelőtt végzett. Egy környékbeli faluba helyezték. Ügy volt. hogy összeházasodunk, én tanítok a faluban, és közben levelezőn befejezem az egyetemei. Az esküvő előtt négy hónapig mindig ő jött be hozzám a varosba. Utolsó előtti nap egv autós barátjával érkezett. Nem a korábbi szállására mentünk. Tekintélyes, frissen tatarozott ház előtt álltak meg. Bekísértek a házba, három szoba es rendelő. Minden újonnan fesi- ve-mázolva. Két szoba üresen, A konyha és az egyik szoba vadonatúj bútorokkal berendezve. Képzelheti. Mesebeli fordulat A rendelőben minden csillog. A vőlegényem megvárta, amíg kicsodálkozom magam, azután odajött hozzám és megcsókolt. Elmondta, hogy a tanács rendbe hozta az orvoslakást. Gondolhatja, hogy örültem. Nevetett, le kellett tennie a cseszel. Ez a nevetés se volt egészen vidám. — Mögém állt a vőlegényem, és azt mondta, hogy nem kell tanítanom és az egyetemre se járjak. Nincs rá szükség. Az orvos feleségének lesz elég dolga. Itt a nagy ház, a rengeteg tennivaló, és majd jönnek a környékbeli kollegák hétvégén. Előbb nem vettem komolyra, hiszen négy év óta ismertük egymást. Azután megértettem, hogy nem tréfál. Hallgattam. Megkérdezte, mit, határoztam? — Egyszerűen nem értettem. Ilyen hatalma van egy háznak és néhány nikkelezett tárgynak? ö meg azt nem értette, hogy én miért nem ájulok el a boldogságtól, amiért egy ház úrnője lehetek. . összevesztünk. Egy nappal az esküvő előtt. — Egyedül jöttem vissza a városba. Este ott volt értem a kollégiumban. Beszéljük meg Beültünk a presszóba. Látja, ez döntötte el a dolgot. Ez a beszélgetés. Pedig ott sokkal kedvesebb és óvatosabb volt, mint délután. Ahogy beszélt, egyre idegesebb lett. Csak az ő dolgai jutottak eszébe, hogy ő fáradt lesz este, és délben is nyugodtan kell ebédelni, és a ház és a kert... Megkérdeztem tőle: „és én?” „Mi az hogy te” — kérdezte, „hát tied lesz minden”. Késő éjszakáig vitatkoztunk. Én egyre szomorúbb ás fáradtabb lettem. Sokáig hallgattunk. — Évfolyamtársaim próbáltak észretéríteni. De nem lehetett velem beszélni. — Azóta? — Láttuk már egymást, da nem érdekes... egyál talán ... Nevetett. — Ha vegez? — Visszamegyek a falumba. Tanítani. Felállt, kinézett a sötét utcára. Megkérdezte: — Járt már Göcsejben? — Elég sokat. — És az én falumban? — Ott éppen nem, de a szomszédban többször is. — Akkor megéi'ti miért va gyök dühös, ha azt mondják, hogy ósdi. romantikus álmaim vannak. Nálunk ősztől tavaszig a házak tövéig ér a sár. Az emberek, késő ősszel az udvarba szorulnak, ott csúszkáinak a toldott-foldott gazdasági épületek között. Setét hiedelmek és gyűlöletek. Sárbaragadt világ. Ez nekik a romantika. Na mindegy ... Nem nyafogni kell ezen és nem sajnálkozni. Ezen a jó vers se segít... Megenyhültek a vonásai: — Tanítani fogok és verekedni. A községi tanáccsal, a járással, a megyével, hogy az iskola szép legyen. Vetítőgépért, szemléltető eszközökért. Dolgozni akarok a gyerekekért. Tudja, mi lesz ott? Közelharc. Megjött a szobatársnője. Fázósan dörzsölte a kezét. — Miért szöktek meg? Később olyan jó hangulat volt. Elbúcsúztam. Erzsi a kapuig kísért. Hajnali kettő volt. Ismét esett a hó.
