Nógrád, 1967. február (23. évfolyam, 27-50. szám)

1967-02-05 / 31. szám

% Í96? február 5. vasárnap NÖGRÄD Küldjék el őket... A ludányhalászi szociális van még itthon. Divatos, hosz- megy, lehet, hogy én is házas­otthon lakója özv. Kerek Já- nosné. 1895-ben született Do- rogházán. Férjével cselédek voltak. Kilenc gyermeknek adott eletet, ebből három meg­halt, s egy elesett a fronton. De él öt felnőtt fia és lánya. Van már tizenegy unokája és négy dédunokája. A kor és a betegség az ágyhoz köti. Ta­lán már nem is kel fel többé. Sovány, szeme bánatos, na­gyon hálás egy kis szeretetért Ha megigazítják a párnáját, megsifnogatja a nővért. Az igazgatónő odaül az ágyához és hallgatja az idős asszony szavait, jaj-kiáltását. Nemré­gen nagyon megrázó kijelen­tést tett: — Ha meghalok, ne enged­jék a koporsómhoz a gyerekei­met, csak a Jánost, ő eljön néha,, meglátogat, bár ő is be­teg. Felkerestem a gyerekeket lakásukon. Kis szoba-konyhás lakás a Csizmadia-telepen. Kicsiny nyárikonyha tartozik hozzá. Itt lakik az egyik lánya. A férjet és a két gyereket is ott­hon találom. Többször lakott itt rövidebb ideig a néni, de nem tudott felmelegedni. Ment egyik gyerektől a másikhoz, aztán újból vissza. Beteges volt, gondozni kellett. Elkese­redett. Felakasztotta magát, de megmentették. Ekkor végleg a szociális otthonba került. En­nek már négy éve. — Miért nem látogatják? — Én borzalmasan szégye- lem — válaszol a fiatalasz- szony. Meg aztán ... szóval nincsen időm. Dolgozom az üveggyárban, férjem évek óta beteg. Itthon is sok a dolog. De hogy megmondjam az igaz­ságot ... Nehéz természetű asz- szony az anyám. — Tudja — avatkozik bele a férj — elmentem még va­sárnapi műszakra is, hogy a mamának meleg papucsot ve­hessek. — És a többi testvér? — Nem adtak azok kérem, még egy fillért sem — mond­ják szinte egyszerre. — Pedig a mamának csak 150 forint volt a nyugdíja. Ugyancsak szoba-konyhás lakás a Csizmadia-telepi koló­nián, nagyon elhanyagolt, rossz állapotban. Itt lakik a Rozália lánya. Megtört, idő­sebb asszony. A férj még ágy­ban, nemrég jött haza műszak­ból, a szénbányászati trösztnél kazánfűtő. Itthon van a leg­fiatalabb fiú is, tizennyolc éves. Magas, erőteljes. Egy félév múlva vájár, de már a fejtésben dolgozik, keres 1000— 1200 forintot. Mondom jövete­lem okát. Közben szól a rá­dió. Nem kapcsolják ki.(!) — Én is beteges vagyok — néz mereven maga elé a leg­öregebbik Kerek lány. — örü­lök, hogy tartanak. De amúgy sincs időm. Állandóan az or­vosokhoz járok. öt gyerek nevelkedett itt. Négy lány férjhez ment, Laci szú frizura lóg nyakába. — Látta már a nagymamát? — Nem — válaszol elpirul­va. Hallgatok. — Jár-e szórakozni? — El szoktam menni Forgá­cson a mulatságba. — Zsebpénz? — 150—200 forint... Mikor, hogy jön ki a lépés. ★ * Üveggyári kolónia, a Vas­öntő utcában. Durva cement­lépcsőn kapaszkodók fel az el­ső emeletre. Recseg a talpam alatt a függőfolyosó padlózata. Fiatalasszony jön elém. mert meghallotta, hogy őket kere­sem. A folyosó végéről nyílik a lakatsuk: egyetlen szoba. A férjét is otthon találom. Ke­rek néninek a fia. Rajtuk kí­vül van még három gyerek. Negyvenöt-ötven év körüli le­het. Segédmunkás a tűzhely­gyárban. Mielőtt a szociális otthonba ment Kerek Jánosné, itt is volt rövidebb ideig. Pár hétig. — Tavaly voltam anyámnál, motorkerékpárral. Most a ta­vaszt várom, majd összerakja ismét a motort az ismerősöm, s elmegyek hozzá. — Pedig az otthonban azt mondják, nem járt ott. — Ugyan kérem, ez nem igaz. Voltam én, és nem a pén­zéért megyek. Még küldött négy üres üdvözlő lapot is az unokáknak... — És írtak azóta? — Már nagyon régen — fe­lel a fiatalasszony. — Vinnénk mi neki ajándékot is, de olyan a' természete, hogy nem fogadja el. — De az se igazság — for­dít a szón a férj, — hogy csak én fizetek. Fizessen a többi testvérem is. Most elmarad­tunk ugyan a múlt évivel, de pótoljuk. Búcsúzom. A férfi kikísér a folyosóra. Zavartan néz a sze­membe. — Hogy van anyám? — Nagyon sovány, beteg. A Sztahanov űton Is lakik Kerék Jánosnénak egy lánya. Már özvegyasszony. Legfiata­labb lánya most áll házasság előtt. Már csak a stafírungra keres. A konyhában beszélge­tünk. Takaros, tiszta környe­zet — Miért’ nem látogatja az anyját? Ideges rángás az arcán, ke­zében egy képeslapot, görö­gét — Tudja nagyon megsértett. — Miért? — kérdezem. — Mert azt mondta, hogy nem látogatom az anyámat. Pedig tavaly is voltam nála, a leendő vöm, meg a lányom is. Vittem neki krumplis lepényt, húslevest, meg gyümölcsöt. Meg húsz forintot is adtam neki. — Mikor tavaly? — Jó meleg volt akkor, úgy a nyáron. Én is beteges va­gyok, Gyarmatra jártam kór­házba. Ha a lányom férjhez ságot kötök. Beszéltem is a jövendőbelimmel, aki itt kosz­tol nálam. Megmondtam neki. hogy minden hónapban meg­látogatom majd az anyámat. Ügy nyilatkozott, hogy semmi akadálya. ö is kikísér egész az utcá­ra, s mondja, mondja. — Tudja iött a tél, szenet kellett venni... És mindig van valami... Hangosan mondom egy idegéri utcácskában, hogy kit keresek. Nyílik egy ajtó, s fiatal lány jön elém. Kerek néninek itt lakik a János fia és családja. — Nincsen itthon anyuka, dolgozik, apuka meg tüzelőért ment. Azért jöjjön be egy ki­csit. Szépen berendezett szoba- konyhás lakás. Ilonka egy kis zavarral küzd, mert hogy késő estig dolgozott, nemrég kelt fel és most kezd a takarításhoz. Kerekre tágul a szeme, mikor átadom a nagymama üzenetét. — Tavalyelőtt volt itthon. Apuka hazahozatta taxival és szólt a többi testvérének is, hogy jöjjenek el meglátogatni. Én is voltam már nála az otthonban. Szeretem őt. Apu is menne többször, de beteges, tüdő- és szívasztmája van. Apuka még sírt is, mikor itt­hon volt a nagymama. Nem igen jöttek a testvérei. Most úgy tudom, ismét készülődik hozzá. Sokat beszélgetünk nagymamáról. • Ilonka annak a fiúnak a lánya, amelyik valóban több­ször meglátogatja az édesany­ját. Sok magyarázatot hallottam: betegség, kevés a pénz, nin­csen idő, s ez többnyire igaz is. özvegy Kerek Jánosné nem szorul a gyermekei támogatá­sára. Az otthonban megkap mindent. De jól esne neki, ha látná az unokáit, néhány szót válthatna a gyerekekkel. És Ludányhalászi nincs a világ végén, 36—38 kilométer Salgó­tarjánhoz. A levelet is továb­bítja a posta. Az idő szalad, mindenki megöregszik. És mennyi jaj ha nincs szeretet... Gulyás Ernő. Szabadulás a bár till* lilil Fél órával ezelőtt volt éb­resztő. Ö is felkelt, felöltözött. Kéz­hez kapta a szabadulási okmá­nyokat és elindult a kijárat felé. Kopogtatott. Az őr meg­nyomott egy gombot és kinyílt a vasajtó. Aztán újabb gomb, és a külső ajtó is engedel­meskedett. Az utcán volt. Előtte behavazott autóbu­szok. Még világít a fény: MÁVAUT — Balassagyarmat. Most utazzon, vagy csak a későbbivel? Zsebében pénz. Szép summával szabadult Meglátogatja előbb a Paló­cot. Teljesen szabadnak akarja érezni magát. Tíz évet kapott, — hétre szabadult... Egy aforizmával kezdik a börtönben — Manapság a kórházban minden feltételt biztosítanak ahhoz, hogy a beteg gyógyul­tan távozzon. Ez azonban nem­csak az orvosokon múlik. Ha például a beteg nem tartja be az orvosi előírásokat, ha nem szedi be az orvosságot... Értem! És a börtönben? — Hasonló a helyzet. A fel­tételeket biztosítjuk, hogy „be­tegeink” a büntetés letöltése után „gyógyultan” távozzanak az életbe. És a példák egész sorát je­gyeztem feí: kötelező a nyolc általános elvégzése a börtön­ben. Ez már húszéves „vív­mány”. Egyéni tanulással kö­zépiskolai és nyelvészeti ta­nulmányokat is végezhetnek, de vizsgát nem tehetnek. A tanárok a Bajcsy-Zsilinszky — úgynevezett „anya” — isko­lából járnak a börtönbe. Vart ugyan elítélt pedagógus is, de csak az I—IV. osztályban taníthat. Amikor oktat, ter­mészetesen kijár neki a kellő tisztelet. Egy szám: a kötelező általános iskolai tanulmányok bevezetése óta. csak Balassa­gyarmaton kilencszázan szerez­ték meg az alsófokú végzett­séget. Általános tapasztalat, hogy az elítéltek 95 százaléka szíve­sen fogadja ezt az intézkedést, sokan itt tanultak meg írni, olvasni. Első a nevelés. Közösségi életet alakítanak ki, hogy fe­gyelmezzék, de egyben nevel­jék is az elítélteket. Munka­brigádokat alakítanak,- lehető­séget kapnak a sportolásra, a könyvtár használatára, havon­ta egyszer filmvetítés, rádió, sőt saját — börtön-stúdió — is van. Hetente nyolc—kilenc órát sugároz. Ismerteti a „há­zi-szabályokat”, az előírásokat. A cél: az elítélték haszno­san töltsék el szabad idejüket, készüljenek fel a becsületes, szabad életre. Mert erre fel kell készülniük és fel ~ is ké­szítik őket. Nem egy elítélt azzal áll a nevelő elé: — Majd csak most, a sza­badulás után kezdődik az iga­zi büntetés. Odaállni az em­berek elé, akik tudják ki vol­tam, mi voltam, honnan jö­vök. Ezzel szembe kell nézni. Eh­hez erő, akarat kell, amit a börtönben gyűjtenek az elítél­tek. A bírói ítéletek tartalmazzák a börtönbüntetés kiszabásánál a feltételes szabadságra bo­csátás lehetőségét is. Harma­dolják, negyedelik a kiszabott büntetést. Ez azonban csak azt jelenti, hogy az elítélt előbb szabadul ugyan, de ha nem tartja be a törvényt, a számá­ra előírtakat, ismét visszake­rül és ki kell töltenie a hátra­levő büntetését. — Az utóbbi időben nagyon ritkán fordult elő. Általában akkor kerül vissza az elítélt, ha munkát nem vállal, ha gyakran váltogatja munkahe­lyét, ha betér a szórakozó he­lyekre, ahonnan kitiltották. Sú­lyosabb eset, ha ismét bűncse­lekményt követ el. Ilyenkor az „új” büntetéssel együtt a „ré­ginek” a hátralevő részét is le kéll ülnie. A feltételes szabadságra bo­csátásnak is formulái vannak. Általában havonta ülésezik az előkészítő börtöntanács. Sorra veszik a számbajöhető elítél­teket, átnézik iratait, megbe­szélik magaviseletét és ha úgy találják, hogy érdemes a fel­tételes szabadságra bocsátásra akkor átküldik az iratokat a megyebíróság erre kijelölt bí­rójának. Ezután kerül sor az úgyne­vezett bírói ülésre. Itt már csak hárman van­nak jelen: a börtönparancs­nok, a megyei bírósági bíró és az elítélt. Közük vele a dön­tést, figyelmeztetik, miként vi­selkedjen az életben. Közlik az elítélttel a szabadulás idejét A többi már gyorsan pereg. Általában három—négy hé­ten belül szabadulnak az elí­téltek a bírói ülés döntése után. Olyan is előfordul, ho^ fegyelmezetlenség miatt nem kerülhet sor a feltételes sza­badságra bocsátásra. Ezt is közlik az elítélttel. Jelenlété­ben írják meg róla a jellem­zést és legtöbbször maga is belátja: — Tudtam, hogy nem ér­demiem meg. majd igyekszem a következő hónapokban rá­szolgálni. És 4—6 hónap múlva újra tárgyalják az ügyét. Az elítélt készül a szabadu­lásra. Nemcsak a börtönben, nem­csak a nevelőkkel folytatott beszélgetéssel, hanem úgy is, hogy előre levelez vállalatok­kal, üzemekkel, hogy mire sza­badul munkája legyen. Leg- ■ többször sikerrel járnak az egyéni levelezések és mire az ügye a bírói ülés elé kerül, már kezében van a munkahely válasza: — Várjuk, helyet biztosí­tunk. Az ilyen elítélt bátrabban lép ki a börtön kapuján. Tud­ja hová, merre induljon. Sokkal nehezebb a dolga annak, aki hosszú börtönbünte­tése miatt elszakadt a család­tól. Mielőtt véglegesen kinyílna a börtönajtó az utolsó napok­nak vannak érdekes epizódjai. Az elítélt az utolsó huszon­négy órát a szabadulási zárká­ban tölti, már -„civil” körülmé­nyek között. Közli családjá­val (időben, korábban) hogy mikor szabadul, ha szükséges civil ruhát kér, vagy éppen vásárol magának. Hiszen dolgoznak az elítél­tek, tehát keresnek is. A ke­resetüket egyösszegben kézhez kapják. A bevásárlás még rab­ruhában történik. Ez év január 19-én is volt hasonló jelenet Balassagyar­maton. Kikísérték a szabaduló elítéltet és négyezer forintért vásárolt magának ruhát, bő­röndöt Elkezdődik a szabad élet. Nem könnyű élet. Hiszen új­ra talpra kell állni. — Eddig mindenről gondos­kodtak ébresztőtől a takaródé­ig — mondta egy elítélt. — Most attól kezdve, hogy ke­nyeret veszek, hogy lakbért fizetek, munkahelyet keresek és beosztom a fizetésem, min­den a nyakamba szakadt. Elöl­ről kell kezdeni. De ezek az első lépések végül is meghatározzák a sza­badult egész, további életét... Gáldonyi Béla Tetszés szeriül ouvithelo automatikus telefonközpontokul szállít a Beloiannisz Gyár a Szovjetuniónak. Képünk: Kor­szerű szalagon szerelik a kereteket (MTI foto — Bara István felvétele) JLamosné tueq az üdülés Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a történet nem most esett. De nem is olyan régen, hogy ne emlékezne rá szívesen La­mos Gábomé. A nyáron üdül­ni volt. Életében először tette ezt. Pedig nem tartozik az egész fiatal asszonyok közé, Szárakon. Öt gyermeket ne­velt. Persze most sem önszán­tából utazott Debrecenbe. A szövetkezet küldte. Az idő, már mélyen bent járt a nyárban. A fogatok, vontatók gabonakeresztekkel megrakodva érkeztek a határ­ból. Lamosék — az asszony, a szabadságolt férj. meg a nagyfiú — a' cséplőgépnél dol­goztak. így csinálják ezt min­den nyáron, jó nyolc eszten­deje. Azóta, hogy Lamos Gá­bomé belépett a termelőszö­vetkezetbe. Most, hogy a gyerekek fél­cseperedtek, könnyebb a dol­guk. Az asszonynak nem kell este még odaállni a tűzhely mellé főzni. Idejében elkészíti 3Z ételt a családnak a lányka. Hogy van segítség, a munka is halad. Volt olyan rvár, hogy 16 hold árpát vágtak le. Ami­kor elvállalták, kinevették ér­te. Csak akkor merevedett a mosoly a hitetlenikedők arfcára. amikor Lamosék nem győzték hazavinni a termést. Meg ak­kor, amikor a háztájit mérték a következő évben. Lamos Gá- bomónak ott is másfél részt mértek. Hiszen amikor a ka­pásokat osztották mindig más­fél—két részt vállalt. Két hold kukoricát, majd ezer négyszö­göl dohányt kapált. Úgy is számolnak mindig vele, hogy nagyobb részt vállal, mint a többiek. De a munkáját meg­nézheti bárki. Nem csúfítják gyomok azt a területet, ame­lyet Lamosné kapál. A mun­kaegységet sem Szirákon, sem azután, hogy az egyházasden- gelegi gazdasággal egyesültek, nem osztogatták semmiért. La­mos Gábomé egyetlen év alatt 460 munkaegységet gyűjtött A cséplőgépnél is nagyon igyekezett. A párttítkár nem is állta meg szó nélkül: — Magára férne már egy kis pihenés — mondta. — Hát az nem volna rossz — válaszolt neki Lamosné és mosolygott, mint mindig. — Ha akar, máris mehet Debrecenbe — fogta őt szaván a párttitkár, s meglobogtatta a beutalót. — Nem gondoltam én azt komolyan — szabódott az asz- szony. — Hogy mennék én üdülni? . .. Sosem voltam még. Meg aztán a falu ... Mit szól­nának? A párttítkár azonban tovább erőlködött: — Mit szólnak? Semmit... Elegjet dolgozott, dolgozik a szövetkezetben ... Nem érdem­telenül kapja a jegyet! S addig unszolták ott a gép körül — mert a végén a párt­títkár mellé állt a férje is —, hogy utóbb csak beadta a de­rekát: — Hát... Pista bácsi, adja csak ide azt a papírt. Elme­gyek, ha lehet... így töltött tíz napot Debre­cenben. a termelőszövetkezeti üdülőben Lamos Gáborné. Kez­deti elfogódottsága hamar fel­engedett. Alig telt el két—há­rom nap. máris úgy járt-kelt az üdülőben, a városban, a gyógyfürdőben, mintha nem is hagyott volna száz kilométere­ket maga mögött. Sétált a vi­rágoktól pompázó parkban. S megtörtént, amit sokáig maga sem hitt, felvette az újonnan vásárolt fürdőruhát, s kiment a strandra. Esténként televí­ziót, színházat nézett. S mind­ezt nagy természetességgel. Senkinek sem tűnt fel, hogy életében először teszi. S ami­lyen nehezen indult útnak, a végén legalább annyira sajnál­ta, hogy elfogylak a gondta­lan napok. Amikor hazaért, ment egye­nesen az irodába: — Csak azért jöttem — mondta az elnöknek — ha le­het máskor is elmegyék... — Egészséges, barna arcából ki­villantak fehér fogai. Mo6t már új szál is köti a közöshöz. Beválasztották a ve­zetőségbe. De most is dolgo­zik, pontosan, úgy mint an­nak előtte. — Én igazán nem panasz- kodhatom a szövetkezetre — mondogatja gyakran. — Aki dolgozik, az tisztességesen megél nálunk ... A padláson van még 36 zsák kukorica. Ezt nem az idei zárszámadás után kapta. Két hízót nevelt, kilenc malackája is van. Az egyik hízón, meg a malacok közül néhányon, túl. ad. Azt mondja, bútőrra gyűjt, a lánykának. Aztán egyre több szó esik. a családban arról, hogy a férje is hazajönne. Selypen dolgo­zik a cukorgyárban. ■— Nem mondom én azt, hogy nem keres... Két és fél—háromezer forint is meg­van olykor-olykor — magya­rázza Lamos Gábomé. — Ha­nem nagyon sok zsákot kell azért neki a vállára emelnie... Hogy itthon is kellene? Az már igaz. Nem féltünk mi so­ha a munkától. Érdeklődjön csak utánunk a faluban ... De ezzel az erővel a szövetkezet­ben js keresne annyit, mint most. Meg itthon lenne, közöt­tünk. Mert a szövetkezetben nagyon becsülik a szrogalmas, dolgos embereket... Vincze Istvánná

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom