Nógrád, 1967. január (23. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-24 / 20. szám
4 wöcnác 1967. január 24. kedd Szívügye az egész város Kettős társadalmi feladatot lát el hosszú évek óta Kovács Emőné tűzhelygyári nyugdíjas Körzeti párttitkár és a salgótarjáni 16 számú választókörzet tanácstagja Több, így a legutóbbi tanács-ciklus idején vb-taff. — VB-tagnak lenni jó! — csillan fel a szeme. — Az sokkal többször hallathatja hangját Higgye el, mindig akad miről beszélni. Itt, a Schuyer Ferenc utcában sokáig bosszankodtak az emberek azon, hogy a lakásuk csapjából még csak nem. is csöppent a víz, a szomszédos házak lakomák pedig még locsolásra is jutott. Hát lehet erről nem szólni a vb-n? Csakhamar k’derült, hogy a mi házainkat ellátó ciszterna vízzel leszalad a Lenin térre, innen a baj! A tanács jelzésére a vízmű intézkedett: az új mátra- ■nováki kutak vizét az addig szegényesen ellátott ciszternába juttatta. No, és a parkosítás Munkásnegyed ez, az emberek nem léinek a dologtól. Legtöbben azt szerették volna, ha kiki a maga porta ja előtt a sajat ízlésének megfelelő kiskertet alakíthat ki. A túlzott tarkaság azonban rontotta volna a városképet. Ezt így kimondani egyszerű; megértetni nehezebb volt. De sikerült. S amint a város fejlődik, egyre több megoldásra váró kérdést vet fel az élet. — Ha újra jelölnék, vállalna-e részt a megoldásukból? — Kommunista vagyok. E kétszavas mondat hitval 1 is. Vállalása a harcnak, a szívós, fáradhatatlan munkának a szebbért, a jobbért. Tennivaló akad a körzetben. Játszótér kellene a gyermekeknek; élősövény kívánkozik a kopár betonkorlát mellé, melynek környékét most csak es KUKA-edények „díszítik”. Tűzhely-, acéláru- és öblös- üveggyári vezetőkkel kellene beszélni: javasoljanak a környékbeli füatalok közül önkéntes rendőröket a testületbe, olyanokat, akik nem restellnek szólni azért, hogy síkos vagy szennyes a járda. Kovács Ernőnek az egész város fejlődése szívügye. A tanácstag éppúgy tudja, menynyire sürgető a regionális vízmű és a csatornahálózat fejlesztése, mint azt, milyen helytelen, hogy a helyi járatú autóbuszok végállomása a városi közepén van. — Aki az AKÖV-teleptől a Béke-telepre utazik, át kell szállnia, kétszer kell jegyet váltania. Lassú, kényelmetlen így a közlekedés. Hiszek abban, hogy az új tanács kiáll azért, hogy gyorsabb, legyen. S azért hogy Salgótarján fejlődésének üteme eztán is oly nagyszerű legyen, mint az utóbbi években volt. Hiszek ebben. Bizonyos, hogy hisz. De az sem kétséges, ha újra jelölik, s megválasztják; dolgozik is érte. Borváró Nem engednek a negyvennyolcból A nagybátonyi Alkotmány utca két, egymással szomszédos portájának mezsgyéjén valaha kút volt. Ivásra, főzésre nem jó a vize, de mosogatásra, jószágitatásra, mosásra igen. A szomszédokon kívül mások is hordták a kútból a vizet; közöttük a hentes, hogy tisztán tarthassa boltját. Ezt a kutat B. László 1965-ben betemette, A másik ingatlan tulajdonosai — B. Jánosné és társai — emiatt pert indítottak a salgótarjáni járásbíróságon. Az ügyre a megyei bíróság tett pontot azzal, hogy B. László köteles a kutat a régi helyén újra megásni, s engedni, hogy azt az Alkotmány utca 1. számú ház lakói is használhassák. B. Lász- lóék eközben új kutat ástak. Az asszony nem ellenezné, hogy a szomszéd onnan hordja a vizet, s talán a férje sem —, ha néhány négyszögölnyi telekátadásra szintén nem kötelezte volna őket a megyei bíróság. „Ha az életembe kerül, akkor sem engedek!” — ezt felesége elmondása szerint B. László jelentette ki. . /Had(lelt és az nnúhaluKf Olvasom a salgótarjáni Stromfeld Aurél Gépipari Technikum kollégiumában működő Krúdy Gyula irodalmi kör egyik tagjának. Rigó Györgynek az írását, a Guruló mozaik című csúfondáros sorokat: „A minap a barátommal autóbusszal utaztunk.. A kocsiban nem volt éppen valami trópusi meleg, ezért az utasok többsége fázósan húzta be nyakát gallérja mögé... A kocsi utasai dideregve, egykedvűen ültek. Ha valaki nézelődni akart, le kellett kaparnia az ablakon lévő jégvirágcsipkéket. De arcukról is lesírt, hogy szívesebben szimpatizálnak a nyári napsütéssel, na meg a költöző madarakkal. Csak két idős bácsika beszélgetett mellettünk túláradó lelkesedéssel, és elég hangosan... Közben még olajoztak is, néha-néha előkerült a nagyzseb- böl a lapos pálinkásüveg... Mindkettőjük szerecsengallé- ro6 kabátja kigombolva... mintha az ő fejük felett különleges Földközi-tengeri mediterrán léghullámok cirkáltak volna... Mi is lehett volna beszélgetésük témája, mint ez a sokat emlegetett mai fiatalság. .. Emelt hangon, nem éppen titkolt rosszmájúsággal...” Pedighát... Én most ellentmondók az ittas atyafiaknak Rigónak adok igazat. Én sem tő tanáruk, Sándor Rudolf és a múzeumok örömére. Ha tudták volna ezt az ittas atyafiak... Hogyan gyűjt a kör negyven tagja? «I Bartus: „A padláson találtam az 1920-as évekből egy cséplési feljegyzést fényképpel. Apám is ott volt a gőzgép mellett, ez ipartörténeti érdekesség.” Bódi: „Hevesi tanyán születtem, nagyanyám az ottani bárónőnél szolgált, aki még él Pesten. Két évenként eljön a tanyára, nagyanyám csirkét süt, körülveszik, áldott jó asszony volt, mondogatja. Mondom, nagymama, maga a cselédje volt, ezeket a papírokat, törvénykönyveket, iratokat, fényképeket adja nekem, a bárónőnek már úgyse kell, de a nagymama nem válik meg tőlük, így nekem otthon nehéz gyűjtenem, pedig lenne mit A nagymama nem érti meg, micsoda különbség van a jelen, meg a múlt között szegény, már nem is igen értheti. Azért én még megszer- zem azt az anyagot.” Sándor Rudolf: „Krúdy Gyula atyafia, Krúdy Pál Ka- rancsberényben élt unokatestvére volt az írónak, a gyerekek „begyűjtötték” az ő fekete keménykalapját is. Most birtokukban van. Mint a hét pelikános nemesi címer és rengeteg Krudy-fénykép.” A lokálpatrióta büszkeség egyébként sem hiányzik a fiúkból. Ugyancsak Rigó írja Csongradban élő unokahüga látogatásáról naplójába: „.. .Amikor megérkeztünk, Tilda (az unokahúg — T. E.) vett védőszárnyai alá. Ismét nyakamba ugrott, amikor Az ember tragédiáját (amit 55 forintért vettem szép díszkötésben) dedikálva ajándékoztam neki, hogy ezzel is büszkélkedjem, s magamban hozzágondoltam, lásd, Nógrádban is születtek nagy emberek, nemcsak az Alföldön... (Ezért nem Petőfi összes költeményeit vittem neki...)” Szóval, valahogy így állunk ezekkel a mai fiatalokkal. Mint a tegnapiakkal és a holnapiakkal is, gondolom. (tóth) B. Jánosné nem ilyen elkeseredett, de jussából ő sem enged. „Megítélte a bíróság!” — vallja szilárdan. B. Lászlóék hárman élnek a férfi kilencszáz forintos nyugdíjából. Bizonyára érzékenyen érinti majd őket az ítélet végrehajtásának elmulasztása miatt kiszabásra kerülő bírság és az új kút megásása. B. Jánosoknak túl sokat nem jelent a néhány négyszögölnyi terület, hiszen a kis ingatlannak sok tulajdonosa van. Mégsem enged a negyvennyolcból sem az egyik, sem a másik fél. Igaz, a községi tanács vb-tit- ' kára a perlekedés megkezdése előtt félesztendőn át türelemmel próbált egyezséget létrehozni; igaz, hogy a pöröskö- dés során a felek egyre engesztelhetetlenebbekké váltak egymás iránt, de a békesség megteremtése még most sem késő. Meggyőződésünk, hogy ha B. Lászlóék és B. Jánosok béke* jobbat nyújtanának egymásnak, őszinte tisztelettel tekintene fel reájuk a falu. — b. z. — A madzagvas útnál... általánosítok, persze. Angyalokban és ördögökben régen nem hiszek, rossz és jó emberekben sem. A kizárólagosság — ha van ilyen — ritkán fordul elő. Miért lenne másképp a fiatalokkal. Ezekben a fiúkban viszont kétségkívül több a jó. Itt ülnek a hosszú asztalnál a klubban: Rigó György, Bódi Ferenc, Kotroczó Emil, Bélák Péter, Szerencsés Károly, Liktor Emil. Kalmár László, Bartus Sándor, Gyurkovics József és a többiek. Az irodalmi kör és a helyismereti szakkör tagjainak egy része. Az így írunk mi pályázaton — a Magyar Rádió hirdette és hirdeti — tavaly többen díjat nyertek. írásaikat „beolvasták”. A helyismereti kör tagjai pedig eddig körülbelül ezer történeti értékű dokumentum- és iratanyagot ajándékoztak a Magyar Munkás- mozgalmi Múzeumnak, és a nógrádi múzeumi Szervezetnek. Szabad idejükben otthon i falvakban sok mindent ösz- > egyűjtenek a fiúk körvezeF'elkeresett vasutas ismerősöm. Most vonult nugdíjba, és fölös szabad idejét arra használja fel, hogy utazgat, meglátogatja azokat, akik valamikor szerepet játszottak életében- Látogatása eszembe juttatott egy kis életképet, amelynek egyik hőse éppen ő void. Ott ültem a kis vidéki ma- ■vínvasút irodájában, és telefonhívásra vártam* mert tele- eon akkoriban csak ott működött a közelben. Fülledt nyár volt. A sajtóban, és a mező- gazdaságban: uborkaszezon. Ismerősöm, aki akkor forgalmistaként dolgozott a madzagva- sútnál, unottan böngészte a helyi lap szenzációit. Kis idő múlva megjelent a pénztáros is, aki az akkori időknek megfelelően ugyancsak férfi volt, hogy segítséget nyújtson a szolgálati idő eltöltésében. Beszélgetés közben gyorsan telnek az órák. Mindenekelőtt kifejtette, hogy a „Vadember” már elment. Valószinüleg azóta már a strandfürdő homokján kvar- coltatja dagadt pocakját, ttehát .,szabad a terep.” Hamarosan bevontak engémét is a társalgásba, és tájékoztattak a „Vadember” kilétéről is— A dirit hívjuk Vadembernek — jelentette ki a forgalmista. — Azért, mert vad ember. Logikus? Ebben a jellemzésben csakugyan nem találhattam semmi logikátlant. Megtudtam még, hogy ahova a Vadember lép, ott kő kövön és vasúti alkalmazott büntetlenül nem marad■ Több réparakó munkást azért bocsátott el, ment nem tudták megmondani, hogy hány darab marharépa fér egy vasúti vagonba. A pénztáros az igazgató dxktátorságának szemléltetésére még hozzáfűzte: — Például, ha most engem itt találna a forgalmista kollégánál, akkor legalább száz pengőre büntetne. De az is lehet, hogy elbocsátana. Az mindig a hangulatától függ . •. Abban a pillanatban a forgalmista halálra rémülten ejtette ki a legszörnyűbb szót: — A Vadember! Nyílott az ajtó, és belépett a falra festett ördög elegáns tropikálruhában, és felhangolt ádámcsutkával. A forgalmista sápadtan, és hebegve kierőszakolt magából valami jelentkezésfélét, de szavai elvesetek az ben. — Azt hitték, hogy elmentem! — ordított Vadember. — Hogy a légiveszély megszűnt! Az a bolond már valahol a habokban hűsül. Miiii?! Hát én megmutatom maguknak!... Nem kétséges, hogy itt az következett volna, hogy „vegyék tudomásul, ezennel el vannak bocsátva!” Akkor azonban közbejött valami, amit vasutas ismerősöm azóta is a sors kezének nevez. A végzetes szavak ugyanis nem hangozhattak el, ment belépett a hivatali irodába egy idősecske, vigyoriképű, csizmás, tömzsi parasztember, amolyan vásár utáni „laci- konyhás hangulatban” és im- bolyogva a forgalmista asztalához lépkedett. Türelmesen vári. Az igazgatót megzavarta o váratlan jelenet. Tétovázva a hívatlan betolakodóhoz fordult. — Mit akar? — kérdezte gorombán. Az öreg, mint aki biztos a pénzében, kicsin rávárt, és csak azután válaszolt: — Adjon egy fröccsöt! De a jobbikból! S aznap Vadember minden haragja a jámbor parasztemberre szállt. Lakos György igazgatói hangszálak dörgéséA traktorfülkék gyárában A Xógrád megyei Fémipari Vállalat az idén is sok termékei küld a bel- és küföldi piacra. Sajnos, egyikből-másikból a* igényeket nem tudja kielégíteni. A traktorfülke gyártását segíti majd az új élhajlitó gép.amelyet nemrég állítottak munkába Traktorfülkéből háromezer készül ebben az esztendőben Továbbra is nagy a keletje a Vulkán—10 gyorsfűzőnek. Év végéig 13 ezer darabot kap a belkereskedelem Koppány György felvételei
