Nógrád, 1967. január (23. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-15 / 13. szám

1967. január 16. vasSWiao 7^ NÖG R A D if: * AKA DA REf LEKTOR FÉMBEN Mihály András Kossuth-díjas zeneszerző Vincze György: — ÜGY, MOST JÖ — mond­ta az asszony. Haja mint sza­kadt fekete függöny betakarta férfi karját. -«• Most minden más. Te más vagy. Te erős vagy és szelíd. Csak erős em­ber lehet szelíd. A gyenge: durva. Félelme 'teszi olyanná mint a pokróc. Ugye? Attól van a gyengébb bosszúálló durvasága? A férfi nem válaszolt. Az asszony folytatta. — Miért is tart ilyen rö­vid ideig minden. Olyanok a találkozásaink mint a kóbor szellő: Jön, hirtelen összeölel­kezik a fákkal, a virágokkal, gyengéden megrázza őket, az­tán volt, nincs. Eltűnik nyom­talanul. — Kóbor szellő — jegyez­te meg a férfi. — De most jó. Most telje­sen más. Figyeld hogyan ver a szivem. — A férfi odahajtotta fejét az asszony mellére. Hallgató­tolt, — Máskor nem így ver a szivem. Ha tudnád... Ó ha tudnád, hogy sokszor kínlódik körülöttem még a szoba fala is. Úgy mint én. Mert nem szerptem. Már régóta. Az is lehet, hooy nem is szerettem soha. Biztosan.... — És akkor? — kérdezte t férti. — Nem itudom. Én is sok­szor kérdeztem magamtól: mi­ért? falán a me"i~r'uás. és a kényelem. Kényelem? — só­hajtott. — A kényelem a putriban talán jobb mint eb­ben a házban. Nem tudom miért Sokszor, amikor meg­szédülök azt hiszem nem élem túl a nercekeit. De mit te­gyek? Nő vagyok... Eayen- jomíság? Én nem dolgozom. Az egyenjogúságot a munka jelenti. — Az — summázta a fér­fi­Hallgattak. Az asszony felemelte a feiét. Könyökére támaszko­dott és úgv figyelte a fér­fit fan feküditek sokain. A szobába bederengett a hold nsend volt. Csak a szív­verések doboltak ütemesen, annyira hallhatóan, mintha tö­mör vízcseppek kopogtak vol­na egy membrán-lemezre. — Hallod? — kérdezte az asszony. — Mit? — A szívverésünket. — Hallom. — Holnap már megint nem hallgatjuk. Istenem! — Az asszony mély lélegzetének vé­ge mint túlfeszített húr pat­togása hangzott. A férfi mel­lén pár pihevékony barna szőrszálat talált, azokat bab­rálta. — Holnap megint vissza­huppanni a tizenöt éve tartó valóságba. Olvastam egy köny­vet. Arról szólt, hogy va­lamikor a katonák között nők is voltak. Markotányos nők. Azóta úgy érzem én is mar- kotányos vagyok. Főzök és együtt fekszem a férfival. Semmi több. Hát élet ez? — kérdezte. A FÉRFI nem szólt sem­mit. Az asszony tovább be­szélt. — Félek az estétől, mint gyermek a szörnyetegtől. Le­feküdni a házasság kénysze­réből. Olyannak érzem ma­gam. mint a kutya, ha meg­alázzák. Parancsszóra tűrni a gyenge gyávaságot. Tudod mi­lyen szörnyű? lélegzetvételnyi szüneteit tartott az asszony, aztán ke­serű lázadással folytatta. — Gyermekkoromban sokat vertek. Nem tudtam tenni el­lene semmit, csak sírtam. Ele­inte. Későhh már nem is sír­tam. Valahogy azt hittem erősebb lettem, mert nem sí­rok, Nem iaaz. Nem, lettem erősebb, csak fáradtabb. De most sírok. Minden nap. So­kat sírok... Inkább vernének. Az ilyen élet rosszabb a ve­résnél. A verésben legalább féltés van. De Andor nem félt. Ügy kezel, mint ruhada­rabot, amelyet használat után félretesz és várja, hogy a következő használatig mosás nélkül megtisztuljon ... — Ez jó hasonlat — szólt közbe a férfi. — Andor nem gondol arra, hogy az ember holtáig gye­rek, és korától f ilqgően, de valahogy mindig játszani kell. Különben a nanok megsza­kadnak. S velük megszakad­nak a kötelékek is. A mi életünk olyan, mint a táv­írószalag. Tele van szaggatott vonalakkal. Az asszony elhallgatott. Tor­kából mély sóhajok jöttek fel. Fejét visszafészkelte a férfi vállához. Melle szabály­talanul emelkedett és apadt. Kifárasztotta saját elbeszélése. Szemeit homály vonta be, mintha fehérre festett üve­gen keresztül nézte volna a Holdat, csak tört, gyér sárga fényt látott. Aztán imbolygóit a Hold, az a rézkorong, amely most minden gondolatát egyet­len fókuszba terelte. Lehuny­ta szemét. Félt. Menekülni akart. — Te tudod — monckta a férfi. — Senki sem kénysze­rít a putriba. Vagy kénysze­rít? Az asszonyt megrázta a gon. dolat, s mint hangos álmot tárgyilagosan mondta: — Szabadulni? Nehéz a megszokottból. Még ha rossz is. A szabaduláshoz is erő kell. Engem már legyengített a tizenöt év. Képzeld, ami­kor az ember tizenöt évig él úgy, hogy csak befelé tilta­kozhat. És hiába lázad a sorsa ellen mindenütt csak fal, és fal, amelyben meg sem látszik a körme nvoma. Már -'em kísérletesem. Elfáradtam, és ki tudja, hátha még otrom­bább lenne a sors, amikor úgy érzem, már-már megsza­badultam. Ezért vegetálok. Pedig sokszor különös érzés ragad meg. Ügy vétem, be­lepusztulok. Olyankor mindig odaállok a mosónő mellé és segítek neki, vagy a bejáró­nővel en-iiitt takarítok. Ezek a menekülések. De nem tar­tanak sokáig. Tiszavirág éle­tűek. És elemi erővel zuha­nok vissza a zsákutcába ... Hallgatsz? — Persze. — NOS, VALAMIKOR úgy képzeltem, hogy gyerekeim lesznek, és azok majd sok mindenen túlsegítenek Nincs egy gyermekem se. Fáj. Pedig akkor biztosan könnyebb len­ne ... Jaj el ne aludjunk. Már négy óra? Andor a gyors­sal érkezik. Rendbe kell szed­nem magam. Űj magyar opera ritkán születik. Mihály András mű­ve, az Együtt és egyedül pe­dig ezek sorában is a kísér­letezőnek, megújítónak kijáró helyet foglalja el. Mihály András kora ifjú­ágában találkozott a zenével Édesanyja zenetanárnő volt, s bár ellenezte, hogy fiából ze­nész legyen, a tehetség és a tekintélyek előtt meg kellett 'tájolnia. A gyermek Mihály András gordonkajátékát Pab­lo Casals is meghallgatta. A komponálni kezdő kamaszfiút majdnem hogy csodagyerek­nek tartották. Húsz éves korára megta­nult olaszul, németül, angolul és franciául. Zenész társaságát erős szá- 'ak fűzték az illegális kom­munista párthoz. A mostani diák — vallja ma visszaemlékezve — nehezen tudja elképzelni azt az él­ményt. Nem sokkal eztán már a felsőgallai bányász énekkart vezettem és mivel Felsőgallát csendőrség őrizte, én vittem- hordtam az illegális propa­ganda anyagot, utasításokat a kották között. Működtem a Vándor-Kórusban is, és meg­ismertem közelről Schönherz Zoltánt Ezek az élmények térnek vissza operámban, de tagadom, amit egyes kritiku­sok megpendítenek, hogy a mű önéletrajzi jellegű volna. A felszabadulás a buchen- waldi koncentrációs táborban érte Mihály Andrást Itthon esztendőkön át elsősorban szervezési feladatokkal bízták meg, majd néhány évig gor- donkázott a Magyar Állami Operaház zenekarában. 1950- ben katedrát kapott a Zene- akadémia kamarazenei tan­szakán, s azóta a zenének ét. ideje javát a komponálásnak szentelheti. „Ma zenével politizálok” — vallja, s ez az ars poetica olyan művekben ölt testet, mint a Sinfonia da Requiem, az Ünnepi nyitány, kantáták, kórusok sora, köztük a „Védd a békét ifjúság!” és a „Ked­ves magyar hazám”. Gordon­kaversenye 1955-ben meghoz­ta számára a Kossuth-díjat. de írt hegedűversenyt, szim­fóniákat, és kamarazene mű­veket is. Az utóbbiak sorából kiemelkednek a József Attila dalok és a II. vonósnégyes. Sokoldalú alkotóművész, s erről nem csupán a felsorolt zeneművek műfaji változatos­sága tanúskodik. Komponált már dalciklust is saját ver­seire. / — Nem vagyok író. Még a jellegzetes versíró korban, ka­masz éveimben sem verseltem. Csupán olyankor írok, ha úgy érzem, hogy zenei mondani­valóm kifejezésére nincs töké­letes alapanyagom. Egyébként nagy figyelemmel követem a kortársi magyar és világiro­daimat és különösképpen a magyar költészetet. Az élők közül Zelk Zoltán, Vas Ist­ván és Benjámin László mű­vészete áll legközelebb hoz­zám, de József Attilát tartom a század legnagyobb költőié­nek: jelenleg is egy négy versből álló József Attila kó­rus-cikluson dolgozom. — Modern zenét akarok .al­kotni. Elismerem és vallom a modern zeneszerzőnek azt a jogát, hogy új eszközöket ke­ressen és honosítson meg a muzsikában s ez még akkor is hasznos, ha a szerző nem ép­pen a legsikeresebben élt ez­zel az eszközzel. Követői vagy ő maga, egy más alkalommal így már az eszközök gazda­gabb tárából válogathatnak. Hiszek a zene ilyen jellegű fejlődésében épp úgy, mint abban a fiatal magyar zene­szerző nemzedékben, akiket a Rádió lektoraként van alkal­mam közelről is megismerni. Zilahi Judit — Jelenet az Együtt és egyedül című operából (MTI foto — Keleti Éva felvétele) Bent már várta őket a meleg bor. Illatával megtelt a szoba. Deákot illette az első szó, aki visszapergette az elej­tés történetét. Az öreg hallgatta, arca kipirosodott. Amikor Deák fel­emelte poharát, jelezve, hogy mindent elmondott, megszó­lalt hátul a fiatal Pilinyi Imre. Két esztendeje vadászik, most kóstolgatja a vadűzés feledhetetlen ízét. Kereste a sza­• vakat, hogy pontos legyen és fölöslegesen ne szóljon. Az öreg így szereti. — Szép ez az állat, de az igazi meglépett. — Igaz! Én is láttam, ha csak egy pillanatra is. A re­mete. Csak az lehet. Akkora a nyoma, a tenyerem belefér — zavarta meg Pilinyit a fiatalabb Deák. A z öreg nézte Deák izgatott arcát Abból olva­sott, nem túloz-e? Izgalommal telt meg a szoba. — ’Hallgass! — intette le őt az öreg. Pili­jiyihez fordult, aki elpirosodott. — Mondd fiam! Csak pontosan ... — A kökényes felső végében álltam. A hajtők alulról fölfelé haladtak. Csörgésre lettem figyelmes. Azt gondoltam, valamelyik ember előre sietett. Még bosszankodtam is. Vártam, mikor lép ki a sűrűből, de a csörgés megszűnt, és ak­kor láttam, hogy a bokorból kidugja nagy, bozontos fejét egy disznó. Orrára hajló alsó agyara fehéren villog. Lövés­re készültem, amikor hirtelen kivágta magát és be a köké­nyesbe. Az öreg lesimította a bajuszát — A remete volna? Az öreg magányos kan? Másfél éve láttam. Vén akár csak én, de ravasz is. Ha a disznók élére állt, abban a szezonban keveset ejtettek el. Biztos a szi­matja. éles a hallása, ravasz a szeme. Két éve hagyta el a nyájat. Széles nyoma árulkodott, hogy magányosan jár. Azóta az öreg Dávid szívósan üldöz­te, de reménytelenül. Amikor a kukoricásban élősködött, a felét már megpiszkolta, egy hajnalon ha pillanatra is, meg­mutatta magát. Az öreg rálőtt, de nem talált. A kan eltűnt a környékről. A nyoma kivezetett a határból. — Hát mégis visszajött volna? — gondolkodott hango­san . ’ — Vissza, vissza. Csak az lehet. így egy disznó sem tud­ja átvágni magát a vadászok gyűrűjén — erősködött Deák. — A kökényesnél tűnt el? — fordult Pilinyihez. — Ott, Józsi bácsi — a fiú már nem volt félszeg. Az öreg vadász már nem kételkedett. A remete lehet. Há’ mégis hazajött. A kis Pilinyi nem tudhatja, de az élte- sebb vadászok közül is kevesen, hogy a kökényes sűrűjében kettéválik a vadcsapás. Legtöbben a jobb oldali nyiladékhoz helyezkednek. A tapasztalatlan vad minden esetben ott is vált ki. De a remete nem. Az a nagy fánál jobbra fordul. Megkerüli a hegyet, s a lesen álló vadász mögött észrevét­lenül elsétál. Az öreg gondolkodott, hogy elmondja-e nekik? De nem... Ha paég egyszer utoljára ő néz szembe a reme­tével ? Másnap elővette a szekrényből a fegyverét. Olajozta, fé­nyesítette, aztán kiakasztotta az előszoba zöldposztós foga­sára. Sűrűbben kijárt az erdő széléi-e, figyelte a fák reszke- tését. Az egyik nap pihenni tért a nyugtalan téli szél. Si­ma, fekete felhők sűrűsödtek az égen. Az öreg nézte az eget. — Akkor holnap ... Mikor reggel kinézett az ablakon, az .arca megnyugo­dott. Barázdái is elvékonyultak. Hó borított mindent. Még megvárta az ebédet és készülődött. Asszonya aggódva fi- .gyelte. Nem szólt, minek is, úgy sem lehet visszatartani. Csak annyit mondott: — Akkor készítek útravalőt. Meddig maradsz?-— Holnap délre visszatérek. • • Elindult az öreg vadász megvívni a párharcot. Völgyek­ben rejtőző ösvényeken haladt. Megállt, olvasni a vadnyo­mokból. Felkapaszkodott a hegycsúcsra, szemlét tartott a szunnyadó erdő fölött. Már alkonyodott, amikor benyitott a kis vadászházba. Befűtött és elringatták az emlékek. Még pajkosan csillogtak a csillagok, fekete lepelbe takaródzott az erdő, amikor elindult fel a hegyre, ahol a kökényes átnyalá- bolja a csúcsot. Nyugodt volt. Lassan haladt, hogy takaré­koskodjon az erejével. — Ha itt van, csak erre vezethet útja a makkosból a nappali búvóhely felé. De itt van-e? E gy vastag fa mögé rejtőzött. Lába alól gondosan eltakarította á havat és az árulkodó gallyakat. Mikor elkészült, érezte, fáradt. Fázósan felhaj­totta prémesét. Várt, mozdulatlan. És ha nem a remete? Akkor tovább engedi. Lassan múlott az idő. A csil­lagok elhalványodtak az ébredésben. A szél is felkelt. Beto­lakodott a bekecs alá. Megborzongott. Elhagy a türelem? — riadt fél. És akkor jobbra, a kökényes sűrű sarkában meg- zörrent a bokor. Majd csend. Halkan csikordult a hó. Az öreg figyelt. Hallotta, hogy ver a szíve. A hegyoldalból las­san haladt a tetőre a nagy, bozontos, fekete állat. Magasan kiemelkedett a fehér hóból. Fejét mélyen lehorgasztva, öre­gesen vonszolta magát. Hátsó lábát enyhén oldalt dobta. — A remete. Megöregedett velem együtt Hátul sebeztem meg. Az öreg vadász megremegelt, amikor felemelte a fegy­verét. A vad megsejthette a veszélyt, megtorpant. Amikor a puska dördült határozhatott a menekülésről. Késő volt. Fel­hördült, vadul pörögni kezdett és egy bokor mögé rogyott Feltápászkodott, hatalmas száját csattogtatva, vadul forgó szemmel kereste támadóját. Dávid jól rejtette magát. A kan tehetetlenségében tépte a bokrot. Majd megnyugodott. — Akkor hát befejezted. Dicsőbb így, mint végelgyengü­lésben rókák martalékának lenni. — Az öreg vadász kimoz­dult rejtekéből. A vén kan úgy látszik, erre várt. Erőt gyűjtött. Mikor meglátta ellenfelét felugrott és egyenesen neki. Dávidnak csak annyi ideje volt, hogy a fa másik oldalához ugorjon. Az öreg kan elsüvített mellette, aztán elnyelte a, sűrű bo­zót. Széles nyoma és vércsík mutatta merre ment. Az öreg vadász az izgalomtól kimerültén nézett utána. — Nem adod meg magad? — elfogta a harag. Elindult a nyomon. Reggel nyolc óra volt. Délre mar megjárt két völgyet, egy mély szakadékot, megkerült három hegyet és már megint annak a hegynek a derekán járt, ahol reggel a lövést leadta. De csak a vércseppeket látta. Fáradt volt, testéről csurgóit az izzadság. Melle, mint a fújtató. Fel­nézett a magas csúcsra. Megfordult vele az erdő, tüzes ka­rikákat látott. — Mégis legyőzöl? — szakadt fel belőle a kiáltás. Nekidőlt egy fának, hogy pihenjen. Meglátta a vérnyo­mokat. Vastagodtak. — Nem, már nem bírhatod soká ... Elindult. Nehezen, alig vonszolta magát. A vén kan kint feküdt a csúcson. Az öreg nekidőlt egy fának. Nevetni akart, de csak zihált — Megadtad magad, vén bitang? Kegyetlen vagy, en­gem is megölsz. Az első lépésre a vén kan felugrott. Támolyogva, de el­indult. Nagy vértócsa maradt a helyén. Dávid felnyögött Megélénkült atka mintha rí'ásra görbült vc’na. F 1 nóta a puskát, hogy lő. De a cső táncolt remegő kezében. — Gazember vagy remete, pusztulj hát a gödörbe — tü­zelt minkét csőből. A disznó megpördült és bukdácsolva egyenesen nekitör! az öreg vadásznak. Mikor mellé ért, csapott egyet hatalmas fejével. De az agyarak az erőtlenségtől már célt tévesztettek. Csak fellökni tudta az öreget. Még egy darabig vánszorgott, aztán lerogyott. Mikor Dávid feltápászkodott még látta, hogy a vad hatalmas lábait oldalán fekve is mozgatja, mintha futna, de már csak a harasztot keverte a hóval. Mikor Dá­vid Józsi bácsi feltérdelt, a vén kan felemelte a fejét, aztán leejtette és egy utolsót horkantott. Az öreggel megfordult a hegy, a tőidre rogyott. élután találták meg Deákék a nagy ellenfeleket. Az öreg vadász azóta nem megy az erdőbe, de a vén kan bőre ott van a szobájában.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom