Nógrád, 1967. január (23. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-01 / 1. szám
1967 január i. va®émflo NÖGRAD VIHAR BÉLA Szilveszter Illan az év, hogy rohannak a napok; ezüstlik hajam, már-már öreg vagyok. Azelőtt — hej —, a legtöbb ember éppen, akár szülőm lehetett volna nékem; most meg, most meg — tűnődöm el sóhajtva — mindegyre többnek én lehetnék apja. VINCZE GYÖRGY Szilveszteri álont 0! Hogy’ zsibongott a nép trombitálva. Kezed forrón sütött. Lépkedtünk, meg-megálltunk, Ügy, mint mindenki. Az emlékeimbe fogódzom figyelek — mint pókhálón a porszem, ring fejem felett — s hintái a gondolat. Tüzes nyilak sosem égették sorsomat! Lépdelünk. Görcsösen szorítom kezed. A tüzes nyilak? Petárdák, szelídek! Lámpafény könnyezik. egyenletesen. Ó! Altatótól kapott kába álom! Sodrony terhe vagyok, kórházi ágyon. Szolnoki István: Megboldogult A zok voltak ám a ■ nagy idők. Húszon aluli állapotunkban még semmit sem vettünk komolyan. Csak éltünk bele a világba, s ha örömünk volt nekifutottunk a semminek, akár a neveletlen, töretlen csikók. Ha meg bánkód lünk, akkor is futottunk. Hírünk a perzselő tüzével vetekedett, reszketett tőlünk az egész környék: Szentlőrincen ugyan- úgy ismertek bennünket, mint Kispesten, sőt, ha jól utána gondolok még Üjpesten is kerekedtek felőlünk híresztelések. Nem akadt azonban a világnak még egy olyan sarka. ahol annyira tisztában lettek volna kilétünkkel mint a piacon. — Azok az átkok — csak így tisztelt bennünket Mál- csi néni. aki ütött-kopott kis bodegájában mindent árult. Valóságos kincsesbánya volt az a kóceráj. Merítettünk is belőle. Ha hozzáfértünk, sem_ mi sem menekült meg, mindent odébbvittünk amit csak ‘mozdítani lehetett. A banda szelídébb ágához tartoztam, Mikulák korholt is eleget az élhetetlenségemért. Mindig azt hajtogatta: „benned egy kispap veszett el, .kár, hogy nem valamilyen flancos családba vitt a jószerencséd. . .* Gregor József: Hazafelé •— A másik végit belógattam egy százakós szeszgyári hordóba! Pista bátyám még kétszer ürített a rendkívüli törkölyből, azzal megragadta a nagy kést és elindult az udvaron ót az ól felé, ahol a nagy fekete berksíri várta erőtlen röf- fenések közt az ítéletet. Volt vagy kétmázsás, és fekete volt mint az ördög. Mindamellett még korántsem volt érett, inkább csak amolyan félhízásban levő. — Ezzel nem bírunk meg ketten — jelentette ki füllentés Pista bátyám. — Hidd át a Kamuka sógort, azzal a málészájú fiával együtt! Alig tudták négyen is lefogni, de Pista bátyám gyakorlott keze és éles kése gyorsan végzett vele. Anyám tálba szedte a vért és egyre csak azon lamentált, hogy valami gyéren folyik, ebből nem lesz véres hurka. — A kolbász a fő — csitítgatta Pista bátyám, még a kést törölgette az alvadó vértől. ODAFORDULT akkor apám füllentős Pista bátyámhoz. — Hallod-e, István, én abból egy szót se hiszek, amit az Imént meséltél, mert éppen tegnap dicsekedtél, hogy sose voltál frontkatona! — Én-e?! — Te bizony! Apám kiemelte a kertajtót a sarkából, odakészítette, hogy legyen min a disznót felszabadalni, de Pista bátyám még mindig nem találta meg a kedvező választ. A szalmát villázta a mozdulatlan állat hátára, pörzsöléshez. Közben minden pillantása azt példázta, hogy rajta nagy fokú méltánytalanság esett A gyufa kétszer is eltört míg végre a harmadik tüzet fogott. Körmire égett, úgy hajította el. De mintha a láng a fejében is világot gyújtott volna, mert így szólott apámhoz, nagy hangon: — Ha az nem igaz, amit meséltem, akkor az sem igaz. hogy leszúrtam a disznót s nem él! Azzal lángra sercintett egy újabb gyufát és odakuporodva másfelől is meggyújtotta a szalmát Magasba csapott a láng. Találkozott a két láng, égett a száraz szalma, mint a pokol tüze. Amint ahhoz is köze kellett legyen az ördögnek. ami ezután történt. Pista bátyám még fel se kászálódott, amikor egy rettenetes, morgó, röfögő, visító szörnyeteg Kifakadásait mindig lenéző szemhunyoritás és semmivé fokozó kézlegyintés zárta le. Azzal mindig úgy elintézett, hogy az orrom a térdemig ért, s nem mertem csak lesütött fejjel járni az utcán, mintha Mikulák állandóan a nyomomban járt volna. Még a léptei kopogását is hallottam. Ezen nincs mit csodálkozni, mert az a fatalpú bakancs, amelyikben mindnyájan jártunk úgy kopogott és klap- fogott, mintha ezer kalapácsosai verték volna a flasztert. Bajom és kitagadtatásom okozója is az a háborús örökségből származó bakancs volt. Egyszer ugyancsak Málcsi néni bódéja került sorra. A bakancsom azonban úgy kopogott az éjszakában, hogy jóformán be sem másztak Mikuláék, már a nyakunkon volt a rendőr, s egy kitanult kanyarintással az egész társaságot betranszporálta az őrsre. Semmit sem tagadhattunk. Hamarosan túlestünk a jegyzőkönyvezéssel járó tortúrán, s terelgettek a fogda felé bennünket, amikor Mikulák megmakacsolta magát. — Felügyelő úr — lépett a hivatali asztal elé — az a kölyök nem tartozik hozzánk. Papnövendék volt. de megszökött. Én azt mondanám, vigyék vissza az iskolába ... Tudtam, hogy pályafutásom ezzel befejeződött. Mikulák egy életre elintézte a sorsomat. s akkor sem térhetnék vissza társaságukba, ha három búcsújárást egyvégtébe lebonyolítanék. Sütöttem it lefelé a fejemet menten, ahogy illett, s ettől olyan bűnbánat meg minden egyéb ült ki az arcomra, hogy a különben morcos, fáradt, s talán kérlelhetetlen rendőrtiszt szíve is megesett rajtam. ^ — Kotródj innen amíg szépen vagy — intett fejével az ajtó felé — s máskor meg ne lássalak. Ha csakugyan kispap vagy menj vissza az iskolába, de ne szaporítsd az én bajomat. Bizonyára mondott még egyebeket is, de azokat én már nem hallottam. Három nagy lépéssel túljutottam az orszoba küszöbén, s gyorsan igyekeztem eltűnni még a környékről is. Szabad voltam. Hogy ez a szabadság azonban fabatkát sem ér Mikulákék nélkül, arra hamarosan rájöttem. Mindjárt akkor, amikor szólni szerettem volna, de nem volt kihez. S ekkor döb_ bentem rá arra is. hogy engem tulajdonképpen kitagadtak, s ettől a perctől nem ugrott ki a tűzből. S lángot hányva, füstöt okádva egyenesen az utcára rontott á nyitott kiskapun át. — Sárkány! — tört ki belőlem a nagy izgalom. — A nagyapád fülit' — szólt apám bosszúsan. — Megfutott a disznónk! Utána mind, aki a lábát bírja! PISTA BÁTYÁM megtáltosodott s mint egy ámokfutó, kezében az imént megtisztogatott fél méteres ölőkéssel, száguldott a füstölgő, menekülő hízó nyomában. Mellette mindjárt apám. Ki biztatta, ki nevette őket, de még olyan is akadt, aki odakiáltotta apámnak: — Miért füstölik élve? így tán jobb ízű lesz a kolbásza? ... Jobb ám, ha rendesen leszúrják, megpörkölik, felbontják, de nem így, ha megcsúfolja a beste jószág a józan disznóvágási hagyományokat! Még elfogni sem lehet, olyan félelmetes, hogy mindenki a házba menekül előle. Szerencsére Kamuka sógor éppen hazafelé tartott, amikor mi az utcát riasztottuk a nagy üldözéssel. Nem tétovázott Széles nagy terjeszben megvetette a lábát az utca közepén, szemben a havat hányó bősz állattal s várta a pillanatot, hogy elkaphassa a fülét. Az meg csak rontott neki, mintha szét akarná szaggatni. De Kamuka sógor nem ijedős ember. Kivárta1 az alkalmas pillanatot, és odakapott a fekete fülekhez. Csakhogy megkésett a fogás, az ügyeskedés sikertelen maradt Ellenben a disznó úgy a hátára kapta, mint egy műloVast. Peckesen és rémülten ült rajta, méghozzá a visz- szájára, míg csak le nem bukfencezett a hóba. A disznó meg csak szaladt, még integetett is a farkával: „Oda a disznótor! Belőlem nem esztek!” Tán még ma sem érjük be, ha önmagától meg nem állapodik a Konkus-kocsma előtt. Ott megállt szegény pára. s úgy elfeküdt a gyér hóban, ahogyan az ajtódeszkára illesztették volna apámék. Pista bátyám homloka kiverejtékesedett. s míg máskor gondolkodás nélkül bekeveredett volna a kocsmába, most megkövültén állt s egy árva szó sem libbent a száján. Apám sajnálkozva nézett rá, s csak ennyit.kérdezett: — No, István! Történt-e ilyen véled a Piávénái? tartozom sehová. Nagyon elkeseredtem, s minden mérgem a bakancsomra zúdult. Leültem a járda szélére, ideges mozdulatokkal kifőztem, s olyan messzire dobtam a fatalpú alkalmatosságot amilyenre csak az erőmből tellett. Aztán nagy búsan elindultam a piac felé. Rengeteg nagy volt ott a soka- dalom, de én mégis egyedül voltam, szinte fájt a maga- nosságom. Kutyául éreztem magam harmadnap is. Bajomat szaporította, hogy az eltelt három nap alatt alig ettem néhány falatot. A téglagyár melletti agyagbánya is, ahol pedig mindig olyan jól éreztem magamat most rideg volt, nem nyújtott otthont egyetlen szeglete sem. Délidő lehetett, amikor hármasban bandukoltunk a piacon: a gondom, a korgó gyomrom, meg én. Magammal még csak kezdhettem volna valamit, de a gyomrom majd kilyukadt a korgástól. Azon töprengtem: honnan is ragaszthatnék valamilyen ennivalót, amikor rámreccsent egy borízű hang: — Hé te, akarsz enni meg pénzt keresni? — Világéletemben egyéb kívánságom sem volt még — fordultam a fülsértő hang gaz. dája felé. Mondani azonban már egyebet sem tudtam, megbénított az elém táruló látvány. A hang gazdája vagy nő volt vagy férfi — máig sem tudom. Bajuszt viselt, de kendő volt a fején, csizma a lábán. Szóval a szépséget nem róla mintázták. Meditá- lásra azonban nem volt idő; a lábam fázott, a gyomrom korgott, a gondjaim meg ezek körül kavarogtak. — ÁU tehát az egyesség? Enni annyit kapsz, amennyi beléd fér, de ha ellopsz valamit, az Isten legyen hozzád irgalmas. A sütniváló tök kilója ötven fillér, a babot pedig annyiért adod, ameny- nyiért elviszik. Csak arra vigyázz, meg ne lopjanak. — Wekerlés vagyok ... — Ismerem a fajtádat. Mindig abból éltetek amit mástól összeloptatok. Ejnye az édesanyádat, ka- varodott fel bennem a méreg. Másként beszélnél te, ha itt lenne Mikulák. Percek alatt olyan leckét kapnál, hogy azt megemlegetnéd amíg élsz... Mikulák azonban a rendőrségi fogdában elmélkedett a világ dolgairól, 3 Így csak magamra hagyatkozhattam. Ezt a hagyatkozást szó szerint kell értelmezni, mert vezérkofám — így neveztem el — alig hogy ellátott tanácsokkal, már ott is hagyott. Egy ideig még lát. tam a tömegben a fejkendőjét, de aztán a Pivás butik tájékán az is teljesen eltűnt a. szemem elől. A vevők meg jöttek. Először egy csinos. piros kendős menyecskét szolgáltam ki. Olyan szépen beszélt, s úgy tudott alkudni, hogy a tököt húsz fillérért adtam neki. — Bab az nem kell, akár én adjak el — próbálta végét szabni rábeszélő szóáradatomnak. — Akkor én el is mennék — készségeskedtem — megnézném azt a paszulyt. — Le is törné a derekát az uram. Roppant féltékeny természetű — hütötte le felindulásomat a menyecske. WMosszan néztem még utó- ** na, figyeltem ringó járását. — Alszik maga? — riasztott fel álmodozásomból egy öreg nagysága. — Mérjen csak ide két liter babot. No, gondoltam, ennek egykét forint keveset számit. Meg is vágom, ahogy csak tehetem. Haragudtam rá, mert elrontotta azt a csekély ünnepemet, ami az előbbi menyecske láttán támadt. Mértem még neki zellert, petrezselymet, répát, s ki tudja már mit még. Irdatlan nagy szatyrát kétrét görnyedve cipelte. Nagy szatyor, nagy pénz — okoskodtam, s meg is csaltam a fizetésnél úgy, hogy szinte belepirultam. — Olcsóbban nem adja? — alázatoskpdott most a stand elé egy szegényesebben öltözött, de kívánatos asszony. — Magának lelkem még ingyen is — kedveskedtem. 8 bátorítóan hunyorítottam rá. — Szedje, mérje, aztán majd ■méretkezünk. — A nénéddel édes fiam -* vágott vissza szokatlan találékonysággal. amint nem éppen tisztességes célzásom eljutott a tudatáig. — Olyan nekem nincs, de gondoltam, hogy maga addig beszegődik nővéremnek. — Ugyan, ugyan, erővel se bírnád... Láttam rajta a hajlandó- sápot, gondoltam, addig kell hajlítani a vasat amíg izzik, különben, ha kihűl törni kezd s akkor az egész nem ér egy petákot sem. — Sok az én erőm nagy- sád. láttán majd meglepődik. A keze közben járt. Megrakta a kosarát babbal, káposztával meg miegyébbel ami fért bele. Szűkös volt azonban a nála levő piaci kosár, s gondoltam, ha már idáig fáradt, s olyan kedves volt hozzám, ne menjen el félteherrel. Adtam neki az én vezérkofám kosarai közül egyet, jól megtömve mindenféle jóval, s aztán útjára engedtem. Csigalassúsággal ballagott a délután. Magamban úgy véltem, körülbelül ilyen ütemben érkezhet el a boldog ember öregkora is, ahogy lassacskán közelgett az este. Az árum fogyott, fogyatkozott. Jöttek és mentek a vevők. Ki-ki úgy kapta a portékámat ahogy jónak láttam. H9 kedves volt, filléreket fizetett, ha morc és mogorva, bizony alaposan kinyithatta a pénztárcáját. Szürkületkor már nagyon untam a kofálkodást. Lestem-vártam vissz0 az én megállapíthatatlan nemű vezérkofámat, de bizony nem akart előkerülni. Már minden stand bezárt, csak az enyém volt nyitva, csődültek hozzám egyre a késői vevők csoportosan. Alig láttam már számolni a pénzt. Mikor teljesen besötétedett úgy határoztam, hagyom az egész hé- belevancot, s elmegyek az én jól meg jegyzett elmemre. Találtam a bódé sorkában egy tűrhető lábbelit, azt mentei* felhúztam. Az egész nap ősz- szegyült pénzt testvériesen két csomóba raktam azzal « szándékkal, hogy az egyiket viszem, a másikat meg hagyom. Gondoltam, jut belólé még egy kis nyalánkságra is, s majd örömet okozok annak az asszonynak. Belemerültem a tervezgetésbe annyira, hogy a rendőrnek meg kellett ráznia, mire tudomást vettem * jelenlétéről. — Istenverte jómadara — fogta erősen a váltamat — hova lett a cimborád? Nagy szemeket meresztettem rá. mert éktelen haragra gerjedt. — Ha most azt mondod,) hogy neked semmiféle társad nincsen, úgy csaptak agyon mint egy konyhasvábot. Mondtam én neki mindent, psküdöztem is, de hajthatatlan maradt. Nem hitte, hogy egyedül loptam azt a témán- felen árut. ami még a standon volt. Váltig csak a bűntársamért szorongatott. Elmeséltem neki felfogadtató som történetét, de bizonn en-ptlen mukkot, sem hitt el belőle — Majd' elmondod o-W- >nt — fenyegetett sokat- s-!teffen — ott azonban már nem teszünk ilyen jóbarátok. Csak a Páliamat tudtam megvonni, mert fogalmam sem volt arról, mibe keveredtem. Amíg az őrszoba tető ballagtunk, folyton az asszony járt az eszemben. Elképzeltem amint vár engem ve . 0- rávál, meleg vízzel s ou.':a. párnás, dunnás ággyal. Rosr- szul esett utána a prices, úgy nyomta az oldalamat, ahogy csak a kőágy nyomhatja. A kihallgatás másnap íM nem tartott sokáig. Mondtak ezt is meg azt is. s én mindent aláírtam. Ügy voltam vele: az az egy -tap megéri nekem, mert rrind- addig az az egynapos l'oja- ság volt az én legemlékezetesebb, és legderekabb foglalkozásom.
