Nógrád, 1966. december (22. évfolyam, 284-309. szám)

1966-12-18 / 299. szám

I 1966. december J8. vaumat* WÖGT? AD 7 *y' Vasárnapi levél Félbehagyott dolgainkról Most már nem tudom, meddig felelős szavahihető­ségéért az újságíró, illetve meddig mehet el a jóhi­szeműségben. Megírtam a napokban, hogy december elején néhány hétre bezár a megyei könyvtár. A helyiségben tavasz óta bizonyos építőipari munkálatok esedékesek, mert a melegpadló helyett annak idején hidegpadlót raktak, elspórolták a szigetelő anyagot. Igaz, a könyvtárosok már átvételkor megtették ész­revételüket, s az is: a nyári hetek inkább kedvez­tek volna a rumlis munkára, de isten neki, ha ak­kor nem jöhettek az építők, most végre élet jelt adtak. December 12-én megkezdik a padlóbontást, ha minden jól megy ünnep utánra helyükre állhatnak a polcok, asztalok. Melegebb lesz a könyvtár. A könyvtárosok mindenben eszerint kalkuláltak; meghirdették a kényszerszünetet, felbiztatták olvasó­ikat a fokozott kölcsönzésre. De íme, a könyvtár azóta is nyitva tart, igaz, dolgozói egyikét-másikát szabad­ságról kellett visszarángatni, helyreállítani a felborí­tott rendet; visszahordani a raktárba küldött kötet­halmokat — folytatni ott, ahol a közjáték előtt abba­maradt. A közjáték okozói — talán mondani sem kellene — az építők voltak, akik több terminushalasztás után ezúttal sem érkeztek meg. A könyvtárosok jóhiszemű­sége, az újság szavahihetősége felelőtlen biztatás ál­dozata lett. Ezúttal nem túlságosan nagy horderejű dologban, s nem is kapna ennyi teret hasábjainkon, ha egyedi eset volna. Az a nagyobb gondunk, hogy szinte mindennapos a hasonló jelenség — és komolyabb, jóval többeket érintő dolgokban is. Bevégzésre váró dolgainkról nekem a fészekrakó gilice tanmeséje jut gyakran az eszembe. A félbe- szerbe hagyott fészek története. Lehet, fura a képzet- társítás, de csak végig kell pillantanunk új városne­gyedünk vonulatán, s a párhuzam jogosságát már ne­héz vitatni. És az a szomorú, hogy munkáink félbe- szerbe maradása szinte bevett, elfogadott (hogy úgy ne mondjam : törvényesített) állapot. Jóváhagyjuk, szemet hunyunk felette lépten-nyomon, akár van in­doka, akár nincs. Átveszünk fontos létesítményeket — késznek tekint­ve, holott mindnyájan jól tudjuk, hogy befejezetlenek Altatjuk aggodalmunkat azzal, hogy sarkall a szük­ség — majd pótoljuk, amit pótolni kell. Ez azonban mgr — és ezt is mindnyájan tudjuk — vagy sohanap­ján teljesült, vagy csak nagyon makacs követelőzésre. Lakásbérlők tucatja bizonyíthatná például, mennyi hercehurcát, bosszúságot hordoz hivatalos átvételek után még sokáig a csapok, lefolyók, parketták, beren­dezési tárgyak garanciális javítása. De ezek persze, egyedi történetkék. A gyanú arra vonatkozóan, hogy befejezésig jut-e valami, ami elkezdődött, nagyobb méretben sem is­meretlen. Elkezdeni és bevégezni valamit, néha mint­ha nem lenne természetes folyamat. Klasszikus példáját hallottam ennek nemrégiben. Ügy mondták, a Pécskő utcai utolsó toronyház átvé­telére csak úgy mutatott hajlandóságot a városi ta­nács, ha a szükséges és régesrég esedékes útvonal is készen áll. A tanácsi makacsságot egyszeriben nagy sürgés-forgás követte; rakták és öntötték az utat éj­jel és nappal s már úgy tűnt, végre emberi állapotok születnek a lakónegyedben. A munkák háromnegyedé­nél sajnos, megint jóhiszeművé vált a tanács, és ez lett a munka befejezésének veszte. A beköltöztetés után szinte egyik óráról a másikra megállt az útépí­tés, pedig most már mindössze arra lett volna szük­ség, hogy néhány földgátat vágjanak át, hordjanak el a közlekedés útjából. De a földhalom valóságos víz­gyűjtőt képez a bérházak között, kemény tortúrára készteti a járműveket, a gyalogosan közlekedőket. Miért kell így lennie ennek? S egyáltalán: van-e értelme elkezdeni valamit ilyen szemlélettel? A la­kónegyed négyemeletesei között például idestova két esztendeje, hogy elkészítették a bitumenutat, de hasz­nát azóta sem vehetni, mert a főút vonulata eddig felvonuló terep volt. Most viszont, hogy a Pécskő ut­ca első szakasza is készen, földgát nehezíti a kijutást, a régebbi útszakaszokat behordta vastag rétegben az iszap, szinte alig látszik már valami abból, amit ké­szítettek. S igy vagyunk itt a közvilágítás dolgában is. A kezdeti szorgalom, mely a negyed első épületeihez fényt vitt, lelohadt, a továbbiakban már csak csu­pasz oszlopok meredeznek s van, ahol másfél éve fel­szerelt a hálózat, de az elkészítés óta sem villant fel a lámpa egyetlen pillanatra sem. Irtuk és bizonyára ezután is írjuk még sokáig az olyan határidőket, melyeket nem szabad túlzott ko­molyan venni. Ne vonják kétségbe értük szavahihe­tőségünket. Tudjuk, hogy máról-holnapra nem születhetnek pa­radicsomi állapotok, de azért már mégis tenni kellene valamit végre, hogy amit elkezdünk, bevégzéshez is érkezzék. Több felelősséggel elkezdeni dolgainkat és több határozottsággal megkívánni a véghezvitelt — munkálkodók és munkáltatók közös érdeke és köte­lessége. Enélkül gilice-fészek lesz az épülő város, félbe- szerbe hagyott, s nem csodálkozhatunk, ha szemünkre vetik munkánk szertelenségét. A könyvtár dolgától indultam el, de sok mindent szóvá lehetne tenni a soroltakon kívül is. Látjuk, is­merjük ezeket, elmegyünk mellettük néha közömbö­sen, gyakran pedig bosszankodva. Bizony, elkelne valamivel több következetesség dol­gaink felelősebb intézésében. Barna Tibor Erről is beszéljünk... Négy esztendő művészeti sikerei V alljuk be, nem beszé­lünk kellő mértékben művészeti életünk si­kereiről. S ez bizonyos fokig érthető. Igaz, hogy akinek a kisujja körnte beszakadt, hosz- szú ideig azt érzi, s akinek a foga fáj, nem jó közérze­téről beszél, még ha egyébként kitűnő kondícióban is van. Sok szempontból természetes, hogy a közéletben, a sajtóban kulturális művészeti életünk fogyatékosságairól, problémá­iról, feladatairól több szó esik, mint elért eredményeiről. S az is igaz: az eredmények egyoldalú felsorakoztatása megnyugváshoz, a kérdések önelégült elleplezéséhez is vezethet De a nehézségek számontar­tása, ha tartós egyoldalúság­ba merevedik, torzítás forrá­sává is válhat s nem tudom, hovatovább nem fenyeget-e bennünket is ez a veszély? Ha művészeti életünk valamely fo­gyatékossága kerül szóba, túl gyakran találkozni a kritika olyan hangsúlyával, amelyről érezni: hiányzik mögüle az eredmények ismerete, a fej­lődés fényeinek számontartása, a bizalomnak az a tárgyi alapja, amely megóv a téves általánosításoktól. Gyakori az olyan vita. amelyben csaknem mindenki tájékozottnak bizo­nyul a hibák, gyengeségek és tévedések felsorolásakor, de alig akad, aki hasonló ottho­nossággal sorolná fel azt, ami jó, azt, ami érték. Sokszor meglepő elmélettel teremtünk szerves kapcsolatot egyes ne­gatív jelenségek közt, de rend­szeresen adósak maradunk a pozitív teljesítmények szerves összegezésével. Nem beszélve arról, hogy mennyivel nagyobb hévvel továbbítjuk rossz ta­pasztalatainkat (vagy adjuk tovább másqjcéit), mint hir­detjük, ha valami megelége­désünkre, örömünkre szolgák Nélkülözhetetlenül szüksé­ges tehát, hogy beszéljünk az eredményekről is, nem egy másfajta egyoldalúság, hanem a helyes önismeret, a ponto­sabb, reálisabb helyzettudat érdekében. És csak a legutób­bi évek termését szem előtt tartva, neveket, példákat is csak illusztrációképpen, em­lékeztetőül idézve. Irodalmunk színesebb, ele­venebb, gazdagabb lett, prob­lémaköre, témavilága szem- melláthatóan életünk valósá­gához igazodik. Felveti a szo­cialista tudat, erkölcs, élet­forma kérdéseit; az elavult polgári-kispolgári életvitelt a szocializmus adta lehetősé­gekkel szembesíti (mint pl. Fejes Endre: Rozsdatemető, Fekete Gyula: Az orvos halála, Goda Gábor: Magányos uta­zás, Kolozsvári Grandpierre Emil: Párbeszéd c. regényei). Tükrözi és segíti azt a törté­nelmi átalakulást, amely a falu világában megy végbe. Ezzel összefüggésben folyó irataink, napisajtónk hasáb­jain érdekes szociográfiai iro­dalom bontakozott ki, s nem egy szerző írásai izgalmas riport-kötetekké is kereked­tek (Féja Géza: Sarjadás, Gal- góczi Erzsébet: Kegyetlen su­garak stb.) D arvas József: Orosháza, Illyés Gyula: Ebéd a kastélyban című köny­ve, arra bizonyíték, hogy a szociográfia a tegnap és ma történelmi érdekű összevetésé­vé is szélesedhet. A paraszt­ság megváltozott helyzetével — s ugyanakkor irodalmunk életközelségével — függ ösz- sze, hogy nem egy regény a paraszti életet ábrázolva nem­zeti érdekű keresztmetszetet ad. Galambos Lajos: Isten őszi csillaga c. regénye a for­dulat évét megelőző idők ma­gyar társadalmáról nyújtott — egy termelőszövetkezet alaku­lása kapcsán — széles képet Sánta Ferenc: Húsz órája ugyancsak a falu világának ábrázolása révén az elmúlt húsz esztendőnek jóformán minden ellentmondását mar­kolta össze szerencsésen, fél­reérthetetlenül, egyszersmind társadalmunk fejlődésének di­namikáját is. Irodalmunk egyre növekvő eszmei-művészi erővel vizs­gálja a közelmúlt történelmét Bírálja a Horthy-rendszer üres, értéktelen világát, kere­si a ma felé mutató erkölcsi és politikai értékeket mint Németh László: Irgalom c. regénye; elvégzi — mint pl. Cseres Tibor: Hideg napok. Bóka László: Alázatosan je­lentem c. művei — az elkerül­hetetlen önvizsgálatot: kutatja rétegek, típusok erkölcsi fele­lősségét. A nemzeti élet foly­tonosságára kérdező önvizsgá­lat jegyében szembesítette az utolsó magyar negyedszázad történelmének drámai fordu­latait Darvas József Részeg esője; ugyanezzel a történel­met tudato'sító szándékkal ve­zette végig alakját felszaba­dult életünk küzdelmes for­dulóin Nemes György (Egyet­len pillanat). Lengyel József (Elévült tartozás) rendíthetet­len szocialista meggyőződéssel oldja fel a tegnap nem egy­szer keserű tapasztalatait L íránkra hasonlóképpen a társadalom kérdései­vel való lépéstartás jellemző. Az a közéleti költé­szet hozta meg a szocialista líra elismerését, s vált joggal a legnépszerűbbé, amely a ma bonyolult viszonyai közt is meg tudja ragadni aktuális forradalmi feladatát — Garai Gábor, Simon István, Váci Mi­hály költészete. A neveknek, címeknek — amelyeket nyil­ván soká lehetne sorolni — nem önmagukban van a je­lentősége együttesen illuszt­rálják azt a legfőbb ered­ményt, hogy nagy mértékben megnövekedett irodalmunk realizmusának érvénye, hogy minden eddiginél elevenebb kapcsolatot tart a társadalmi fejlődés menetével. S végül is ez az, amit a közönség növek­vő érdeklődése honorál: jelen­tősen emelkedtek az átlag- példányszámok. Különösen verses köteteknél feltűnő, hogy míg öt-hat évvel ezelőtt 800— 1200 — példányban jelentek meg, ma gyakran a 6—8—10 ezres példányszámban látnak napvilágot. De ugyanaz a megnövekedett érdeklődés hív­ja életre országszerte az iro­dalmi színpadokat, kíséri a Rádió, Televízió mennyiség­ben, színvonalban gyarapodó irodalmi műsorait. Filmművészetünk az utób­bi években hagyta maga mö­gött átmeneti „szürke” perió­dusát, s a hazai közönség ér­deklődése. és számos nemzet­közi elismerés bizonyítja, hogy a kibontakozás útjára lépett E területre jellemző: azok az alkotások tudtak eszközeikben is sajátosan újat hozni, azok kerültek a hazai és nagyrészt a nemzetközi érdeklődés kö­zéppontjába. amelyek a ml mai életünkről adtak őszinte, szocialista elkötelezettségű, s épp ennek révén művészileg is hiteles képet (Húsz óra. Párbeszéd, Sodrásban, Nehéz emberek, Hogy állunk fiatal­ember?). A tartalmi igényesség ugyanakkor műfaji gazdagodással is együtt járt A tizedes, meg a többiek, a Butaságom története a film­vígjáték szórakoztató felada­tát színvonal engedmény nél­kül, eredeti eszközökkel tud­ták megoldani; olyan jó ri­port-dokumentum filmjeink születtek, mint az Itthon és az Éjszakára hajnal; a cannesi és krakkói fesztiválok első dí­jai pedig rövidfilmművésze­tünk eredményeinek nemzet­közi elismerését is jelentették (Nyitány, Válás Budapesten). Mindez nemcsak elvont „esz­tétikai” eredmény — a tar­talmi értéket ebben a tekin­tetben is a növekvő közönség­érdeklődés nyugtázta. Ha a televízió miatt a filmek láto­gatottsága valamelyest csök­kent is, ezen az általános ten­dencián belül a magyar fil­mek látogatottságának rész­aránya évről évre nőtt, s ami talán ennél is fontosabb: a miskolci és pécsi filmfesztivá­lok eredményei közt elsősor­ban tarthatjuk számon a hoz­záértő közönség aktivitását. A magyar drámaírás ilyen eredményekkel nem dicseked­het, bár értékes alkotások, si­keres művek itt is születtek (Dobozy: Holnap folytatjuk. Gyárfás: Egérút, Illyés: Bol­habál, Salamon Pál: Magadra kiálts, a Rozsdatemető drámai változata stb.) — Színházaink repertoárja azonban gazdag, sokszínű volt. Átdolgozások, színrealkalmazások bővítették klasszikus drámai értékeink választékát az utóbbi években (gondoljunk csak a Czillei és a Hunyadiak, a Mózes, a Ma­gyar Elektra, a Kocsonya Mi­hály házassága kivétel nélkül sikeres bemutatóira). A Tra­gédia, a Bánk Bán új rende­zései e művek rejtett értékeit, újfajta értelmezési lehetősége­it hozták napfényre. A kül­földi drámairodalom változa­tos anyagának szocialista és haladó, antifasiszta, humanis­ta elkötelezettségű drámák ad­ták a gerincét (Arbuzov. Ba­bel, Brecht, Gorkij, Lorca. Rozov drámái, továbbá A helytartó, Marat halála. Az ördög és a jóisten. Beckett c. művek.) Különösen örvendetes, hogy épp az említett darabok elő­adása kapcsán mutatkozott meg leginkább a rendezői te­hetség, az együttesek odaadó munkája. Az sem közömbös, hogy a klasszikusok bemuta­tása az utóbbi esztendőkben bővült: az elmúlt évadban színházaink több mint felének volt műsorán Csehov-, Tolsz­toj-, Turgenyev-, Dosztojevsz- kij-dráma. Külön lehetne — és kellene egyszer bőven — vidéki színházi kultúránk je­lentős fejlődéséről beszélni. Az utóbbi két esztendőben éppen az új magyar drámák bemu­tatásában — mai magyar drá­mairodalmunk segítő támoga­tásában — múlták felül a fővárosi színházakat, ugyan­akkor számos produkciójuk emlékezetes eseménye volt az egész magyar színházi élet­nek (Az Irkutszki történet, a Rozsdatemető szolnoki, a Mó­zes veszprémi, a Peer Gynt és a Sirály debreceni, az An­tonius és Cleopátra kaposvá­ri, a Botlá- ügy szegedi, a Legyek pécsi előadása stb.) S ha ehhez hozzávesszük a sze­gedi szabadtéri játékok, a gvu- lai várjátékok — t bár szo­rosan nem tartozik ide — a Sabariai karnevál, a soproni ünnepi hetek, a Baranyai va­sárnapok, a siklósi és nagy­vázsonyi játékok stb. sikerétj kitűnik, hogy a vidéki váro­sok milyen lelkesen és ered­ményesen kezdeményeznek kulturális programokat, ápol­ják történelmi és kulturális hagyományaikat, amelvek egész kulturális életünket gaz­dagítják. S kell beszélnünk zenei életünk sikereiről, töb­bek közt a hazai és nemzetközi elismerést aratott új magyar operákról (Petro- vies: C’est la guerre, Szoko- lay: Vérnász, Mihály Andrási Együtt és egyedül) és azokról az eredményekről, amelyeket képzőművészetünk, különösen a monumentális szobrászat, a grafika, az illusztrációs mű­vészet területén, s az iparmű­vészet számos ágában ért eL Ugyancsak meg kell emlé- keznünk arról, hogy az utób­bi években mennyire előtérbe került a szocialista művészeti örökség (Derkovits-, Dési Hu­ber-, s a szocialista képzőmű­vész csoport anyagainak kiállí­tása; a szocialista irodalom hagyományának feltárása)} hogy mennyire tágult művé­szeti életünk /szemhatára és a XX. századi szocialista és pol­gári értékeknek mennyivel gazdagabb választéka áll ma a közönség rendelkezésére^ mint korábban; hogy égés* szellemi életünk mennyi köz­életi — köztük művészeti — kérdést feszegető vitától pe­zseg; hogy az általános kul­turális forradalom eredményei nyomán hogyan szélesedik és aktivizálódik az új közönség, az új szocialista művészeti közvélemény. Dehát e cikk korántsem tel­jességre törő „eredmény-lista”. Szerény és alkalmi emlékezte­tő csupán: bizonyos fogyaté­kosságokkal küszködő művé­szeti életünk megítélése során tartsuk szem előtt sokkal je­lentősebb eredményeit. Így a problémákat is másként fog­juk látni. S állandóan eszünk­be jut majd. amiről oly sok­szor megfeledkezünk: szocia­lista művészeti életünk szolgá­lata nemcsak a hibák bírála­tát, de legalább ugyanannyira az eredmények ismeretét és propagálását is jelenti. Tóth Dezső „Sütik“ a cserepet A „cserépsütés” végeredményben több is, kevesebb is, mintha valaki karácsonyi kalácsot sütne. Utóbbi annyival bonyolultabb munka, hogy előbb elő kell készíteni a tész­tát, tudni kell, hogyan és miből áll össze a kalácsnak való. Előbbi egyszerűbb ennél, hiszen a „nyersanyag”, a cserép adott, csak be kell tenni az elektromos kemencébe, s bizo­nyos hőfokon „sütni” kell. Hol itt a bonyodalom mégis? A kalács, miután megsült, kihűlt, fogyasztható. A cserép nem Miről is van szó? A minap a balassagyarmati Palóc Múzeum restauráto­rának műhelyébe látogattunk el. (Megjegyzés: nemcsak mű­hely, félig-meddig konyha is. A restaurátor ugyanis nős em­ber, családapa, lakása azonban még nincsen. így a tudomány és a konyha egy helyiségben próbál megférni egymássaL Erdélyi István restaurátor szerint ez néha sikerül, néha nem.) Aziránt érdeklődünk, milyen munka folyik jelenleg a műhelyben? Az asztalon tengernyi törött cserép. A laikus számára értéktelen halmaz, a régész, a tudós számára csemege. Erdé­lyi István így beszél róluk: — Ez a hollókői anyagunk. Mint ismeretes, a nyáron feltárás folyt a hollókői várban, onnan került hozzánk az ér­tékes anyag. Tavaszig, amikor kezdődhet a néprajzi gyűjtés, valószínűleg eltart a feldolgozása. Miből áll ez? Nos. a folyamat a mosással, a szárítással csupán kezdő­dik. A továbbiakban következik a restaurálás komolyabb ré­sze, a darabok összeillesztése, „forrasztása”, tartósítása, kon­zerválása, stb. A restaurátor emeleti terembe vezet, ahol már rendsze­rezve van a begyűjtött anyag, köztük a nagybátonyi bronz­kori leletek is, amelyek igen jelentősek, 958 feltárt sír anya­gát tartalmazzák. Ebből körülbelül kétszáz sír leletanyaga van feldolgozva. A leletmentésekkel kapcsolatban Erdélyi István meg­jegyzi: — Nógrád megye gazdag régészeti vidék, bár sokan el­sősorban csupán néprajzáról ismerik. Reméljük, jövőre a múzeum már régésszel is rendelkezni fog, aki a restaurátor munkáját is természetesen megkönnyíti. Bizony, nem is olyan könnyű mesterség a „cserépsütés”. Tóth Elemér

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom