Nógrád, 1966. november (22. évfolyam, 259-283. szám)
1966-11-13 / 269. szám
108(5. november 13. vssSmmfi RÖGK'Äti 7 Vasárnapi levél Az igényességről Alig két nappal vagyunk a megye kommunistáinak útfelmérő és útmeghatározó nagy értekezlete után, de a népművelés munkásai körében máris élénk a visszhangja azoknak a megállapításoknak, melyek pártunk megyei plénumán területük fontos kérdéseit il- lettékAz elismerő szavak, melyek a népművelés munkáját a megyei pártértekezlet beszámolójában összegezik, méltán töltik el örömmel és büszkeséggel mindazokat, akik fáradoztak az eredmények létrejöttében, a tudatformálás különféle területein, Ugyanakkor elgondolkodni is módot adnak: megtettek-e, megtet- tünk-e mindent annak érdekében, hogy a művelt szocialista ember típusa valamennyi alkati összetevőjében tökéletesebbé legyen, s ez a típus számbelileg is mielőbb uralltodó szerepre jusson társadalmunkban. A számok, az eredmények, az ennek érdekében kifejtett törekvések jó utat jeleznek — ebben most a legilletékesebb fórum erősítette meg népművelőinket, — de a végzett munka dicsérete és elismerése mégsem annyira fényes még, hogy elvakíthatná szemünket, érzékelésünket a fogyatéliosságokkal szemben. Rendkívül figyelmet érdemlő és egyben figyelmeztető többek között a következő megállapítás: „A népművelési munkában, művészeti nevelésben a szocialista eszmeiséget következetesen kell képviselni, több támogatást kell biztosítani a művészileg kellő szírivonalon megformált müveknek. Nem engedhetjük meg, hogy intézményeink műsorpolitikáját a szűkebb rétegek ízlése, vagy gazdasági megfontolások az igénytelenség felé vigyék." Nos, akinek füle van, hallhat a mondottakból, érthet az egyenes beszédből, s leszűrheti: hol, milyen mértékben vétettünk hibákat, tettünk engedményeket a kispolgári, a kozmopolita eszméknek, ízlésnek, vagy divatnak. A szocialista eszmeiség következetes képviseletében és érvényre juttatásában bizony még igen sok a beszélgetni valónk: önmagunkkal. Némely rétegek hatására, rosszul értelmezett gazdasági indokok alapján hajlamosak vagyunk olyan engedményekre művészeti- kulturális életünkben, melyek távolról sem vágnak egybe nagy társadalmunk érdekeivel és szükségleteivel. Magyarázatnak talán tetszetős: számokat szembeállítani számokkal, azaz bizonyos típusú rendezmény népszerűségére hivatkozni egy másik típusú ellenében —, de a mi dolgunk mégis több talán bizonyos Ízlések kiszolgálásánál, a híg eszmeiségű ízlés táplálásánál. Kicsit túl könnyen lemondunk néha arról a feladatról, melyet pártunk nyolcadik kongresszusa az ízlésformálás feladatában jelölt és szabott meg, s amit decemberi új kongresszusunk nyilván hangsúlyozottan megerősít. Az eddigi tapasztalatokból mindinkább világosnak tűnik, hogy a szocialista eszmeiség következetes érvényesítésében — tisztelet a kivételnek; néhány rangjára adó művészeti együttesnek, mely nálunk megfordult — sűrűbbre kell szőnünk áteresztő rostáinJcat az olcsó és számunkra idegen eszmeiségű „művészetek” előtt, bármily formában jelentkeznek is. Nem vagyunk kötelesek sorompót nyitni országos cégérrel jelentkezőknek sem, ha azok célja nem a mi törekvéseinkkel azonos, — ha azok művészeti intézményekben való szegénységünket kiszolgáltatottságnak tekintik, pusztán anyagi haszonszerzésnek fogják feL Sok a gondunk például a megye, —- különösen Salgótarján színházi-kulturális igényeinek betöltése terén. Nehéz helyzetünk nyilvánvalóan sok csábító lehetőséget ígér a legkülönfélébb művészeti cégérekkel jelentkezőknek. Sokszor még rangosnak ismert társulások is rajtunk szeretnének kereskedni bóvli holmijaikkal, s csak utóbb eszmélünk rá, hogy becsaptak bennünket. Nem ismeretlen a kapcsolt áru fogalma sem, amikor a minőségihez selejtet párosítanak. A kényszerhelyzetnek ellenállni nem könnyű, de feltétlenül kötelesség, ha elkövetkező éveinkben eleget akarunk tenni a megyei pártértekezlet álláspontjának. Sokaktól hallani ellenérvnek olyasmit: mért akarunk mi okosabbak lenni másoknál? Ami másoknak jó, miért nem jó nekünk? ...A helyzet más megyékben sem más, csak meg kell nézni a programokat, a műsorrendeket... Csakhogy mi Nógrád sajátos helyzetiben most építünk az alapoktól mindent, — objektumokban, személyi feltételekben, tartalmi konstrukcióban —, amit kulturális életnek mondhatunk. Mért építsünk hát avult anyagokból, a művészet, a kultúra vályogtégláiból, bontási törmelékeiből, ha újjal építhetünk, a kor igénye, szükséglete, a szocialista kultúra technológiája szerint. A kulturális élet vonatkozásában mondhatni hagyományok nélkül érkeztünk ahhoz a történelmi változáshoz, melyet hazánk felszabadulasatól számítunk. Számba vehető hagyományaink a munkáskultúra talajáról maradtak ránk. Amit tehát most munkálunk, mégsem gyökértelen egészen. Változott történelmi viszonyok között, de a dolgozó ember szemléleti szintjéről és perspektívái szerint akarjuk, sőt kell magasra, minden előző korénál felsőbbségessé növelnünk kultúránkat. Hogyan ix? „A népművelési munkában, művészeti nevelésben a szocialista eszmeiséget következetesen kell képviselni, több támogatást kell biztosítani a művészileg kellő színvonalon megformált műveknek. Nem engedhetjük meg, hogy intézményeink műsorpolitikáját a szűkebb rétegek ízlése, vagy gazdasági megfontolások az igénytelenség felé vigyék.” Pontosan így. Barna Tifoor--------------- ni, ' I . . , , , .........................i A közízlés és a kritikus gondjai C sak látszatra, no meg az előítéletek felszínességében tűnik egyszerűnek a közönség, művész és a kritikus hármas viszonya. Itt elemi iskolás bölcsességgel jelentkezik ez a kapcsolat: író ír, kritikus kritizál, olvasó olvas. Ez a primitív alany-állítmány szerkezet azonban éppen a tényleges összefüggéseket, a tolmács-szerepek kapcsolatát zárja kJ: azt ti. hogy a művészi közéletben mindenki mindenkinek tolmácsa. A művész a valóság és a publikum között áll — az élet mozgását szűri át, teremti újjá és adja át olvasójának — a kritikus meg a mű és az olvasó-néző között teljesíti tolmács-hivatását; nem csak mérlegelő író. hanem felfedező, rávezető, sőt nem egyszer közeflhozó-magyarázó szerepre is hivatott. (Végül pedig a közönség maga is formálója a műveknek, ]egyvételével szavaz a darabok színvonaláról, tetszésnyilvánításával ily módon beleszól az előadás formálásába stb) Egészséges esetben tehát igen bonyolult az a dialógus, mely a publikum, művész és kritikus között kialakul. Ma viszont ez a sokrétű kapcsolat csupán akkor ötlük szemünkbe, ha a bírálat feleséi a közönség szavazataival, vagy ha b mű tényleges értékeit a kritikus alá- vagy fölé becsülte. De máskor miért nem érezhető a dialógus, a tolmács- szerepek egymásbafonódása? Az utóbbi néhány évben tapasztalható volt bizonyos belterjes kritikai atmoszféra. Azt is mondhatnám, hogy áront a 'regényírásban divat lett a belső monológ, úgy alakult ki a kritikában a belső dialógus: a művész és kritikus rövídre- zárt párbeszéde, melyből eleve kikapcsolódik a publikum. A kritikus legtöbbször csak a mű írójának, a film rendezőjének panaszkodott, vagy ítélkezett és tartózkodott attól, hog£_ értékek minrfcr; módszerek tágabb hatósugarú ismertetésére is vállalkozzék Mintha úgy vélekedett volna: elég, ha a közönség jó művel találkozik, az alkotás önmagában is hatást gyakorol majd. Ez a magatartás egy önmagában rendkívül pozitív alapelv ellentmondásos következménye lett: a kritikus a „felnőtt közönséggel” számol, azzal a publikummal, mely tisztában van mér az értékekkel, esztétikai kategóriákkal, melv megszabadult már a hamis ízlésbeli előítéletektől és tudja ml a különbség mondjuk Sántha Ferenc, Németh László, vagy Vicki Baum között. Mármost ez az alapelv valóban nagy lépés volt előre a degmatizmus szájbarágó kritikai sematizmusa után, noha a bíráló akkor sem igyekezett közelebb hozni az esztétikai alapfogalmakat a közönséghez. A baj csak ott van, hogy ez a felvilágosult szemléletmód összetéveszti a műértést és műélvezetet, és a felnőttség kritériumát csupán a műértésben sejti. A valóságban viszont egy olyan közönség körében hatnak vagy maradnak némák az alkotások, mely publikum sejti-tudja, hogy például Semprun regénye, vagy éppen a Szegénylegények c. film értékes alkotások, de azért inkább beül egy szentimentális filmhez. Az élvezet képessége elmaradt a tudatos ítélettől, s ezzel nem számol kellőképpen ez a kritikus: pedig ebben a fáziskésésben a közízlés elmaradottságának egyik fontos oka rejlik. Elfeledkezett arról, hogy az egyik legnehezebb és legfelelősség- teljesebb küldetése a műélvezet kialakítása és állandó „továbbképzése”: annak a készségnek formálása, hogy a néző élvezettel és esztétikai örömmel izgulja végig a jelentős alkotásokat . Ne csak a műértő, az értékeket messziről tisztelő magatartás vezesse, ne csak „távolról köszönjön” Csuhrajnak, vagy Illyésnek, hanem ráérezzen a művészi öröm ízére is és az esztétikai élvezetben sajátítsa el korunk nagy művészi vívmányait, gondolati, világnézeti értékeket hordozó alkotásait F ' ziskésésnek neveztem 1 azt a magatartást, mely a közönség érettségére való hivatkozással le akar mondani a művek értékeket, feltáró, élménnyé közelhozó elemzéséről, mély ki akar lépni abból a közvetítő, „tolmács- szerepből, mély a filmeket, színdarabokat a közönség élményei számára is hozzáférhetővé teszi s mely ily módon részt tud venni a közönségigény, azaz közízlés formálásában is. A Húsz óra, vagy a Szegénylegények — mint ahogy a Nehéz emberek is — olyan filmek voltak, melyek filmművészetünket hosszú évek átlagosabb nívója után világszintre emelték, nemcsak dijakban fejeződött ki ez a nívóemelkedés, hanem a nemzetközi érdeklődés hirtelen felcsillanáséban is. De ez a >»»*»»*?»***»*»♦«**»*»< színvonalbeli változás egyet jelentett egy új stílus megjelenésével is, melyet a nézőnek meg kellett tanulnia — hogy egyáltalán élvezni tudja ezeket az alkotásokat. Rá kellett jönnie az új közlésmód, a korábban megszokott konvenciókkal feleselő formanyelv ízére, szépségére, élvezhetőségé- re. így pl. a Húsz órában a jelen és múlt szövedékének összefonódását az idősíkok állandó váltása fejezi ki, a néző hol a múltban, hol a jelenben találja magát és a kettő feleselése adná számára a mű sajátos szépségét — adná. ha a kritika kellőképpen felkészítette volna ei re az új élményre. Nagyobb siker lett volna, ha a kritikus segítségére sietett volna a nézőnek. Ugyanez vonatkozik a Szegénylegények sajátos elbeszélő hangjára, amely megint csak szakított a hagyományos fi im- sztori szokásaival. A néző ugyanis megszokta már. hegy mindig többet tudjon, mint a vásznon szereplők. Itt viszont arra van kárhoztatva, hogy gyakran még annyit se tudjon mint a résztvevők: miért viszik el azt a bőrig ázott fiút, a film elején, vajon Rózsa Sándor bent vap-c a sáncban vagy nincs, kinek van igaza a szembesítésnél, apának vagy fiának stb? A kérdésekre nincsenek válaszok — csak a történet végén, és a film élvezetének feltétele, hogy a néző ezt a formai újítást felfedezze és érzelmeivel is elfogadja. Ha ez megtörtént, akkor már érzi a mű „ízét”, és akkor már hatni is tud e művek gondolati tartalma. flyen esetekben tehát többet kellene adnia a kritikának, hiszen a közízlés a művészet révén is formálható közeg. Csak érmen a jó művek és az esztétikai felismertetés, az örömre való rávezetés gesztusainak egysége tudja csupán formálni: a művész és műbíráló, valamint a valóban érett publikum együtt. A kritikus azonban olykor egy kicsit félkézzel veszi az új értékek élvezhető- ségének felcsillanását. Pedig mindenkor hálás feladatnak bizonyult egy-egy remekmű ilyen jellegű elemzése: akár a rádió „máért szép” rovatára, akár az egyre látogatottabb esztétikai előadássorozatokra gondolunk. A közönség felnőttségét tehát nem az jelzi, hogy ma már minden esetben tudatos műél- vezőíként fogadja az új alkotásokat, és elveti a gi coses, vagy laposan szentimentális műveket, hanem abban, hogy megszületett a magasabb rendű műélvezet keresésének az igénye is, mely persze még együtt él a kispolgári ízlés- kultúra korlátáival. De az igény már dolgozik, és a kritikának ezt kézenfogva, segítve kellene a művészi öröm elsajátításának előiskolájává válnia. A kritika gondja tehát ott fogja el a bírálót — magamat is — hogy miként lehetne elszakadni attól az előítélettől, melyben a maradi, kispolgári közízlés pusztán „ellenséges”, művészettől idegen, tehát lenézendő, legfeljebb gúnyt és támadást érdemlő közeg. Valójában inkább fehér folt, meghódításra váró terület. Hiszen annak a közönségnek reakcióit jelzi, mely maga is szeretné élvezettel végigülni a Nemzetiben a Marat halálát, vagy véglg- izgulni Az álmodozások kora c. filmet, vagy élvezettel olvasgatni Benjámin, Váczi verseit — csak ehhez az kell. hogy a kritika még inkább felcsillantsa ezeknek a műveknek izgalmát, élvezettel teli forrását, vagyis rávezessen ezeknek az alkotásoknak ízére, gazdagító mondiamivalóiára. élményszerűségére. Arra, hogy „miként lehet örülni” egv- egy ilyen mű hatáskörében. Mert ha nincs Ilyen jellegű, ízlést formáló, régit leépítő, tspim tattal -hn zzá értéssel „továbbképző” kritika, akkor ma- rad a korábbi ízlés valóságos konzerválódása. Miért érzi Pl. méltatlannak egyik kritikus kollégám, az esztétikai öröm „elemi” szintű forrásainak oktatását, azt a szerepet; melyet ha odaadással és hozzáértéssel művelünk, akkor a legmagasabb művészi értékek számára egyre nagyobb közönségét tud teremteni, s meg tudja fordítani a közízlés ma még ^eléggé lehorgonvzott érdeklődési irányát? Bizonyára sznob előítéletből. A sznobizmus pedig maga is kispolgári ízlés-norma, és legtöbbször méltatlannak érzi az igazán alapos, bár elemi szintű kérdéseket és válaszokat. Befolyása ellen küzdenünk kell, hogy él tudjunk érkezni a szocialista kultúra minőségi elmélyítéséhez, a ma feladatához. Hogy ne csak számszerűen. növekvő statisztikai adatokban jelentkezzen a változás, hanem a fejekben élő esztétikai élmény minősége is átformálódjon. Hogy megvívhassuk a közízlés forradalmát. Almási Miklós Az esztergályos lány Koppány György febMi
