Nógrád, 1966. november (22. évfolyam, 259-283. szám)

1966-11-27 / 281. szám

1966. november 27. vasárnap NÖG RA D Q Fekete István: AZ OSTOR Tiszai Lajos: Kelten 2 híd előtt A hideg megállt az udva- rokon s hóarcával a föl­det nézte. A felhők vastagon, nehézkesen úsztak észak felé és ón os szürkeségükben ko- morabbak voltak, mint nyá­ron a legfeketébb viharfelhő. A verebek, cinkék, sármányok ki tudja hová bújtak, csak a varjak kerengtek alacsonyaik és rekedten károgtak az éj­szaka elé. Mert késő délutánra járt már. A jószág álmosan kérődző tt a homályos istállóban s az ember megállt, amikor betette az istállóajtót és felnézett az égre. — Hó lesz — gondolta Ber­ta Jancsi — hó. Megette a fene a holnapi vásárt. Bement a házba. Csak any- nyit mondott: alighanem va­lami idő készül. — Reggelig még megfordul­hat — mondta az asszony. — Persze — bólintott Jan- csi — persze. Rózái nem tudott mit vála­szolni. Pedig szeretett volna. Mostanában keményen bánt az urával és Jancsi állta a házi viharokat, mert gyereket vártak. Ilyenkor ez így van, hát így van. — A tehenet el kell adni. — Igazságod van — bólin­tott Jancsi — csak az idő en­gedje. — Aztán nem sajnálja azt a szegény, öreg tehenet? — Magamat se sajnálom. Az este még nagyon akar­tad ... — Aztán most azért megy, hogy csak ellenkezzen velem?! Jancsi feltolta homlokára a kucsmát. Jól megnézte az asz- szonyt, a lámpát, csizmáját, hogy nem havas-e, ezenköz­ben lenyelte a fölös indula­tokat, megfordult és bevágta az ajtót, hogy a lámpa ijedt libbenéssel elaludt. Felült a szánra és Csákó alig tudor ű lépést tartani, ami­kor elindultak. De mire a fa­lu végére értek, meglassúdott a szán, mert a nyitott mezők­ről szembe fújt a szél, a jege­nyék suhogva birkóztak a fel­hőkkel s a hópor sziszegve nyargalt az utakon. De azért a vásárba szeren­csésen odaértek. Akkor már elállt a szél, kisütött á nap és Jancsi lecihelődött a szánról. A méreg még nagyon ágasko­dott benne és olyan árat mon­dott a vevőnek, hogy maga is sokallta. — Sok lesz — mondta a ve­vő — sok. Abból még enged­ni kell... Jancsi vidámabban nézett körül. Rengeteg vevő és ke­vés marha. Nono! Nem is volt bolondság eljönni... — Ne erőltessük! Majd jön a Makkos. Az majd megadja. — Meg a lustaság. Némelyik ember lustaságból halogatja a vásárt. — Van olyan is — mondta (csendesen Jancsi. Az éjszaka lassan elmúlt. Hajnalfelé fütyörészni kezdett a szél. Nyikorgatta a kétágast, csapkodta a kiskert ajtót és olyan aprón hordta a havat, hogy látni nem is lehetett Csak érezni. — Adja, nem adja? —- Mondtam már. Nem erő­szak ... A vevő észrevette, hogy egy idősebb parasztem­ber nagvon nézegeti a tehe­net. Nézegette és olyan for­mán biccentett Jancsi felé, mit akinek tetszik a Csákó. Még megveszi... —- Hát nem enged? Jancsi előhúzta a szánkót szénát készített, befogta a lo­vat és kivezette Csákót, az öreg tehenet. Csákó békésen és bután né­zett a hajnali homályba és csak akkor bődült el, amikor a kötéllel a rakoncához kö­tötték. Nyers, mély bődülését elkapta a szél, nekivágta az istállóajtónak, a házablaknak, s ez olyan volt, mint a búcsú­zás. Csákó öreg tehén volt és tudta, amit tudott. A szobában égett a kis lám­pa és megrezzent, amikor Jan­csi havas csizmáit a földhöz, verte. — Hát én mennék. Rózái kócosán és ellensége­sen nézett rá az ágyból. — EJbben az időben ? — Ebben. —» Nem! A vevő ollót vett ki a zse­béből és nyírt valamit Csákó szőrébe. Kifizette a pénzt és egy kis kárörömmel nézett a parasztemberre, aki elől meg­vette a tehenet. — Kendnek is tetszett? — Valamikor — lépett kö­zelebb — a lányomnak adtam ezt a tehenet egy éve, hogy férjhezment. — Kezet fogott Jancsival — hogy vagytok, fiam? A vevő mérgesen megrán­totta Csákó kötelét és az öreg tehén elballagott új gazdája után... Ez kora délelőtt történt, amikor még alig tiporták le a vásártér havát, de a lacikony­hán már sistergett a kolbász és a fütyülősökben tompán csillant a sárga bor. BÉNYEI JÓZSEF: Vasárnapok Asszonyok fazekát gőz emelgeti ilyenkor főznek mosnak hetente egyszer idézik otthoni ízek édességét s kimenőt kapnak az üzemi konyhák A férfiak sokáig alszanak s várják a meccset beszagolnak a konyhába korgó hassal szidják a menzát behűtik a sört s ablakon kihajolva cigarettáznak Az asszonyok főznek és sütnek van mit ebédig le se ülnek s mikor asztalon párolog az étel nekik étvágyuk sincs a fáradtságtól annak örülnek eszik a gyerek Hiába ez az igazi böfög a férfi s az asszonyokban iszonyatosan feldereng valami bizonytalan felismerés nagyon jaj nagyon félnek a vasárnapoktól. — Az áldomást én fizetem — mondta Jancsi ipának, aki szerette vejét, nemkülönben a bort is. Mivel pedig mindket­tőt szerette — amint később kiderült — nagyon szerette — ott ültek még délután kettő­kor is. Tancsi közben ellépett, ostomyelet vett és Rózáinak meleg kendőt. — Nem érdemli meg, igazán nem, d© azért ne mondja, hogy üres kézzel megyek ha­za. — És elpanaszolta mennyi baj van Rozáliái. — Na, engem nem ugráltat­na — mondta mérgesen az öreg. — Az anyja is ilyen volt. — Hát engem sem ugrál­tat! A kend lánya és ha kend is igazat ad, tudom már, ho­gyan térítsem észre — és az ostornyélre nézett. — Még egy féllitert, asz- szonyság! Akkor váltak el nagy ba­rátságban, amikor a nap vö­rös arca a határról nézett vé­gig a hómezőkön s a varjak, mint az éjszaka baromfiai, elültek már a vásártér nyár­fáin. Végig futott a szán, mégis este volt már, mire a falu ha tárába értek. — Megverem — gondolta magában Jancsi mérgesen. — Az új ostomyéllel verem meg -*• és ezzel a gondolattal for­dult be az udvarra is. — Ki se jön, elém. Hát asz- szony ez? A lovat bevezette, a pokró­cokat bedobta az istállóba. A kendőt a hóna alá csapta,, az új ostomyéllel kezében be­ment a házba. Kicsit pislogott a szobában. Nagy lánggal égett a lámpa, az asztalon fehér abrosz, gő­zölgő tá'l, puha kenyér, s a búbos mellett várakozó me­legséggel Rózái. Még a piros réklit is felvette, azt az isme­rősei mátkaságuk idejéből... ancsi hosszan verte le lábáról a havat A nagykendő rojtjai sután him­bálóztak kezében és az asz- szony '•°y ölelte át, majd fel­döntötte. — Nem érdemiem meg! Igazán nem — és könnyeivel összemaszatolta Jancsi arcát. — Ne bolondozz, na — sza­badkozott Jancsi — Hát várj egy kicsit, legalább amíg ezt az ostomyelet a sarokba tá­masztom. PISZOKSZÍN hó hullott. Fe­héren indult valahonnan a felhők nyitott zsákjaiból, de amíg puha pelyhekben a föl­dig libegett, megülte a korom. Így jár sokszor az ember is — gondolta. Tisztán indul, azután úgy rárakódik a piszok, ahogy az olaj fekete füstje ezekre a jámbor felhőkre. — Szóltál — lépett mellé a társa, széles pofacsontú, apró ember. — Nem, semmi — mondta és gyorsan másfelé nézett. Jobbra apró elhagyott házakat látott, letépett telefonhuzalo­kat, lovakat égbe meredő lá­bakkal, balra vékony erdőcsí­kot nyárfákkal, füzesekkel, és mindenhol embereket, akik már befejezték. Egy ármenti töltésoldalban taposták a latyakot. A csiz­mák féllábszrig süppedtek, s úgy csattant utánuk a sár, mint a tarkőlövés. — Valaki járkál ott a ház előtt — intett előre a társa, a széles pofacsontú, de ő nem látott el addig szemüveg nél­kül, azt meg rögtön behordta volna a hó. Amikor egyedül maradt félt Hátha azok! Ök meg csak ketten vannak. Vigyázni kell, nagyon vigyázni! — hu­nyorogta a hóesést, majd ide­gességében gúnyosan elmoso­lyodott Elillant a világfájdalma, művész úr? Tudja már miért van itt, művész úr? Azért hogy eljusson a hídig, vagy lelövesse magát azokkal, akik ott az útjában vannak. Érti ugye? Amikor cselekedni kell, már minden egyszerűbbnek látszik... — motyogta, amikor meghallotta a kiáltást: — Gyere! Jöhetsz... A roggyant, nádtetős ház előtt, a kidőlt kapu mellett bekecses öregasszony kettéha­sadt szőlőkaróval hadonászott Amikor meglátta őket felor­dított: — Ide ne gyertek, halljátok! Ide ne egyen a fene benne­teket * rosseb a zúzátokat...! Megálltak, mert amikor félúton voltak, az asszony hir­telen levágta magát a latyak­ba, a szúette kapufélfa két csonkja közé. Kimeredt, ide- oda futkosó szemekkel leste minden mozdulatukat A szür­ke hópihék barnásfekete löty- tyé olvadtak az arcán. — Ejnye, Mamácska! Miért csinál ilyet?! Na, mondja csak meg szépen hol a híd, aztán keljen már fel az isten áldja meg hajolt le hozzá a széles pofacsontú, mire az öregasz- szony havat csapott az arcába és újra torkaszakadtából or­dított: — A nagy dunnám! Adjátok vissza a dunnám, piszkok! Ti vittétek el, azt ti vittétek el! Nem bírta tovább. Felkapta a semmi kis asszonyt és be­rohant vele a házba. Az, a konyhában elcsendesedett, csak pisszegett: — Sss! Csendben maradja­tok, mert agyonváglak benne­teket. Ha felköltitek, végetek van! Végetek ... Mondani akart valami meg­nyugtatót, meg akarta simita- ni az asszony csapzott haját, de alig nyitotta a száját, az ellökte magától és baltához kapott: — Ágyonfárasztottátok, pisz­kok! Kimerítettétek, ne abaj- gassátok! Ha felébreszted be­léd vágom! — emelte a baltát és lábujjhegyen ment a szo­baajtóhoz. SZÜRKÉSBARNA lepedőn feküdt a lány. A törekes, má­zolt földön még látszott a szö­ges csizmák nyoma. Be akar­tak menni, de az öregasszony felemelte a baltát: — Piszkok! Nem volt elég? Még most se elég? Azt hiszi­tek itt mindent lehet... A széles pofacsontú a kony­haajtó felé húzódott, kimen­tek. Az asszony rettenetes át- kozódással kárált utánuk. A kapuban bukott ki belőle a keserűség: — Üristen! A széles pofacsontú csak annyit mondott: — Szerencsétlenek... — Hány napja lehet így...? — Napja? Hete. Majd csak elviszik. A lányt is, meg őt is. Talán meggyógyítják... Furcsa — gondolta — min­dig a mások halálával va­gyunk elfoglalva. A saját nagy pillanatunkra alig gondolunk. Lehet azért, mert nem me­rünk? A széles pofacsontú hirtelen megállt, intett, majd karon- fogta. — Idefigyelj, minden stim­mel. Látod, ott találkozik a két műút, beletorkollik egy ártéri hídba, s onnan három­száz méter a mi hidunk. Ha addig eljutunk, örökké élsz. 'mint... Na, vigyázz, erre gyere! Mindig csak mellettem. Csak így sötétben, különben nem megyünk, nem mehe­tünk. Keresünk valami fede­zéket, van elég... Nézd ezt itt — mutatott egy bunkerra, majd cinikusan intett — gye­re... Amikor megszokta a félho­mályt, kékcsíkos dunnát látott a nedves, fagyos földön, a sarokban. A másik bólintott: jó, hogy itt van, és végigdőlt rajta, lehúzta a csizmáit. — Nyugodtan lehetünk, egy aknazár közepén vagyunk. Nem vetted észre, mi? — ne­vetett. Mit gondolsz miért ka­roltalak olyan hűségesen, sze­relemből? Hű. ha tudná sze­gény kis öregasszony, hogy a dunnáján hempergünk. Majd­csak megtalálja, mi? Rázz fel. ha valami lenne. De nem lesz, az isten se talál itt meg ben­nünket — mondta és magá­ra hajtotta a dunnát. Felszakadtak a hófelhők, olyan volt, mintha most haj- nalodna, pedig estére járt. Elővette a szemüvegét, töröí- gette és találgatta, hol lehet­nek azok az aknák, amik kö­zött karonfogva sétált. Jellem­ző — gondolta —, ha egyedül jöttem volna, már nem len­nék. Hunyorogva vizsgálta a szántást és csak nagysokára vette észre, hogy előtte jó húsz méternyire, félkörben, borzas abb a sár, mint más­hol. Á, tehát ott. A fene en­né meg, előbb-utóbb rájuk lép valaki, akiért kár... Idegesítette a másik szuszo- gása. Azon kapta magát, hogy gyűlöli. Miért gyűlöli? Nem, nem — szégyenkezett, csak irigyli. Irigyli azért, mert az mindig csak arra gondol, amire kell, azt teszi, ami fon­tos, ami célszerű: határozott ő meg cselleng mellette, ösz- szevissza gondolatokkal, mint valami ábrándos kamasz, aki bátor akar lenni, de elillant a merészsége, ha arra gondol, hogy az apja megpofozza. Az öregasszony rikácsolásá­ra ébredt. Egy hatalmas sütő­lapáttal fenyegette az eget. két lépésnyire az aknazártól. Elpattant benne a feszült­ség, minden ízében remegett, amikor kibújt a bunkerajtón: — Mama, menjen onnan! Mars! Felrobban! Mama, ma­mácska! Vissza, vissza két lé­pést ... Megvan a dunna ... Az öregasszony elkapta a szót és nekilódult... — Álljon ... — próbálta or­dítani. de nem bírta befejezni. Narancsszín láng csapott ki a borzas sár alól és a dörre­nés úgy vitte tovább a hang­ját, ahogy a sütőlapátot, a csu- pazsír bekecset, a cugoscipőt.­Amikor visszamászott • a bunkerba, még mindig kiabált, hogy ne, Mamácska, ne! Men­jen vissza... Társa ráugrott, a fejére szo­rította a kékcsíkos dunnát, mintha meg akarná ölni. de csak káromkodott: — Te esztelen... te, te:. 5 Ne ordíts! Ha nem bírod« miért vállaltad... — Te hagytad volna? Hagy­tad? — zihált vissza, amikor kibújt a dunna alól. — Hagyni kellett volna, ér-' ted! Hagyni! — szuszogta a széles pofacsontú. Nagy, niko­tinok lapátfogaival szinte ha­rapni készült. — Hagyni! Mit; miért?! Ez törvény, mindig er­re kell gondolni. Mi ér töb­bet?! Sok száz egészséges fér­fi, aki elpusztul a hídnál, vagy ez az őrült kis öregasszony? Mi?! — Nem bírtam nézni — mondta. Érted, nem bírtam. Tudod te mit jelent ez ... Saj­náltam ... A fejük fölött, a gáton ke­mény hangok pattogtak. — Hallod, hallod, már itt vannak. Majd most megérted, majd most sok mindent meg­tanulsz, mert észrevették ... — Észre... — mondta le­mondóan. Ne haragudj ... — Ez nem harag dolga. Mondtam már. ez törvény! Hagyni kellett volna. — Nem bírtam nézni. Nem tudtam... — Sok mindent meg kell még tanulnod! — De ha értünk jönnek...? — Arra még nem kell gon­dolni, a halálra sosem sza­bad gondolni, arra kell gon­dolni, amit csinálni kell... — De ha ... A széles pofacsontú közbe­vágott: — Ha nem jönnek sötétedé­sig, ha nem találnak meg ad­dig, minden jó. Addig nem tudunk innen kibújni. Lassan sötétedett. A széles pofacsontú suttogva beszélt, hogy ő mindig tanító akart lenni, dehát nem vitte odáig. Ha vége lesz, megpróbálja, öreg fejjel, de nekikezd. Ilyen helyen szeretne valahol letelepedni otthon is. ahol víz van. Venne egy ladikot, meg­nősülne, kirándulgatna, ha- lászgatna ... Lassan besötétedett. A széles pofacsontú beszélt, beszélt, aztán ő is tervezgetni kezdett, amikor félzsáknyi fémköteg hullott alá a bunker tetejé­ről. MEGSZŰNTEK tovább ál­modozni ...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom