Nógrád, 1966. november (22. évfolyam, 259-283. szám)

1966-11-25 / 279. szám

4 NÓGR * t> iqRR. november 25. péntek Testvérvároaun k Kemerovo Gazdag program az együttműködéshez Híres földijeink Rigoletto vallomása A küldöttség, melyet Pothor- nik József, a Nógrádi Szén- bányászati Tröszt igazgatója vezetett, november 4-én in­dult el a Szovjetunióba, hogy eleget tegyen egy kedves meg­hívásnak. Az öttagú delegáció néhány napot Moszkvában töl­tött, részt vettek november 6- án a Kremlben megrendezett ünnepségen, majd pedig más­nap délelőtt megtekintették a felvonulást a Vörös téren. Pothomik József elvtársat meghívták a Nagy Októberi Szocialista Forradalom alkal­mából a Kremlben rendezett fogadásra is. Itt Brezsnyev elv­társ, pohárköszöntőt mondott, és többek között így fogal­mazott: — Marx azt írta a mun­kásmozgalom zászlajára, „Vi­lág proletárjai, egyesüljetek”. Napjainkban egyesek ezt nem tartják be, és ezek a kínai vezetők. Vannak nézeteltéré­seink, de legalább a vietna­mi nép megsegítésében érte­nénk egyet. A kijelentés — nagy tap­sot váltott ki a fogadáson résztvevők körében — örökre emlékezetes marad Pothomik elvtárs életében. — Már Moszkvában éreztük b Szovjet—Magyar Baráti Tár­saság kedves figyelmességét, a testvéri barátság megnyil­vánulását. A társaság titkára Kemerovoból elébünk utazott Moszkvába, és elkísért ben­nünket a testvérvárosba. Kül­döttségünket a kemerovoi re­pülőtéren a megyei és városi vezetők fogadták, filmen is megörökítették, és a televí­zióban is vetítették. A vá­ros. és a repülőtér között har­minc kilométer a távolság. Megérkezésünk után röviddel fogadott Jestokin elvtárs, a megyei pártbizottság első tit­kára. A kíséretünkben levő Ócsai Kiss Zoltán szobrász, másodmagával a helybeli mű­vészekkel találkozott. Küldött­ségünk másik három tagja a megyeszékhelytől 120 kilomé­terre levő bányászvárosba utazott. jével. Másfélórás beszélgeté­sünk során beszámoltak a bányaművelés technológiájá­ról, és sok kérdést tettek fel. Többek között ilyeneket: mi­lyen juttatásban részesül az üzemi balesetet szenvedett bányász, mennyi az évi sza­badság, milyen az üdülési le­hetőség, a nyugdíjazás, stb? Mindenütt érezték azt a ba­ráti vonzalmat, melyet a szovjet emberek tanúsítottak a magyar küldöttség iránt. Erről tanúskodott a városi színház külön előadása is. Ke- merovoban négy színház mű­ködik. Az egyikben Bemard Shaw: May Fair Lady című művét adták elő. A plakátok úgy hirdették a műsort, hogy azt a magyar küldöttség tisz­teletére rendezik. Az előadás megkezdése előtt külön kö­szöntötte a küldöttségünket a színház rendezője, és a B00 fős közönség felállva, nagy tapssal üdvözölte a vendége­ket. — Mit mondhatnék a vá­rosról? — tette fel szinte ön­magának a kérdést Pothomik József elvtárs. — Négyszáz- ezer lakosa van, 3500 kilomé­terre fekszik a fővárostól, és hat órával előbbre vannak az időszámítással, mint nálunk. Még az első ötéves tervben kezdték építeni, és Szibéria egyik ipari városává fejlődött rövid idő alatt. A második vi­lágháború éveiben ide telepí­tettek Moszkvából egy vegyi­kombinátot, amely 24 ezer fős nagyüzemmé fejlődött az évek során. A városban négy egye­tem, és tizennégy technikum működik. A barátság abban is meg­nyilvánult, hogy mánél széle­sebb körben és sokoldalúbban igyekeztek tájékoztatni a vá­ros, a megye lakóit küldöttsé­günk látogatásáról, Nógrád megyéről, és Salgótarjánról. A helyi sajtó minden nap részletesen beszámolt a ven­dégek látogatásairól, és az első napon ilyen címet adott riportjának: Az első kontók­nak életéről. A helyi televí­zióban küldöttségünk vala­mennyi tagjával riportot ké­szítettek. A látogatás nem spontán kezdeményezés alapján tör­tént. Jestokin elvtárs, a me­gyei pártbizottság első titká­ra elmondotta, hogy az SZKP Központi Bizottsága határoza­tára jött létre ez a kapcsolat, melyet a jövőben szeretnének az élet, a munka, a művé­szet minden területére kiter­jeszteni. Ennek alapján állí­tották össze azt a programot is, amelyet Pothomik József elvtárs magával hozott Keme­rovoból. A program beveze­tőjében 21 üzem. mezőgazda- sági egység, egyetem, és tech­nikum, egészségügyi intéz­mény szeretné kiépíteni kap­csolatát a hasonló salgótarjá­ni, Nógrád megyei szervezet­tel. Kemerovoban nemcsak hangoztatják, a testvéri barát­ságot, hanem részletes tervet dolgoztak ki testvérvárosuk életének megismerésére. Töb­bek között állandó magyar foto-kiállítást rendeznek a jö­vő év elején a ..Mi baráta­ink” címmel. Több megemlé­kezést tartanak hazánk fel- szabadulásáról. és ebből az alkalomból április 1—10-e kö­zött a megye minden városá­ban magyar filmhetet szervez­nek. Kidolgozták a két me­gye és város közötti baráti és szakmai küldöttség-csere programját is. — Valóban úgy éreztük ma­gunkat. mint testvérek között — mondotta Pothomik Jó­zsef elvtárs hazatérése után — és mindent megteszünk an­nak érdekében, hogy ez a kapcsolat egyre jobban tere- bélvesedjen mind a két nép javára. Még csak annvit ehhez: a Szovjet—Magvar Baráti Tár­saság kemerovoi elnöke Moszkváig kísérte el a ma­gyar küldöttséget. Ez 3500 ki­lométeres út volt. A repülő­téren pedig így búcsúzott: — A viszontlátásra! Gáldonyl Béla A színházak, operaházak műsorfüzeteiben régi játék­színi hagyomány él tovább: sommáját kell valahogyan ad­ni a tartalomnak, legalább vázlatosan ismertetni az el- mondhatatlant, a benyomások, gondolatok, hangulatok egé­szét. Hasonló feladat áll a ri­porterek előtt is, ha Radnai Györggyel, Szurdokpüspöki híres operaénekes szülöttével folytatott beszélgetésükről akarnak számot adni. Bármily sok verítéket hul­lai tunk is a művészet útján, mégiscsak a földi élet legszebb útja, és nem tagadom, na­gyon boldognak vallom ma­gam, hogy én is ezt az utat járhatom — nyilatkozta a rá­dióban néhány éve a híres énekes, és ezzel feljogosít minket hasonlatunk végigvite- lére. A díszlet máris kész: oromfalakat boríthatnánk be címlapokkal, dicsérő kritikák­kal, méltatásokkal. Az Operaház plakátjairól messze virít neve, gyakran a milánói Scala, a New York-i Metropolitan, a legrangosabb külföldi operaházak vendég­énekeseinek társaságában. Hány Radnai György van? — tolakodik elő a kérdés. Az európai hírű baritonista; az ideális Rigoletto, ez egy — számol utána az operalátoga­tó. Azt szeretem, ha Radnai György énekel a Rádióban magyar nótát — írja a rádió- hallgató. Szurdokpüspöki szü­lötte ő — büszkélkedik a nógrádi olvasó. Valóban, hány Radnai Györgyünk van? A választ maga a beszélgetés ad­ja meg: — 1920-ban születtem Szur­dokpüspökiben, ahonnan egész kisgyermekként kerültem el. Szüleimtől jó útravalót kap­tam. Édesapámtól jó hangot, édesanyámtól pedig nótás ked­vet. Énekeltem, bukfenceztem én már diákkoromban is az újpesti műkedvelőknél. Min­dent csináltam, de a komoly zenével semmi kapcsolatom nem volt. A Pollák-gyár 100 pengős tisztviselőjeként nó- tázgattam egyszer cigány mel­lett, amikor kollégáim szentül megí gértették velem, hogy elmegyek egy énektanárnoz és meghallgattatom magam. En­nek az ígéretnek köszönhetek mindent, mert a mester, aki­hez kerültem, dr. László Géza tanár úr volt, igen sokunknak felejthetetlen ked­ves Géza bácsija. Feleségével, Haselbedk Olga művésznővel, az én drága Olga nénimmel együtt olyan szakmai és em­beri légkört teremtettek szá­momra, hogy a mellettük el­töltött évek életem legszebb emlékei közé tartoznak min­dig. — 1948-ban, alig egy évi ta­nulás után, a magam nem cse­kély meglepetésére, Genfben, a nemzetközi zeneversenyen az előkelő második helyen vé­geztem. Ahogy hazajöttem, Tóth Aladár az Operaház ak­kori igazgatója, magához ké­retett és közölte, hogy fenntar­tottak számomra egy ösztöndí­jas helyet. Így lettem 28 éves fejjel a Magyar Állami Opera­ház tagja. Nem beszélek az örömről és boldogságról, amit akkor éreztem, úgysem tud­nám elmondani. — Minden jó énekes példa­képem. Voltaképpeni interpre- tátori ideálom azonban nincs. Tudom, hogy, Tito Gobbival, Taddievel szoktak olykor egy­bevetem, s néha nem is ked­vezőtlenül. Ha más művésze­ket hallgatok, annyira el va­gyok foglalva az egész darab­bal, hogy egyes szám első sze- mélyű tanulságokkal sohasem találkozom. Nagy, élményszerű művészet láttán a tapasztala­tokat saját egyéniségemen át­szűrve érzékelem, és követke­ző alakításomkor ebből a kö­zönség mit sem vesz észre. Az utánzás nem művészet. A nagy énekesek ezért nem jó énektanárok. Pertile, minden idők egyik legnagyobb teno­ristája is abból indult ki, hogy a tanítványainak olyan hangjuk van. mint neki. Ho­lott olyan hangja senkinek sem volt Mindenkinek ma­gának kell hangjához, komédi­ási alkatához szabnia alakítá­sait. — Példaképem, művészi, emberi vonatkozásban egya­ránt Verdi. Az ő operáit éne­kelem a legszívesebben, közöt­tük a bariton-szerepek feje­delmét, a Rigolettót. Nem­régiben, mikor két olasz ven­dégénekesünk is volt, a sze­repet én is olaszul énekeltem. Nagyon örülök, hogy a közön­ség kedvezően fogadta vállal­kozásunkat. — Vidéken születtem, ott nőttem fel (serdülőkorom Újpestje is annak számított még a 30-as években), minden nyarat falun töltöttem. Mi juthatott el ott az emberhez? Anyám a magyar nótákat dú­dolta napestig, ez voit a zene a petróleumlámpás falusi és tanyavilágban. Megszerettem és később műsoromra is tűz­tem őket. Legszebbjeik majd­nem népi ihletésűek, még ha meg is mórikálták őket. Ezért kedveltem meg ezeket a nótákat, ezért énekelem őket a magam és remélhetőleg sokak szórakoztatására. — Nem szeretem a beskatu­lyázást. Mindent szívesen csi­nálok, ami az énekhang szá­mára érték. A modern zenét is szeretem. Ezért is érzem kö­telességemnek az új művek előadását, főként akkor, ha mai szerzőkről van szó. — A megyével kapcsolatban szülőfalumon kívül is van em­lékem. A sajnálatos módon megszüntetett Gördülő Opera egyik legfontosabb központja volt Salgótarján, igen lelkes közönséggel. Ha fölélesztenók ezt a vállalkozást, azt hiszem, az lenne ma is, és ennek a vá­roson és a megyén kívül a felnövekvő operaénekes nem­zedék is nagy hasznát látná. Életemben először Salgótar­jánban énekeltem Verdi Tra- viátájának apa szerepét, em­lékszem, szép sikerrel. Tarján- ban azóta is többször énekel­tem. — Szurdokpüspöki falukró- nikásával, Budai Gyulával is van kapcsolatom, őrzöm ked­ves sorait és nagyon örülök, hogy a krónikában is megem­lékezett rólam. Remélem, kár­pótolja a késedelemért, hogy most nyilvánosan válaszolok neki. Újabb nógrádi fellépé­semnek természetesen csak időpont egyeztetési akadályai lehetnek. Szülőföldemen min­dig örömmel énekelek, ha hívnak. „Szülőföldemen mindig örömmel énekelek, ha hívnak” — halljuk vissza búcsúzásnál a kiváló énekes szavait. A következő lépés már ismét a szülőföld feladata: hadd hall­juk minél gyakrabban opera­kultúránk egyik legszebb em­beri instrumentumát. Radnai György nemesveretű, zengő hangját Kerényt Ferenc Kovács János Jelenei Rzsevsskojo HITLER VÉGNAPJAI — mítosz nélkül A fogadás itt is testvéri volt. — Elég, ha annyit emlí­tek, hogy a város, és a bá­nyaüzem vezetői 40 fokos hi­degben a város szélén vártak és üdvözöltek bennünket. Itt találkoztunk a Policajevszka- ja II. aknaüzem negyven kom­munista munkabrigád vezető ­tus — a közelebbi barátság. — Kétszer is szerepeltünk a rádióban, a riporter megkér­dezte elképzeléseinket, cél­jainkat a két megye, és vá­ros további kapcsolatairól, ki­kérték véleményüket a látot­takról, érdeklődtek Nógrád megye, és Salgótarján iakói­Vogelen halála A szoba, amelyben Reitsch ' tartózkodott, Göbbels irodá­jának szomszédságában volt, aki idegiesen fel és alá bice­gett benne, átkokat szórt Gö- ringre, őt vádolta egész mos­tani nyomorúságukért, a négy falnak adta elő bőbeszédű ti­rádáit. Irodájának ajtaját nyitva tartotta. Hanna Reitsch kény­telen volt mindezt nézni és hallgatni, s úgy tűnt előtte „mintha mindig úgy visel­kedne, mint egy olyan ember, aki történészek légiói előtt beszél és azok mohón figyel­nék minden egyes szavát.” Véleményét, amelyet már ko­rábban kialakított /„Göbbels mesterkéltségéről, felületessé­géről, betanult szónoki fogá­sairól, ezek a mutatványok teljesen alátámasztottál^” Ö és Grein feltették maguk­nak a kétségbeesett kérdést: „Ez hát az az ember, aki or­szágunkat irányította?” Már az első estén, amelyen megérkeztek, Hitler kihívta Reitscht és átnyújtott neki két ampullát méreggel — az egyi­ket az ő számára, a másikat Greimnek — arra az esetre, ha veszély közeledne. Ebből az alkalomból Hitler azt mondta neki „mindenki fele­lős azért, hogy megsemmisít­se a saját testét, nehogy bár­mi maradjon utána, amiről felismerhetnék”. Április 27-e éjszakáján a bi­rodalmi kancelláriára erős ágyútüzet zúdítottak. „A ne­héz ágyúlövedékek robbaná­sa és az összeomló épületek robaja közvetlenül az óvóhely fölött, mindenkiből olyan ide­gességet váltott ki, hogy né­hol az ajtókon keresztül zo­kogást lehetett hallani.” Április 27-én tűnt el az óvó­helyről Borman barátja, Vö- gelein SS Obergruppenführer, Himmler képviselője Hitler főhadiszállásán, aki Éva Braun nővérének a férje volt. Hitler megparancsolta, hogy kutas­sák fel és tartóztassák le Vö- gelint. Berlini lakásán fogták el. Már polgári ruhába öltö­zött és menekülésre készülő­dött. Vögelein megkérte só­gornőjét, hogy emeljen szót érdekében, de semmi sem se­gített rajta. Hitler rendelkezé­se értelmében az SS-ek a bi­rodalmi kancellária kertjében agyonlőtték. Április 28-án éjszaka folyta­tódott és még nagyobb erő­vel zúdult az ágyútűz a biro­dalmi kancelláriára. „A lent tartózkodók nak feltűnt a be­csapódások pontossága —, mondotta Reitsch. — Úgy tűnt, mintha minden lövedék ugyanarra a helyre hullna, mint az előző, s a találatok középpontja a birodalmi kan­cellária volt. Minden pillanat­ban behatolhattak az oroszok és a führemél összegyűlt a második öngyilkossági tanács­kozás.” Hűségeskük, beszédek és fogadkozások, hogy öngyilkos­sággal vetnek véget az életük­nek. Végezetül — beszélte el Reitsch — „kimondták, hogy az SS-nek parancsot adnak, biztosítsák, hogy ne találja­nak belőlük semmiféle ma­radványokat.” Április 28-án a külföldi rá­diók adásából megtudták az óvóhelyen, hogy Himmler Svédországon keresztül külön­béke megkötését javasolta az angol és amerikai hatóságok­nak. Himmler, az SS vezére, a birodalom protektora — áru­ló. „Az összes férfiak és nők Sírtak és kiabáltak a dühtől, a félelemtől és a kétségbe­eséstől” — beszélte el Reitsch —, „mindnyájan egyetlen eszelős görcsben kavarogtak". Mindazokat, akikre itt Hit­lerrel együtt az elkerülhetet­len pusztulás várt, vad hisz­téria fogta el és a gyűlölet az ebből kisiklott Himmler iránt. Hitler — tanúsítja Reitsch — „tombolt, akár az őrült. Arca kivörösödött és teljesen elváltozott. Aztán teljes apát- hiába zuhant.” Röviddel ezután az óvóhely­re megérkezett a hír, hogy a szovjet csapatok a Potsdamer Platzig nyomultak előre és előkészítik az állásokat a bi­rodalmi kancellária elleni ro­hamra. Hitler parancsot adott a sebesült Greimnek és Reitsch- nek, hogy térjenek vissza Rechlinbe és haladéktalanul irányítsák ide, Berlinbe az összes megmaradt repülőgé­pet, hogy szétverjék az oro­szok állásait. „A légierő se­gítségével ideér Wenck” —t újra Wenc-fcet emlegette. Greim második feladata a következő volt: keresse meg és tartóztassa le Himmlert. Nem szabad megengedni, hogy életben maradjon, elkerülje a bosszút és ő legyen a führer örököse. A bosszú érzése még alkal­mas volt arra, hogy Hitlert felriassza. Bármennyire ecsetelte Greim és Reitsch e feladat reménytelenségét, Hitler ra­gaszkodott hozzá. Az utolsó repülőgéppel a „Prado”-val repültek el, ne­héz utat tettek meg, ami csak arra volt jó, hogy a saját sze­mükkel győződjenek meg a német haderő teljes összeom­lásáról. (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom