Nógrád, 1966. október (22. évfolyam, 233-258. szám)

1966-10-02 / 234. szám

A legértékesebb állásfoglalás Hamarosan kongresszusát tartja a párt. s ez az esemény most is hosszú időre meghatározó lesz az ország életében. Az előkészületek már javában tartanak: taggyűléseiket -tartják a pártszervezetek, s túl e tanácskozásokon, vitat­koznak, véleményt cserélnek mindenütt az állampolgárok. Megbeszélik közös dolgaikat, országunk gyarapodásáról, munkánk sikereiről készítenek számadást, s együtt gon­dolkodik a jószándékú embereik sokasága: mi az, amin ja­vítani kellene, miben, s hogyan juthatnánk előbbre gyor­sabban, határozottabban, mi fikez, s melyek azok az erők, amelyeket mozgásba kell vagy kellene hozni, hogy telje­sebb legyen a siker és kevesebb a gond. Felemelő érzés végigtekinteni most a politizáló, közösen gondolkodó or­szágon, s hallgatni sok ilyen beszélgetést: a mondatokból, a közbeszólók szavaiból Szabolcstól Zaláig, mindenütt a gazda felelőssége csendül ki. Am, amennyire igaz, hogy széles körben, minden lehet­séges fórumon jó megvitatni, megbeszélni közdolgainkat, annyira az is igaz, hogy a politizálás valódi, belső tartal­mát az adja, ha közben előbbre jutunk egyszerű, minden­napi munkánkban is. Ami munka a köveikező hónapok­ban, s már most, már ma előttünk áll, kettős, de tartal­mában egységes, félreérthetetlenül egyértelmű. Politizálni kell. önmagunkban, belső ügyeinkben való fordulás nél­kül. Ügy, hogy közben sikerre vigyük mostani terveinket, hogy ne maradjon műveletlenül egyetlen talpalatnyi föld sem, hogy az exportszállítmányok időben a megrendelőhöz kerüljenek, hogy átadjanak az építőik minden házat, hogy — s ez a v.gső, a belső lényeg — tovább bővüljön, erő­södjék az a gazdasági háttér, amely a politika alapját ad­ja. Vitatkozunk most sok mindenről, elismeréssel adózunk évek eredményeinek, s bíráljuk a hibákat. S éppen mert vitatkozunk — a viták örök törvénye ez — a szavát hal- 1 a tónak állást is kell foglalnia. Feltétlen fontos állásfog­lalás az a sok vélemény, amely helyesli a országos politi­kát, de figyelemre méltó az is. ha valaki — az általános elismerés mellett — egyben-másban kritikát mond. Mégis: a legértékesebb állásfoglalás az, amely a szóban elhangzó vélem Íny mellé, tetteket Is felsorakoztat. S az ivén hozzájárulásnak, az ilyen tartalmú vitatkozás­nak ma ezer és tízezer jelét látjuk. Mind közül kiemelke­dik az a vélemény-mondás, amelyet a közhasználatú szó­val kongresszusi versenynek nevezünk. Jó célok, becsüle­tes elhatározások és új sikerek: ezek a legfőbb jellemzői ennek a tettekben mérhető vitának. Tartalmában pedig az, hogy aki indult a versenyben, elhatározta, hogy jobbat, korszerűbbet ad a hazának, hozzájárul a jövedelmezőbb munkához, több szívvel és odaadással végzi teendőit, s ezzel elősegíti, hogy a helyes politika ott a gyárban, vagy a tsz-ben is még átfogóbban, még teljesebben érvényesül­jön. Ezért mondhatjuk és fogalmazhatjuk: a kongresszusi verseny országos miretü politikai álásfoglalás, tevékeny részvétel a jelen formálásában, s a jövő tervezésében. Az összefüggés egyáltalán nem elvont. Nagyon is köz­vetlen kapcsolatról van szó, s hogy ilyen arányú a ver­seny, s hogy olyan kézzelfogható eredményekre vezet, mint amilyennek tanúi vagyunk nap nap után, azt bizo­nyítja, hogy embereik százezrei ismerték fel világosan ezt az összefüggést. Az országos politika célja: a haza és a nép felemelkedése. S aki végrehajtja ezt a programot, a dolgozó ember, most a versenyben többet, s jobbat ad, erő teljesebben és sokoldalúbban járul a tervek megvalósí­tásához. Az idei ősz az ilyen politizálásé, amikor egybeforr je­len és jövő, amikor széles körben végigtekintünk az orszá­gon. mérleget készítünk, s tettek sokaságával járulunk hozzá, hogy a számvetés minél kedvezőbb legyen. Vagyis őszünk a termékeny viták és a teremtő tettek időszaka, tanácskozunk és dolgozunk, véleményt mondunk és alko­tunk, együtt, egy időben. L. L. Zöldség ­temető / A lakosság fogyasztási igé­nyeinek tervszerű kielégítésé­ben, valamint a konzervgyá­rak ütemes termelésében je­lentős szerepet játszik a szer­ződéses termeltetés. Ezt bizo­nyítja az is, hogy a zöldségfé­léknek mintegy 95-98 százalé­ka már szerződés alapján jut el a konzervgyárakba, a MÉK és földművesszövetkezetek út­ján pedig a fogyasztókhoz. A szerződéses termeltetés azonkívül, hogy egyenletessé teszi a fogyasztási igények ki Qlégitését, biztonságot nyújt a termelőknek, elsősorban termelőszövetkezeteknek, de a háztáji gazdaságoknak is. Az előre biztosított, illetve a védőárak alapján minden termelőszövetkezet kiszámít­hatja, hogy a várható átlag­termés alapján milyen bevé­telre számíthat. Egyes esetekben azonban je lentös anyagi károk keletkez­nek abból a huzavonából, ami az áruátvételeknél történik. Amíg a partnerek a minősé­gen vitatkoznak addig az áru megromlik és legfeljebb ér­téktelen takarmány, vagy sze­mét lesz belőle. Ez történt töb-. bek között Béren is, ahol 810 láda zöldbab ment tönkre, mintegy 42 ezer forint érték­ben. De akad erre példa Má­zsán és Palotáson is. Bár itt ,kisebb” mennyiségek 18-20 ezer forintos érték forgott koc­kán, de a lényegen ez nem változtat, hiszen az áru itt is tönkrement. Nem nézhetjük tétlenül, hogyan megy tönkre több tíz­ezer forint értékű zöldáru, amire a lakosságnak szüksége lenne. S mindez csak azért, mert egyik fél sem enged az álláspontjából és igyekszik a felelősséget a \ásikra háríta­ni. Az ilyen esetek nem szilár­dítják sem a munkamorált, sem pedig a termelőszövetke­zetek és termeltető vállala­tok jó kapcsolatát. Idje, hogy az ügyintézők nagyobb fele­lősséget érezzenek a megter­melt javak sorsáért! B. J. És a szemlélet reformja... Az egyik nagy salgótarjáni lakóház építésének megkezdé­se előtt — mint ahogyan az szokásos — a kivitelező válla­lat előkészítő osztályán átvizs­gálták a dokumentációkat, egyeztették a költségvetéssel. Kitűnt, hogy a tervező — egyebek között — egy teljes szintet kifelejtett a költségve­tésből. Következmény: a kivi­telező észrevételezése, vita. döntőbíróság, a kimutatott költségdifferencia nagy részé­nek megítélése, a beruházási program költség-túllépése, a kivitelezés elhúzódása. Egy másik ipari beruházásunknál elkészültek az épülettervek és a technológiai vázlatterv. A részletes technológiai tervek kimunkálása során kiderült, hogy a vázlatterv nem jó, az egészet át kell dolgozni. Sőt: a már szinte kész épületben a főtartók, főfalak kivételével úgyszólván mindent meg kot­lett változtatni. addig hevesen sürgették pél­dául tervezői struktúra ége­tően szükséges módosítását, erre valamennyien bólintottak Nos, a kijelentés mindeneset­re jól hangzik, s tartalmaz igazságot. Hanem . . . azt is be kell vallanunk, gyakran még mindig hajlamosak vagyunk hatásos részigazságok abszolú- tiiálására. A Salgótarján; ZIM-rekonstrukció építésveze­tője pedig jó ideje azon speku­lál, miként tudná megőrizni az objektumon kialakult mun­kás létszámát annak ellenére, hogy azok teljesítőképességét nem tudja kihasználni: kevés a munka, mert nincs anyag És az anyaghiány egyik oka, hogy a tervek — amelyek alapján a kiviteli szerződést kötik, s az anyagokat megren­delik — akkor készültek el, amikor az anyagipari vállala­tok már jócskán „leterhelték” más megrendelésekkel saját kapacitásukat. Jó néhány jelentős megyei beruházás kiviteli terveinek paksamétái mellett újabb vas­kos kötetek gyarapodtak: a k'- vitelezés közben előbukkanó tervezői hibák korrigálásából, módosításokból... Egyelőre nem dicsekedhetünk azzal, hogy a harmadik ötéves terv első esztendejében gyökeres változás tanúi lehetünk. Ame­lyen voltaképpen nem sza­badna csodálkoznunk, hiszen a jelenségnek okai vannak, márpedig a károsan ható okok kiküszöbölésére egyelőre csu­pán kísérletek folynak. Egyik nagy, országos tervezőintéze­tünk igazgatója minap meg­tartott sajtótájékoztatóján úgy nyilatkozott, hogy alapvető, gyors változásokat a gazda­ságirányítási reform bevezeté­se után sem szabad várni . Ezzel szemben mi nem tit­koljuk: gyors és gyökeres vál­tozásokra számítunk, s azo­kat nem győzzük sürgetni. Fel­jogosít bennünket erre az, hogy a lassú dokumentáció­szolgáltatás. a gyakorta hibás részlettervek, s ennek követ­kezményei a kivitelezésben, üzembehielyezésben egyetlen országban sem múlhatnak el súlyos gazdasági konzekvenci­ák nélkül. Persze ma Is vannak, akik leegyszerűsítik a kérdést. A közelmúltban egy beszélgeté­sen szakemberek vitatkoztak a korszerűbb, gazdaságosabb be­ruházás feltételeiről. Egyőjük kijelentette: .,A probléma gyö­kere a kivitelezői kapacitás Ha annak lényeges növelését sikerül megoldani. minden megoldódik.” Jellemző, hogy a beszélgetés résztvevői —ter­vezők és beruházók —, akik Csak csere — Nem történt különös dolog ... A brigád belső ügye, szorosabban, két ember ügye. Nem akartuk mi ezt publi­kálni, de ha már megtudták, írjanak róla — így kezdődött a beszélgetés az éjszakás mű­szak végén a hideghengermű pácoló üzemrészében. De va­lóban olyan egyszerű a do­log? m Vincze Rezső Rimócról jár naponta műszakra a Salgótar­jáni Acélárugyárba, öt éve amikor idekerült a neve mellé a kettes jelzőt is oda­illesztették. mert volt már aki ezt a nevet viseli, öt év alatt alaposan megismerték szorgal­máról, józanságáról, becsüle­tességéről. Ezt is talán csak közvetlen munkatársai a bri­gád tartotta így számon. Ar­ról még kevesebben tudtak, hogy az élet neki nem mért soha „nagy kanállal". Három apró gyerekkel maradt özve­gyen. Gyámolította őket egv évig egyedül, azután újra nő­sült. Jött a családi áldás és ahol már öt gyerek kér egy­szerre kenyeret, cipőt, ruhát, bizony van gond. A legna- gyobbik még ipari tanuló, a többi otthon. A felesége meg­betegedett. Elmaradt az a pót­lás, amit a termelőszövetke­zetben végzett munkáért ka­pott. Az embert őrölték a gondok. Homlokán egyre mélyebbek lettek a ráncok, amelyeket a családért érzett felelősség szán­tott. — Mit tegyek? Itt a mun­kámért 1500—1550 forintnál többet nem kaphatok. A bri­gád jó kollektíva, rendes em­berek, igazán jó barátok. Itt­hagyni őket? Sokáig ért a gondolat. — Kubikolással többet le­hetne keresni — gondolta Csináltam már a kútásók mel­lett is hasonlót. Meg kellene próbálni. Menjek, —, ne men­jek? — tért vissza refrénsze- rüen hetéken keresztül, míg végül is felvitte az irodára a felmondást... kács Béla vezette szocialista brigádnak. Munkásember. Jellemében talán nem is kü­lönbözik a másiktól. — Egyszer még amikor jegyző volt a faluban, meg bí­ró, leszerződtem cséplőgéphez. Már dolgoztunk, amikor jöt­tek, hogy szerződés ide, szer­ződés oda, de én nem dolgoz­hatok. Mást, szerintük jobban rászorultat állítottak a he­lyemre. Mit tehettem, haza­ballagtam — emlékezik vissza még ma is úgy, mint aki meg­fogadta akkor: soha többet nem enged mások javára sa­ját kárára... kahelyekre osztották helyette­síteni. Brigádértekezleten beszél­gettek azután. Mindenki tud­ta: a végszükség kényszerítette ki a felmondó levelet. —'Mondanék én valamit ne­ked Dezső — szólalt meg Csá­pé István. Én a másik részen, a hegesztősoron dolgozom. Ott nehezebb talán a munka, de 200—220 forinttal nagyobb a kereset. Nem mondom, hogy nekem nem kellene az a pénz, de egy kislányom van. Már az is keres valamelyest és a ma­ma is kap egy kevéske nyug­díjat. Az én szociális helyze­tem talán jobb. Ne menj el közülünk, cseréljük meg a munkahelyet. Én megértelek téged. Ugye emberek nagyon sajnálnánk, ha elmenne ... Sajnos, ehhez hasonló pél­dát is szép számmai elmond­hatnánk. Olyanokat, amelyek szintén előidézői annak, hogy a kivitelező ipar időnként pang, máskor túlterhelt. A túl­terheltség feloldásának tehát nem egyetlen módja a kapa­citás növelése. (Képtelenség is volna olyan „rugalmas” kivi­telezői kapacitásokat létre­hozni, amelyek bármikor kö­vetni tudnák a tervezőinté­zetek rapszódikus dokumentá­ció szolgáltatását). Mindebből nem következik, hogy a kivi­telező ipar teljesítőképességen nincs fejlesztenivaló. De anv- nyi bizonyos, hogy beruházá­si politikánk, gyakorlatunk egyik sarkalatos és megoldás­ra váró problémája a terve­zői kapacitás növelése, terve­ző és beruházó viszonyának megreformálása. Akik benne élnek, tudják, mi kárt okozott például a ter­vezőintézetek olyasféle profi- lizálása, amely aztán egy-egy tervezőintézet monopolizálásá- hoz vezetett. Akik benne él­nek, tudják, hogy a külön­böző rendelkezésekben sokszor hangsúlyozott tervezői érde­keltség — nemcsak a tervek elkészülte, de a létesítmény átadása után is — írott ma- laszt maradt. S csak üdvözöl­ni lehet azokat az intézménye­ket, amelyek a gazdaságirá­nyítási rendszer reformjának szellemében már most belső pályázatokon, sőt intézetek közt meghirdetett pályázato­kon ösztönzik a műszakilag legalaposabb, leggazdaságo­sabb. leghatékonyabb terv-va­riánsok megalkotását. Nógrád- ban már ma is ismerünk ter­vezőket, akik mit sem törőd­ve azzal, hogy helyszíni mű­vezetésük „belefér-e” még a szerződés szerint fizetett mű­vezetések számába, sűrűn fel­keresik az objektumot. De azt is tudomásul kell venni, >hogv amíg az építész egy terv el­készítése után máris új fel­adatok sokaságát kapja, csak fizikai és szellemi teherbírá­sának megfeszítésével istápoló hatja a már építés alatt álló alkotásait. a számára legelőnyösebb ajáni latot fogadhatja el — tekin­tet nélkül az intézet „profil­jára” —, a tervezőnek pedig módja lesz elmélyültebb mun­kát végezni — (amelyben a je­lenleginél anyagilag is jobban lesz érdekelve). Az említett — és nem említett, de vár­ható — reformintézkedések­hez azonban a tervezőknek, beruházóknak és kivitelezők­nek fel is kell nőniük! A ter­vezők sűrűn hangoztatott szemrehányása, hogy például a kivitelező ipar, de az épí­tőanyag- és szerelvény ipar sem képes követni a tervezői fantáziát. Ugyanakkor a be­ruházók és kivitelezők azt sé­relmezik, hogy a tervező túl-^ ságosan szabadjára ereszti képzeletét, s az épületbe olyan anyagokat, szerelvényeket, be­rendezéseket is betervez, ame­lyeket a magyar ipar egyelőre egyáltalán nem, vagy csupán alacsony színvonalon gyárt. Világos, hogy a legjobb gaz­daságirányítási rendszeren is fájdalmas sérülések keletkez­hetnek. ha két ilyen egymás­sal szembenálló, s végletes pó­lus nem közelít egymáshoz. A kivitelezők másik régi pana­sza. hogy a beruházóktól — tisztelet a kivételnek — kel­lően nem ellenőrzött, egyezte­tett' kiviteli terveket kapnak. Ezért a kivitelező — elővigyá­zatosságból — olyan többlet­munkára kényszerül, amelyet voltaképpen a beruházónak kellene elvégeznie. És ilyenkor szinte orvosolhatatlan sérel­mek is megesnek. (Csak nem­régiben • történt egyik építke­zésünkkel, hogy a kapkodva átadott részlettervek utólagos áttanulmányozása során a ki­vitelező mintegy két- és fél­millió forint értékű hiányt, il­letve többletmunkát mutatott ki. Az észrevételezést azonban a beruházó elutasította, mond­ván: az a jog szerint érvényes határidő után jutott el hoz­zá...) Ugyanakkor a tervek felületes vizsgálatát a beruhá­zó azzal magyarázza, hogy a tervezőtől rendszerint az utol­só pillanatban kapja meg a dokumentációkat, s tulajdon­képpen a kivitelezőnek s,egít, ha azokat gyorsan továbbít­ja.. [21 Csipe István II. alig fiata­labb brigádtársánál. Hasznos­ról jár műszakra, ó is alapí­tó tagja volt 1963-ban a Lu­összeült a brigád úgyne­vezett önkormánvzati szerve. Ez a brigádvezetőből és mind­egyik munkaterület egy-egy képviselőjéből áll. öten pró­báltak okoskodni, amikor tu­domásukra jutott, hogy Vincze Dezső II. felmondott. Nem ta­láltak megoldást, azonkívül amit eddig is tudtak segíteni. Vinczét ugyanis amikor csak lehetett, a teljesitményes. na­gyobb keresetet jelentő mun­Valóban nem történt sem­mi különös? Ha csak azt vesz- szük, hogy két nevet megcse­rélnek elsején a bérjegyzéken, akkor valóban nem. De nem ilyen egyszerű a dolog. Egy ember önzetlenségből kitűnő­re vizsgázott, egy másik vi­szont visszanyerte önbizalmát. A szocialista brigád naplójába még nem jegyezték be, pedig feltétlen érdemes megörökíte­ni ezt a történetet. Bódé János Mondhatnák; mindezzel nyi­tott kapukat döngetünk., Hi­szen a reform után csak az állami költségvetésből finan­szírozott nagy beruházások megvalósítására marad fönt a specializált tervezőintézetek központi kijelölésének rend­szere, a többi beruházásoknál, a beruházó szabadon választ­ja meg a tervezőt, sőt egy­ezerre több intézettől is kér­het ajánlatot. Várható az is, hogy a részlettervek „mély­ségének” is ésszerű határokat szabnak, s ezzel hatalmas mennyiségű, jobbára manuális munkától szabadul fel az épí­tész-alkotó. Tehát a beruházó Vagyis: a beruházásokba a érdekelt felek külön-külön már régen felismerték a jelen­legi gyakorlat buktatóit, és üdvözlik azokat a változáso­kat. amelyeket a reform ígér. Csakhogy... ha beruházóval beszél az ember, ezt hallja: „ha az új mechanizmusban a kivitelező nem elégíti az igé­nyeiket akkor ez, meg ez lesz...” A kivitelező? Ha a beruházó nem szolgáltatja idő­ben a terveket, s azok nem lesznek ilyenek, meg olyanok, akkor ez meg ez lesz...” A tervező? Nos, a tervező azt mondja, csodákat ne várjunk tőle... Holott nem csodákat várunk sem tőié, sem a beru­házóktól, sem a kivitelezőktől. De azt igen, hogy a gazda­sági irányítás reformjára — az eddig tett intézkedések túl­értékelése nélkül! — alaposan készüljenek fel, annak szank­cióit szigorúan érvényesítsék munkájukban, tevékenységük­ben. Ehhez pedig valószínű­leg nem lesz elegendő egy, vagy akár száz határozat. Nagy- nagy szükség lesz önmagunk, gondolkodásunk, szemléletünk reformjára is. Csizmadia Géza

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom