Nógrád, 1966. október (22. évfolyam, 233-258. szám)
1966-10-09 / 240. szám
I960. október 9, vasárna« NOG.RAD 3 Jöttek, láttak, tapasztaltak Porfelleget cibál az őszi szel az út felett. Az istállót építő kőművesek, meg ácsok felkapják a fejüket. A legmagasabban „lovagló’’ ács lekiált a többieknek: — Jönnek már!... Alig mondta ki, az érkező gépkocsik befordulnak a majorba. Egy pillanatra megáll az emberek kezében a szerszám. Kíváncsian lesik, vajon őket megnézik-e? Mindenki tudja az érsekvadkerti termelő- szövetkezetben, hogy szovjet vendégek látogatják meg a gazdaságot, szeretnének minél többen találkozni velük. A kíváncsiság szerencsére kölcsönös. A vendégek is azt szeretnék, amit a vendéglátók. Találkozni egymással, beszélgetni, véleményt cserélni. — Szép munka! — jegyzi meg egyikük elismerően. Meglep a jó kiejtés. Eny- nyire tudnak magyarul a vendégek? Kiderül, hogy közülük csak Partos István, vagy ahogyan most hívják. István Rudolfovics Partos érti nyelvünket. Ez. az alacsony ősz férfi az első világháború után került a Szovjetunióba. A szovjet—magyar ^barátság egyik legfáradhatátJa- nabb harcosa. Felelősségteljes munkakörben dolgozik. Az Orosz Szocialista Szövetségi Köztársaság Mezőgazda- sági Minisztériumában a kpl- hozépítési főosztály gépész főmérnöke. — Nálunk nemcsak mező- gazdasági építkezéssel foglalkoznak a kolhozközi építési egyesülések — magyarázza. — Tulajdonképpen faluépítés a feladatuk. Kezdve a közművesítéstől a kultúrházig. . . Hirtelen nagy nevetés csattan fel a kőművesek munkáját szemlélő csoportban. Az első pillanatban csak azok értik meg, akik oroszul tudnak. De már ketten is fordítják, milyen megjegyzést tett a küldöttség vezetője, Ivanov Vaszilij Dimitri- jevics. — Na, most már nyugodtan utazom haza, látom itt is követnek el hibákat nemcsak nálunk... Rávillantja szemét a megrökönyödött kőművesekre. Huncut mosoly játszik az arcán. A kérdezősködést. méltatlankodást nem várja meg. Az ajtóból azonban még viszszatekint. De nincs haragos tekintet. A pillanatnyi méi- tatlankodást reloldja az értelem. — Igaza van!... — jegyzi meg valaki meliéttünk. Túl nagy biztonsággal számolnák naiunk a tervezők' — magyarázzák többen is szakembereink közül. Kérdő pillantás kíséri a választ. — Jobb lenne előregyártott betonjászlat alkalmazni az istállóknál. Nem kellene anv- nyi cementet felhasználni — magyarázza Vidjukov Timoíej Pavlovics, a sztavropoli körzeti kolhozközi építési egyesülés tanácsának elnöke. Végigjárjuk a majort. A vendégeket minden érdekli. A silókészítés, a dohányszárítas, az utak, az épületszerkezeti megoldások. Pedig egyetlen ember kivételével valameny- nyien építészek. Ám érthető. Keresik, kutatják a mezőgazdasági technika új útjait. Nálunk más a helyzet, mások a méretek — mondja Váli Ferenc a megyei tanács mezőgazdasági osztályának építési főelőadója. — Nem harminckét vagonos magtárakat, tízezres esi bene velőket építenek. Náluk a százas és az ezres a mértékszám. S nyilván sokkal jobb az anyagellátás is. Mivel azonban a cement drágább más építőanyagoknál, azért kifogásolta az előbb Vaszilij Di- mitrievics, hogy sokat használtak fel a jászol építéshez. .. — Megfigyeltem, sokszor ismételgetik ezt az egy szót minőség. És gyakran rajzolnak. . . — A válasz nagyon egyszerű. A kinti nagy tempó, s a nagy ' méretek miatt még nem tudnak kellő gondot fordítani a minőségre — magyarázza. — A rajzolásra meg magyarázat az itt levő szakemberek véleménye. Azt mondják, legközelebb tervezőket is hoznak, mert ők csak az építésben specialisták. Ebből az utóbbi mondatból könnyű leszűrni, a tervezésben, a mezőgazdasági épületek konstrukciójának kialakításában szép eredményekkel dicsekedhetnek a magyar tervezők. A majorlátogatás után baráti beszélgetés alakul ki a szakmabeliek között. Vélemények, ellenvélemények hangzanak el. Ha nem megy egy- egy szakszó fordítása, segít a papír és a ceruza, lerajzolják a kérdéses dolog vázlatát. Az idő azonban késő délutánba hajlik. Menni kell tovább. A kocsisor nagy iramban halad Palotásra. Alkonyodik, amikor a kis- bágyoni völgybe épített gáthoz érkezünk. Üdvözlések, ismerkedés, séta végig a gáton. Kérdés, kérdést követ. S nemcsak a műszaki adatok érdeklik a vendégeket. Arra is kiváncsiak mit „hoz” a völgyzárógát a gazdaságnak. Besötétedik mire kifogy, nak a kérdésekből. Mintha egy kicsit elfáradtak volna a vendégek. De nem! Vaszilij Dimitrievics olyan ruganyo- san lépked az úton várakozó gépkocsikhoz, mintha csak az imént kezdte volna a mai programot. S bár sürget az idő, nem lehet visszautasítani a palotási termelőszövetkezeti vezetők meghívását. Néhány perccel később olyan gazdag beszélgetés alakul ki a központi iroda tanácstermében, amire csak azt lehet mondani, érdemes volt még maradni. S itt már nemcsak a szigorú szakmai témákról kérdésekről folyik a szó. Emlékek, történetek hangzanak el. Címek kerülnek a jegyzetfüzetekbe, barátságok szövődnek. Feloldódik a hangulat. — Vnimanyije!... — harsán egy hang. Mindenki Vaszilij Dimitri- evicsre figyel. Az idős építész vár egy kicsit. — Daragije továrisi!... Nem szakmai beszámolói mond. A barátságról, az • elvtársi fogadtatásról szól, ezért mond köszönetét. De a szavai tele vannak tanulsággal. Valaki a vendéglátók közül dalba kezd. — Volga, Volga, maty rad- nája... Száll a dal két nyelven. Közülünk nem mindenki tudja az orosz szöveget. A vendégek magukhoz térnek meglepődésükből. S már együtt énekelünk. Új barátaink arcán kirajzolódnak az érzelmek. Dal, dalt követ míg nem kell indulni. Nehéz indulni. Pádár András Ha mi is megtehetnénk... Gyakran tapasztaljuk, hogy egyik-másik ember bosszúsan lép ki a különböző javítószolgáltató vállalat ajtaján. Dohog, mert becsapták: nincs kész a cipő, pedig megígérték, rossz a rádió, mert felületesen javították ki. folyik a falból a víz, de két hete az építők nem jöttek ki a garanciális javításra. Kimondják azt, ami a szívüket nyomja: ha mi is megtehetnénk, hogy ilyen esetekben kevesebbet fizessünk az előírtnál, bizony egyik-másik szolgáltató vállalatnál nehezen keresnék meg a kenyerüket. Pedig, egyikük sem tesz szívességet. Borsos árat kérnek a szolgáltatásokért. A megjegyzésekben igen sok az igazság Egyetlen vállalatnál sem hangzik el annyi be nem váltott ígéret, mint az előbbieknél, és ezek sok felesleges bosszúságot okoznak a megrendelőknek. Igaz sokszor ők is nehéz helyzetben vannak. Egyik-másik megrendelő nem tágít addig, amíg neki tetsző ígéretet, határidőt ki nem csikar. Ez azonban nem jogcím arra hogy más esetekben is könnyen kimondják azt a határidőt, amiről eleve tudják, hogy úgy sem tudják betartani. És ha valaki ilyenkor netán nem tudja türtőztetni magát és kifakad, akkor a szolgáltató vállalatok illetékesei neheztelnek rá, esetleg megpróbálnak magyarázkodni. Magyarázatból azonban még nem lesz kész határidőre a háztartási kisgép, a tv, a rádió, a cipő, nem javul meg a vízvezeték, nem lesz tiszta a fehérnemű, nem tűnik el a folt a ruháról, csupán egy dolog állandósul: a megrendelők bosszankodása. Erre berendezkedni egyetlen javító-szolgáltató vállalatnál sem lehet. Sem most, sem a jövőben, amikor reméljük megszűnik az előbb említett vállalatok monopolhelyzete és valósággá válik a karikaturista elképzelése: a termelő szalad a vevő után. Bár az új gazdaságirányítási mechanizmus irányelvei leszögezik, hogy az igények kielégítése lesz a mértékadó, ennek ellenére mind a mai napig a színfalak mögött, sokszor meddő viták folynak: melyik szektor mire illetékes. A helyiipar vezetői arra hivatkoznak: nem állíthatnak fel tv-javító részleget Hátságon, mert ez a terület a GELKA érdekeltsége. Másutt viszont azért nem megfelelő a javító-szolgáltató hálózat, mert nem kifizetődő a helyiiparnak. A szövetkezetek is hallgatnak, holott elsősorban ők a legilletékesebbek nyilatkozni: mit akarnak tenni, hogy javuljon az illető terület javító-szolgáltató ellátottsága. És ami ebben a vitában a legmeglepőbb, mindegyik szerv a kimutatások garmadával bizonyítja: jó munkát végeztek. Ha a számokat, az igényektől függetlenül vizsgáljuk, valóban őket igazolják. Megyénk szövetkezetei az első félévben 25,4 millióra teljesítették helyi iparpolitikai tervüket. A lakossági építés értéke is eléri a 14 milliót Százhúsz felvevőhely biztosítja a hozom-viszem szolgálatot. Majdnem minden helyiipari vállalatnál emelkedett a javítás-szolgáltatás mennyisége, választéka. Legtöbb helyen azon- barf még mindig jóval elmaradnak az igények kielégítésétől. Ez a tény a következőket veti fel. A tervek már születésük pillanatában sem tűztek ki nagy célt. Közben az élet azokat módosította, de nem igazították az új helyzethez, szükségletekhez, kívánságokhoz. Ez is bizonyítja: a gyakori figyelmeztetés ellenére javító-szolgáltató vállalatainknál a megrendelőt nem üzletfélnek, hanem olyan ügyfélnek tekintik, aki a termelő uralmát, pozícióját erősíti, annak van kiszolgáltatva. A határidők be nem tartásakor a vállalási idő indokolatlan elhúzódásakor, vagy más esetben gyakran hivatkoznak arra; nem kielégítő az anyag- és alkatrészellátás. A második ötéves tervben a korábbi helyzethez kénest e tekintetben is jelentősen javult a helyzet. Mégis néhány szolgáltatási ágban mennyiségi és választék-gondok nehezítik az ellátást. Ezek azonban többnyire nem a szükséges anyagok valóságos hiányából, hanem az anyaggazdálkodás hibáiból, valaminl az anyagbeszerzés és elosztás kötöttségéből erednek. Ennek elismerése azonban nem jelent menlevelet a jelenlegi helyzet konzerválására, a tétlenségre. A hálózatfejlesztésben sokat léptünk előre. Ennek ellenére elég gyakori, a piszkos, pókhálós átvevőhelyiség, ahol egymásra vannak dobálva a cipők, a ruhák, a berendezések elavultak, piszkosak. Ezeknek megszüntetéséhez nem kell sok pénz, csupán egy kicsit nagyobb igényesség, körültekintés. És az, hogy árhatóságaink az ilyen igénytelenséget ne erősítsék meg az I. osztályba való sorolással. „Mpg ennek ellenére is ráfizetünk” mondják egyes ktsz-ek vezetői. Senki sem tagadja: van olyan szolgáltatás, amely ráfizetéses. Ennek viszont az ellenkezője is igaz. Mégsem dicsekednek vele. Mert miből is lenne az év végi egy-másfél, vagy kéthavi fizetésnek megfelelő nyereség. Talán a veszteségből ? És ha már itt tartunk, mutassuk meg az érem másik oldalát is. Az árproblémát az ágazaton belüli irányítással, az ösztönzőbb bérezési formák bevezetésével, a túlzott ügyvitel egyszerűsítésével meg lehet oldani. Ezzel egyidőben, még az új mechanizmus széles körű bevezetése előtt, célszerű ésszerűen feloldani azokat a kötöttségeket, amelyek ma még gátolják a ktsz-ek és helyiipari vállalatok önállóságát. A javító-szolgáltató igények kielégítésének javításában a megyei párt- és állami szervek vezetői sokat segítettek. Nemcsak megjelölték a járható utat. hanem eredményes tárgyalásokat *s folytattak az illetékes főhatóságokkal. A megoldás kulcsa azonban a - helyi vezetők kezében van. Több kezdeményezőkészség, ötletbőség, életrevalóság kellene. A feladatokat nemrég tárgyalta a megyei tanács végrehajtó bizottsága. Arra ösztönözte a helyi vezetőket: éljenek a Minisztertanács biztosította jogokkal; ahol szükséges új iparengedélyek kiadásával teremtsenek egészséges versenyt a lakosság javító-szolgáltató igényeinek minél teljesebb kielégítése érdekében. Erre szükség van, hogy minél több derűs arcú, megelégedett ember lépjen ki a javító-szolgáltató vállalatok ajtaján, és hogy minél kevesebbszer halljuk: ha mi is megtehetnénk . .. Ven esz Károly K orán este elfoglaltuk leshelyünket a tisztás közelében és halálos csendben vártunk, amíg a Hold kiemelkedett a hegyek mögül, és bevilágította a vidéket. A puskát szokás szerint a hónunk alatt szorongattuk, ámbár eltökélt szándékunk volt, hogy nem sütjük el. nehogy megzavarjuk a szarvasok találkozóját. Egyébként sem szabad addig megkezdenünk a selejtezést, amíg az erdészkerület német vadászvendége el nem ejtette a kapitális bikát. Először a tehenek jelentek meg a tisztáson. A szarvasbika még a sűrűben csattogtatta agancsát. Harsányan felbő- gött. Bögéséből következtettünk agancsa méretére. Hamarosan mindenfelől választ küldtek a bikák. Egyik féltékenyen, másik az erő fölényben, a harmadik — kívül a mi szarvasunk határzónáján — ugyancsak hívogatón bőgött, vonított. Döngő léptekkel, hangos ágcsörrentéssel érkezett a tisztásra a szarvasbika. Megkerülte a teheneket, kiválasztott egy magaslati pontot, s szoborként állt ott. Izmai megfeszültek, nyaka megnyúlott, koronás fejét magasba emelte. Láttuk amint eltátotta a száját s hallottuk, amint rettentő bőgéssel ingerelte vetélytársait. A közelből mély, öblös hangon egy másik szarvas vála- szolgatott. Bőgése kegyetlen és engesztelhetetlen erői árult el. Tisztes távolban álltak meg egymástól. Egyelőre csak méregették egymást. Tettlegességre nem. vetemedtek. Horkantva szidalmazták egymást és látszólag igyekeztek megnyerni a közömbös tehenek rokonszenvét. A bikákat teljesen lekötötte kettejük viszálya, de a tehenek minden oldalon óvatos őrséget álltak. A bikák egy idő után elunták a céltalan szópárbajt, nagy bőgéssel adták meg a csatajelet. Fejüket leszegték és döfésre készen közeledtek egymáshoz. Lépésük egyre gyorsult, az összecsapásnál már a lendület ereje is érvényesült,. Az agancsok összecsattantak, a föld dongott, mintha földrengés lenne. Az erdők minden zaja elült a közelben: nagy arénává változott a tisztás. A fiatal bika támadót hevesebben, vetélytársa fölényesen fogta fel a támadást és lábait megfeszítve, nagyot lendített vetélytársán. Rövid és egyenlőtlen küzdelem alakult ki. A fiatal bika a céltalan küzdelem láttán meghátrált. Kitért az öreg újabb támadása elől és fejét lesütve, megjuhászkodva oldalgott el. Az öreg bika egészen a tisztás széléig követte. Azután visszatért, elfoglalta magaslati trónját, amint az az erdők királyához illik. SZARVASLESEN Amikor a Hold a Farkaskő sziklái mögé kezdett lopakodni, az öreg bika még mindig mozdulatlanul állt. Pompás agancsa fenségesen emelkedett a holdfényes, szürke ég magasába. — Ezt lövetjük le a némettel — mondta mellettem az erdész és egy intéssel tudtomra adta, hogy ideje hazaindulni szálláshelyünkre. — Milyen ember a német? — kérdeztem, amikor kiértünk a kövezett erdei útra. z erdész csak sokára válaszolt, mintha a távolabb bőgő bikák neszeit ügyelné. — Fiatal. És a felesége is vadászik. Nem jó az, ha az asszonynak puskát adnak a kezébe. — Dollárt fizet — mondtam., Az erdész felkacagott. — No, akkor holnap hajnalban egyensúlyba hozzuk a külkereskedelmi mérleget — mondta, majd magyarázatképpen hozzátette — Izlövetjük vele ezt a szép, öreg bikát. A hajnali szürkület már talpon talált bennünket. A szőke és ábrándos tekintetű német férfi elutasította az erdész kínálását, de a karcsú és fekete festett hajú német asszony vidáman, kamaszosan nadrágzsebébe süllyesztette kezét, és tört magyarsággal csacsogta: — Még egy féldecit. És ívott a vaderős borókapálinkából. Az erdész vezette a sort. A széljárást és a cserkészutak állapotát is figyelembe véve láthatóan esteli leshelyünkhöz igyekezett. Másfélórás séta után elértük a tisztást. Két böhönc tölgy között állította le a vendég férfit, és tört német tudással sok hadonászással, mégis nagyon csendben megmagyarázta, melyik irányban lehet lőni. Aztán hozzám fordult. — Ha meglátod az öreg bikát — mondta — szólsz a sógornak, hogy „síszen”. Én az asszonnyal maradok. Rendben? — Rendben. Mielőtt tovább mentek volna, az erdész némi megvetéssel intett a feltűnően csinos asszonyra, aki frissen, köny- nyedén szorongatta jóképű golyós puskáját — Hebrencs kis nőszemély — mondta az erdész. — Nem i>aló puska az asszonynak. Akkor már teljes pompájában élt az erdő. Nászi üzenetét küldte mindenfelől megannyi szarvasbika. A közelünkben bokrok csörrentek, s mintha csak egy láthatatlan rendező jelére történne, szarvastehenek özönlötték el a tisztást, s nyomukban bikák közeledtek nagy zajjal. Előbb egy ferdeagancsú selejtbika óvatoskodott a tisztásra. Már emeltem a puskámat, hogy elegei tegyek a vadász kötelességnek és lelöjjem a torzót. A vadtenyésztésben ilyen kegyetlen törvények érvényesülnek. De ujjam megakadt a ravaszon, \Ha elsütném a puskát, elriasztanék a közelből minden vadat, és fuccs lenne a hajnali vadászatnak. Különben is jó lett volna már, ha a német vendég mielőbb megszerzi az óhajtott zsákmányát, s végre vadászathoz jutnánk mi is. S akkor félelmetes nagy bőgéssel kilépett a sűrűből az idős bika, és nyakát megfeszítve állt ott, mintha csak a célpontot akarná megnövelni. A hajnali nap lila fénye rávetődött a tisztásra, és az őszbe simuló táj eltelt a vörös és a lila színek megannyi árnyalatával. A szemünk elé táruló kép csodálatos és lenyűgöző volt. Festett képen feltétlenül giccsnek tetszett volna, de a természet valóságában művészinek hatott. — Lőni! — súgtam oda a németnek. A szőke ábrándos képű fiatalember mozdulatlanul meredt a látványra. — Vunderbár! — mondta — Csodálatos! Csodálatos! L áttam rajta, hogy képtelen lenne most megbontani az élőkép rendezett egységét. Nincs szíve (amint ezt mondani szokták!) lelőni a koros erdei királyt. S akkor, a mély és ihletett csendben, feldörrent a lövés. A bika megrázkód9tt, nagyot szökellt, azután ráhullott a száraz avarra. A tehenek riadtan menekültek a bokrok védő sűrűjébe. A csonka agancsú selejt bika maradt csak ott néhány percre. Belenyalt vetélytársa frissen ömlő, párolgó vérébe, azután ) is beódalgott a sűrűbe. Az asszony kiállt a tisztásra, és boldogan kiáltott a ölgyfák irányába, ahol férjével én is álltam. — Hanz! Láttad? Én lőttem. Ugye remek lövés volt? ' A férfi, úgy rémlett, még mindig a megbontatlan, szép képét látta maga előtt. L. Gy. y
