Nógrád, 1966. október (22. évfolyam, 233-258. szám)
1966-10-28 / 256. szám
4 NŐGRÁD 1986. október 28. péntek A mozaik köszöntése Falon mái- a Narancs Szálló, az MSZMP Nógrád megyei székházának mozaikjai Salgótarjánban. A szórakozóhelyen a világirodalom egyik legszebb szerelmes énekének mókás figurái, másutt a tűzben és a vasban épületszerkezeteiket növesztő város, az alkotó, e vidék szülte ember szimbóluma irányítja önmagára a figyelmet. Modern Kőműves Kelemenné módjára íme az alkotó művész is így „épül be” az új város egészébe. Amit rakunk most délig — képletesen szólva — nem omlik le estig.. Ez adhatja fészekrakó tevékenységünk örömét. Már áll az új salgótarjáni kórház lenyűgöző palotája a városszélen. Falai messze világítanak. Belső falfestése legutóbbi ' felfogás szerint készült. úgynevezett kórházi színekkel történt. Zöld és élénk sárga felületek váltakoznak egymással. A lépcsőí-eljáróval szemközti falfelületek egyenlőre még üresek. Egyenlőre! Három festőművészt, Mik- lóssy Máriát, Moldován Istvánt és Bojtor Károlyt Buda. pesten már megbízott a Képző- és Iparművészeti Lektorátus az oda kerülő mozaikok megtervezésével. Többször leírtuk már, a kórház belső terének mozaikdíszítése is szervesen illeszkedik abba a lélekemelő programba, amely ennek a városnak kulturális centrummá való alakítását célozza. A három művész közül egyiket, Bojtor Károlyt Nógrád megye indította el az úton. Először tér most vissza a szülőföldre — bizonyítani. Bojtor Károly embernek is, művésznek is fiatal még. 1964-ben Salgótarjánban kiállítást rendezett. Művei ott láthatók az északmagyarországi területi tárlatokon, a balatoni, a szegedi, a miskolci kiállításokon is. Idén részt vett a Fiatal Képzőművészek Stúdiója tagjaként, azok reprezentatív budapesti kiállításén. Második önálló kiállítását 1967-ben rendezi meg Salgótarjániban. A figurális kompozíciót szereti. Gyakran fest meg halász témákat, kedvenc műfaja a portré, a csendélet. Színeiben a sötétebb tónusok felé hajlik, újabb törekvése a színekben világosabb hang. Képszerkesztése konstruktív, az elsődleges tartalom, a szín és a forma egységére törekvő. Szemlélete realisztikus, emberközipontú, emberi léptékű, humánus. Megbízásáról mondja: — Első muráiig megbízásom, annak minden örömével, gondjával. Mintegy háromszor két négyzetméter felület áll rendelkezésre, három felé osztva. Mozaikról lévén szó, ez nem mondható nagynak. — Terve? — A szintekről, az ornamentikáról beszéltem Orlich Ferenc építésszel. Arra az elhatározásra jutottam, hogy mivel a felület figurális kompozíciónak kicsi lenne, emblémisztikus, jelképes mozaikot készítek, gyógynövény- szimíbólumokkail. A mozaikot márványból szeretném elkészíteni. esetleg üvegből, e rendkívül nemes anyagból. Ez nem biztos még. A terv- készítést mindenesetre a napokban megkezdem. — Mikorra készül el a mozaik? — A tervvel november végére akarok elkészülni. A mozaikscurozat előreláthatóan, a jövő év elején kerül majd a falakra. Bojtor Károly festőművész a főiskolán ebben a műfajban — e szakon — szerezte ismereteit. Első muráiig feladatának megoldására izgalommal készül. Érdeklődéssel várjuk az eredményt. Tóth Elemér A Budapesti Zenei Hetek egyik kiemelkedő vendége Carlo Maria Giulini olasz karmester. Első hangversenyét a Magyar Állami Hangversenyzenekarral az Erkel Színházban tartotta. A képen: próbaszünetben (MTI foto — Molnár felv.) JHai k&nfiliktus Színházi esték Színvonalas és változatos műsor a Magyar Rádió szerkesztésében „Nógrád megőrzi sejtelmes sajátosságait, de mozgalmi hagyományaira támaszkodva építi kézzelfogható új világát is. S ez is költői, ahogyan új gyárak, új lakópaloták, új középületek nőnek ki az apo- kás hegyi talajból. S az igazinál is igazabb hősök, akik hétköznapjaikkal, szorgos munkájukkal anyagból, energiából kézzel és géppel témát alkotnak a költészetnek, irodalomnak, itt ülnek körünkben. Talán stílszerű is, hogy az alkotás szocialista brigádjait az irodalom alkotásaival, azonkívül énekkel, zenével köszöntjük a rádió mai nyilvános adásán” — hangzottak Szakács Miklós szavai, amikor a bányász zene- és énekkar indulója után elmondotta a műsor bevezetőjét, a salgótarjáni József Attila Művelődési Ház színpadán. Az estét a Magyar Rádió szervezte és rendezte, annak a nagyszerű ötletnek eredményeként, hogy a november 18-i salgótarjáni városnap fő műsorát illendő éppen Salgótarjánban szalagra venni. Ennek az ötletnek köszönhetik tehát azok a kitüntetettek, akik a nézőtéren foglaltak helyet, hogy neves fővárosi művé - széknek tapsolhattak és némi betekintést nyerhettek a rádió boszorkánykonyhájába is. Hiszen a művelődési ház főbejáratánál valóban ott állt a rádiós kocsi és „vette” a mikrofonok előtt olvasott műsort. A nyilvános felvétel egyébként nagy feladat elé állította a műsor szerkesztőjét, Dorogi Zsigmondot és Balázs Jánost, a rendezőt, hiszen egy rádióban kitűnően ható, jól hangzó irodalmi műsor ötvenperces terjedelmével kevés is egy színházi estére és önmagában nem is olyan produkció, amely tökéletesen megfelelhetne a színpadi előadás iránt támasztott igényeknek. Éppen ezért leleményesen és mondjuk meg, nagyon vakmerőén, az eredeti műsor oldására törekedtek és az irodalmi ösz- szeállítást megtoldották Pet- ress Zsuzsa és Rátonyi Róbert vidám énekszámaival, illetve monológjaival. Sőt a műsor második felében egy dalbetétes magánszám erejéig Agárdi Gábor is megcsillogtatta sokoldalú művészetét a tréfás műfajban is. Az oldásra való törekvést szolgálta a helyi zenekarok és énekkarok szerepeltetése is. A bányász ének- és zenekar a legnagyobb sikert a mátravi- déki népdalokkal aratta. Vastapsot kaptak a Rákóczi úti iskola kórusának jó hangú úttörői és a művelődési ház zenekarának tagjai is. Egyébként is nagyon hálás és műértő közönségnek bizonyultak a meghívott szocialista brigádtagok. Ez abban is megnyilvánult, hogy ezen az estén már nem a könnyű műfaj aratta a legnagyobb sikert. Nagyon tetszett Mikszáth novellája. A majornoltí lázadás. Agrádv Gábor Ízes előadásában és Komjáthy Je" 6 verse Benkő Gyula elfojtott tüzű tolmácsolásában. S nemcsak az egészséges lokálpatriotizmusnak, hanem a vers* és az előadás színvonalának is köszönhető, hogy vastaos- sial jutalmazták Berek Katit. Avar Istvánt. Szakács Miklóst és Benkő Gyulát a Nógrádből elszármazott költők — Polgár István, Jobbági' Károly, Csanádi János és Vihar Béla — nógrádi tájat, hangulatot o.s visszavágyódást idéző vériéinek előadásáért. Az ifjúság iránti nosztalgia, a balassagyarmati és Ipoly-menti ismerős hangulat hatotta át Szabó Lőrincnek a Tücsök- zene ciklusból kiválasztott. Berek Kati által előadott szép verseit is. Mindent egybevetve: színvonalas és változatos zenés irodalmi műsor szem- és fültanúi lehettünk a Magyar Rádió jóvoltából. Előadás után Avar István az előadóművészek nevében elnézést kért a rendezőtől az elkövetett bakikért. A közönség, úgy hiszem, azokért sem haragudott meg. hiszen ez is hozzájárult az eredeti stúdió-légkör kialakulásához. S külön öröm számunkra, hogy a műsor ötven percnyi időtartamra terjedő szebb és „nehezebb” részét november 18-án viszonthallhatjuk mégegyszer a rádióban. L. Gy. m Megfigyelhetjük, két ember között sokszor zavarja a szótértést, hogy nincs közös hullámhosszuk. Az adóállomás nem találja meg a vevőállomást. Az egyik értelem képtelen felfogni a másik értelmet. Lehet rajta segíteni és tudunk is rajta segíteni. Gyakran nem is hiba, hogy egy és ugyanazon dolgot három ember háromféleképpen magyaráz. Vita keletkezik és a vita hevében letisztulnak, kikristályosodnak a valódi értékek. Más azonban a túl nagy késés. Mitől van ez a túl nagy késés? Feltehetően attól, hogy korunkban az egyes ember számára talán a legnagyobb követelmény; lépést tartani az idővel. 1966-ot írunk, de vannak akik nem győzték erővel és tüdővel, és az érvényben levő időszámítástól lemaradtak. Komédiák, tragédiák forrása a lemaradás. Ki hajlandó elismerni, hogy neki késése van? Senki. S ebből rengeteg konflitus származik. Főleg azért-, mert akik ismerik a pontos időt, azok saját órájukat nem hajlandók ahhoz igazítani, amelyikről nyilvánvaló, hogy késik. Ebből az apropóból volt igen-igen mai csengése egy vitának. A Húsz óra filmváltozata került éppen terítékre. Hárman voltak. Az egyik vitázó védte, a másik támadta a filmet. Érvek és ellenérvek csaptak össze „hamis és hazug a mondanivalója.” — mondta az egyik, „őszinte és pártos a mondanivalója” — vélte a másik. A két hullámhossz nem bírta fogni egymást. A film persze ettől még mindig olyan, amilyen. Művészi értékét eldöntötték annak idején például Moszkvában is, ahol nagydíjat nyert. De most nem is ez az érdekes, hanem a harmadik vitázó, aki íképtelen fordulattal élve, úgy vitázott, hogy hallgatott. Máskor is hallgat, nem izgatja, nem foglalkoztatja semmi. Bölcs ember, okos ember? Ki tudja? Sokkal valószínűbb, hogy nem akarja magát elárulni, nem akarja, hogy kiderüljön róla: ha akarna, sem tudna beszélni, mert nincs neki mai életünkről semmi mondanivalója. És ez itt a nagy konfliktus. Miért? Azért, mert nem jó, ha egy óra késik, az sem jó, ha siet, de mit kezdjünk azzal az órával, amelyik megállt? 2 Egy hosszú ideig tartó vizsgálat során azt kellett tapasztalni, nem is olyan egyszerű különválasztani a higgadtságot az elfogultságtól, a jószándékot a rosszindulattól, az elvszerűséget az elvtelenségtől. A kívülállónak persze mindig könnyű a dolga. Rendszerint részigazságokat ismer és ezek birtokában minden további nélkül meghozza a maga felmentő vagy elítélő döntéseit. Ezek ugyan nem hivatalos döntések, de esetenként Költözik a Noziflzemi Vállalat December végéig a Május 1. úti új székhazába költözik Salgótarjánban a Nógrád megyei Mozi üzemi Vállalat. A jelenleg még a megyei tanács épületének hat földszinti szobájában szűkösködő adminisztratív részlegen kívül a vállalat dekoratőre a volt József Attila küLtúrotthonban, műszaki csoportja és fotóanyag raktára a November 7. filmszínházban teljesen decentralizáltan helyezkedik el. A közel félmillió forintért vásárolt új épületben minden vállalati részleget el tudnak majd helyezni. előbb hatnak, mint a hivatalosak. Dehát, maradjunk a szónál, illetőleg a konfliktusnál. A vizsgálat során százféle vetületiben tárulkozott ki mai életünk sok-sok erénye és néhány hibája. Színpompás gazdagsággal kínálgatták magukat tanulmányozásra a a különböző emberi jellemek. Döbbenetes élmény volt például megfigyelni, miként lesz egyre kisebb az önhitt óriás, s miként válik; egészen szánalmas törpévé, amikor gyöngyöző homlokkal oda kell állnia a számonkérés asztala elé. Sajnáltaim próbálta magát, ez volt minden fegyvere. De itt sem ő az érdekes, hanem az ellenpólus, a másik férfi, akiről korábban fel sem lehetett tételezni, hogy hős is tud lenni. Eltűnődhetünk rajta, hóimét, miből merítette a bátorságot, s ő, akit sokan törpének jelentéktelen emberkének hitték, miként, mert szembeszállni azzal az emberrel, aki óriásnak látszott? Meg volt benne a bátorság, pedig a mellékszereplők között akadtak olyanok is, akik szerették volna megfélemlíteni. Egyik ráförmedt a mi aprócska pozitív hősünkre, hogy miként merészeli az „óriást” vádolni? Ezt ő tények birtokában merészelte. Aki viszont ráförmedt az csupán a beosztás bűvöletében ágált. Kettőjük között rengeteg a minőségi különbség. Az egyik a tisztelettudó elvtárs. A másik a bátor elvtárs, aki úgy véli, nekünk, volt proletároknak most nincs vesztenivalónk, mi Sasfiók, az úszóbajnok Estéimet egy kedves, művelt hölgy társaságában töltöm. Csevegéseink sokrétűek, mert a hölgy érdeklődő kedély: fausti tudnivágyásán az emberi lét minden ismert és ismeretlen dolga fennakad. Társalgásaink főleg irodalmi természetűek. Tekintve, hogy a hölgy még alig kilenc éves, olvasottságával újabb meg újabb ámulatba ejt. Nemkülönben ötleteivel. Legutóbb közölte, hogy berendezett egy palotát. Tulajdonképpen szállodáról van szó —, de tudod, ezer szobája van — mert valahová el kell helyezni ezeket a nyomorultakat. Kiket? Hát, Cyrá- nót, az ötszáz welszi bárdot, Sasfiókot, Bárczi Benőt, meg a többieket... — Remek. De ez a társaság több nyelven beszél... — Na és? Fölfogadok száz tolmácsot. A szállóban minden van. Orvos is. Minden, minden. Nagyon jókat esznek, akkor mennek aludni, amikor akarnak, mozi van, bál és csupa ilyen... — Ettől boldogok...? Ahogy én ismerem őket, nem. Gondolkozz. .. — Minek? Bizd rám. Mindent elintéztem, ne izgulj. Nem izgulok. Azért megkockáztatom: — Mégis... mivel foglalkoznak ezek a hölgyek és urak? — Hát... Reggel kötelező kosárlabda-edzés van, hogy erősek legyenek. Meg úsznak. Nem hiszed? — Én is beköltöztethetek a szállóba ismerősöket? Van néhány öregemberem, katonám. .. parasztom is... néhány királyom... meg egy kedves királyfim... A hölgy gyanakvó: — És mondd, a királyok tudnak mosni? Szegény Hamletom.,. Mit mondjak...? — Ha muszáj, tudnak. — Jó. Mert a szállóban mindenkinek magának kell esténként kimosni a zokniját. Ez szabály. A szabály az szabály. — Lear király azóta esténként zoknit mos... Hja kérem, az egyenjogúság nemcsak ifjú férjekre — hanem még a mesebeli királyokra is vonatkozik! NóU Ilona a párt igazával most is csak nyerhetünk. Óriássá magasodott abban a párviadalban, amelyikben egyetlen iránytű vezérelte: a párt politikájának helyes alkalmazása. Felhívott telefonon. M. elvtársnő. Fontos ügyben szeretne tanácsot és segítséget kérni. Lakásügy? Sajnos, igen — mondta később — lakásügy. De még valamit. S mesélni kezdett. Jóformán gyerekfejjel kapcsolódott be az ifjúsági mozgalomba. Hittel és szívvel vallja és hirdeti szocialista rendünk szépségét, maga- sabbrendűségét. Hosszú ideig eszébe sem jutott, hogy mit válaszolna akkor, ha valaki egyszer megkérdezné tőle, miért tud annyira lelkesedni. Váratlanul és meghökkentő eréllyel ezt a kérdést tolakodó módon maga az élet tette fel neki. Szinte ki szerette volna belőle provokálni, hogy ne azt mondja, „hiszek” hanem azt válaszolja, „hittem”. Múlt időben. S ennek ismét érdekes a története. Több, mint tíz esztendő óta lakik albérletben. Nem szoba, hanem lyuk, ahol az életének majdnem a felét leélte. Aidán valami átépítési terv miatt a lakástulajdonos felmondott. M. elvtársnőnek. Záros határidőn belül menjen, ahová akar. De hová? Annyira elmérgesedett a helyzet, hogy a lakástulajdonos később már csak hivatalos felszólításokkal tartotta a kapcsolatot M. elvtársnővel. Erre kezdte meg a kálváriajárást. Felkeresett mindenkit, akitől segítséget várt. Egyetlen szóval sem említette az ifjúsági mozgalomban szerzett érdemeit, csupán csak a rászorultságát hangoztatta. Azt, hogy ő ugyanúgy jogosan kéri a segítséget, mint bárki más. Mindenütt meghallgatták: volt ahol szórakozottan, unottan, volt ahol rezignáltad, sajnálkozó együttérzéssel és volt ahol dühösen. Meghallgatták és a kétségkívül meglevő nehézségekre hivatkoztak. Azt mondták: lássa be, roppant nehéz, szinte lehetetlen segíteni a baján, különben kitől várják el a 'belátást, ha nem tőle, egy képzett elvtársnő tői. M. elvtársnő gondolkozni kezdett. Valóban nehéz. De miért akkor a legnehezebb, amikor róla van szó’ Hogyan jutott főbérletliez ez, meg ez, meg ez? Miként van az a furcsa ellentmondás, hogy ahol ő albérlő, ahonnét a háztulajdonos ki akarja tenni, onnét, a háztulajdonos fia már rég főbérletbe költözött, autóstól és mindenestől? Kérdések és kérdések. Ö is tudja, mindannyian tudjuk, a párt megválaszol ezekre a kérdésekre is. De nincs annál gyötrőbb és drámaibb konfliktus, amikor az ember önmagával kerül szembe. „Ez az a még valami, és arra adj tanácsot, hogy ebből a zsákutcából van-e kivezető út?” — kérdezte. 5! Megjelent az újságban a pályázati felhívás. A hirdetmény pontokba foglalva közölte az állás betöltésének feltételeit. Iskolai végzettség, gyakorlat, stb., stb. A pályázati felhívás, létezésével már eleve azt igazolta, hogy ki van zárva mindenféle összeköttetésből, vagy bármi másból származó előny. Az állást megpályázó személyek egyenlő eséllyel startolnak é# majd a legjobb „bizonyítvány” tulajdonosa lesz a szerencsés nyertes. Az állást végül is azzal töltötték be, akit már korábban megbíztak, hogy ideiglenesen vigye a dolgokat. Lehetséges, hogy ez volt a legszerencsésebb megoldás és a legjobb választás. A pályázatot meghirdető intézmény a maga részéről az ügyet lezárta. Teljes joggal tette. Ismerek azonban egy igen igen derék elvtársat, aki szintén megpályázta a szóban forgó állást. Levélben közölték vele, hogy jelentkezését nem fogadták el. Nem volt ez a válasz sem udvariatlan, sem rideg. Szűkszavú tényekre szorítkozó 'közlés volt csupán. Ahhoz azonban pontosan elegendőnek látszott, hogy az említett elvtársban még inkább elhatalmasodjon az az érzés, hogy ő felesleges ember, mert munkájára, sok-sok éves mozgalmi tapasztalatára, politikai rutinjára nem tartanak igényt. Napokig őrlődött.. Most azt hiszi, ejtett ember, pedig nem az. Egyszerűen megfeledkeztek róla. Pedig sokszor volna rá szükség, de valahogy nem jut eszébe senkinek sem az ő neve, akkor, amikor pontosan rá volna szükség. S ebben a helyzetben ez az ember egy tipikusan mai veretű konfliktus főhőse. 5 Érdemes volna kedvet adni a szenvelgő, ostobácska, valóságos életet megkerülő irodalmi és művészeti termékek alkotóinak ahhoz, hogy néha hajoljanak kicsit közelebb az élethez. SzefcttHty Pétert
