Nógrád, 1966. szeptember (22. évfolyam, 207-232. szám)
1966-09-25 / 228. szám
1966. szeptember ?6 vacírnap NÖGTÄD V asárnapi levél A tanulásról Tisztelt L. Gyula olvasónk. Helyet adok méltatlankodó levele lényegének, mert amit szóvdtesz, nem egyedi eset napjainkban, s szükségét érzem, hogy beszélgessünk róla a Nógrád nagyobb nyilvánossága előtt. Azt írja ön: „Idestova 20 esztendeje vagyok az egyik nagyüzem vezető beosztású dolgozója. Nem kérkedésből említem, de tiszta és érdemes múltra tekinthetek a munkásmozgalomban, s ennek köszönhetem, hogy a felszabadulástól csoportvezetői posztot látok el. Ügy érzem, szakmai tapasztalataim és az eltelt időben szerzett gyakorlatom alapján megfelelek a rám bízott feladatoknak. Ennek alapján kevés értelmét látom, hogy munkaköröm további betöltésére iskolai feltételt szabnak. A múltban, származásom, anyagi viszonyaink miatt csupán hat elemit végezhettem, de az élet iskolájában sok mindent megtanultam, főképp ami a dolgozó osztályhoz való hűséget illeti. Jó szakmunkásnak tartom magam és a vezetés, az irányítás gyakorlatában is jártasságra tettem szert. Most munka után, deresedé fővel újból iskolapadba ülni, szerintem kicsit komikusnak tűnik.” Talán elég ennyi a leveléből s az érvekből, amelyekkel nem áll egyedül, kedves L. Gyula. Érvei azonban, meg kell mondanom, bármily tetszetősek, távolról sem győznek meg, így nem osztozhatom álláspontjában. Kétségtelen, hogy húsz esztendővel korábban, amikor a hatalomátvétel időszakát éltük, a vezetés betöltésének legdöntőbb mércéjét a politikai megbízhatóság adta. Általános, szakmai, gazdaságirányítói ismereteink hiányosságait az újjáépítés forradalmi lelkességével helyettesítettük be. A múló évek tapasztalatai azonban mind inkább nyilvánvalóvá tették, hogy a puszta lelkesedés nem minden. Nem pótolja az ismeretbeli fogyatékosságokat. Iskoláinkból ugyan évről évre nagy számban álltak soraink közé új gazdasági, tudományos, kulturális szakemberek, de korántsem abban a mértékben, ahogy fejlődésünk egyre növekvő üteme megkívánta volna s jelenleg is kívánja. A további eredmények fontos feltételévé vált a régi szakemberek ismereteinek bővítése, korunk tudományos, technikai szintjére való emelése is. Nagyon sokan megértették és tudomásul vették ezt s hozzáláttak teljes igyekezettel megfelelni az új követelményeknek. Nem nehéz példákat állítani munkásokból lett kitűnő vezető szakemberekre, technikusokra, mérnökökre, szántó-vető parasztból vált agrármérnökre, egyszerű pártszervezeti funkcionáriusból kemény tanulással tudós ideológussá, országos politikussá felnövőre. Nem volt könnyű az útjuk. Az ország újjáépítésének heveny lázában és iramában, — amikor meghalni sem jutott időnk — lopták el önmaguktól éjszakáik nagyobb felét. Azt pótolni lényegében, amire önt most, viszonylag csendesebb folyamatunkban szólítanak. Közhelyszerű már olyasmit emlegetni, hogy aki nem tanul, lemarad. De bármily el koptatott a sokeves használatban, igazsága igazság maradt, s marad az ön érvei ellenében is. Az új szakemberek ezrei, tízezrei élnek közöttünk, s állnak feladatokra készen mögöttünk. A régi érdemek ma már nem elegendőek. A munkásság ügyéhez való hűség csak a tudással való kiválósággal teljes — és csak igy megbízható, jó fedezetű ajánlólevél pozíciók betöltésére. Ne csodálkozzék hát — és ne csodálkozzanak az önnel egy nézeten levők a tanulás értelmét illetően — ha azt kívánják, hogy felzárkózzanak korunk szakmai, műszaki ismereti szintjére, mely nélkül egyre elképzelhetetlenebb szocialista építő munkánk. Az elmulasztottakat pótolni soha nem kínálkoztak kedvezőbb lehetőségek, mint napjainkban. Az általános iskola alapfokától a főiskoláig, egyetemekig szabad és egyengetett az út mindenkinek, aki tanulni akar, haladni a társadalmunk támasztotta követelményekkel. Nézzen csak szét saját üzemében. Az a rekonstrukciós folyamat, amely végbemegy, nem tette-e máris bizonytalanná az új termelőeszközök iránt. Nem áll-e meg néha máris az új technológiai folyamatok modern rendszerében? Újulnak a gépek, melyeknek munkáját beosztottjaival irányítania kell. Munkásai öntől várják az útmutatást. Ebben az újuló környezetben maradhat-e Ön az, ami eddig volt? Valameddig talán még igen, de hamarosan — bármily kényszerű dolog is — át kell adnia helyét a tudásban, ismereteiben többnek. Most talán még nem késő megragadni a kínált lehetőséget, bepótolni a mind tornyosabban jelentkező restanciát, az ismeretek hézagait. Hogy derese- dik már? Annál becsületre méltóbb az akarat. Az akarat nagy dolgokra képes; hegyeket mozgat, világokat forgat meg tengelyén, — egész szocialista létünk ezt igazolja. ön érdemekre apellál, ezt tehát épp oly jól tudja, mint én. A szocializmus nagyot akaró emberek közösségi vívmánya. Kiteljesítése kitartó és fáradságos, néha egyéni kényelmekről lemondást követelő út. Erőt, akaratot próbára tevő. Olyan út, amelyet menet közben építünk mind tovább és felfelé. Ebben az önerejére és akarattal, szorgalommal gyarapodó tudására is szükség van. Higyje el, nem oly ruigy áldozatvállalás ez, csak elhatározás dolga, — példák ezrei bizonyítják. Annak hitében, hogy érvei ellenében meggyőzik érveink, — tanulmányaihoz jó eredményt kivan: Barna Tibor Tóth Desső: Közönség - művészet és a kispolgári ízlés-örökség A z utóbbi időben szemmel láthatóan kerülnek előtérbe művészet és „czönség viszonyát, kapcsolatát érintő kérdések. S ez így is van rendjén. Míg a művelődéspolitika, az oktatás, népművelés, a műsor- és terjesztési politika révén hatalmas erőfeszítéseket tett és óriási eredményeket ért el a művészeti kultúra általános színvonalának emelésében — addig a szőkébb értelemben vett művészeti közélet jóval kevesebbet foglalkozott művészet és tömegék kapcsolatának kérdéseivel. Művészetelméleti és művészetfcritikai életünknek sokáig jellemzője volt s bizonyos mértékig még ma is jellemzője az az egyoldalúság. hogy a művészeti folyamatnak csak egyik részét: az esztétikai elvek, valamint a mű és a valóság viszonyát tartják szem előtt. Holott a művészi folyamat egészéhez természetszerűen tartozik hozzá a művek legszélesebb tömegekre gyakorolt hatása, illetve a közönség!gény visszahatása a művészetekre. Az elmélet és kritika nem állhat meg az esztétikai elvek ki • munkálásánál, alkalmazásánál, tevékenysége csak akkor válhat teljessé, ha figyelembe veszi: az egyes irányzatok és művek az adott körülmények között hogyan ós menynyiben hatnák — vagy nem hatnak. És, hogy nincs öncélú művészet, az nem csupán any- nyit jelent, hogy a művészi alkotások szükségképpen társadalmi állásfoglalást hordoznak — hanem: a művészi hatás csak közönségre találva bontakozhat ki, válhat reális társadalmi hatóerővé. Művészet és közönség kapcsolata a kapitalista társadalomban egyre mélyülő válságot mutat, mindinkább elválik, elkülönül egymástól a keveseknek szóló arisztokratikus művészet és a széles tömegeknek szánt kommerciális művészeti tömegtermelés. A szocialista kultúra egyik legalapvetőbb célkitűzése éppen ennék az ellentmondásnak a feloldása. A szocialista művészetpolitika azoktól a gondolatokból indul ki, amelyeket Lenin fogalmazott meg Klara Zetkinnel való beszélgetése során. ,.A művészet a népé, legmélvebb gyökereit a széles dolgozó tömegek sűrűiébe kell leboesátania. Ezeknek a tömegeknek érzéseit, gondolkodását és akaratát kell ösz- szefognia. őket kell felemelnie. Bennük kell a művészt felébresztenie és kifejlesztenie. Kell-e egy törpe kisebbségnek finom édes biszkvitet felszolgálnunk, amíg a munkás és paraszttömegek fekete kenyéren tengődnek? Ez magától értetődik, nemcsak a szó betűszerinti értelmében gondolom, hanem képletesen is — mindig a munkásokat és parasztokat kell szem előtt tartamínk. Az ő kedvükért kell megtanulnunk gazdálkodni, számot vetni. Vonatkozik ez a művészet és a kultúra területére is. Ahhoz, hogy a művészet közelebb jusson a néphez és a nép a művészethez, először is fel kell emelnünk a közműveltséget és az egyetemes kulturális szí vonalat”. Hogy ma mind többet beszélünk művészet és közönség kapcsolatáról, az korántsem azt jelenti, mintha eddig szem elől vesztettük volna ezt a legfontosabb szempon-. tot Sokkal inkább arról van szó, hogy a kultürforradalorn kibontakozásának új állomásához érkeztünk, hogy művészet és széles tömegek kapcsolata új kérdéseket állított előtérbe. A mai helyzetet ugyanis az jellemzi, hogy — számos fejlett tőkés országtól is méltán irigyelt eredményeket értünk el éppen ,,a közműveltség, az egyetemes kulturális színvonal” felemelésében, amit Lenin művészet és nép kapcsolatának egyik előfeltételeként jelölt meg. Ugyanakkor ennek alapján, s főként a rádió és televízió révén mind szélesebb tömegek váltak és válnak a művészetek élvezőivé. a műalkotások mind szélesebb körű visszhangot váltanak ki, a művészeti közvélemény egyre szervesebb tényezőjévé válik a művészeti folyamat egészének igényei, befolyása egyre hatékonyabban alakítja a szőkébb értelemben vett művészeti élet légkörét. Éppen ezeknek az eredményeknek. a kultúrforradalnm kibontakozásának következménye, hogy manapság kerül sor a kulturális statisztikák, a terjesztési adatok, számok tüzetesebb elemzésére, a közönségigények differenciáltabb megközelítésére, a művészi kultúra még megmaradt „fehér folt jainak” fel tárására és frtc-ámolására. S az sem véletlen, hogy „csak ma” esik több szó az ízlésről. Az ízlés ugyanis konzervatív. Kialakulása igen sok tényező (otthoni és munkahely-környezet, városkép, stb.) összetett hatásától függ és már viszonylag korán, fiatal korban kikristályosodik egy-egy emberben. Éppen ezért az ízlés félöntudatos reflexek rendszerévé, igen mélyen gyökerező sajátságává válik az egyes embernek. amit jóval nehezebb befolyásolni, alakítani, formálni, mint a tudatos ismeretvilágot. Főként ezzel függ ösz- sze. hogy míg a kultúrforra- dalom a legszélesebb tömegek számára biztosította az általános és szakismereteket, emelte a műveltségi színvonalat. addig az ízlés fejlődése ezzel a folyamattal nem tartott lépést. Ma már nem a műveletlen ember a ..gyakori” — hanem az a jelenség, hogy művelt embereknek éppen széles ismeretkörükhöz mérten elmaradott az Ízlésük. És ez azt’ is jelenti: épp az ízlés területén számoltuk fel még legkevésbé a múlt káros örökségét. Nem valamiféle mulasztásról, hanem az elért eredményeink alapján szükségképpen ma előtérbe került új problémáról van tehát szó. A káros örökség — leegyszerűsítve — főként a sznobizmusban és az ón. kispolgári ízlésben, azok tovább élésében nyilatkozik meg Egyaránt jelen vannak a közönség egyes rétegeiben és a szűkebb értelemben vett művészeti életben: egymást kölcsönösen „táplálják”; együttesen pedig művészeti arisztokratizmusnak és művészeti tömegtermelésnek azt a kapitalizmusra jellemző kettősségét konzerválják. amely művészet és tömegek egészséges kapcsolatának körülményei közt is egyik legnagyobb akadálya. Az izlés azonban — ha „konzervatív” is — korántsem változhatatlaji, amint azt a polgári kkttúrpesszimizmus számos képviselője hirdeti. A szocialista társadalom szerkezete és célkitűzései lehetővé tették és teszik a sznobizmus és kispolgári ízlés elleni harcot, s hiba volna lebecsülni mindazt, amit ebben a tekintetben eddig elértünk. Nemcsak a műsor- és terjesztési politika figyelt fel a helytelen íriésoriejitáció jelenségeire, de számos bíráló cikk, tanulmány született és születik a sznobizmusról. giccsről, kispolgári szentimentalizmusról, a szórakoztató műfajokban jelentkező kispolgári ízlés megnyilvánulásairól. Az ilyen természetű közvetlen harcra — s még az eddigieknél is hatékonyabbra — természetesen szükség van. Emellett azonban nem szabad szem elől vesztenünk, hogy az említett rossz tendenci ák nemcsak egyszerű ízlés-örökséget jelentenék. Azt is. De fennmaradásukban társadalmi tényezők is közrejátszhatnak és látszanak. Azaz a sznob és kispolgári izlés elleni harcot nem lehet elválasztani a kispolgári szemlélet, életforma, életvitel elleni harctól. „A kispolgári szemlélet egyik megnyilvánulása — hívják fel a figyelmet az Ideológiai Irányelvek — az apolitikusság és a közügyek iránti közömbösség. Még ma' sem tűnt el teljesen az a régi gondolkodás és magatartásmód, amely bizalmatlanul és hitetlenül tekint a közélet új lehetőségeire. igyekszik távol maradni mindentől, ami szerinte túlmegy a szűkén veit egyéni érdekeken, a magánéletet körülbástyázva, a közügyektől elzárva keresi az egyén érvénvesülését és boldogságát”. Ez a társadalmunkban még jelenlevő szemlélet és életforma a legfőbb melegágya a kispolgári és sznob ízlésnek. Mert az apo- litikus, közügyek iránt érdektelen szemlélet természetszerűen ellenáll az igazi művészetnek, amely mindig társadalmi felelősségre ébreszt, mindig erkölcsi és intellektuális erőfeszítést kíván s mindig igényt és követelményt is támaszt — élvezőjében. A giccsnek. szentjmen- talizmusnak ezzel szemben mindig a társadalmi igénytelenség, erkölcsi tartalmatlan- ság, a könnyű megközelíthetőség, az erőfeszítés nélkül megszerezhető, éppen ezért mn'ó. semmire sem kötelező hatás a jellemzője. A kispolgári ízlés elsősorban a múlt káros öröksége, de nem pusztán a maga tehetetlenségi nyomatéka révén él tovább. A nyugati polgári hatás mellett, az a szemlélet és életforma is konzerválja, amely a maga szűk köreit, individuális „nyugalmát”, üres „békéjét” félti az igazi művészet vallató, felrázó társadalmilag elkötelező élményétől. S ezzel függ össze, hogy a kispolgári szemlélet miért éppen a szórakoztató műfajokban és műsorokban tudja leginkább érvényesíteni ízlését Hiszen számára a szórakozás igénye, a művészeti Igénnyel azonosul. Amennyire természetes és jogos, hogy minden dolgozó ember kikapcsolódásra, szórakozásra is igényt tart, úgyany- nyira „természete” a kispolgári magatartásnak, bogy a művészetekből csak szórakoztatást vár el. Ez az egyoldalú tájékozódás mintegy tömöríti, koncentrálja ezeket a rétegeket, amelyek mint „közvélemény” tényleges arányukat messze meghaladó mértékben juttatják kifejezésre — sokszor nem is eredménytelenül — idényeiket. De a sznobizmus is ugyanerről a tőről fakad. A sznobot végső soron ugyanaz a társadalmi szkepszis, dezillu- zionáltság tereli az irodalmi, művészeti kuriózumok irányába, mint ami a kispolgárt a giccshez és szentimentalizmus- hoz. Amik iránt ma a sznob elsősorban érdeklődik: a szélsőséges polgári avantgardiz- mus, absztrakcionizmus, mo- i7rnm — azokat ugyanúgy a társadalmi vonatkozások kiiktatása, ugyanúgy a szociális tartalmatlanság jellemzi, mint a giccset és szentimentaliz- must. Kedvelt „művészeteiknek” csupán formája különbözik — apolitikus, társadalmilag közömbös lényegük azonos. A kispolgári ízlés e két változatával szemben tehát nemcsak közvetlen vitával, bírálattal, a kiadói?, szerkesztőségek, stúdiók részéről nemcsak nagyobb éberséggel kell harcolni, de az aktív, eleven, széles körű közéle- tiség kibontakoztatásával — közvetve is — küzdeni kell. Elsősök a gimnáziumban (Koppány György felvétele)
