Nógrád, 1966. szeptember (22. évfolyam, 207-232. szám)

1966-09-04 / 210. szám

NÖGR/D 5 V tWS. szeptember 4. vasárnap De — elvtársalm! ez az a munkásság, mely osztály harc ban vasba öltözött. Kiállunk érte, mint a kémény: lássák! Es búvunk érte, mint az Qldözött. A történelem futószalagára szerelve tgyen készül a világ, hol a munkásság majd a sötét gyárra szegzl az Ember vörös csillagát! (József Attila: Munkások c. verséből) A vöröskatona unokája „Kedves Elvtársak! Az újságban figyelemmel kisérem az úttörőszervezet új mozgalmának, a „Vörös zászló hőseinek útján” mozga­lomnak kibontakozását. Mint az egykori illegális kommu­nista párt mellett működő KIMSZ helyi csoportjának tagja, nagy örömmel üdvöz­löm a kezdeményezést, és amennyire tőlem telik — szeretnék hozzájárulni a szep­tember negyediki, salgótar­jáni események sikeréhez... Két fiam van. A 12 esz­tendős Gábor, sajnos, moz­gásszervi betegsége miatt nem vehet részt az ünnep­ségen. Betegsége születése óta ágyhoz köti, nem lehet tanúja annak, ami most az úttörőszervezetben történik. Csaba fiam tízesztendős. Öt szeretném szereplőként ajánlani. Ügy érzem, hogy a „Vöröskatona unokája va­gyok” című verset, amelyet már több alkalommal sza­valt közönség előtt — el­mondhatná esetleg a vete­ránok és ßz úttörők salgó- bányai találkozóján ... Ké­rem, értesítsenek. Jó szerencsét! Tóth Gyula” Eddig a levél, amelyet Tóth Gyuia veterán. Sulyok András és más, egykor illegalitásban harcoló nógrádi kommunista fegyvertársa írt az úttörő- szervezet megyei elnökségé­nek. Az apa. — Kérdezze meg a fiamat, mit tud arról, hogyan éltek az emberek azelőtt... Az apám, fiaim nagyapja, bányász volt. A Tanácsköztársaság harcai, a huszas évek bányászsztrájkjai, a mindennapi küzdelem a megélhetésért, nagyobb ke­nyérért — ezek töltötték ki az életét. Az anyám elhagyott bennünket. Négyen voltunk testvérek. Az öcsém 12 éves korában meghalt. Az orvos azt mondta, a bánat ölte meg. Albert-aknán laktunk 1932- ben. A majálisra elment az anyám, többé nem láttuk. Az öcsém temetésére egy koszo­rút küldött, ö nem jött el. Az apám nem szólt semmit. A te­metés után hazavitte a koszo­rút és elégettg,.. Tizenkét esztendős korom­ban kezdtem dolgozni a bá­nyánál. A gyerekkorom ezzel lezárult. Milyen volt? Az is­kolában külön padban ült az orvos, meg a tanító fia. Ha erre az időre emlékszem, sem­mi más nem jut az eszembe, mint a lekváros kenyér, a üres kenyér egy almával ... A mozgalomba gyerekfejjel, 1933-ban kapcsolódtam. A sztrájkok idején kijártunk az emberekkel az erdő­be krumplit sütni. A tűz körül ültek, nagyon komo­lyak voltak, és bérről, mun­káról, kenyérről beszélgettek. A csendőrökre mi, megbízha­tóbb gyerekek vigyáztunk. Pe­dig inkább ők szerettek volna „felügyelni” ránk. Nagyon érdekelte mindegyiket, mit csinálnak, mit beszélnek a bányászok, amikor nem dol­goznak. Kiültünk a krumpli­sütőkhöz közeli domb aljába és figyeltünk. Ránk senki sem gyanakodott. Ha járőr közelí­tett szóltunk, idejében jelez­tünk ... Akik kiérdemelték a felnőt­tek bizalmát, komolyabb fela­datot is kaptak. Engem a bag- lyasi Sulyok András vett ma­ga mellé. Sokat beszélgetett velem, úgy mint most én a fiaimmal. A pártsejtek kiépí­tése, az illegális találkozóhe­lyek felderítése, kiszemelése, a termelés akadályozása, a le­vente kiképzés elleni agitáció — ezek voltak a feladatok. A frontról kétszer szöktem meg. Először nem sikerült. „Besétáltam” egy elég zilált, de ahhoz, hogy ne engedjenek tovább, még elég szervezett alakulathoz. Másodszor sike­rült. Bomba támadás alatt szét­futottunk a visszavonulás köz­ben. A gépek elhúztak, én meg felültem egy gazdátlan lovas­kocsi bakjára. A kocsin fiad- táphoz tartozó anyagok vol­tak. Útközben mindig úgy he­lyezkedtem, mintha valame­lyik visszavonuló egységhez tartoznék. A bőrt, talpat, pok­rócokat, köpenyeket élelmi­szerre cseréltem. Csak az út vége felé fedeztem fed a ko- csiderékban az „arzenált”. Nagy halom különféle kézi lő­fegyver, lőszer volt a holmik alatt. Baglyasra hajtottam, és jelentkeztem Sulyok bácsinál. Ezek a fegyverek annak a cso­portnak a kezébe kerültek, amelyik szembeszállva a né­metekkel. nyilasokkal lehúzó­dott az egyik nógrádi akná­ba ... A vöröskatana unokája. Tóth Csaba tízesztendős. Az idén negyedikbe iratkozott a Bartók Béla úti általános is­kolában. Elsős kora óta szaval, a „Vöröskatona unokája va­gyok” című verset legutóbb egy nőgyűlésen mondta el. Nagyon megtapsolták. Talpra esett, kemény kötésű, barna gyerek Tóth Csaba. Határo­zottságában, magabiztosságá­ban tulajdonképpen nincs semmi meglepő. A mai gyere­kek ilyenek. . .Kinyílt nálunk a vörös lobogó. Azt védelmeztük túlerő ellen...” A vers a Kisdobos újságban jelent meg. Csaba megtanulta, pedig senki sem mondta neki. Végeredményben ebben sincs semmi különös. A meglepő az, ahogy mondja. Nem iskolás rigmusolás a szavalata. Vete­rán apja sokat mesélt a 19-es nagyapáról, aki vérével áldo­zott egy jobb, emberibb vi­lágért. Chmel Eva, a KISZ megyed bizottságának munkatársa úgy örült, amikor meghallgatta a szavalatot, mint aki kincsre lelt váratlanul. A csiszolás, fi- notnítás fáradságos munkáját is örömmel vállalta magára. Az ünnepségig naponta foglal­kozik a gyerekkel, hogy majd a tábortűznél, veteránok, kis­dobosok és úttörők körében, később talán a televíziós ka­merák előtt is elmondhassa Csaba: . .vöröskatona unokája va­gyok, azt soha el nem fele­dem!” Pataki László OQ Claudia eddig a vezetéssel volt elfoglalva, de most. hogy a gépkocsi a városi autóára­datból kiért a nyugodtabb sztrádára, már megoszthatta figyelmét férje és a volán kö­zött. — Boldog vagy, darling? — kérdezte a mellette ülő férfi­től. Francis Rowers bólintott, de az arca éppen boldogtalanság­ról árulkodott. — Mire gondolsz most? — kérdezte a felesége. És aztán fékezett. A férj balkezével be­fogta a száját, jobbkezét pe­dig figyelmeztetően felemelte. Az asszony megállt a kocsival. Rowers feltépte az ajtót, s az út menti bozótba rohant. Hányt. Az asszony egykedvű­en várt a kocsiban. Megszokta már ezeket a rohamokat — mint feleség, s mint pszicho­lógus nagyon jól tudta, hogy a férfi idegei egyáltalán nin­csenek rendben. Legfeljebb az lepte meg, hogy Francisnak éppen most van újabb roha­ma. Most. amikor minden oka megvan rá, hogy boldog le­gyen. Csak az imént adták át neki a CIA kitüntetését. Az ünnepséget titokban tartották meg, mint ahogy maga a ki­tüntetés is titkos. Nem sza­bad beszélni róla, s nem sza­bad hordani sem. A kitüntetés épp olyan furcsa, mint az ő szakmájuk. Francis Rowersé, aki CIA-pilótákat képez ki Colorado államban, a San Fernando-i légi támaszponton, s feleségéé. Claudia Rowersé, aki pszichológusnő ugyanott: arra vigyáz, hogy a fiúk lel­kileg fittek legyenek. öt perc sem telt bele, s Francis visszatért a kocsihoz. Falfehér volt. Az asszony szó nélkül kinyitotta a kesztyű- tartót, egy üveg whiskyt vett ki belőle és férjének nyújtot­ta. Az mohón a szájához emelte a fiaskót, s kortyolga­tott belőle. — Jobban vagy? — érdeklő­dött Claudia. Francis megrázta a fejét. — Nem. Ismét rámtört. — Most próbálj mindent el­felejteni — mondta a felesé­ge. — Nem tudom. Nem tudom azt elfelejteni. Én semmit nem tudok elfelejteni... — És végül — mondta Khelton ezredes —, egy je­lentéktelen apróság ... Tes­sék, egy mérgezett tű ... Min­den eshetőségre... Látta, hogy Rowers megle­pődik. Ezért az ezredes hozzá­tette: — Nem kell berezelni, öreg fiú ... A főnökök túlságosan elővigyázatosak. Reszketnek, hogy valamelyikünk a vörösök kezére kerül. Dehát ezt tud­ja... Meg aztán, vannak helyezetek, amikor egy ilyen szerszám is segít az emberen. Egy apró karcolás és kész... Dehát ez annyi, mint egy az ezerhez... Ezret teszek egy ellen, hogy ezt a tűt maga két nap múlva visszaadja nekem... Tokba bújtatta a tűt, s Ro­wers markába nyomta: — Viszontlátásra, főhad­nagy! Sok sikert! Ahogy meg­beszéltük! Akkor nem lehet baj! Ezek el sem látnak odá­ig, ahol maga repül. Kezet nyújtott. Rowers a szokottnál gyengébben szorí­totta meg. őszintén szólva meglepte a mérgezett tű. Hi­szen eddig nem is gondolt Bízni az emberekben! — Jó találkozni az idős elvtársakkal, Sulyok And­rással, Halász Sándorral. Rátkai Tiborral, Pothomik Józseffel, akik annak ide­jén fogták a kezemet... Annak idején — ponto­sabban 22 évvel ezelőtt, amikor Andó Gyula 1944 decemberében (tizennyolc éves korában) belépett a pártba. Baglyasalja decem- ben 25-én szabadult fel és 27 -én a községházán meg­alakult a párt. Andó Gyula vezetőségi tag lett a nagy létszámú pártszervezetben Akik akkor megfogták a kezét, helyes irányba vezet­ték. Most jubilál. Húsz éve pártmunkás. Próbálom összegezni a húsz esztendőt: a negyvenéves férfi életének felét a párt propagandistájaként élte le. Ifjúsági felelős volt. azután agitációs és propaganda munkával bízták meg, majd két évig a pártfőiskolán ta­nult. Először a pásztói já­rásban, most pedig a balas­sagyarmati járási pártbizott­ságon első titkár. A felsoro­láshoz tartozik, hogy közben — hosszabb-rövidebb ideig — volt a megyén titkári re­ferens, káderosztály vezető és irányította a páid- és tö­megszervezeti munkát is. Fáradhatatlan ember. Az volt kezdetben is, amikor pártszervező munkára gya­log, esetleg kerékpáron „utaz. tak” vidékre. Sokszor két­napos körutakat is tettek 3 megyében gyalogosan. Min­dennap kint járt a pártszer­vezeteknél. Látszólag apró­nak tűnő munkákkal indí­tották a szervezeti életet. Aztán ott volt az első ta­nácsválasztáson. Megyei ta­nácstagnak jelölték és 1950- ben, Balassagyarmaton tel­jes jogú tagként vett részt az alakuló ülésen. — Hol folytassam? — kérdi most, hogy visszaem­lékezik a húsz esztendő ese­ményeire. — Az ellenforra­dalom idején a megyei agit- propon dolgoztam. A röpla­pokat Losoncon nyomtattuk. Onnan hoztuk be az Űj Szót, sőt, egy időben a Nóg- rád is ott készült. Aztán következett a talpra állás. A munkáslakta vidékeken gyorsan ment. Első felada­tunknak tekintettük, hogy visszavigyük a pártot az üzembe. Decemberben már pártnapot is tartottunk... Estébe nyúló viták, té­nyekkel alátámasztott érvek az általános magyarázkodá­sok helyett. Ez Andó Gyuia módszere. Egyszer — nem­régiben — egész estét végig vitatkoztunk: Mi érdekli az embereket? Akkor is, most is azt mondja erről: — Ne csak tájékoztas­sunk, hanem elsősorban ar­ról adjunk számot, amire az errfberek kíváncsiak, ami ér­dekli őket. Emlékszem, nagy vitat­kozó kedvében volt, mint mindig és újabb kérdést tettem fel: könnyű ezt ki­mondani, de mire kíván­csiak az emberek? Válaszolt: — Azt mindig tőlük kell megkérdezni. Ezért tartjuk a „kötetlen taggyűléseket”. Nagy magabiztosságot köve­tel ez a módszer és nem ' kisebb felkészültséget. Az a vezető, aki ilyen taggyűlés­re indul, legyen sokrétűen tájékozott. Ismernie kell az adott pártszervezetet, de a gazdasági egységet is. annak életét, munkáját, az embe­rek gondjait. A párttagság hallatlanul igényes, őszinte és reális tájékoztatást vár tőlünk. Módszerei közé tartozik, hogy amikor visszatér efcy- egy taggyűlésről, mindig elemez. Levonja a következ­tetéseket, és a tapasztalato­kat felhasználja a követke­ző időszakban, a határoza­toknál. Mostani beszélgetésünk­kor még egy mondata meg­ragadott: — A pártmunkában nincs holtszezon! Azt is nagyon érdekes­nek, harcos feladatnak tar­totta, amikor 1949-ben részt vett a malmok államosítá­sában. „Két napig még ma­lom-tulajdonos is voltam, mert nem érkezett meg idő­ben a kijelölt állami veze­tő.” A gyógyszertárakat is átvette a proletárhatalom nevében, és sokszor meg- mászta a Karancsot. és a sötét éjszaka vetette ha­za... Ma így fogalmazz. A mostani pártmunka sem kevésbé érdekes, fontos. Az emberek tudatának formá­lása is harcot jelent, persze más eszközökkel, finomabb módszerekkel. Szerény egyéniség, de ha­tározott jellem. Húsz éves pártmunkás-. A két évtized nagy részét emberek között töltötte. Ott, ahol a munka dandárját végzik. Szereti az embereket, és ez meghatá­rozza munkamódszerét is. Sokoldalúan és mindenről tájékozott. Idejét nem saj­nálja senkitől. Beszélgeté­sünkkel is bizonyíthatom ezt. A pártbizottság előtt ha­zafelé sietnek az emberek, vége a hivatalos munkaidő­nek mindenütt. S ha ve­lem befejezte a beszélge­tést a munkásőrség oarancs- nokával folytatja. Megszok­ta húsz év alatt, hogy aí pártmunkásnak a nyolc óra letelte nem jelenti a nap végét. — A pártmunkában nir.es munkaidő és nincs sablon — mondja. — Vannak köte­lékek. ülések és pártnapok, de ezek csak a kisebbik részt jelentik. Ebben a mai, rendkívül élénk helyzetben keresi az ember a leghelye­sebb formákat és módsze­reket. Húsz év gazdag tapaszta­latai sokat segítenek min­dennapos munkájában. A legfontosabb: — Bízni kell az emberek­ben! Várjuk, elfogadjuk a segíségüket, de segítünk is nekik munkájukban, gondjaikban. Andó Gyulában is bíz­nak. Már az is elegendő bizo­nyíték, ha mondom: A Szo­cialista Munkáért Érdem­érem, a Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérem, a Magyar Szabadságért Ér­demrend bronz fokozata és tavalytól a Munka Érdem­rend arany fokozatának tu­lajdonosa. Búcsúzáskor megismétli: — Jó találkozni az idős elvtársakkal, és beszélni ró­luk, harcukról a fiatalok előtt... Gáldonyi Béla Művészeti előadók konferenciája A művészeti előadók orszá­gos konferenciáját szeptem­ber 26-án, 27-én és 28-án rendezik meg Kecskeméten. A részt vevők a háromnapos értekezleten számos elméleti és gyakorlati problémát vi­tatnak meg a művészeti élet­tel, a művészetnek az eszmei­ideológiai harcban betöltött szerepével és egyéb más té­makörökkel kapcsolatban. A konferencia céljai közt szerepel mindenekelőtt a mű­vészeti élet (elsősorban az irodaiam) ideológiai kérdé­seinek megvitatása a Köz­ponti Bizottság elméleti mun­kaközösségének a Társadalmi Szemlében megjelent állás- foglalása alapján. A tanács­kozáson Nógrád megyei mű­vészeti előadók is részt vesz­itek. rá, hogy rosszul is végződhet a dolog. Az ezredes távozott, Rowers pedig fejére húzta az oxigén- belélegző készülék sisakját. Igen, most oxigént kell belé­legeznie. Két óráig csak friss, tömény oxigént. Húsz-huszon- kétezer méteren repülni nem tréfa dolog. Megfelelő előké­születek kellenek hozzá. Belé­legezte az oxigént, aztán ki­fújta. Egy, kettő ... Be-ki... Be-ki... Hol is látott ő már mérge­zett embert? Igen. kétszer is látott. Mind­kétszer az érettségi előtt. Az elsőt, Mrs. Fieldet még meg is könnyezte. Szó, ami szó, nagyon szerette a tanító­nőt. Ö tanította gyermekkorá­ban, s valahogy a kis Francis- szal még kedvesebb volt, mint más gyerekekkel. Olyan szép meséket tudott Mrs. Field! S amikor már kikerült a keze alól, Francis Rowers akkor sem szakadt el első tanítónő­jétől. Az asszony — 50 év kö­rül volt már és özvegy, fér­je szintén tanító, egy autó­szerencsétlenség miatt vesztet­te életét — a Rowersékével szomszédos házban lakott. Francis gyakran bekopogtatott hozzá, s segített neki a ház körül ezt, azt. Hiszen Mrs. Fieldnek olyan nehéz volt egyedül, férfi nélkül. S Ro­wers akkor már az érettségi előtt állt. Field asszony is gyakran be­kopogtatott Rowersékhez. Szí­vesen elbeszélgetett Rowers édesanyjával. Igazán nem ta­pasztalták, hogy más lenne, mint a többi asszony, mint a többi tanítónő. Legfeljebb sze­retetne méltóbb. Nagyon sze­rette az életet. Nem voltköny- nyű egyedül élnie, de mindig vidám volt. Órákig tudott me­sélni egy-egy tehetséges, vagy az átlagnál rosszabb tanítvá­nyáról. Rowersné hallgatta, s ha éppen nem akadt jobb dol­ga, Rowers is részt vett a be­szélgetésekben. Őszintén szól­va nem nagyon érdekelte az iskolások oktatása, és neve­lése, de Mrs. Field olyan tűz­zel, olyan lelkesedéssel tudott beszélni az ő gyerekeiről, hogy érdeklődést keltett azokban is, akik különben közömbösek voltak a téma iránt. Elbeszélése közben többször fordult Francishoz. — Hiszen emlékszel rá, fi­acskám. hogy így szoktuk ... Vagy: — Ez a gyerek épp olyan kerek képű, szeplős, mint Ro­bert Nelson, aki veled járt egy osztályba. Emlékszel rá? Francis már nem emlékezett erre a gyerekre — régen volt már, amikor ő az alsó osztá­lyokba járt. Legtöbb osztály­társának már a nevére sem emlékezett, nemhogy az ar­cára. De nem akarta megbán­tani Mrs. Fieldet, s így inkább bólintott: — Hogyne emlékeznék ... Kerek képű volt és szeplős ... (Folytatjuk) *

Next

/
Oldalképek
Tartalom