Nógrád, 1966. szeptember (22. évfolyam, 207-232. szám)
1966-09-20 / 223. szám
4 NŐG R A D 1966 szeptember 20. kedd Riadó. 1966 Kopogtatás Torontóból Most minden feltételezett. A riadó csakúgy, mint az atomrobbanás, vagy a sebesülés. Mindenki a legnagyobb komolysággal végzi munkáját. Parancsnokok, beosztottak műszakiak és vegyvédel- misek, szóval mindenki, aki ezen a vasárnapon részt vesz a polgári védelem salgótarjáni gyakorlatán, több százan férfiak és nők, hazai és külföldi vendégek. Már szombaton is nagy vol t a sürgés-forgás a városban és a környékén; Somoskőújfaluban, Salgóbányán. Feltételezett volt, hogy az ellenség megtámadja a várost. A polgári védelem parancsnoksága azonnal megtette a szükséges intézkedést. A megyei kórház kitelepült a somoskő- ujfalui iskolába. Kétszáz beteg fogadására alkalmas kórházat rendeztek be. De ha a szükség kívánja, négyszázat is fogadhatnak. A salgóbá- nyai KISZ-iskola is más rendeltetést kapott. Kórházi ágyak kerültek ide is. A parancsnokság elfoglalta helyét a városi harcállásponton. Itt, a föld alatt, szinte egy szobában ver Salgótarján szíve. Ide fut össze minden innét hangzanak el a parancsok, az utasítások... A feltételezés reális volt. Reggel hat órakor riadót rendeltek el a városban. Motoros tűzoltóautók, tehergépkocsik, dózerok, dömperek és más járművek foglalták el az előre kijelölt helyet. Vöröskeresztes aktívák — több mint négyszázan indultak a megadott helyre. A segítség megérkezett Nagybátonyból is. Lelkes, fáradtságot nem ismerő asszonyok — mentőládákkal és más szerszámokkal érkeztek. Alig múlott el hat óra, amikor helikopter körözött Salgótarján fölött. Már elvégezte munkájának egy részét, a felderítést. A támadás tehát bekövetkezett. Salgóbányát, a telepet érte az atomtámadás. A lakott részt nem lehet megközelíteni. Ég minden a környéken, teljes gyűrűben. Ott bent pedig — romok alatt és óvóhelyeken a szabadban emberek vannak. Emberek, akik élnek, akik mentése most a legfontosabb. Ezt jelentette a helikoptert vezető tisztóriási dübörgés jelezte, hogy perceken belül megkezdődött a mentési munka. A tűzoltó kocsik habfecsekendő- vel utat nyitottak a tűzön. Gázálarcos motorosok „húztak át a füstcsóván — műszerrel közelítik meg a területet: nincs e sugárszennyeződés. De megindulnak a műszakiak is. Dóserok, dömperek, darus-kocsi. Nem késnek az egészségügyi szolgálat emberei sem. A városi harcállásponton már tudják mi a helyzet. Rádión jelentették, s a mentési munkákra így kerül sor. Mindenre ügyelnek. Minden perc számít. Emberéletről van szó. Hangyaboly Salgóbánya. Beszakadt az egyik óvóhely. Gázálarcba, gumiruhába öltözött egészségügyiek és műszakiak dolgoznak. Bontják az óvóhelyet, hordják a sebesülteket. A sátorban mindenkit megvizsgálnak. Az egyik közülük súlyos beteg, azonnali műtétre van szükség. Dolgozik a rádiós, s csak percek telnek el, a harcálláspont intézkedik. Helikopter érkezik a betegért... A Somoskőújfalui futball- pályán már ott áll a mentőautó. A helikopter csak egy kört ír le, s máris a földön van. A beteg a mentőautóeltakarításával, nincs sugárszennyezettség. .. Délután egy óra volt, mire elhangzott a parancs; a riadót lefújták. Fáradtak lettek az emberek. Sokan közülük órákat töltötték gázálarcban. És az idegfeMindnyájan ismerünk nevetséges, vagy éppen bosz- szantó történeteket, az indokolatlan szerénytelenség és sznobizmus visszatetsző példáit, a nyugat-európai, s a tengerentúli országokból pár év után hazalátogató magyarokról. Magyarokról, akiknek semmi sem megfelelő, ami magyar! Eszembe jut róluk az az amerikai egyetemista lány, akivel egy római ifjúsági találkozón beszélgettem. — Nálatok, ugye, szocializmus van? — kérdezte. — Igen — válaszoltam. — Mondd csak, milyen az a szocializmus? — faggatott tovább. Próbáltam megmagyarázni neki. Figyelmesen hallgatott, aztán megjegyezte; — De hiszen az egészen jó lehet... nektek. _ ? — Mert ti szegények vagytok. Igen, e nyúlfarknyi párbeszéd mosolyog tató. És hazug! Egy politikailag közismerten tájékozatlan átlagamerikainak azonban mégcsak megbocsátja az ember. Hogyan vélekedhetünk azonban az olyanról, aki élvezve az itthoni „szegény rokon” által nyújtott vendéglátást, ango- labb akar lenni az angolnál, s bár még Bécsben is mindennek az ára iránt árdekődött hosszasan, a budapesti szállodában nem kérdezi a lakosztály árát, hiszen azt úgyis az itthoniak fizetik „vacak” forintban. .. Az én történetem más. Kanadából, Torontóból kopogtattak be hozzám a minap. A salgótarjáni születésű, 1956-ban Kanadába disszidált Kasza-Marton Lajos ajánlotta fel szerényen közlésre néhány költeményét, Az egyik (Ha arra jártok...) így hangzik; A támadás után megrongálód 3tt a város villámosvezetékc is. A műszakiak a hiba elhárításán fáradoznak ba, onnét pedig a kitelepített kórházba kerül. Nagy a sürgés-forgás az ideiglenes kórházban. Teherautók jönnek és mennek. Hordják a betegeket. A bejárati folyosón a sugárszennyezettséget is kimutató műszerrel vizsgálják a beérkező betegeket S ha minden rendben van, csak akkor vihetik tovább. Egy-egy beteg ruháján kis cédulácska található. „Sugársérülés a koponyán” — és más felírással. Az elsősegélyt nyújtó orvos, vöröskeresztes aktíva, vagy éppen a vegyvédelmi szolgálatos tette a beteg ruhájára. Könnyebb, gyorsabb a gyógyítás. A kórház parancsnoki irodájában elhelyezett táblákról minden leolvasható. Melyik tan-, illetve kórteremben hány ágy van. Hol van a laboratórium, merre található a felvételi iroda. Minden úgy, mintha. .. Az atomtámadás, a riadó Salgótarjánt is érintette. A Polgári Védelem városi Parancsnokának utasítására az egyik gyár azonnal átállt a haditermelésre. Rendkívül rövid idő alatt. Az Arany János utcai részt érte a támadás. Sugárszennyezett lett a terület. A vöröskeresztesek mosták a házak falát, a járdát, hogy megtisztítsák a fertőzéstől. A műszakiak is megkezdték tevékenységüket. A romokat távolították el, hogy megkezdődhessék az emberek mentése. Daru emeli a háztetőt, dóser dönti össze a romos falat. Találat érte a villany- oszlopot is. Veszélyes, köny- nyen eldőlhet. A műszakiak hegesztővel vágják a vasat, megszüntették ezt a veszélyt is... Az utca szélén még a sebesültek feküdnek. Az egészség- ügyiek fáradhatatlanul dolgoznak. Érzik, tudják, hogy emberéletet mentenek, még akkor is, ha most... A harcálláspontra egymás után érkeznek a jelentések. Salgóbányán megszűnt a sugárveszély, százhatvan embert szabadítottak ki a beomlott óvóhely alól. Somoskőújfalun, a szükség-kórházban még tudják fogadni a betegeket, ha kell több százat is... Salgótarjánban végeztek a romok szültség. Mert senki sem gondolt arra, hogy ez „csak” gyakorlat. Komolyan történt minden, úgy mint adott esetben kellene történnie. Minden az emberért. Somogyvári László -------------------- , ■ „ A kéz-alkotta kacskaringóján, ha sétálok, barnakend ős ég alatt, gondoljatok majd a kézre, a jelenre, ami ott él a házak között,, gondoljatok a jövőre, amit karjaitokban hordotok, s ne feledjétek el a létezés parancsát, az alkotás tiszteletét. Csak pillanatra majd nézzétek meg. ami tiétek, a várost, a békét álmodó dombok kékjét, s a csendben majd szeressétek, öleljétek magatokhoz az alvó otthonokat, gyárakat ringató örök szépségünket, Salgótarjánt. Ha arra jártok, az igazi béke partján, kísérjen benneteket az út, s védjen majd az összefogás, járjon előttetek a példa, amely itt nő, itt szépül előttünk, a leendő, változó város.” — Ezt a versemet itthon írtam, a Béke parkban jártam — mondta. — Engemet nagyon meglep minden, ami itthon történik, szinte új város épül, szép művelődési házzal, szállodával, stranddal. Hanglejtésén érződött, hogy sokat beszél angolul. A mondatokat azonban gördülékenyen, szépen fűzte. — Én Kanadában magyar maradtam, s az is maradok. Jelennek meg verseim a Magyarok Világszövetsége Budapesten kiadott lapjában, a Magyar Hírekben, s a torontói magyar ifjúsági lapban. Torontóban körülbelül 22 ezer magyar él. Az „öreg ka- nadások”, a 20-as években kivándoroltak még ápolják a hagyományokat, beszélik a nyelvet, a fiatalabbak nyelv- készsége azonban egyre vékonyodik, elnyeli őket a nagy nyelvi katlan. E generáció egy része — köztük Kasza- Marton Lajos — a Helikon Ifjúsági Szövetség tagja, amely az Észak-Amerikai Magyar Tanárok Munkaközössége támogatásával működik, s amelynek célja a haladó magyar hagyományok, a nyelv ápolása, a magyar fiatalok összefogása. művelése. A Torontói Magyar Ház könyvtárhelyiségében gyűlnek össze, évenként magyar ifjúsági találkozót tartanak. Akik Magyarországon járnak, elmondják élményeiket, tájékozódnak az itthoni eseményekről. Sokat köszönnek Kostya Sándor tanárnak. akit Kasza-Marton Lajos Salgótarjánban is szeretettel emleget. Szívesen beszélt az eredményekről, amelyekre, mint mondotta, ő is büszke, bár messze él e várostól egy idő óta. Most két hónapot tölt Salgótarjánban, szüleinél. — Nős? — Még nem. Menyasszonyom Salgótarjánban él, jövőre házasodunk össze. Lehet, hogy ő jön Kanadába. _ ? — Vagy én jövök haza. Még nem tudom, gondolkodnom kell a dolgon. Ha megengedi, szívesen írnék néha Torontóból az ottani magyar kulturális eseményekről, ha érdekli önöket, s ha önnek személy szerint nem kellemetlen. — Szívesen várjuk híreit. — Köszönöm szépen. Viszontlátásra. Viszontlátásra! Tóth Elemér ß > ß ßß r&i unmumiMmmi 13 Dwight két héttel azután, hogy a frontra került, a második felszállás alkalmával életét vesztette. A gépet lelőtték, a legénységéből senki sem maradt életben. Dwight után nem maradt más, mint egy levéltárca, amelyben Betty fényképét hordta, s 150 dollár zsold, amelyet már íiem tudták kifizetni neki. Mivel Dwightnak semmiféle hozzátartozóját nem lelték, a pénzt bekebelezték a hadsereg pénzügyi szolgálata javára. Betty jelentkezel ugyan a pénzért, mint az el esett katona menyasszonya, de egy nyomtatott céldulán elutasították. Az írták; nem volt Dwight eljegyzett menyasszonya, tehát nem tekinthető hozzátartozónak. A cédula nyomtatásban készült, s ebből arra lehetett következtetni, hogy nem ez volt az egyetlen hasonló eset... Élttől kezdve Betty inni kezdett. Nagyon fájt neki a fiú halála, de talán még értnél is jobban, hogy úgy érezte, a parancsnokság megsértette, amikor nem tekintette őt az elesett katona hozzátartozójának, csak idegennek.... Betty részegségében újra és újra elmesélte tragédiáját. A repülőtisztek röhögtek. Talán akadt olyan is közöttük, akit meggondolkoztatott Dwigt'n és Betty sorsa, de az is szégyellte volna igazi érzelmeit megmutatni. Maga Rowers se nem nevetett, se nem érzett együtt a lánnyal. Valahogyan úgy vélekedett, hogy aki egyszer katonának megy, annak számolnia kel! az ilyesmivel. Minden busi- nessnek megvannak a maga kockázatai. Aki tőzsdézik, nincs bebiztosítva az ellen, hogy kitör a krach. A hűtőszekrény-szerelő vállalat tulajdonosát tönkreteheti egy hűvös nyár. Akinek divatáruháza van, könnyen ráfizethet, ha rosszul vásárolta össze a tavaszi kollekciót, nem számolt előre a divat változásaival. Aki katona, azért kapja a dollárt, otthagyhatja a fogát. Ha nem így lenne, fizetnének 800 dollárt egy kezdő repülőtisztinek? Francis jól érezte magát az iskolán, s igy gyorsan repült el a két év, amíg elérkezett az avatás ünnepe. Kiváló eredménnyel végzett. A csillagos lobogó alatt avatták fel az amerikai légierő hadnagyává. Az ünnepi beszédet Joy ezredes tartotta: — Az elnök megbízott, hogy átadjam nektek személyes jókívánságait! Sok sikert kíván valamennyiötöknek. Azt hiszem, az iskolán eltöltött idő nem volt hiábavaló. Sok jó pilótára van szükségünk, mert az oroszok meg akarják támadni a mi Amerikánkat. Tudjátok, hogy Amerika szabad ország. Megakarjuk őrizni a magánkezdeményezés szabadságát, a sajtó-, a szólás-, és vallásszabadságot. Amint tudjátok, a vörösöknél ezekből semmi nincs. Éppen ezért az amerikai katona, az amerikai repülőtiszt szent hivatása, hogy ezeket a rabságban szenvedő népeket is felszabadítsa, s elvigye hozzájuk a mi rendszerünk ősi vívmányait. Ne felejtsétek el külügyminiszterünk, Mr. John Foster Dulles szavait: „Amerika számára a legnagyobb veszélyt a béke jelenti...” Mi, katonák büszkék vagyunk rá, hogy ezekben a sorsdöntő időkben egy katona, Eisenhower tábornok az állaim elnöke. Az amerikai nép bölcsessége mutatkozott meg abban, hegy meglátva, háborús idők nagy katonákat kívánnak az állam fontos posztjain is, őt választotta elnökünkké. Rowers büszkén feszített az újonnan avatott pilótákkal együtt vadonatúj tiszti egyenruhájában, s alig figyelt az ezredes szónoklatára. Gondolatait saját sorsa foglalkoztatta. Lám, sikerrel győzte le az első akadályt. Megfelelt a vizsgákon biztos lehet a havi 800 dollárjában. Tizenkétszer 800, az 9600. Majdnem tízezer dollár egy esztendőben! Máris többre vitte, mint az apja. És talán még „huszonötezer dolláros ember” is lehet belőle. Szerencse kell az ilyesmihez, meg jó erős könyök. A legjobb, ha az ember lecsatlakozik valamelyik nagyfejűhöz. Kisebb-nagyobb szívességeket tesz neki, s aztán a jutalom nem marad el. Mindenesetre ez a majd tízezer dollár sem kevés. Hiszen a légi támaszpontokon nagyon olcsó az élet. Amerika gondoskodik katonáiról. Az ifjú repülőtiszt hálás volt Amerikának, hogy ezt nyújtja neki. ISszébe sem jutott azon gondolkozni, vajon müyen. irányban halad az Egyesült Államok sorsa? Készen fogadott el mindent, amit kapott Joy frázisait a szólásszabadságról, az Amerikát fenyegető veszélyről szóló hazugságokat. Amikor a páratlanul széles amerikai szabadságról hallott eszébe sem jutott, Hogy McGrathra gondoljon, a második világháború hős repülőjére, akit egy karrierista tanúvallomására „vörösnek” kiáltottak ki és megfosztották állásától, hivatásától. Arra sem gondolt: ha a „rab népek”, olyan nagy vágyakozással várják az amerikai felszabadítókat miként történhetett, hogy a nagy amerikai hadsereg és más nagy országok csapatai nem tudták legyőzni a kis Korea katonáit és a segítségükre siető kínai önkénteseket? Rowers azt sem próbálta magának megmagyarázni, hogy a koreaiak vajon mit akarhattak Amerikától. hiszen nem ők támadjak, s különben is a háború az ő országukban folyt, az ő városaikat pusztította el, az ő népüket, családjukat gyilkolták. És ha Rowers fel Í6 teszi ezeket a kérdéseket, nem könnyen találhatott volna rá választ az akkori Amerikában. McCarthy és hivatala gondosan vigyázott rá. hogy az amerikaiak meg se kísérelhessék megtudni a valóságot. És az egész propagandagépe- zet is harsogta a hazugságokat. Nem telt el egy hét, hogy az újságok első oldalaikon hatalmas betűkkel ne adtak volna hírt valamelyik „vörös kémfőnök” letartóztatásáról. A félelem légkörét uralkodóvá termi — ez volt a cél. Megzavarni az amerikai polgár agyát, hogy ne ismerhesse meg a tényeket, s ne ismerhesse föl a napnál is világosabb igazságot, hanem fogadja el, amit az elnök, a kormány, a szenátus mond. (Folytatása következik)
