Nógrád, 1966. augusztus (22. évfolyam, 181-206. szám)
1966-08-17 / 194. szám
4 NÖGR Ät5 1966 augusztus 17. szerda Uraktól, vadaktól félők «Hol mostan áll falum, régen vadak jártak, Posvány nádasokban bús jobbágyok háltak, Bujdostak szegények, uraktól, vadaktól, Féltek lépten, nyomon farkas ordasoktól.” (Kotrocó bozsik Lőrinc: Krónika) Uraktól. vadaktól, farkas ordasoktól fölöknek jó szállása, édes otthona most a község, Nádújfalu. AM "keresi a krónikás Kotrocó bozsik Lőrincet, megtalálja a termelőszövetkezet magtárában. Most van a betakarítás, gyűlik a mag, leendő puha kenyerünk. Barna búzából, egyéb gabonából jószagú halmok — a közös gazdálkodás megannyi szép jele — púposodnak a tsz-magtárban. A tsz-magtárosnak ilyenkor nincsen pillanatnyi ideje, lefoglalja a munka. Másfél éven át szabadidejében másféle tevékenységet is folytatott, nem gabonát, hiteles adatokat gyűjtögetett a község történetére vonatkozóan. Pedig, amikor felvetette egyik, vagy másik háznál jövetele célját, sokszor megmosolyogták. Ebben a mosolyban gúnyt, néha talán megvetést is érzett De ezt megértette, mert hiszen maga is ötven év körüli palóc ember lévén ismeri azt az embertípust, aki megveti a számára haszontalan dologgal foglalkozót. Kotrocó bozsik Lőrinc nem vette zokon a megjegyzéseket, gyűjtögetett, jegyezgetett, végül összeállt a mű: Nádújfalu krónikája. Nem haszontalan munka, pár évtized múltán a néprajz-, a történelemtudomány nem nélkülözheti. Környezet-, honismeret nélkül hazaszeretetünk sem lehet teljes. Kotrocó bozsik Lőrinc személyes élményeinek egy része már ma történelem. „Tizenegy éves suhanc lehettem, emlékszem rá nagyon jól, amikor az első rádiók megjelentek községünkben az 1920- as évek közepén. Első rádiója a faluban Csiffáry Ágoston kántortanftónak volt, természetesen még nem hangszóros, hanem kristálydetektoros. Minekünk gyerekeknek nagy élmény volt az, amikor, ha fát vágtunk neki, behívott a szobába és fülünkre tette a hallgatót, nem győztünk rajta csodálkozni. Sokan boszorkányságnak tartottuk.” Ma 287 rádió van a községben s felkapott árucikk a televízió, amelyből körülbelül 70 készülék ernyőjén kezd vibrálni estelente a kép. Mi jutott még a boszorkányságon kívül az uraktól, vadaktól fölöknek? A földönfutás. „A 20-as években egymás után adták el az emberek ingó- és ingatlan vagyonukat csak azért, hogy a szükséges pénzt a kiutazáshoz megteremtsék. Sok család került ebből kifolyólag nagy adósságokba. Így menekültek innen az emberek. Volt közöttük egy-kettő, aki kalandvágyból ment Amerikába. Egyben megegyeztek, valamennyien a jobb jövő reményében hagyták el hazájukat. Legtöbbje itthagyta családját azzal a tudattal. hogy pár évet ledolgozván Amerikában, illetve Kanadában, majd degeszre tömött erszénnyel tér vissza. Ez csak rózsaszín álom maradt, legtöbbjük, sajnos nem tért haza a messzi tengerentúli földekről. Élnek-e, halnak-e? Nádújfaluból 33-an mentek el, közülük hazajöttek 15-en. Vannak kint olyanok, akiknek hogy úgy mondjam, talán sikerült az élet. ezek, mondhatnám, a szerencsésebb sorsúak. Ők kivitték itthon hagyott családjukat is. De ilyen csak négy volt. Hol van a többi, a nagyobb hányada a kivándorolt községbelieknek? Erre már hiába keresünk választ. Sokan már nem is élnek, de ha élnek is még, elaggott, elöregedett nagyrészük. Sajnos, legtöbbjük többé nem fogja meglátni a drága szülőföldet.” Gyűlik a magtárba a közös gazdaság közös kincse, a fényes gabona. A tsz-magtáros, a krónika-szerző Kotrocó bozsik Lőrinc kedvtelve morzsol- gatja ujjai között. „Bégente hallottam édesapámtól, hogy vetés kezdetén, s más egyéb alkalmakkor, ha elindult otthonról valahová, megemelte a kalapját, s azt mondta: Jézusom. segíts. Olyasmiről is hallottam, hogy búza vetésénél az első marékkai behúnyt szemmel a vállán hátra vetette azért, hogy úgy lássanak a tolvajok is az elszórt, elvetett búzából, mint amennyit ő látott belőle akkor, amikor háta mögé szórta. De sok eset volt rá, hogy a búza egy-egy földdarabon télen kifagyott. Az ilyen földet tavasszal fel kellett szántani. Sokszor hallottam édesapámtól azt is, ha aratás felé a határban dolgoztunk, és a búza között apró Ms kehely forma tölcsérkék voltak a földön, hogy azok a mélyedések Isten táskái. Ha a kehely tele volt apró. fekete színű maggal, akkor apám szerint jó termést várhattunk. De ha csak kevés volt a tölcsérekben, akkor bizony nem igen számíthatott jóra a gazda.” Kotrocó bozsik Lőrinc sok ilyen üres tölcsérre emlékezik a magtárban. A krónikát gondosan becsomagolva nemrég küldte be a salgótarjáni múzeumba, hogy tanulmányozzák. Erről szívesen beszél mindenkinek a faluban, akit érdekel a szűkebb haza múltja, hogy érthetőbb, értékelhetőbb legyen a jelen, biztatotóbb a jövő. Reméljük, Kotrocó a ma krónikáját is papírra veti majd! Ha a messzi Amerikában is olvashatnák Kotrocó bozsik Lőrinc honfitársuk szálkás betűkkel írt krónikáját a sok évtizeddel ezelőtt Nádújfaluból menekült uraktól, vadaktól félők! Elképzelhető-e számukra, hogy nem kell félni már itthon régóta senkinek, semmiféle farkas ordasoktól? Miről gondolkodnak ilyenkor, betakarítás tájékán, hajdanvolt nádújfaluiak? Tóth Elemér 9 Némi várakozás után megszólalt a vonal végén egy hang: — Tessék... Campbell... Blake jó hangosan, hogy a közelben ólálkodó japánok is hallják, felkiáltott: — Jimmie? Ö, vén medve, de rég láttalak! ... Persze, én vagyok ... A1... Itt jártam ... Gondoltam, megkereslek ... Hallottam, hogy a Pennsylvania itt tartózkodik... — Honnan tudod te, hogy mi itt vagyunk? — Hát a hajón hallottam, amin jöttem ... Nincs itt titok ... — Mit keresel Honoluluban? — Üzleti ügyek, öreg Jimmie. No, mikor találkozunk? — Este hétkor lejár a szoii latom, elmegyek hozzád ... ? — Persze, hogy jó! Nyolcra várlak. Ideérsz addig? — Feltétlenül. — Várlak, Jimmie, helló ... Blake letette a telefont, és kutatni kezdett a szobájában, s a telefonasztalka közelében találta meg, amit keresett: egy kis mikrofont. De nem nyúlt hozzá. Dicsérte az eszét, bár világos volt előtte, hogy a japánok felkészülnek a találkozóra ... S most, mintha örült volna egy kissé a feladatnak ... Eszébe sem jutott, hogy könnyen halállal is végződhet ez a kaland. Már a hajón történt jelenet visszaadta a bizalmát, s kezdett hinni benne, hogy az ONI mindenben segít neki... Leszaladt vacsorázni, aztán vissza a szobájába. Elérkezett Campbell látogatásának az ideje. Kopogtattak, majd kivágódott az ajtó, és nagy zajjal berontott a tengerész-kapitány. Körülbelül olyan külsővel, amilyennek Blake elképzelte magában, a sajátmaga által kitalált régi cimborát. — Helló, öreg A!... Hű, de megöregedtél!... Menj csak néhány lépést, hadd nézzem a járásodról, meg tudnál-e még maradni a fedélzeten? Blake, mint egy jó színész, rögtönzött. Jól hátba vágta az ál-Campbellt, aztán megropogtatta a csontjait, a kapitány felszisszent az egykori „robotember” szorításától. — Hát, Jimmie, mégis látlak? — mondta jó hangosan, majd Campbellt a mikrofon közelébe vezette, s szótlanul rámutatott. Aztán kissé eltávolodva onnan, és Blake lehalkított hangon, mint amikor valami igen titkos dolgot beszélnek meg, ajánlatot tett Campbellnek: — Tudod, miért jöttem, öreg cimbora? — Ha megmondod ... — Hogy állsz pénz dolgában? — Hát tudod, hogy abból mindig kevés, még a sok is... A karancskesziek félmilliója Ha nem látom, talán tamás- kodnék, de Tarjám László, a karancskeszi tanács elnöke megmutatta: mit építettek egy év alatt. A Széchenyi utcát 1025 méter hosszan kikövezik. Másutt is megteszik ezt a megyében, de a karancskesziek lelkesedésben és társadalmi munkában példát mutattak. A kezdet elég sablonos. A községi tanács elnöke értesítést kapott a múlt év utolsó napjaiban, hogy átutalnak százezer forintot ha gyorsan és a falu fejlesztése érdekében el tudja költeni. — Elfogadtam a pénzt a megyétől — mondja — és a százezer forintot azonnal to- vábbítotam a termelőszövetkezetnek. Követ vásároltunk tőlük az útépítéshez. A szövetkezetnek is jól jött ekkora összeg éppen a zárszámadás előtt. Pénz volt, a követ is megrendelték, most már csak munkáskezekre lett volna szükség. Az elnök és a titkár házról házra jártak, és szervezték a társadalmi munkát. — Megyünk! Hanem úgy se lesz abból az útépítésből semmi.;. Így vélekedtek a faluban több helyen is, mert 1932 óta nem épült út Karancskeszi- ben. Csak akkor kezdtek bizakodni, amikor a lapujtői termelőszövetkezet kőbányájából megindult a kőszállítás. A termelőszövetkezet naponta két vontatót is küldött a szállításhoz, a falubeliek pedig segítettek a rakodásnál és terítették a zúzalékot, készítették a hat méter széles út koronáját — Egyszerre megjött a kedvük. Látta volna, hogy öreg és fiatal miként dolgozott. — Később, a tanácsházán fényképeket is mutatott a társadalmi munkáról. A Széchenv utca építésének minden mozzanatát megörökítették, mert ilyesmi még nem volt a faluban. Nemcsak az utca lakói dolgoztak itt, hanem a fa lu másik végéből is jöttek, elsősorban kiszesek és az MHS szervezet tagjai. Ma ott tartanak, hogy 1100 /köbméter követ elterítettek. Úthenger dolgozik már az utcában és hamarosan bitumenes borítást kap. Pormentes lesz a Széchenyi utca. A társadalmi munka értéke, ha jól értettem félmillió forint. —Most még csak 375 ezer forintnál tartunk. Egy lakosra számítva 165 forint, és még az idén szeretnénk elérni a kétszáz forintot. Így a karancskesziek egy év alatt — társadalmi összefogással — félmillió forintot adnak az útépítéshez. Számoljunk csak! Egy kilométer útszakasz megépítése kereken egymillió forintba kerül. Ka- rancskesziben ugyanekkora szakaszt a feléért megvalósi • tanak, mert a lakosság nem restellte megfogni a lapátot és az ásót. Az elnök joggal büszke falujára. — Van már vegyes ktsz-ünk. termelőszövetkezetünk, állami gazdaságunk és gépjavító állomásunk, kultúrotthon nagy parkkal, cukrászda és három üzlet. Nem is tudom valamennyit sorba szedni. Akkor hát én sorolom tovább: — Megépítették az autóbusz fordulót, és körülötte a virágágyásokat, a sétányt... — Látja ebben sok társadalmi munka fekszik. Folytatom: korszerű villanyvilágítás van a faluban, járda és vízvezeték is. — Csak vezeték — mondja az elnök — mert egyelőre nem alakult meg a faluban a vízmű-társulás. Az Ipoly és Salgótarján közötti vízvezeték viszont a falunkon halad át és megígérték, hogy idővel erről a vezetékről kap majd vizet Karancskeszi. Terítették a követ a Széchenyi utcában De azért van egy kis pénzem ... Kölcsönt akarsz? — Á, most nem... Most jól állok... Én akarok neked pénzt szerezni... Ugye, régóta ismerjük egymást, jó cimbora vagy? — Az vágyók, A1 tudod ... Mit akarsz ezzel? — ígérd meg, hogy amit most mondok, azt akkor sem fogod elárulni, ha nemet mondasz? — Attól függ, miiről van szó... — Add a kezed, hogy akkor sem árulsz el... így ni! Nézd, Jimmie, én egy jó kis vállalkozást tudnék alapítani, egész életemben gondtalanul élhetnék, ha most te segítenél nekem... És semmiség az egész, sohasem fognak rájönni... Campbell jó hangosan, dobbantva is a lábával, felugrott a székről: — Miii? Csak nem akarsz kirabolni valakit?! — Ugyan, hová gondolsz, Jimmie ... Tudod, hogy én még akkor sem csináltam ilyet, amikor teljesen meg vodtam kopasztva... Bevágott a világkiállításon az a meztelen fényképezés, amiről írtam neked, az hozott egy kis pénzt a konyhára, de azért kezdő tőkének kevés egy jobbfajta vállalkozáshoz... — No, nyögd ki már, mit akarsz!... — Mondj el egy-két dolgát nekem... Mikor indultok a Pennsylvárnával? És hová? — Micsoda?! Hát erről van szó?! Ai, öreg AL, te komolyan gondolod ezt? — Jimmie... Itt mindjárt átadnék neked ezer dollárt... Aztán minden esetben kaphatnál további ezret... Jól gondold meg, Jimmie, nem kis pénz!... — Dehát kiknek kellene ez? ... Nem, ezt nem lehet! — A megbízóimat nem mondhatom meg... — Jó, ne is folytasd tovább ... Megígértem, hogy nem adlak föl, de az ügy nem érdekel... Viszont szé- gyelhetnéd ... — Ne bolondozz már, Jimmie! Gondolkodj egy kicsit! Apróság az egész, amit kérdezni akarok... Még vagy egy fél óra hosz- száig tanakodtak, Campbell hangján egyre inkább érezni lehetett, hogy csökken a döbbeneté, de sehogy sem akart kötélnek állni. Kicsit megvető hangon mondta: —Nincs mit tárgyalnunk, öreg Al... Megyek... — Jimmie! Legalább gondolkodj rajta... — Majd gondolkodom... És az ál-Campbell kirohant a szobából. — Jimmie! — kiáltott utána Blake. — Holnap este ugyanitt... (Folytatása következik) A százezer forintot tavaly decemberben jó helyre adta a megyei tanács. A karancskesziek az ötszörösét teszik hozzá társaralmi munkával, így épül a Széchenyi utca, és így lesz köves nemsokára a Petőfi út is.;. G. B. Pécs—Baranyai Játékfilmíesztivál Pécsett A Pécs—Baranyai Játékfilmszemle tavalyi sikere és tapasztalatai alapján rendezik meg a társszervekkel együtt szeptember 26-tól október 1-ig a magyar játékfilmek 1966. évi fesztiválját Pécsett. A játékfilmeknek e reprezentatív seregszemléjére a magyar filmélet neves szak - embereit, művészeit, továbbá külföldi megfigyelőket is várnak. Ugyanekkor a fesztivál nemcsak a filmszakma tanácskozásának, hanem a közönség és a filmalkotók találkozásának, hasznos tapasztalatcseréjének szintén kitűnő alkalmat teremt, s egyben értékeli legújabb filmjeinket. A Pécs— Baranyai Játékfilmfesztiválra Nógrád megyéből, illetve Salgótarjánból is többen utaznak kulturális életűnk munkásai közül.