Nógrád, 1966. augusztus (22. évfolyam, 181-206. szám)
1966-08-14 / 192. szám
WOGW AD 1968. augusztus 14. vasárnap a Jánossy Ferenc: Hollókői részlet POLNER ZOLTÁN Este A terek homlokáról lehervad az alkony s a városokat kiigénylik a költők, hogy elmondhassák nyugdíjas élményeiket az utókornak. Szobrokról és utcanévtáblákról álmodoznak, amiket felavat majd a hízelgő tisztelet. Állok a mezőkre táruló tanyák nyikorgó, szűk ajtóiban s azon veszem észre magam, hogy a szikes földek sóhaját idézgetem. hol súlyos magú búza nem kalászoi csak a víz és a csontkemény elfajzott, vad televény fehérük ki az éjszakából. Hevenyészett szavaimra gondolok amik mögött nem vert a szív csak alakoskodó, szelíd békesség védett, nyugtatott, hogy ne kiáltsak. Mint a terméketlen szik vagy a zajos hírnévre vágyók magánya úgy nehezedik most rám a torz nyugalom, az alázatos. Tudom nem érdem, e szólni kell már a sürgető idő porondján, hogy többé ne fonódjon rám a szemfényvesztők ügyes láza! Állok az összeseregletl jegenyék között. A csillagok fényes talpfáin szélsebesen elcsattog az éj s előtűnnek a hajnali tájak, ahol zöld erdőben, zöld mezőben sétálgat a nap. w*t***«t**««******t**«»«W*** SERFÖZÖ SIMON Életem Már akkoriban megríkatott engem otthon a hold, midőn még akkora voltam, mint a csősz botja, s jércékkel topogtam együtt a küszöbön, a tehenek szájából nyálat húztam egész a kertkapuig, aztán megszöktem, a tanyaablak, — melyen át kilopóztam — tán még el tudná mondani, és megríkatott a város is, fülem húzta, már nem engedett játszani, összebarangoltam a fél-országot, éltem gondban, örömben, s a létezésre rádöbbentem, hogy föld van alattam, nap, csillag fölöttem, értelemmel, szerelemmel kötődöm ide, s több ez már, mint a tűnődések ideje, amely vaktában küldözgetett a szelekbe, mindegy volt merre visz a vonat, s még semmi sem sürgetett. Tabák András reggel még ferde sugarakban táncol a napsugár. A tető felett nedves orrú szél kerget fürge viny- nyogással egy porgomolyagot Csendes a ház. Majzikné, a házmester, fogja a seprőt, Kijön az ajtó elé. Reggel már söpörgetett a portája előtt, de szereti a tisztaságot meg az asszonyok reggeli pletykáit Ma azonban teremtett lélek sincs a folyosókon. Szombat van, sietni kell a főzéssel. Korán jönnek a férfiak a munkából. A konyhákból könnyű szagok szállnak. Majzikné megkerüli a virágágyat, elindul körbe az udvaron. Terebélyesen elvonul az ablakok alatt, és sorra beléjük szagol. Néha megtorpan, a homlokát ráncolja; nem akarja összekeverni a szagokat. Gárdosné, például, az orvos felesége, serpenyős húst süt, amit nem szabad össze zagyválni a Bokáék ablakából szálló lencseillattal. Bokáéknál gyakori a lencse és gyakori a perpatvar. Talán épp a lencse miatt Boka nem szereti a lencsét. Ha szöges bakancsával végig dübörög a folyosókon, Majzikné már fogja is a seprőt, ballag fel az emeletre. Oda settenkedik az ablakhoz, úgy tesz, mintha szorgalmasan söprögetne, holott csupa fül, minden neszre felfigyel, minden szófoszlányt elcsíp. Néha még leske- lődni se kell, csak kiáll az udvarra és a porolónak dőlve hallgatja a Boka ordítását. Olykor belefárad, elfullad a hangja, és az asszony szüppö- gését is hallani. Majzikné borzasztóan sajnálja. Ha csöpp sütnivalója lenne, rég otthagyta volna az urát Majzikné megkerüli az udvart visszaérkezik az ajtaja elé. Nagy sóhajtással már be is fordulna rajta, amikor jön a köszörűs. Cigány. Szép szál ember, gyűrött arcú, korom szemű. Karján csomósán feltűrve az ingujj. Zöldre pin- gált köszörűstaligát himbál maga előtt, zöld a fején a zsi- nóros kis kalap is. Illendően oda bókol a házmesternének, a kalapját is megemeli. Puha talpon járva gurítja be a kocsit az udvarra. — Köszörűs! Itt a köszörű- ű-űs!..i Majzikné fellép a küszöbre, sután lóg kezében a seprő. Micsoda köszörűs! Ez megint valami új dolog. Majzikné falIlyenkor Teraánazky J. Jenő Aranyfüst Az ember nem beszél egészen különös és fura kis fájdalmakról, csalódásokról, lesújtottságokról. amik olyanok, mint a finom füst, a verőfényes kék égre szálló an, de ha orrod éri szaga, fanyar lesz az és keserű. Kölyökkaromban egy képes újságban láttam egy képet. Nagyszerű volt, kacagtató és amellett titokzatos. Távoli különös világ figuráit mutogatta. Egy ravasz majmot ábrázolt: az oroszlánt becsapja, a krokodilussal együtt és a háttérben egy néger adott példát a pukkadozásra. Valahol gyermekvendégségen láttam ezt a képet és ha eszembe jutott, sírhatnékom támadt, hogy nem az enyém, s nem falhatom szemeimmel naponta. Tévedés, hogy ez aztán a hátulgombolós idővel el is kavargóit rólam. Nagy fiú voltam és tmlahányszor hasonló képet láttam, visszatért ez a vágy. Frissen, követeiden jött, mint annak idején és áttörte az évek kiábrándultságát, valami olyan formában, hogy nem a szemem pillantása érett azóta, hanem ezek az új képek közönségesek, amahoz a régihez a titokzatoshoz, az egyetlenhez mérve. Egyszer, később, egy könyvesboltban jártam. Várakozva egy bekötött képes újságot ütöttem fel unalomból. Nini! Egy pillanatra sóvár, édes öröm kergetődött át szívemen. Az újságban ott állt a kép előttem. Gyerekszívem vágya. De csak egy pillanat volt. A következő valami kaján, gálád kézzel, mint valami gonosz varázsló, elhúzott szemeim előtt. Ott volt a kép. De közönségesen, silányul, amin tízszer lapozok át. Mert az volt. a régi, az igazi, az egye i len. És azóta már csak a düh és keserűség emléke van meg, amit a boltból hoztam ki magammal. A fürge, boldog óhaj a kép után, eltűnt, mögéje kallódott. No, meg ezek szavak maradtak, mint valami mindennapos epitáfium, egy kedves, tIhunyt fura érzésmanócska sírján. Ez az egyik. A másik egy dalról szól. Azt sem tudom róla, miféle szerzet pontosan. Műdal, operett, vagy opera részlet. Egynéhány ütem mindössze. Nem tudom csak a kezdetét. Sőt ez sem volt birtokomban. Akkor jött, mikor akart s távozott épp így nyomtalan. Valósággal bújósdit játszott velem. Szeszélyes volt, megkínzott, megjáratott. Sohasem tudtam hol és mikor jelenik meg. Mindennapos, józan emberforgatagban, hímes hajnali fetrengések alatt, esti sétán. Egyszer csak fülemben volt és ajkamon volt. Trallallara! Füttyre idomította a számat, és tündérkézzel csapott szét bensőmben. Drága szomorúság, vágy sírt fel. Újra láttam és szerettem egy kedves arcot. Űjra éreztem, hogy ha felé mennék, mert hívna, a dolgok, emberek, árnyékok, amiket hárítanom sem kell magam előtt, átgázolok rajta. Húsz évem kiáltott vissza értem, kacagóan, zokogóan, vadócosan... néhány hangra, egy feledt taktusra fűzve. De ahogy érkezett, úgy illant el megint. Idézni szerettem volna mindig, mikor akarom. Képtelen voltam megjegyezni. Próbáltam belehelyezni a hangjait ismert nótába, hogy vele együtt eszembe jusson. Ez sem sikerült. Megugrott, elbújt előlem. Így hordtam csak magamban, mint valami csélcsap nőcskét, aki az enyém is, nem is. Valahová meghívtak. A háznál egy zenélő óra volt. Mikor megszólaltak, kis híja, hogy karomba nem kaptam és szerelmet nem vallottam a háziasszony anyjának tisztes hatvan évével, aki mellett véletlen ültem. Az óra az én dalomba kezdett, s ha annak a gyönyörét mondhatnám el, amint a régfeledt folytatását és a végét is hallhattam a szökevény melódiámnak. Nem sejtik már mi történt? Egy ostobasággal több, amit sohasem bocsátók meg magamnak. Újra és újra eljátszattam a dalt elejétől végig, addig, amíg úgy meg nem tanultam, hogy bármikor fütyülni kezdhessem. Akkor egész nap és másnap is fütyültem, és e pillanatban is belekezdhetek. De ez, amit most fütyülök, egy selejtes melódiácska, amit tucatonként termelnek évente és semmi más. Az emléket, a zokogást és epedést, a húsz évet, nem hozza többé. Átkozott, bárgyú, zenélőmasinája. f •• •• rr koszorús hoz támasztja a seprőt és nagy buzgalommal igyekszik néhány rokonszenves vonást fölfedezni a köszörűs képén. Mert náluk aztán garmadával akadna munka. Az ura már hetek óta eszi a lelkét, hogy teli az eszeájg életlen holmival. De hátha kereket old a sok késsel? Nem strázsálhat- ja el mellette a napot A köszörűs megtörli a homlokát, másodszor is elordítja magát. A folyosóra kiugrik egy gyerek, kinyújtja a nyelvét. Öklét rázná feléje, csakhogy mellette ott a házmes- terné. Ki tudja, talán még ebből is civakodás adódnék. Az emeleten elöszállingózik néhány asszony, összeverődnek Gárdosné lakása előtt, tanakodnak. Mindegyiknél lapul a sublótban csorba kés, életlen olló, de ilyennek adni? Már csak Gárdosné miatt se. Nem szereti őket. Azt mondja, \a- valy a piacon ellopták az erszényét. köténye van, szemüvegét törölgeti. — No hiszen! — szól szájbiggyesztve. — Erre se bíznék munkát. És az asszonyokra néz. Azok bólogatnak, bár szemük szaporán forgolódik az udvaron. Lehet ugyan a sarki boltban is köszörültetni, de ott napokig elkoslatnak rajta. Késre meg szükség van, azt már igazán szégyen a szomszédasz- szonytól kérni. A köszörűs még egyet, utoljára, kiált, aztán szedi sátorfáját, baktatna kifelé. Akitor a földszinten nyílik egy ajtó, kiszól Szabóné. — Várjon! És odaad egy ollót meg egy kést. A köszörűs megnyálazza az ujját, szakértelemmel végighúzza a kés élén. Majd megpörgeti a masinát, a kő felett felszikrázik az acél. Közben fölveti a tekintetét az emeletre. Az asszonyok izeg- nek-mozognak. Mégiscsak le kéne vinni azokat a késeket! Gárdosné nem szól. Fölteszi pápaszemét és gúnyos mosoly- lyal bemegy a lakásba. Az asszonyok egymásra pillantanak, behúzott nyakkal hallgatnak. Így is, itt van ni .. s máris megsértődött! Igaza van, de ha egyszer a késeket meg kell fenni... A kis Sipőczné azt tanácsolja, vigyék csak te a késeket, de tartsák szemmel a köszörűst. Felváltva. Tíz percet mindnyájan kiszakíthatnak a főzésből. Jó ötlet, tetszik. Sipőczné megy le először, egész csokor kés csillog a kezében. Átadja a köszörűsnek. Az kezicsókolommal köszön. Sipőczné a porolónak dűl, vizsla szemmel méregeti a férfit. De az rá se hederít, hosszúkat fütyülgetve végzi a munkáját. Göcsörtös utjai közt süvít a kés. Sipőczné unja meg előbb a hallgatást — Soká készül el vele? — kérdezi, mert nem az a fajta, aüd sokáig állja szó nélkül. — Pár perc, kezicsókolom ... A köszörűs ujja közé csípi a kést, a világosság felé tartja. Szikrázik a kés lapja, gyöngyös fonálban fut róla a fény. Hunyorgó szemmel vizs- gálgatja, majd megfordul. Éppen Majzikné csoszog ki mogorván a konyhájából. — Itt van, no! Vegye el ezt is... Patyolatfehér mintha rájönne a köhögés, pedig a nevetését nyomja el. Kisvártatva megérkezik a váltás. Bokáné siet le az emeletről. Éppen a rántást kapta le a gázról, kezén még csillog a zsír, útközben törülgeti a kötényébe, Sipőczné felléleg- zik, cinkos tekintetet vet rá és bandukol fel a lépcsőn. Bokáné is a porolóhoz megy, ő is neki támaszkodik. A köszörűs már érti a dolgot. Nyel egyet, az asszonyra pillant, aztán rajta is marad a tekintete. Jóformájú asszony. Gömbölyű a karja, párás a szeme. A köszörűs kidugott nyelvvel szorgoskodik, de olykor felpillant, fekete szeme végigsuhan az asszonyon. Bokáné látja ezt és zavarba jön. Ez a fajankó még azt hisz!, hogy miatta ácsorog itt, mikor száz dolga is akadna! Bolondság ez az őrködés! Csak a napot lopja az ember, ösz- szekapja vállán a kendőt, a mellére húzza, a kapu felé tekintget. Nem fordul a köszörűs felé, azért se néz rá, de érzi, hogy az egyre többet pislog feléje és egyre kevesebbet törődik a késeivel Bosszús, de valami jóleső-fé- lét is érez. Nevetséges volna, ha rászólna. Senkinek se tilthatja meg, hogy nézze. Ez is csak olyan ember, mint a többi. A köszörűs leveszi a kerékről a kést, az ujjai közt forgatja. — Kibomlott a cipője — szól csendesen. Bokáné elpirul, először azt se tudja, mit tegyen. Lesimítja a szoknyáját, a férfire pillant. — Köszönöm — mondja ő is csendesen. Leguggol, bizonytalan ujjal befűzi. A köszörűs még a kereket is megállítja. Tágra nyílt szemmel csodálja a lehajló asszonyt. A fehér lábszárát nézi, nem tudja elszakítani róla a tekintetét. Elmosolyodik a bajsza alatt, talán gondol is valamire. Aztán meg- lóbálja a kést, csillámló tűz- kört húz vele a levegőben, és ismét a pedálra tapos. Fürgén pattogtatja tovább. Később a kövér Vértesné ereszkedik le a lépcsőn. Bokáné félszegen a köszörűsre mosolyog, elsiet. Az megint félbehagyja a köszörülést, lopva utánanéz, a lépcsőig kiséri a szemével. Csak azután fordul mogorván Vértesnéhez. — A két fanyelű a magáé? ___________ bólint, szuszs zánt is hozzá egyet, de szólni nem szól. Hasához szorítja a darálót, kávét őröl. Orra hegyére tűz a napsugár. A köszörűs délre végez a munkával. Körülhordja a házban a késeket, összeszedi a pénzt. Bokáné ajtaja előtt sokáig időzik. Az asszony kapkodva kotorászik a táskájában, egyesével pengeti a markába a forintosokat. Az asz- szonyok közben fejben összeadnak, kivonnak, nehogy becsapja őket a köszörűs, ö is számol, dünnyög magában Zsebre vágja a pénzeket, majd meggondolja magát, öt forintot kivesz, a tenyerén tartja. — Többet adott — mondja Bokánénak. — Maga öt forinttal többet adott. Nem szól egyebet. Nekirugaszkodik a kocsinak, nagy csattogással a kapu felé lódítja. Neki is kezicsókolommal már kerekebb Az asszonyok meg egy tolyosun ácsorogkoszön, de már kerekebb darabig a kedvvel és a szemében is búj- nak. Bokáné marad kinn leg- kál valami huncut fény. Győr- tovább. A forintosokat szoron- san elíödi a száját. Ügy tesz, gatja a kezében.
