Nógrád, 1966. augusztus (22. évfolyam, 181-206. szám)
1966-08-07 / 186. szám
1963. augusztus 7. vasárnap N 0 n r \ D o JOB3ÄGY KAROLY: A hajnal Fekete István JANCSI Szegény, még kissé fázva didereg Babusgatom őt dúdolva nagyon. Olyan, akár egy árva kisgyerek, csak tántorog az utcasarkokon; még nem tudja, hogy jöjjön? — menjen-e? .. .ha nem félne, hát rína egy kicsit, Kiles ingéből melle, köldöke és látni sovány, nyeszlett vállait. Én láttam őt, amikor született; a terhes éjjel méhe meghasadt... Együttérzően méla tehenek bőgtek a szénás félszerek alatt. Egy pár óra... és látom újra őt kiterítve, — a Nap gyilkolja le, és mely virrasztó éjjelembe nőtt, nem dobog bennem kis, ijedt szíve. VANNAK távoli emlékek, amelyek úgy bukkannak fel a múlt óceánjából, mint magányos sziklák, amelyek az idő sűrű ködében aludtak hosszú ideig, de egyszer csak 1 elsüt a nap, s a régi kedves, mohos szikla felénk int. mintha nem múlt volna el. Furcsa az is, hogy ehhez a kivilágításhoz nem kell nap és egyáltalán nem szükséges a világosság. Elég egy mozdulat, valamilyen rég elfeledett illat, egy tárgy, egy ágroppanás, a szélnek a zizzenése s az emlék felüti fejét, ránknéz és olyan üdén, vidáman, vagy szomorúan valódi, mint a jelen minden valósága. Jancsit például egy piros bársonydoboz hozta elém, majd fél évszázad ködéből, holott Jancsi ezt a dobozt soha hozzá teszem, hogy körülbelül hétéves volt: el is mondtam mindent, amit Jancsiról mondani lehet. Mindezen szerény tulajdonságok azonban barátomat egyáltalán nem érdekelték és nem keserítették el. Sőt, vidám volt, mint márciusban a cinege, szívós, mint a kökény- vessző és fürge, mint a mókus. Volt azonban egy olyan tulajdonsága, amit ma is csodálok: rendkívül adakozó volt az utolsó palavesszőig, sőt az utolsó darab kenyérig. Azóta már tudom, hogy csak a végtelenül szegény ember lehet ilyen végtelenül adakozó, túl minden határon és feltételezve mindenkiről, hogy hasonló módon gondolkozik. Barátomat az ajándékozás lázában — természetesen — Megyek, a Naptól szinte csillogó tócsában nézem sápadt arcomat. S a pillanat, — a bennem elhaló — tapogatózva dünnyög, mint a vak. nem látta. Erről a barátomról semmi rendkívülit nem mondhatok. Sovány volt, szegény volt, árva volt. Ez minden és ha még Jánossy Ferenc: Falusi utca nem gátolta az sem, hogy maga az ajándék —, hogy is mondjam?... — másé volt. Ezt az értelmetlen felnőttek úgy mondják, hogy Jancsi lopott. holott ez nem igaz. hiszen Jancsi nem tartott meg semmit, még a sajátját sem. Kétségtelen azonban, hogy barátom ajándékaival vigyázni kellett, mert előfordult, hogy éppen kirakodó .szemlét tartottam játékaim között, miközben János bácsi, az asztalos és apám éppen a világpolitika irányvonalát állapították meg. Egyszer csak János bácsi szeme megakad játékaim egyvelegén, és azt mondja: — Hopp, a sróf húzóm... APÁM — ahogy az ilyenkor szokás —, elvörösödött, de én még jobban elvörösödtem, mert a srófhúzót Jancsitól kaptam, aki „találta” ... — Hát az a lókötő nem teszi be ide többet a lábát — mondta apám miután a sróf- húzó eredete kiderült, bár Jancsit igyekeztem tisztára mosni. — Miért nem barátkozol te a Péterrel. Jóskával, pláne Harangozó Miskával? Azok jómódú gyerekek __ azoknak n em ragad a kezükhöz semmi ... Az atyai intelem azonban falrahányt borsó volt és én nem tágítottam Jancsi mellől, de ajándékaival csak titokban játszottam, mert származásuk bizonytalannak mutatkozott. Az ajándékokat — természetesen —, viszonozni kellett, mert barátom kapni is majdnem annyira szeretett, mint adni. Így aztán ceruzák tűntek el, pecsétviasz, a kártyából a makkdisznó, sőt anyám stelázsijáról egy szobor is, amit azonban vissza kellett kérnem Jancsitól, mert rettentő vallatásnak néztem elébe. — Majd hozok mást helyette —. ígértem barátomnak. így a szobor meg is jelent a polcon, s egy szóval sem árulta el, hogy Jancsiéknál járt látogatóban. ÍGÉRETEMET persze megtartottam, és egy szép piros patront „szereztem” Jancsinak, ami — súlya után ítélve — töltött volt. — Eldurrantjuk! — örvendezett a barátom, és konyhájuk nyitott tűzhelyére dobta a patront, amely azonban begurult a búboskemencébe és egyáltalán nem akart durranni. Közben bejött Juli néni, Jancsi anyja, összekotorta a parazsat és odatolta a levest is a tűzhöz, amikor aztán a patron szépen durrant... sőt a levesesfazekat is felborította, pedig három lábon állt... Mondanom sem kell, hogy rémülten távoztunk a konyhából — elől Juli néni — aki az első ijedelem után seprőt fogott. de ... nem, Juli néni nem vert meg soha senkit és elsősorban nem: egyetlen fiát. Az anyai szeretet azonban nem óv meg mindentől, főlea nem a betegségektől, és így bizony Jancsi egyszer ágyban maradt. — Olyan gyengeforma vagyok — mondta —, s anyja tehetetlenül ült ágya mellett, mert nem segített sem a tyúkleves, sem a hársfatea. — Doktor? Hun van nekem arra pénzem? — mondta Juli néni. — Csak legalább valami jó orvosság lenne!... Azóta ötven év múlt el és tegnap kezembe került az a piros doboz, amit úgy hívunk, hogy „patikás”. Belenyúlok, nézem az ismeretlen, megmaradt orvosságok gyűjteményét. és egyszer csak... lám, ragyogni kezd az emlékek tengerében a mohos szikla ... Anyám éjjeliszekrényének fiókja (még a szagát is érzem) s egy kis kéz kotorászik benne . . . az én kezem. VETTEM ebből is. abból is, csomagoltat és cukorkaformát, fehér port. és sárga port. mert barátomnak orvosság kellett, mégpedig jó orvosság. Vettem és vittem, ostyával és anélkül, és összeülve hárman beosztottuk az adagolást. — Júj. de ke terű — fintor- gott Jancsi az egyiktől, mire Juli néni azt mondta: az a jó. mert akkor gyógyít... és utána megengedtük, hogy a csokoládéból is egyen a keserűség ellensúlyozására. Ez a csokoládé egy kis dobozban volt, és „Purgó” felírást viselt. Ezekután Jancsi megnyugodott, ámbár délután barátom igen mozgalmasan viselkedett, mondván, hogy valóban jó orvosságot hoztam, mert betegsége ellenére többször úgy ugrott ki ágyából, mint egy életvidám szöcske. Akkor aztán sokáig, nagyon sokáig nem láttam barátomat, talán azért, mert a szívemben őriztem. Azaz mégis! 1945 áprilisában, amikor Budapest romtenger volt egy őrült háború őrültsége után, és az éhség azt hitte, úr lehet a város felett: levelet kaptam Jancsitól, hogy ekkor-meg ekkor érkezik. MEG IS ÉRKEZETT. A vonat tetején, füstösen, kormosán, de vidáman. Hóna alatt nagy kenyér, másik kezében egy füzér csirke s akkor eszembe jutottak a „jómódú gyerekek" és megtörültem a szemem, mert talán korom ment bele . .. eszembe jutottak Péter, Jóska, Harangozó Miska... és megöleltem Jancsit, aki szegény volt, de nekem egyetlen barátom. Cört kérek! — szólt a pincémének az orvos. — Vagy talán konyakot? Minek is kérdem? Adjon két konyakot is. Mártuska. A cserépkályha mellé ültünk, a kis presszóban. Színes falak, színes asztalok; s a világítás is egészen újmódi volt, városias. Kinn esett az eső, az ablakok bepárásodtak, hallani lehetett a víz bugyborékolását az ajtó előtt. Csak az orvos Moszkvicsának köszönhettük, hogy cipőnk nem ragadt a falusi utca sarába. — Sört szoktam inni ilyenkor — magyarázta az orvos, rákönyökölt az asztalkára, a gyenge tákolmány megrecs- csent súlya alatt. Magas barna férfi volt, kék tréningruhában. Cigarettát keresett a zsebében, a gyűrött csomagból kivett egyet, akkor kapott észbe, hogy meg se kínált. Nevetett, az arcát gyürködte. Most is nála volt a hasas orvosi táska, mondta már, hogy annyira megszokta, mindig szükség lehet rá, soha nem hagyja otthon. — Ilyenkor, estefelé, — magyarázta — sört iszom, egy-két üveggel. Ez a jutalmam. A magam szabta jutalom az egész napért. Nem sok, ugye? A fiatal pincémé hozta az italt, koccintottunk a konyakkal. — Egyik nap a másik után — nézett rám — az éveket sem tudom számon tartani. Még az ebédelástől is felkeltenek egy-egy injekcióért. Reggel szólt a feleségem, hogy a gyerek lázas, de nem volt időm megvizsgálni, balesethez hívtak. Utána mindjárt egy másik beteg, egy harmadik. .. Mire hazaszaladtam, tele volt a rendelő. Ebéd után a szomszéd község, délután megint a falubeliek... Most néztem meg az előbb a fiamat. Mandulagyulladás. .. Szereti a sört? Ittunk a sörből is, jó hideg volt. Két férfi jött a oresz- szóba, csurom vizesen, kalapjukról csörgött az esőié. Rumot kértek. — Hohó! — kiáltott erős hangján a doktor, — hohó, Mártuska, Dániel nem ihat rumot! Az egyik férfi felkapta a fejét, meglátta az orvost. — Ö, a fenébe! — szitkozódott tréfásan — nem tudtam, hogy itt vagy, doktor úr! — Figyellek — mondta az orvos — figyellek, ne félj! Rumot! Másodszorra már nem tudom megreperálni a májad. .. — Szódát adjon neki, Mártuska, vagy szörpöt. Egykét hónapig még, legalább... A két férfi valamit susmogott a pincémével, a lány kacagott. .. — Ismerem őket — mondta a doktor. — A májukat, a vérnyomásukat, a szívüket... Mindent. Tíz éve vagyok itt. Tíz év. Elszaladt, mint a fiatalság. Munka, munka, mun ka ... Befejeztem az egyetemet, körül se nézhettem, máris a kezemben volt a kinevezés. — Irány falura! Az elődömet cukorbaj vitte el, már öreg volt... Itt álltak orvos nélkül. Micsoda idők voltak Ssahonyi Károly Falusi orvos azok! Képzelheti: szemernyi gyakorlatom sem volt, s egyenesen bele a sűrűjébe! Soha nem voltam ijedős természetű, de akkor begyulladtam, mondhatom. Különösen amikor az első komplikált esetekkel találkoztam. De meg kellett állnom a helyem, a házon kinn volt a tábla: orvos. A beteg nem kérdi, érted-e mesterséged, jön a gyógyulásért. Tapogattam, kopogtattam a betegeket, s közben töprengtem, hogy is? Ha ezek a tünetek, akkor?. .. Senkit sem kérdezhettem meg, nem szaladhattam az adjunktushoz, a professzorhoz. Magamnak kellett kiizzadnom a diagnózist, a gyógyítás módját. Szakkönyveket bújtam újra és újra. Éjszakánként. — A szükség rávitt, hogy tudásomon felül produkáljak. Nem rossz iskola. Pedig hányszor akartam feladni a „mécsesét”! Már akkor nős voltam, a feleségem védőnő, esténként a munkától meg az idegfeszültségtől holtfáradtan csak eltoltam a vacsorát. „Lemondok”. „Jézusom, miket beszélsz” — ijedezett ilyenkor. .Lemondok, mást nem tehetek. .. Elmegyek lapátolni inkább, de ezt abbahagyom”. Az asszonynak köszönhetem, hogy megálltam a helyem. Nem akarok sokat beszélni erről, pedig egyszer elmondhatnám, mire képes egy asszony, ha szereti a férjét. Meg a férje munkáját. Éjszakákon át együtt vettük át a kóreseteket, dolgoztunk, törtük magunkat... Belőle is kiváló asszisztens lett ezalatt. — Olvasta biztosan maga is, hogy a frontorvosokból milyen kiváló sebészeket csinált a kényszer. Én is „med. univ”. lettem, pedig belgyógyász a szakmám. Nehogy azt higyje, hogy mindez a ..szent missió” jegyében történt. Szép lenne így feltüntetni, dehát igaz, ami igaz, arról volt szó, hogy az úszni nem tudót belehajították a mélyvízbe, vagy megfullad, vagy jó sprinter lesz belőle... Na, igyunk. Mártuska, hozzon még két üveg sört. — Esküszöm magának, ez az esti sörözés kell. Nem hagyhatom el magam, még beteg sem lehetek. Tíz év alatt egyszer kapott el az influenza, amikor az a nagy járvány volt, abból is olyan kavarodás lett, hogy megfogadtam, többé nem leszek beteg. .. Nevetett, jót húzott a sörből. — Irtózatosan levett a lábamról a láz, telefonáltam a főnökömnek, hogy adjon szabadságot. „Mi ütött beléd — azt mondja — nem ismerek rád! Tudod, hogy nincs helyettes!” — Aztán végre egy napot adott. Egyet — Mert itt se ünnep, se vasárnap. Még éjszaka sincs. Tudja milyen volt régen a falusi nép? Orvosra, hát arra aztán egy vasat se! De most, hogy ingyen van, a háziasz- szony is hozzám jön, ha hagymavágás közben elmetszette az újját. — Száz beteg naponta. Ennyi volt ma is. Itthon, meg a másik faluban. Helyettesíteni is kell, hol itt — hol ott. Nézze ezt a tréningruhát. Ezt hordom. Minek öltözködni? Por van. sár van, az ember mindig úton .. . — Hivatás. Na, igen. Én mindig orvos akartam lenni, a véremben volt, a véremben van. Nem is csinálnék én mást, higyje el. De azért még sincs egészen jól. A fiatalok nem akarnak falura jönni. Pedig kevés az orvos. Nagyon kellene, hogy többen legyünk... Vettem ezt a kocsit, hamarabb eljutok a betegeimhez. Nyúzom a rossz utakon, dehát azért van. Gondoltuk, majd eljárogatunk Pestre, színházba, szórakozni. Hogy szerettem én a színházat! Egyetemista koromban minden előadást megnéztem. Ha el akarok menni, magamnak kell gondoskodni helyettesről arra az estére. Felhívom a szomszédos kollégákat, vállalják-e? Nehéz dolog. Ök is dugig vannak munkával. Nem szívesen vállalják. Ha meg csak úgy elmegyek. .. jó, jó, néhány óra, gondolja az ember. De rendszerint akkor keresnek, akkor történik valami. — Nézze csak. Hívtak engem nagyvárosba főorvosnak. Nem mentem. Megszoktam én itt tíz év alatt, itt iettem orvos. Itt csináltam végig a nehéz éveket. Szüléseket vezettem le petróleumfénynél. Nem is akármilyen szüléseket. Vágni, varrni kellett. Visszahoztam a sírból itt néhány embert. Tudja, nincs ebben semmi érzelgősség, meg romantika. .. Csak éppen... mindenkinek megvan a maga helye az életben, a maga kis útja amit tíz körömmel vájt a világba. Ragaszkodik hozzá, megszokta, ennyi az egész. —- Amikor a falubeliek meghallották, hogy nem megyek el, a tsz hálából adott egy hold háztájit. Jólesett. Érez valamit ilyenkor az ember, amire majd szívesen gondol vissza öregkorában. — Mosolygott, fogta a poharát. — Pedig a földet aztán visszavették, jött valami ellenőrzés, kikapott a tsz, hogy jogtalanul adományozott, engem meg száz forint bírságra ítéltek, amiért — ugyancsak jogtalanul — használtam a földet. Nem baj. A gesztus volt szép, az adományozás őszinte, baráti gesztusa. .. Jgya meg a sört, hidegen jó. Van itt fridzsider, abban hűtik. Mártuska mindig készít nekem néhány üveggel. Mára talán már nincs semmi dolgom Vacsorázom aztán alszom egyet... Tegnap éjjel felkeltettek, ma talán nem. Valószínűségszámítással készülök az éjszakai pihenésre... — Rám tekintett, széttárta a kezét. — Szeretem ezeket az embereket itt, és ők is ragaszkodnak hozzám azt hiszem.
