Nógrád, 1966. július (22. évfolyam, 154-180. szám)

1966-07-17 / 168. szám

1966. július 17. v’'’nian

M 0(5 R 4 r

7

Vasárnapi levél

Egy zenés párbaj ürügyén

Sajnálom, kedves K. Norbert salgótarjáni olvasónk, hogy a legutóbbi, Zenés párbaj címmel rendezett táncdal-e síhez fűzött okos, mértéktartó reflexióinak egész terjedelemben nem adhatunk helyet. A műsor érdemi részével sorai vételéig már foglalkoztunk lapunkban, de örülök, hogy az ön véleménye is a bíráló Csongrády Béla állásfoglalását támogatta.

Van viszont néhány olyan szakasza levelének, melyeknél szerintem érdekes, sőt érdemes megállanunk és tűnődnünk egy keveset. Ezt közli többek között:

„Az első, ami — kivéve az ifjabb közönséget — nemtetszést aratott: a konferanszié. Annyira nem volt jó, hogy érdemes lenne a nevét megjegyezni.”

Valóban, az utóbbi időben számos, az önéhez hasonló panasz ütötte már meg fülünket a legkülönfélébb rendezvények, előadások kapcsán. Az a trivialitás, egyértelmű pikantéria, világnézeti cinizmus, amelyet egyes műsorközlők humor és szellemesség címén közönségükre árasztanak, mostanában mintha több volna annál, mint amit a jóízlés és a gyomor befogadhat. S méginkább különös és meglepő, hogy ehhez a szellemi álpárizmushoz az esetek legnagyobb többségében az Országos Rendező Iroda állít ki útlevelet. Ügy vélem, felesleges a mentegetőzése, kedves K. Norbert, hogy nem azért kifogásolja a szóbahozott konferansziét, mintha Ön az idősebb „vaskalapos” korosztály ízlését képviselné. Kétségtelen: a generációs ízléskülönbségek sok mindent más-más mércével ítélnek meg, fogadnak, avagy vetnek el. A művészetek kifejező eszközei, külső formái korok és társadalmak ízlés- normái szerint változnak. Egy azonban bizonyos: a művészet fogalmát, megnyilvánulási módját egyetlen kor, generáció sem alpáriságban vélte, vallotta felemelö- nek, szépnek. Az alantas ízlés kielégítését keresni, művészeten kívüli hátsó szándékot takar, s ezt ön így fogalmazza meg: „így több a bevétel”.

De csakugyan igaz volna: pénzéért arra tart igényt akár csupán egy könnyűzenei est közönsége is, hogy a konferanszié világméretű muzsikusunk, Bartók géniuszának rovására légyen „szellemes" ? Vállal-e bárki magára ekkora szégyenteljes ízlésbeli süketséget? Hogy ezt várja, igényli a pénzéért? Ha meg nem, kit akar traktálni vele a konferanszié?

ön is elmondotta, kedves K. Norbert, és én sem vallom másként: nem az a „szentségtörés?, ha Bartók neve egy jazz-táncdal-est kapcsán szóbafordul — hiszen géniuszán semmi foltot nem ejtett, hogy amerikai emigrációjában a jazz-zene egyik kiválóságával, Benny Goudmannal, a nagyhírű klarinétossal játszott együtt —, hanem a rokonítás módja, eszköze, szellemisége.

Megállapítja ön:

„Nagyon helyes kultúrpolitika, hogy jelenleg a jazz nem alacsonyrendű helyet foglal el a zenekultúrában. Kialakulnak különféle stílusok, amik persze

— lehet, hogy a vélemény az én konzervatizimusom

— nem érik el azt, amit Eddy Gardner, Oscar Petter- son, Ellington, vagy a második világháborúban hősi halált halt Glen Miller, — de lehet jó. Itt volt például az amatőr zenekarok fesztiválja, ahol hallhattunk igen magas színvonalon játszó együtteseket is.”

Anélkül, hogy alap álláspontjával — már tudniillik a „kultúrpolitika” helyességével különösebben ellenkeznék. annyit mindenesetre okvetlen hozzá kell fűznöm: ha elfogadjuk, hogy a jazz nem alacsonyabb- rendű a muzsika többi, ismert formáinál, egyedüli és kizárólagos jogosságának sem szükséges okvetlenül tekintenünk. Márpedig a megyei művelődési ház eddigi működése valami ilyenfélét érzékeltet. A jazz és tánczene egyeduralma a programban olyan egészségtelen tünet, irányzat-túlhajtás, amiről beszélni kell végre. Ügy hiszem, a legelfogultabb jazz-fanatikusok sem szólhatnak ellene, ha időről időre Beethoven, Mozart, Verdi, Puccini, vagy a muzsika korábbi korszakainak más neves mesterei szintén helyet kapnak a hangversenyprogramban, a zenei műsorokban. S még ezen túl: nem csupán zenei igényeinket vágyunk kielégíteni, de igényt tartunk a színpadművészet produktumaira is. Helyes és teljes kultúrpolitikáról csak így összességben beszélhetünk joggal és igényesen.

Nagyon elgondolkodtató, amit ön, kedves K. Norbert a zenei vetélkedő (Zenés párbaj) közreműködőiről külön bekezdésben jegyez meg:

„A hallgató nem, vagy csak nehezen veszi észre, hogy akik játszanak, énekelnek — magyarok. Igaz, hogy az angol nyelv nagyon hatásos — főleg, ha senki nem ért angolul a hallgatóságból —, de a kiabálás mindegy, hogy milyen nyelven hangzik. A legrosszabb pedig, hogy a közönség eksztázisba jön, így még a valóban jó produkciót sem lehet élvezni.”

Hogy a hallgatóság mikor és milyen mértékben válik fegyelmezetlenné, veszti el józanságát, sajnos, nem kis mértékben legtöbbször az előadó együtteseken, művészeken múlik; a mű tolmácsolásának gátlástalanságán, vagy fegyelmezettségén. Hiszen a valóság az, és úgy teljes, ahogy további soraiban mondja: „kell a zene hallgatása közben az eksztázis, anélkül Beethovent, Mozartot sem lehet hallgatni, vagy a jazznél maradva Gershwint a moderneknél Debussit, Stra- vinszkijt sem —, de nem szükséges az épületet ledönteni.”

Érveivel, nézetével ebben is örömmel közösek vagyunk. Rokonszenves álláspontját képviselni minden jó ízlésű ember kötelessége. A zene és általában a művészetek befogadása értelmi, érzelmi, indulati hatásokban dús pszichikai folyamat, feltételezi, kiválthatja a tetszés, vagy nemtetszés sajátos megnyilatkozásait, de semmi esetre nem engedhetjük kártékony tombolássá ragadtatni a szenvedélyeket, mint a Zenés párbaj néhány pregnáns esetében is.

Mindenfajta kollektív szórakozás a kollektív élmény mellett az egyén sajátos ízlésének élménye első- soron. Ez az élmény szuverén, és nehezen tűr beavatkozást. Tulajdon jó, vagy rossz élményünk szélsőséges és gáttalan formája, mások véleményének függetlenségét sérti, s ez végső soron emberi kulturáltság kérdése, a társas élet normája.

Gondolom, kedves K. Norbert, többi egyezésünk alapján ebben is egyetértünk. Szívélyes üdvözlettel:

Barna Tibor

Kultúra és közönség

Irta: Kopeczi Béla, as MSZMP Központi Bizottsága Kulturális Osztályának

vezetője

napokban lát napvilágot a Társadalmi Szemlében a Kulturális Elméleti Munkaközösség tanulmánya: Az irodalom és művészetek hivatása társadalmunkban címmel. Ügy gondoljuk, hogy ez a dokumentum megfelelő tájékoztatást ad a kultúra minden munkásának azokról a kérdésekről, amelyek az irodalom és művészetek és a társadalom viszonyát érintik. A pártosság, az elkötelezettség, a dekadencia, a kritika és a közvélemény eszmei felelőssége, az ízlésformálás és a kulturális forradalom — mindezek olyan témák, amelyek hosszú idő óta foglalkoztatják a közvéleményt. Nem feladatom a tanulmányt ismertetni, inkább néhány, elsősorban a népműveléssel összefüggő gondolatát szeretném kiemelni.

Kulturális fejlődésünk egyre inkább megköveteli, hogy a népművelés művelődéspolitikánk középpontjába kerüljön. A szocialista kulturális forradalom fő célkitűzése a nép kulturális színvonalának emelése, s ezzel együtt eszmei-erkölcsi egységének munkálása. A kulturális politika gyakorlatában, de sokszor a közvéleményben is. az irodalom és művészetek ideológiai kérdései néha a kelleténél nagyobb jelentőségre tesznek szert, s háttérbe szorítják ezt a fő feladatot. Nem arról van szó, mintha nem kellene figyelmet szentelni azoknak az eszmei jelenségeknek, amelyek az irodalomban és a művészetben megmutatkoznak. Ezt annál is inkább meg kell tenni, mert itt nem kizárólagosan művészeti, hanem legtöbbször általánosabb jellegű, társadalmi problémák vetődnek fel. Mindez azonban nem feledtetheti el, hogy egyrészt az irodalom és a művészetek csak a közönség „befogadása” révén tudnak hatni, s hogy másrészt maga a közönség visszahat a művészeti tevékenységre, annak tárgyára, szemléletére, sőt a kidolgozás módjára is. Amikor arról beszélnek, hogy művelődéspolitikánkban bizonyos mértékig háttérbe szorult a népművelés, akkor elsősorban erre gondolok: a közönséget nem tekintettük eléggé középponti és aktív tényezőnek.

Milyen is ez a közönség? Milyen műveltsége, érdeklődése, ízlése? Pontos képünk erről nincs, de a rendelkezésünkre álló statisztikai adatok és kulturszociológiai felmérések egyaránt azt bizonyítják, hogy egységes egészről nem beszélhetünk. Kulturális intézményeink adatai mutatják, milyen jelentős fejlődés következett be a műveltségi állapotok szempontjából a felszabadulás előtthöz mérten, de azt is, hogy az egyes rétegek között nagyok a különbségek, s nagy az elmaradás a társadalmi szükségletekhez képest. Legutóbb, a Központi Statisztikai Hivatal közzétette az 1960—65-ös évekre vonatkozó 2000 háztartás adatait feldolgozó statisztikáját. Ezek szerint a munkás és alkalmazotti kategóriában 1960-ban 266 forintot költöttek fejenként művelődésre és szórakozásra, 1965-ben 280-at. A paraszti és kettős jövedelműek viszont 1960-ban 91 forintot adtak ki fejenként ezekre a célokra, öt év múlva pedig 111 forintot. Tekintetbe kell venni, hogy ez utóbbi kategóriában az emelkedés elsősorban újság-, folyóirat-, naptár-vásárlásnál következett be, s kisebb mértékben a könyvnél, tankönyvnél, tanszernél viszont csökkent a színház- és mozilátogatás.

H

a mélyebben vizsgálnánk az egyes rétegek kultu- rálódását, akkor megállapíthatnánk. hogy természetesen nagy különbség van az

értelmiségiek és a munkások között, de egyes munkáskategóriákon belül is. Ezek a számok nemcsak azt mutatják, hogy ki mennyit költ kulturális célokra, hanem bizonyos mértékig jelzik egyes osztályok és rétegek kulturális színvonalát is. Művelődéspolitikánk egyik legfontosabb feladata, hogy tüzetes elemzés alá vesse az egyes rétegek művelődési helyzetét, megvizsgálja az elmaradás vagy az előrehaladás okait és intézkedéseket dolgozzon ki a fejlődés előmozdítására. Első következtetésünk tehát az, hogy világos helyzetfelmérést kell készítenünk, mégpedig nem csupán általánosságban, hanem nagyon is differenciáltan.

A tömegekfelé fordulással

kapcsolatban nem lehet eléggé hangsúlyozni különösen két tényező fontosságát. Az egyik a nagy tömeghatású kulturális eszközök felhasználása. Magyarországon ma csaknem minden családnak van rádiója (falun csak a családok 80 százalékának), már egymillió felé közeledik a televízió-előfizetők száma, fokozódott az újság- és folyóiratvásárlás és olvasás minden rétegnél. Ebből természetesen következik, hogy ezeknek a fórumoknak kell elsősorban foglalkozniok a legszélesebb tömegek igényeinek kielégítésével és újabb igények támasztásával. Mindez nem jelenti azt, hogy ezek a szervek ne differenciálják munkájukat rétegek szerint, de az ő feladatuk elsősorban mégis az, hogy a szocialista tömegkultúra terjesztői legyenek. De van egy másik tényező is. Teljesen helytelen volna, ha csak a központi szervekre bíznánk a tömegek művelődését. Minden területen vannak olyan sajátosságok, amelyeket tekintetbe kell venni, és vannak a kulturá- lódásnak olyan eszközei, amelyeket a nagy tömeghatású eszközök nem pótolhatnak. Nem nélkülözhetjük a helyileg szervezett kulturális tevékenységet, ami nemcsak megyei vagy járási, hanem községi kulturális centrumok kialakítását is jelenti. Jobban kell építenünk a jövőben e két tényező kölcsönhatására, a központi és a helyi népművelés jobb összekapcsolására.

Szeretném hangsúlyozni, hogy mindez nem puszta szervezési, hanem elsősorban tartalmi kérdés. A szocialista tömegkultúra az emberiség legnagyobb tudományos és művészeti eredményeit foglalja magában. s nem a kapitalista „fogyasztási kultúrát” jelenti. A műveltségben és a művelődésben természetesen vannak fokozatok, de a mi tömegkultúránk „nyitott”: a lehetőségek adva vannak mindenki számára aki a különböző lépcsőfokokat végig akarja járni. A tömegkultúra ilyen felfogásának az sem mond ellent, hogy egyes területeken, különösen a szórakoztatásban, selejtes termékek is terjednek, s hogy vannak rétegek, amelyek műveltségi és ízlésbeli állapota rendkívül elmaradott.

A szocialista kulturális forradalomra éppen az a jellemző. hogy sohasem elégszik meg az adott helyzet fenntartásával. hanem mindig többre törekszik — természetesen társadalmi-gazdasági lehetőségeinket tekintetbe véve. A művelődésnek ez a dinamikus felfogása nagy felelősséget ró mindazokra, akik kulturális munkával foglalkaznak. Arról van ugyanis szó, hogy az adott terület vagy réteg kulturális helyzetének alapos elemzése után meg kell határozni, milyen kulturális javakat, milyen eszközökkel terjesszünk. Mindenféle politika. így a mű- velődéspolitka is — bármilyen kis körben vagyunk is felelősek érte — választást jelent. Választani nemcsak az érték és a selejt között, hanem a különböző rangú és rendű értékek között is. Ez nem jelenti azt, hogy le akarjuk szűkíteni a művelődés lehetőségeit, pusztán arról van szó, hogy adott helyzetben, adott időben, adott körülmények között, melyek a népművelés leghatékonyabb tartalmai és módszerei.

A múlt nagy kulturális értékeit megmérte az idő, s azt hiszem, hogy ebben a tekintetben a kultúra munkásainak különösebb nehézségei a választást illetően nincsenek. Sokkal nagyobb problémát jelent annak meghatározása, hogy a jelen értékei közül mit népszerűsítsünk és mit nem. E tekintetben a Kulturális Elméleti Munkaközösség említett tanulmánya azt hangsúlyozza, hogy feladatunk a szocialista és a humanista módon elkötelezett polgári irodalom és művészet alkotásainak a megismertetése. Emellett természetesen vannak más, elentmondásosabb értékek is, amelyek szűkebb körökben terjednek s nem, vagy csak a kísérletezések béé rése után lesznek a tömegkultúra alkotóelemei. A szocialista tömegkultúra szempontjából fontos értékeknek a kiemelését elsősorban a kritika végzi ei s ezért fontos, hogy a népművelés munkásai állandóan tájékozódjanak a kritikai irodalomban. A választás természetesen nem kockázat-nélküli, de nem lehet egyetérteni azzal az állásponttal, amely erről a követelményről le akar mondani. Az ilyen felfogás „liberális” külsőségeivel nem segíti, hanem inkább összekuszálja a népművelés munkáját, mert eszmeileg leszerel, s ugyanakkor nem veszi tekintetbe a gyakorlati, pedagógiai, gazdasági, szervezeti lehetőségeket és szükségleteket.

Az előbb arról beszéltem, miként lehet a közvéleményt alkalmassá tenni a kultúra befogadására, most arról szeretnie néhány szót szólni, hogy miképpen hathat ez a közvélemény az irodalom és művészetek fejlődésére. Közvéleményünk nemcsak a műveltségi színvonal szempontjából differenciált, hanem eszmei és ízlésbeli szempontból is. Nem kétséges, hogy nálunk vannak hívei nemcsak a szocialista, hanem a polgári és kispolgári kultúráknak is. A kulturális forradalom azért folyik, hogy biztosítsuk a szocialista kultúra hegemóniáját, és mind több embert vonjunk be vonzókörébe. Ennek döntő előfeltétele, hogy közönségünk megismerje necsak a külföldi, hanem mindenekelőtt a magyar irodalom és művészetek szocialista jellegű alkotásait. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert még szocialista közvéleményünk sem tájékozott ebben a tekintetben, s mint ahogy a Kulturális Elméleti Munkaközösség tanulmánya elemzi, gyakran éppen egyoldalú, vagy torz képet alakít ki magának kulturális életünkről. Az irodalmi és művészeti viták azt a benyomást keltik sok emberben: hogy ezen a területen tulajdonképpen a hibák uralkodnak és nincsenek eredmények.

Az elmúlt évek termése azt bizonyítja, hogy ez a felfogás gyökeresen hamis. Hadd hivatkozzanak arra, hogy az utolsó időkben szocialista líránk széles közönségsikert aratva tovább erősödött, hogy

prózánk hozzájárult nemze : önismeretünk egyes kérdése - nek tisztázásához és gazdagj- tásához, tükrözte a paraszti világban végbement átalaku - lást és hozzájárult a szocialista erkölcs és tudat formálásához. Filmművészetünkben olyan alkotások születtek, amelye i őszintén, nyíltan és ugyanakkor szocialista módon néztek szembe a közelmúlttal és mai életünk problémáival. Eredményeket mutathatunk fel a képző- és iparművészetben is, bár különösen a festészetben a kikristályosodási folyamat még csak el sem kezdődött, legfeljebb az útkereséseknél tartunk. Magyar operák és más zeneművek születtek, amelyek zenepedagógiánk sikerei mellett a világ figyelmét is felhívták a művészetnek erre az ágára. Aki mindezt nem veszi tekintetbe, hanem csak a kulturális élet polgári-kispolgári jelenségeiből indul ki és ezeket általánosítja, az akarva-akaratla- nul lemond arról, hogy a közvéleményt formálhassa, befolyásolhassa. erősíthesse irodalmunk és művészetünk fejlődését. Az ilyen hiába hangoztatja, hogy ő valamiféle „tiszta” szocialista kultúrát kíván, azzal, hogy semmiféle szocialista értéket vagy jelenséget nem ismer el kulturális életünkben, tulajdonképpen nihilista álláspontra helyezkedik.

A

mi társadalmunk új formáció, és ebből természetesen következik, hogy a szocialista irodalom és művészet minden nagyszerű hagyománya és mai értéke mellett sem tudta teljesen kiszorítani a polgárit. A polgári jelenségekkel azonban vitatkozni kell, s a vita leghatásosabb eszköze a szocialista mű. A művek születését mindenekelőtt a megfelelő társadalmi légkör segíti elő, amelynek alakításában a közvéleménynek is szerepe van. Azt a közvéleményt, amely szeretettel veszi körül a kultúra, az irodalom és művészet ügyét és amely az alkotókat biztatja és ösztönzi, hogy szocialista irányban keressék az újat, ezt a közvéleményt nevelni és szervezni kell. A hivatásos intézmények mellett a párt- és a szakszervezetek, s általában a társadalmi szervezetek nem keveset tehetnek e közvélemény formálásában. A kulturális tájékozódás és tájékoztatás jobb megszervezése. viták rendezése, állásfoglalás országos és helyi jellegű kérdésekben a nyilvánosság előtt is — mindez erősítheti kulturális tevékenységünk mozgalmi jellegét.

Eenin egyik. Clara Zetkin - nel folytatott beszélgetésében a forradalom utáni Szovjetunióban így tette fel a kérdést: „Szabad-e egy kisebbségnek édes, sót különleges süteményeket felszolgálnunk, amíg a munkás- és paraszttömegek még fekete kenyéren tengődnek? Én ezt, ami kézenfekvő, nemcsak a szó betű szerinti értelmében gondolom, hanem képletesen is. Tartsuk mindig a munkásokat és parasztokat szem előtt. Tanuljunk az ő kedvükért gazdálkodni és számot vetni a művészet és a kultúra területén is.” Mi más körülmények között élünk, mások a kulturális viszonyok is, de továbbra is érvényes az az elv, hogy a művészet és a kultúra terén mindenekelőtt a munkásokat és parasztokat kell szem előtt tartanunk, mégha ma már képesek vagyunk figyelmünket más feladatokra is fordítani.