Nógrád, 1966. július (22. évfolyam, 154-180. szám)

1966-07-10 / 162. szám

1966. július 10. vasárnap NÓGRAD 5 Nehéz frontokon De — elvtársaim í ez az a munkásság, mely osztályharcban vasba SltOzfitt. Kiállunk írté, mint a kémény: lássák: Es bú vünk érte, mint az üldözött. A történelem futószalagára szerelve igyen készül a világ, hol a munkásság majd a sötét gyárra szegzi az Ember vörös csillagát! (József Attila: Munkások c. verséből) Mintha csak egész életét példázná: senki sem tudja pontos lakcímét Végül is az Ifjúság útján egy idős ember útbaigazít. — A Kanadás Farkast, kere­si? Honti utca 1, abban a sár­ga ikerházban lakik, ha itt­hon van... Mert nincs itthon. A kis- unoka mondja: talán bement a pártbizottságra. Pedig az éjjel is szolgálatban volt. Ki­lenc óra körül köszönt el a titkártól, és délelőtt aludt egy keveset. Délután már a József Attila utcában, a Munkásőr­ség új székházánál kaszálta a füvet. — Nem tudok és nyugodni, ha valahol munka vár rám ... Farkas Pálra pontosan rá­illik: Regényt lehetne írni az életéből. Dehát már meg is írták! Külön-külön a szibé­riai magyar ezredről, a kana­dai Magyar Munkás Egyletről, a spanyolországi nemzetközi brigádról, és a szereplők kö­zött mindig megtaláljuk Far­kas Pált is,.. m Vlagyivosztokban még csak Istenes volt. A Vörös Hadse­reg tartotta a frontot. Farkas Pál a magyar /ezredben szol­gált, amikor a japánok is be­avatkoztak a harcokba a fe­hérgárdisták mellett. — Már támadni akartunk, hogy beleszorítsuk a fehére­ket a tengerbe, és akkor jön a parancsnok, hogy sok a ja­pán a fronton. A túlerő kive­tett bennünket az állásokból, és a japánok átnyomták az egységet Kínába. Húsz hónapig menekültként éltek Kínában. Arra vártak, hogy majd csak fordul a helyzet, de türelmetlenségük felülkerekedett. — Hazajöttünk. /Amneszti­át kaptunk, pedig tudták ró­lunk, hogy szolgáltunk a Vö­rös Hadseregben. Na, de ez csak látszat amnesztia volt. A csendőrök gyakran meglá­togattak, zaklattak, fenyeget­tek. Így, aratás táján elhatároz­ta, hogy elmegy a bátyja után Amerikába. Csakhogy a „vö­rös” szín odakint sem volt kívánatos. Azt írta a bátyja, próbálkozzon Kanadával. Ott talán befogadják. Küldött is kétszáz dollárt az útra, és Farkas Pál a csendőrszuro­nyok elől áthajózott az Új­világba ... 2 Kanada akkoriban minden­kit befogadott. Még azt is megtűrték, hogy a magyar menekült kommunisták meg­alakítsák a Kanadai Magyar Munkás Egyletet. Hivatalosan segélyező egylet volt, ahol pártfogásra találtak a munká­sok. Valójában szervezett pártéletet éltek és maguk kö­zött „hivatalos” megszólítás volt az elvtárs. — Egyszer, úgy 1936 elején hallom, hogy idegenek gyüle­keznek Torontóban. Akkor még Hamiltonban dolgoztam és kérdem a többieket, mit keresnek ezek Itt? Mondják, hogy Spanyolországba készül­nek, segíteni a köztársaságot, a kommunistákat. Nemzetközi brigádot alakítanak. Én is je­lentkeztem, így kerültem spa­nyol földre. Harmadszor szelte át az óceánt.,. 3 A nemzetközi brigád fel­sorakozott. Lukács tábornokot várták és a kommandót az éjszakai támadási-a. Mindig éjszaka tá­madtak. Zalka Máté megér­kezett gépkocsiján és a pa­rancsnokokat magához kérette. Amikor meghallottuk, hogy a déli-frontra irányítanak, nagyon lelkesedtünk, de az már nem tetszett, hogy Lu­kács tábornok előre megy te­repszemlére. — Féltették talán? — Tudtuk, hogy az az út, amelyen indulni készül, be van lőve. A többi már filmszerűen pergett. Lukács tábornok gép­kocsija elindult és félóra múl­tán elterjedt a hir: Nincs többé! — Nem is támadtunk az­nap éjjel, csak reggel indul­tunk rohamra. A brigád fele elesett. A frankóisták hét hó­napja építették az állásokat, beton fedezékek mögül lőt­tek ránk. Nemsokára parancsot kaptunk, hogy a nemzetközi brigádot ki kell vonni a front­ról, az országból. Amíg elvo­nulunk, a spanyol elvtársak tartják az ellenséget. És Farkas Pál visszahajó­zott Kanadába, negyedszer szelte át az óceánt,.. 4 — Huszonhat évet töltöt­tem odakint és háromszor lá­togattam haza. Egyszer beszélt velem egy újságíró és azt a cí­met adta a riportnak, hogy „Kilencszer úszta át a ten­gert”. Valóban így történt. Az első volt a leghosszabb út. Távol-Keletről 44 nap alatt 12 ezer kilométert hajóztunk Triesztig. Na, de 1948-ban amikor hazalátogattam, azt mondtam, hamarosan végleg visszajövök. És három év múlva Farkas Pált végleg hazahozta a hon­vágy és a hazaszeretet. Há­rom nehéz frontot megjárt, de egy negyedikkel is meg kellett küzdenie. A közöm­bösséggel, amivel idehaza fo­gadták. Nem tudták hová tenni! Két évig húzódott az igazolása, végül spanyol ira­tai és kanadai tagsági köny­ve alapján 1938-tól elismerték párttagságát, munkásmozgal­mi múltját. Újra bekapcsolód­hatott a pártéletbe... Négy nyelvet beszél. Ottho­nos az oroszban, németben, angolban, csakúgy, mint a magyarban és a szíve — 75 éves kora ellenére is — fia­talos. Munkásőr, a balassa­gyarmati munkásőrök nesz­tora. Minden este szolgálatba lép, ma is. Nyugdíjas, de szív- vel-lélekkel a pártért dolgozik. Nagy darab földet bejárt, nehéz frontokon szolgált Mindig ott, ahol a kommunis­ták gyülekeztek védelmezni az igaz ügyet... Gáldonyi Béla És így tovább, van rá idő, ömölhet a szó: hosszú a kato­nai szolgálat ideje, és de unal­masak a kaszárnyái éjszakák! A cimbora, Tömböly Ferkó — pedig igazi kenyeres paj­tás és inkább csak a szájával \-3gány — begerjed, tűzbe jön, fi gadkozik, és így fejezi be a városi életről való ömlengést: — Velem jössz, viszlek, ha 1: szerelünk. Közhülye vagy, k Hozni való bolond, ha nem jcssz velem. És az ember — már csak kíváncsiságból ;s — kötélnek áll. Szülei, akik féltenék, visz- sze. várnák és a támogatására is szorulnának — nincsenek. Anyja réges-rég halott, akna tépte szét a háború végén, és apja is már öt esztendeje el­költözött az élók sorából. Ki­től függne hát? Ki rázná meg a vállát, hogy... észnél légy, ne okoskodj, Laci?! Van szak­mád, hajaj, de micsoda re­mek szakmád van! Csak üzen­ned kell, és díszkapuval vár. a széket is megfújja alattad az állami gazdaság. z A testvérek: Jutka és Er­zsi talán? Egymást se bírják, egy pár ünneplő csizmán is képesek voltak összemarakodni. Jósze- rint azt se várták meg, hogy apjukra rászegezzék a kopor­só fedelet, öt meg kisemmiz- ték az örökségből. Abban igen, abban egyetértettek, és hazahívás helyett is inkább biztatták. Hogy igazad van, éljed világodat, faluhelyen csak begu hoznál, öltözz be kalauznak, Lacink. Ür leszel, úr bizony. Munkában soha, csakis az evésben és az ivás- ban izzadsz meg. Ruhára se lesz gondod, mindennel ellát az állam. Ha pedig „hazai”-ra támad gusztusod, elég egy le­velezőlap, és olyan pakkot küldünk, hogy el se bírja, sérvet kap tőle a kézbesítő postás. Érdemes neheztelni rájuk? Dehogy. Még csak egy zok­szó vagy hátsó gondolat ere­jéig se. Ahogy a cimborát: Tömböly Ferkét se érheti szemrehányás. És miért is ér­hetné? A hiba — mert van — nem a körülményekben és nem is a kalauz-szakmában, hanem az emberben tulajdon magában van. Amiért más természetű. Amiért... komo­lyabban fogja fel az életet, mint Tömböly Ferkó és még jó egynéhány városi kolléga. De vegyük csak a nőket... Ki tehet róla, hogy az olya­nokhoz, akiknek csak a tán­con, mozin, presszózáson jár folyton az eszük, és akiknél csupán hangulat vagy flegma kérdése a gyors lefekvés, ne­ki se kedve, se ándungja. Igaz: az ilyeneknek se őhoz­zá. Tuskónak, falusi bikficnek tartják, és még csúfnevet is ragasztottak rá, Bika-bébi. így hívják, így keresztelték el a háta mögött. Tegyék. Bánja az ördög. Annál nagyobb baj — baj? valóságos tragédia! —, hogy akit mégis megáhított, és aki­nek mór a meglátása is lázba hozta — Kati is maflának ne­vezte. Maflának. Pedig ami eddig még sose esett meg vele, és amit a könnyűvérű nőcskék is a fér­fiasság netovábbjának tarta­nak: a lerohanására is képes lett volna. Eh, mindegy már, Kati se érdekes! Szépnek nagyon szép, és talán kedves is, hanem a nyelve és a könyöke...? Az­tán férje is van, meg... meg hazudós. Perenteli születésű­nek mondta magát. Holott micsoda Perentel? Vakond­túrás! Nemhogy egy gyönyö­rűséges, remekbe szabott fia­talasszony, de még egy ter­metesebb bolha is nehezen tudna észrevétlenül megbújni benne. Valamikori gyerekek kör­beálltunk, egy közülünk be­lépett a kör közepébe és nagy hangon elkezdte a versikét: — Amerikából jöttem . . Mesterségem címere..és Itt rövid némajáték következett, amelynek alapján . ki kellett találni a mutogató mestersé­gét. Többnyire kitaláltuk, és akkor más állt a fodrász, a színész, vagy a kovács helyé­re. Karaba Mariska és Varga Erzsi Ogyesszából jöttek, mes­terségük címere a kertészolló, de ezt nem kell kitalálni, mindenki tudja róluk a fa­luban.. És azt is, hogy az Aranykalász Tsz két szakmun­kás tanulója jó munkájáért ju­talmul utazhatott tíz napig tartó kirándulásra a Szovjet­unióba. Esetük egyszerű, fe­— Szép volt annyi biztos... — mondja Karaba Mariska esik is, azért dologidő van, nincs otthon senki. — Mariska is meg Erzsi is a málnásban dolgozik... Szü­retelnek — mondja a szom­széd gyerek. Alig látszik ki a földből, mégis amikor a ne­vét kérdezem azt mondja: — András. Kicsivel később csapzott ha­ját tapogatva odaszalad ám András és lelkesen kiabálja a kocsi előtt: — Tessék jönni gyorsan 1 Megjöttek Karábáék! — Mariska is? — élénkü­lök meg a hírre, de András rázza a fejét. — Mariska nem. ö még kint van a málnásban, de megjön most már biztosan. A szülei jöttek haza. András hadarva mondja a híreket. Fontos feladatot lát el — összekötő. — Ilyen országos esőben nem lehet málnát szedni. Megyünk. A házhoz vezető keskeny gyalogutat sűrű pap­sajt szőnyeg fedi, alatta csú­szóssá. vált az agyagos talaj. — Tessék csak nyugodtan beljebb lépni — mondja Ka- rabáné, amikor a tornác előtt nagy igyekezettel verjük a sa­rat a cipőnkről. A családfő, Karaba Jánosa bércéii gépállomáson trakto­ros. Fia, az ifjabb Karaba János vele dolgozik. Most ha­zajöttek mind a ketten. Az lesleges lenne a találgatás. De vajon tényleg olyan egy­szerű? És ha igen, kinek? Fényképek az asztalon T erény. Zuhogó esőben érünk a faluba Az egyik, út­menti tornácos ház eresze alatt piros ruhás kislány áll­dogál. Beemeljük a kocsiba és onnan már ő kalauzol ben­nünket Karabáók házáig. Nincs szerencsénk. A „vi­lágot járt” kertészlányokkal szeretnénk beszélni, de ha eső miatt. A ház egészen új, sok minden hiányzik még be­lőle, de ha eddig eljutottak, tovább is biztosan lép a Ka­raba család. A konyhába telepszünk le, és hogy kellemesen teljen az idő, előszedjük és az asztal­ra rakjuk az ogyesszai útról készült felvételeket. — Tessék mondani ez mind az útról készült? — kérdi Karabáné és inkább simogat­ja, mint turkálja a rengeteg felvételt. Nem ülne le a fél világért sem, mert úgy érzi, állva jobban tud figyelni, könnyebben felismeri lányát a Ámbár..: ki tudja? Lehet, hogy mégis igazat beszél, csak mórikálva, asszonyi fur- fanggal rakja össze a szavait. Itt született, de elszármazott, máshova vitték férjhez, és most látogatóban van itthon. Ugyan kicsoda-micsoda lehet a férje? És ... szívből, szere­lemmel szereti-e? Ekkor egy vad, horgászbo­tot ugrasztó rántás. A nódfal meginog, bókoló rést nyit. Bugái — megannyi borzas szenteltvíz hintő — • suhint­va preckellk szét a harmat- cseppeket. Laci felugrik, előre lendül, és a bot utáin kap. Erre még egy rántás, és hor­gászunk zsupsz: bele a víz­be, hogy élesebb csattanással a Vörös-tenger se nyílhatott ketté, amidőn a biblia sze­rint Mózes pátriárka rávert a vesszejével. De sebaj, fó a lélekjelenlét! És még fontosabb, hogy a horgászbot víz alól bukva is prüszkölve Is kézben van. Hát a dugó? Az bizony eltűnt: valahol a nádbokrok zegzugos útvesz­tői közt csörtet vele a pon­tyok öregapja. Annyi szent — rettentő nagy dög, igazi kapi­tális példány lehet. Kaland, muris epizód lesz csupán a fürdés, ha jól kifái-asztva és megj ámborítva végül is szák­ba sétál. Csakhogy nem sétált. tucatnyi csoportképen. Az ar­cáról egy pillanatra sem tű­nik el a mosoly... Természetesen... Valamit az útról. Talán az lesz a leghelyesebb, ha a hosszú útról íródott és Sal­gótarjánba érkező levelek egyikéből idézünk szóról-szó- ra. A két kislány ugyanis na­gyon rossz elbeszélőnek bizo­nyult. Hiába faggatjuk őket az egész Karaba család segít­ségével, azon túl, hogy — „Hát bizony ez is, az is na­gyon szép volt!” — nem na­gyon tudunk többet eléni ná­luk. Hogy miért? Arra is van magyarázat, de csak a látoga­tás végén jöttem rá. Nézzük a levelet. .. Reggel hétre érkeztünk Csopra. A vám nem volt túl­ságosan szigorú, úgyszólván meg sem nézték a csomagja­inkat. Délután egy óráig az állomáson lődörögtünk, mert csak akkor indult tovább a vonat. Nagyon jó ebédet kap­tunk, mellé egy üveg bort is. Innen az út gyönyörű volt, keresztül a Kárpátokon, va­Pedig Laci valóságos hor­gásziskolát produkált, hogy túljárjon az eszén. lami csodaszép! Olyan meg­kapó színeket láttunk, mint­ha összeválogatták volna elő­Megfeszült, nádtorzsra keredett a zsinór? (Folytatjuk) te­zőleg... A vonaton hálófül­kében utaztunk, egy-egy fül­kében négyen. Az éjszaka jól telt el, és mire reggel ötkor felébredtünk, szerelvényünk befutott a kijevi pályaudvar­ra. Csodálatosan szép, modern szállóban vagyunk. A szo­bánk háromágyas, fürdőszoba, rádió, telefon, televízió, szó­val remek ... Nemsokára to­vább indulunk Ogyesszába, a Fekete-tenger partjáig meg sem állunk." — Volt nagy szóbeszéd a faluban, amikor hírül ment, hogy Mariska a Szovjetunió­ba utazik — mondja Karaba János, arról is beszélt né­melyik, hogy lehetett egye­dül elengedni a gyereket ilyen hosszú útra! De hiszen nem egyedül ment, vigyáztak rá 399-en... Ügy tudom négy­százan utaztak egyszerre a megyéből. Ilyen se volt még, az biztos. A mormogok me­Varga Erzsi, aki a kirándulás után úgy érezte — kisebb lett Terény gint csak úgy jártak, mint amikor kertésztanulónak ad­tuk a lányt. Akkor meg azt hajtogatták, hogy nincs a kertészetnek jövője. Az öreg, aki tanítja őket, sok évtize­de csinálja. Ha nem lenne jó — régen másba kezdett vol­na. Nincs jövöje! Jutalomútra is a kertészetből vitték el a lányokat... Karaba Mariska meg Var­ga Erzsi egész 15 éves életük­ben alig jártak szülőfalujuk, Terény határán túl. Egyszer- csak a málnaföldről egyene­sen a Fekete-tengerhez utaz­tak. A hosszú, nem mindenna­pos útról nem beszélnek so­kat, és hiába keresnéd az el­fogódottságot viselkedésükben. Az ogyesszai út két legfiata­labb tagja megmosolyogja az élményeik után érdeklődő fel­nőtteket. Kicsit kényszeredet­ten mosolyognak, mint akik nem értik — miért kell ebből olyan nagy ügyet csinálni. — Nem nagyon mesél ne­künk se arról a rengeteg út­ról — mondja Mariska anyja. — Mit is meséljek? Szép volt, annyi biztos, de hát mi­lyen lett volna? Igaz is! Milyen lett volna? Természetesen szép, hát per­sze, hogy szép. Mariskának és Erzsinek természetes ez az egész, az hogy Terényből Ogyesszába utaztak, és az is természetes, hogy mert igazán jól dolgoztak — jutalomkép­pen mehettek életük első nagy útjára. És a folytatás is ter­mészetes lesz. Jól van ez így. A látogatás végén Varga Er­zsi azért mond valamit, ami érdekes. — Amikor visszajöttünk ki­sebb volt Terény, mint amikor elindultunk... Legalábbis én úgy éreztem. Jövőre megint megyünk, ha lehet. Bizony jó lenne! Hajóval, Bulgáriába... Pataki László Foto: Koppány György

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom