Nógrád, 1966. július (22. évfolyam, 154-180. szám)
1966-07-03 / 156. szám
SIMON ISTVÁN KATONA JUDIT Siegfried Lenz ZÁPOR Új szüléim Feszült a csend, a tüzes nap előelőbukkan még a felhők alól, de lábát lógatja már az eső, nyugtalan jár a sürgő hangyaboly. A száraz föld, mint megrepedt üveg csillog, szomjasan lihegnek a fák. Rezegve állnak a kardos füvek, a lécek között kinyúl a virág. A felhő tornyosul, nekifeküdt az ég, talán egy perc, egy pillanat és széttörik a levegő feszült nyugalma a víg sistergés alatt. De — kip-kop —, kezdi máris az eső, dobol a cserép, egyre hangosabb. Kiszabadult a megkötött erő, és csattogtatja a villámokat. Kint állok most a cikás ragyogás fényében s friss zenéjét hallgatom, nézem, hogy füstöl, lubickol a ház, csöppök zsinórja fut az ablakon. S egy villám még, mint nagy ölelkezés karmozdulata ég és föld között; aztán eláll az eső csöppje és nyár lett, közben a tavasz megszökött... Űj szüléim, az emberek szállást adtak, nyugalmat adtak. Szemeim tág gyerekszemek csodálkozom s nekivágok szép virradatnak. Itt álmok fölé nőtt a gaz erős derekát törni kellett s elmúlt az élet — szűk vigasz csak dologba kemény dologba nőtt a gyermek. Árkot ugrált és meztelen talpát, ülepét mutogatta bukfencet hányt szikes gyepen s beomlott csillagokkal az ég alatta. Eltűnt s most tiszta udvarok fogódznak körbe tulipánnal kifakult kendő, ing lobog köteleken csutkatüzön égett világgal. Hollókői falurészlet Jánossy Ferenc rajza — Mit szólnál, ha megkeresnénk az apádat? Soha nem felejtem el, ahogyan fülig húzódó szájjal mosolyog, közben a szeme hirtelen meglelik könnyel. — És meg lehetne találni? — kapott a szón, de még a hangja is elfulladt. Jaj, Laci úr, Laci úr, micsoda meleg szívű emberke vagy te. Megkeresem az apádat, ha él. Megkeresem, megtalálom. De ezt már nem neki mondtam, csak úgy megfogadtam. Magamnak. Hol kezdi az ember? A hivataloknál persze. Mindjárt az első helyen egy kis filigrán szemüveges asszonyka fogadott. — Elvtársö — mondom neki — van nálunk egy kis le- lences. Most másodéves, az anyja meghalt, az apját csak fényképről látta. Nálunk dolgozik a brigádban. Rendes fiú, jóravaló. Nem lehetne valamit csinálni? Szerencsém volt, hogy mindjárt elsőnek egy ilyen lelkes nőre akadtam. Az asztalán levő képre néztem. Három kis vigyorgó ugrifüles nézett rám a képről. Három fiú, kis rablóvezérek. Na, gondoltam, jóhelyt járok. összeszedtük az adatokat nagy nehezen, két hónap is beletelt, a kis nő kitett magáért, hetenként hívogatott telefonon, hogy a fejleményekről tájékoztasson. Végül kijött a gyárba meghozni a választ: Laci úr apja él, itt és itt, tessék a cím, mi a véleményünk, mi legyen tovább. Sokáig studiroztunk Írjunk e levelet, vagy menjünk oda, először mi menjünk-e, vagy hívjuk fel, találkozzanak itt, Vitkóczi, az öreg, úgy vélekedett, és az asszonyka támogatta ebben, hogy bízzuk a fiúra a döntést, elvégre maholnap tizenhat éves, s már a legerősebb cigarettát szívja. NAPOKIG figyeltük a fiút, aki érdekes változáson ment át. Amíg az apja keresése tartott, valami titkolt büszkeséggel járt közöttünk, a képére rá volt írva az öröm, mozdulatai bátrabbak lettek, hangja tisztább, csengőbb. Fü- työrészni hallottuk, amit azelőtt soha, láttuk elidőzni a magkészítők hosszú asztalánál, a kontyosoknál, akik különben nem akárkivel állnak le tárgyalni. A bizonyosság azonban szótlan töprengő- vé tette, elgondolkodóvá; mozgása fürgeségéből is sokat vesztett, csetlett-botlott az öntő formák között; már félni kellett, hogy ráömlik a forró vas, baj éri, legjobb lenne túlesni az egészen minél hamarabb. A hír vétele után három nappal, péntek délután elé- bem állt, hogy másnapra szabadnapot kér. Élmegy. felkeresi az apját, legalább két nap kell, messze van az északmagyarországi falu, amit címéül megadtak. Szavaiból kivettem, hogy egyedül akar menni. Azért a pályaudvarra kikisértem. Útközben azt mondja nekem, hogy nem tudja milyen ajándékot vigyen. Cigarettát? De hátha nem dohányzik. Zoknit, vagy inget? Nem tudja milyen méret kell. Végül megállapodtunk egy szép nyakkendőben. Nyolcvanöt forintot gombolt le érte, nem mondom ilyen szép nyakkendőt elhordhat akárki. — Most gondold meg Laci úr, szívesen veled megyek — mondtam neki a vasúti pénztár előtt. Tiltakozott. Vasárnap este majdnem mindnyájan kimentünk elébe. Bejön a vonat, na itt van már, figyeljetek jól, mert amilyen kicsi, teljesen eltűnik a tömegben. Majd kinéztük a szemünket annyira figyeltünk de nem láttuk sehol. Arra gondoltunk, hogy micsoda találkozás lehetett az. Talán el se engedi többé maga mellől az apja. Micsoda találkozás! Amikor másnap bemen tünk, Laci úr már rég az öltözőben üldögélt. Láttam, hogi valami nagy baj lehet, de azért adtam a meglepettet. — Hogyhogy te itt vagy? Mikor érkeztél? — Vasárnap. Vasárnap a hajnalival. — És apád? Nem is találkoztatok? — De igen. Találkoztunk. — Na és? Ügy kellett belőle harapófogóval kihúzni a szót. — Már este volt, hogy odaértem. Szép nagy házban lakik, olyan mint egy villa. Ketten aßu szobában A kis szálloda éjszakai portása piszkos körmű ujjaival átlapozta a maszatos füzetet, s míg törzsével teljesen a látogató felé fordult, megfeszülő egyenruhája szinte szétpattanni Játszott. — Ez az egyetlen lehetőség — ismételte. — Ilyen későn, sehol sem talál szobát. Megpróbálhatja ugyan a többi szállodában is, de szeretném figyelmeztetni, ha másutt sem lesz szerencséje, és visz- szatér hozzánk, már mi sem tudunk segíteni. Egyetlen szabad helyünk van, kétágyas szobában, s félórán belül minden bizonnyal azt is kiadjuk. — Rendben van — mondta Swamm. — Csak hát, ön bizonyára megért engem, szeretném tudni, kivel töltöm az éjszakát. Egyáltalán nem óvatosságról van szó ... No, de mindegy ___ E gy darabig még töprengett, aztán megkérdezte. — Már fent van a szobában? — Igen, uram. Kora este érkezett. Bizonyára alszik. — Bizonyára alszik, — ismételte Swamm, s kitöltve az űrlapot elindult felfelé a lépcsőn. Amikor szobája ajtaját megpillantotta, lelassította lépteit, lélegzetét igyekezett visszafojtani, hátha kiszűrődik valami zaj odaátról. Odabenn azonban csend volt. Swamm lenyomta a kilincset. Betette maga után az ajtót, és a falat tapogatva, keresni kezdte a kapcsolót. Hirtelen visszakapta a kezét. Közvetlenül mellette, száraz, de energikus hangon valaki megszólalt: — Nagyon kérem, ne gyújtsa meg a villanyt. Igazán lekötelezne, ha teljesítené kérésemet. — Talán várt engem? — kérdezte ijedten Swamm. Az ismeretlen, mintha nem is hallotta volna, folytatta: — Vigyázzon, nehogy a mankómba ütközzön. A szoba közepén meg bőröndök vannak. Meg ne üsse magát. Majd irányítom. Tegyen három lépést a fal mentén, azután forduljon balra. Még három lépés és ágyánál lesz. Swamm úgy tett, ahogy az ismeretlen kívánta;' levetkőzött. és a takaró alá bújt. Jól hallotta szomszédja mélv és erős lélegzetét, érezte, hamar aligha sikerül elaludnia. — Különben Swamm vagyok — szólalt meg néhány perc múlva. — Swamm — ismételte a másik. — Igen. — A kongresszusra érkezett? — Nem. És maga? — Én sem. — De hát valamiért csak jött? — Azt hiszem, senkinek sem volt különösebb oka utazásra, mint nekem. Az állomáson szerelvényeket állítottak össze. Remegett a föld, s a matracok egyhén rezegtek. — Azért jött ide, hogy végezzen magával? — hallatszott a sötétből. — Nem —, válaszolt Swamm. — Hát öngyilkosra hasonlítok? — Nem tudom, kire hasonlít — mondta a másik. — Sötét van. — Isten óvjon az ilyesmitől. Fiam van nekem, uram, olyan kis vadóc. Miatta jöttem ide. — Kórházban van? — Ö, dehogy. Egészséges a kicsi. Igaz, gyakran sápadt, de különben teljesen egészséges. Tulajdonképpen miért is vagyok itt? Ez a fiammal kapcsolatos. Túlságosan érzékeny a srác. Semmitmondó apróságra is nyomban reagál. — Tehát kórházban van? — Nem! — kiáltott fel Swamm. — Mondtam már, hogy teljesen egészséges. Törékeny a léllke, a kis legénykének. Hát ezért mondom, veszélyben van. — Az ilyen nem az életre való.... az iskolából olyan lehangolt, zavaros. Képtelen megtanulni a leckéjét. Sem játszani, sem beszélgetni nincs kedve. És ez így megy napról napra, hónapok óta. Egyre rosszabb színben van... — Annyira hatással van rá ez? — Látja, — folytatta Swamm —1 mindez olyan különös: a kisfiú integet az utasoknak, de egyikük sem válaszol. Ügy érzi magát, mint akit nagyon megbántottak. Annyira szívére veszi ezt a csekélységet, hogy jómagam és feleségem a legrosszabbtól tartunk. Áll a sorompónak dőlve, integet, míg a vonat el nem tűnik a kanyarban, de senki sem válaszol neki. Persze arra nem lehet kényszeríteni az utasokat, válaszoljanak az ilyen üdvözlésre. Nevetséges, abszurd dolog lenne az ilyen jellegű előírás, de.... — Szóval ön, Swamrrt úr. úgy akar segíteni a fián, hogy reggel beül a vonatba, csupán azért, hogy integethessen a fiának? — Igen. — Számomra nincsenek gyerekek — mondta a másik. — Gyűlölöm és kerülöm őket. Miattuk vesztettem el a feleségem. Belehalt az első szülésbe. — Igazán sajnálom — mondta Swamm. Felült az ágyban. Ügy érezte. most el tudna aludni, de szobatársa újra megszólalt. — ön, ugyebár, Kürnbach-i ba tart? — Igen. — És nem szégyell hazudni saját gyerekének? Amit ön csinálni szándékszik, legalább magának ismerje be, hazugság, közönséges csalás. — No, de kérem —, tiltakozott Swamm. — Hogy mondhat ilyet!.... Fejére húzva a takarót még gondolkozott egy darabig, aztán elaludt. Reggel, felébredve Swamm rögtön megállapította, egyedül van a szobában. Megrökönyödve pillantott órájára: a vonat indulásáig öt perc volt hátra. Arról szó sem lehetett, hogy kiérjen az állomásra. Délben, Bementem a kapun, mert láttam, hogy a redőnyök mögött világos van. Kopogtam a verandaajtón háromszor is. Valahonnét a kertből szaladt és ugatott a kutya. Erre kijött egy asszony. kérdezte, kit keresek, megmondtam. Beengedett a verandára, hívta a férjét. Én meg csak álltam, kezemben volt a fényképe, de anélkül is tudtam, hogy ő az. Az apám. Feléje hajoltam, hogy megcsókoljam legalább, mondom, édesapám. a fia vagyok, eljöttem ö meg csak hátrált előlem, hátrált, hátrált.., Kiverte a verejték, és azt mondta, nem nem igaz, meg hogy mit keresek én itt, tűnjek el. Ne borítsam fel az életét. A váróteremben aludtam. Jöttem vissza az első vonattal. ...Most vasárnap a gyerek nálunk volt ebéden. Csöndben volt, csak Jóval ebéd után szólalt meg, Elővett egy kis csomagot, átadta: — Kienes úr odaadnám ezt. Tessék. Fogadja el. Az a nyakkendő volt benne. MIKOR elment, a feleségem elkezdett bőgni. Én meg dühbe gurultam azon, amit csináltam. Elmentem otthonról, ittam egész délután. Mindig annak a gyereknek a szeme volt előttem. Tudja milyen volt a szeme? Mint egy megrugdosott, vérző kutyáé amikor nyüszítve a sebeit nya lógatja. Laci úr, Laci úr, mit törtem össze benned? — Hogy beszélhet így? — csattant fel Swamm. — Hiszen még egészen gyerek, tapasztalatlan, ügyetlen. Eh, nem érti! Figyeljen kérem! Minden reggel, amikor iskolába megy, megáll a sorompó előtt, és megvárja míg elrobog a reggeli vonat. Ott áll nekidőlve a sorompónak, és integet. Hosszasan, és ugyanakkor reménytelenül. — No és? — Aztán, — folytatta Swamm, — amikor hazajön mivel még egy napra nem maradhatott a városban, ösz- szetörten és lehangoltan hazaindult. Kisfia nyitott ajtót. Maid kicsattant az örömtől. A nyakába ugrott. — Tudod, papa, valamilyen úr, integetett nekem ma reggel— — Mankóval? — kérdezte meglepetten Swamm, — Igen, bottal. A végére kötött zsebkendőjét addig lengette, míg a vonat el nem tűnt a kanyarban. Kovái Iván fordítása Jánossy Ferenc: Üt mentén
