Nógrád, 1966. július (22. évfolyam, 154-180. szám)

1966-07-31 / 180. szám

1906. július 31. vasárnap

K 0 C ff A r

*

Húszéves a forint

A helyes képlet

Szinte varázsütésre történt: egyik nap még felfog- hatalan, és csak csillagászati mértékrendszerben érthető számokban fejeztük ki a gyufa árát, s másnapra kelve azt mondtuk: harminc fillérbe kerül doboza. Húsz esztendeje valahogy így ért véget a pénz történetének legnagyobb inflációja, a mil- liárdok, a mill- és az adópengők sora, az a keserves másfél esztendő, amelyet nehezen felejt el bárki is, aki átélte. S akkor és így megszületett a forint, voltaképp első kézzelfogható jele annak, hogy országunk, népünk lassan úrrá lesz egy szörnyű zűrzavaron, hogy megindul a kibontakozás, mégpedig alapjaiban más módon, más tartalommal, mint addig.

Jó forintunk elődjét, a pengőt az a rendszer ítélte halálra, amely létrehozta. Az inflációnak a háború befejezését követő időszak nem elindítója: már csak befejezése volt. Az infláció akkor kezdődött, amikor a háború; szinte órányira egyidős egy nemzetvesztő kor utolsó, népellenes merényletének kezdetével. Akkor született, amikor a Horthy-rendszer kalandorpolitikájának minden terhét a dolgozókra hárította, s munkájuk fizetségeként szakadatlanul csökkenő értéket képviselő papírosokat adott. Pénz — tudjuk, tapasztaltuk, még fiatal a példa, amely a hétköznapokban megtanított rá szinte minden akkori gye- rekemtert is —, csak akkor őrizheti meg rangját, tekintélyét, egész szerepét az életben, ha hátteréül javak sorakoznak, áruk az üzletekben, s fedezetére a bank teli trezorján túl ott a munka, a termelés. Akkor, abban a megpróbáltatásoktól terhes

másfél esztendőben nem volt sem arany —, sem árufedezet. Nem volt semmi, az ország politikájának küzdőterén pedig az újat megteremteni akarók, és a régihez konokul ragaszkodók között folyt a döntő küzdelem a hatalomért. Múlt és jövő állt egymással szemben; a múltat képviselők már semmit sem akartak tenni — de mit is tehettek volna ők? —, a pénzromlás megállításáért. Nekik kedvezett, ami a népet oly mélységesen sújtotta, ők remekül halásztak, üzleteltek a zavarosban.

A kommunista párt hirdette meg, jelentette be jó- előre: 1946. augusztus elsejére megteremtjük a jó pénzt. Külföldi szakértők, hazai polgári közgazdászok lehetetlennek tartották a tervet: egy háborútól tépett, romokkal küszködő, éppen csak lélegzeni kezdő ország hogyan akar értékálló pénzt téremteni nagy külföldi — magyarán mondva: dollár — kölcsön nélkül? A jobboldal erre is spekulált. Az a jó pénz, amit valami ködös távolra ők ígértek, feltétlenül a dollár járszalagjára kötötte volna az országot. Mást, jobbat akartak a kommunisták, s ezzel értett egyet az ország népének nagyobbik fele.

Most, visszatekintve húsz év távlatára, csak a legnagyobb elismeréssel gondolhatunk a kor embereire, akik bányában, gyárban, földeken tányér levesért napjában, dolgoztak gyakran kettő helyett is, akik éhezve és rongyosan fejtették a szenet, építették a vasutat, a hidakat, helyreállították a rombadőlt otthonokat, akik szántottak és arattak, hogy mire itt a forint, legyen keszonyát helytelenül értelmezzük, kis panaszok válnak nagygyá, lesznek ügyekké.

A panaszok nagy része gyorsan megszűnne, ha a cselekedeteket, a szándékokat mindig a józanság, a tárgyilagosság, az emberség vezérelné. Nem mai probléma ez, fülemüle-pereket már nagyapáink idején is tárgyaltak a bíróságok. Az se túlzás, ha azt mondjuk: kicsit népbetegség nálunk a panaszikodás, s a sérelmek emlegetése.

Amit sokan humorosan fognak fel, egyesek azoknak tulajdonítanak különös jelentőséget. Olykor egészen nevetséges keresetekkel kell foglalkozni a bíróságoknak. Csakhogy néhányat említsünk ezek közül. TV előtt drukkol két jóbarát, s az egyik elmarasztalóan nyilatkozik a jóhírű futball- csillagról. A vitából verekedés támad és a két jóbarát a bírói pulpitus előtt mindennek elmondja egymást. Már többször foglalkozott a bíróság egy sertés vásárlási üggyel. A „kárvallott”, disznótor után jött rá a tévedésére: kandisznót vásárolt. Most kártérítést követel, a vételár csökkentését. És még egyet ezekből a komédiának beillő történetekből. A barát kölcsön adja farkaskutyáját ismerősének. Mikor visszakerül a kutya és utódokat hoz világra, feljelentést tesz, mert a kutyakölykök korcsok és azokat nem !e- het jópénzért eladni.

Évek óta intézményesen foglalkozik a Népi Ellenőrzési Bizottság a bejelentett panaszok intézésével, kivizsgálásá- ■ al. A NEB mind nagyobb tekintélyt vív ki magának azzal,

! o?y igyekszik gyorsan pontot tenni egy-egy vitás kérdésre. A salgóiák jogos panasszal fordultak a megyei Népi El- ' - 'őrzési Bizottsághoz. Sérelmezték a bányatelep rossz el- 1 i ását, sürgették a 800 lakosú, jelentős idegenforgalommal >> ömölő Salgó vendéglátásának javítását, korszerűsítését. A NEB értekezletre hívta össze az érdekelteket: a Vendég- i^tóipari-, az Élelmiszer Kiskereskedelmi Vállalat, a Vizes Csatornamű vezetőit. A megbeszélésen kölcsönös ígéretet tettek és azóta javult az ellátás, s előbbre hozták az épülő étterem átadási határidejét. Egy állami gazdaságból szintén bejelentés érkezett a NEB-re. Megírták, hogy szűkös. egészségtelen a munkásszálló. A bizottság kiment a helyszínre és a gazdaság vezetői előtt feltárta a valóban jogos hibákat. A vizsgálat után intézkedtek, s átalakították a munkásszállót, ahol most már kényelmet találnak a gazdaság dolgozói.

Csak elismerni lehet azt, amikor egy társadalmi szerv igyekszik gyorsan megoldani azokat a gondokat, amelyek

nyér, fontak és szőttek, hogy az új pénz érkezését áru is várja. Hősi kor, nagy emberi tettek kora volt az a másfél esztendő!

A külföld — emlékezhetünk rá —, csodaként hirdette a forint megteremtését. Ám a nemzedék, amely születését elősegítette, fedezetét létrehozta, tudja: nem történt varázslat, nem volt csoda. Annyi történt, hogy dolgozó emberek milliói ismerték fel, hogy hazájukban, amely valóban az övék, csak kezük munkája lehet önön boldogulásuk alapja. Ez a forint igazi titka. S ha a mi pénzünknek is — mint a világ valamennyi pénzének —, belső mozgástörvényei szerint időnkint változik, módosul is az értéke, annyi elvitathatatlan tény, hogy a forint jó, azzá fejlődött, amivé szántuk, sőt a jövőben még fokozottabban töltheti be fontos gazdasági hivatását. S hogy tekintélye, nemzetközi rangja szilárd, hogy külföldi partnereink szívesen kötnek velünk üzleteket, hogy kereskedelmi megbecsülésünk, rangunk a világpiacon soha olyan stabil és osztatlan nem volt, mint amilyen ma, köszönthetjük mindennapi társunknak, forintunknak is.

S annak a sok-sok százezer, millió embernek, aki áldozott érte, dolgozott és dolgozik, napról napra újrateremtve a forint hátországát, becses fedezetét, árualapját — köszönhetjük és köszönjük az alkotó népnek, s minden javaink, jelenünk és jövőnk forrásának: az életet formáló, az életet szépítő munkának.

(L.)

Az asztalt munkások ülték körül. Szocialista brígádveze- tők. A salgótarjáni nagyüzemekből jöttek el a városi pártbizottság ipari osztályénak kérésére. Üzemenként ketten. A meghívó nem értekezletre szólt — beszélgetésre. Napirendje sem volt tehát, ..csak” témája. Az viszont nagy, sokat tárgyalt, vitatott, kommentált: az új gazdasági mechanizmus. Két órán keresztül vitatkoztak, néha egymás szavába vágva, belekérdezve, replikázva, szenvedélyesen és fáradhatatlanul. Ki tudja meddig eltart ez a disputa. ha kinek kinek nem jut eszébe a műhely, a munka „Menni kell, majd legközelebb folytatjuk. Ha nem itt, másutt.”

így tehát a beszélgetés, a vita nem fejeződött be, ezért végső konklúziója sincs (nem is lehet). Még sem mulaszthatom el, hogy néhány momentumát felelevenítsem. Mintegy új tápot is adva a vitának, amelynek ez a téma, mondanom sem kell, napjainkban szinte kimeríthetetlen tára.

Ha most elöljáróban elmondom, hogy a beszélgetésen hallottak arról győztek meg: nemcsak a műszaki, gazdasági szakemberekben, de a munkásokban is hallatlanul nagy az érdeklődés a mechanizmus reformja iránt, aligha lesz ez bárki számára újdonság. Talán azzal sem árulok el titkot: az érdeklődés nagyságához képest elég kicsi a tájékozottságuk. Ezek az emberek — saját bevallásuk szerint — elolvastak mindent, ami az új mechanizmussal kapcsolatban néhány hete a sajtóban megjelent, meghallgatták a rádió, megnézték a televízió adásait, kommentárjait, s a műhelyekben legalább annyit beszélgetnek róla, mint — tisztesség ne essék —, a világbajnokság napjaiban a labdarúgásról, s hogy a tájékozottság mégis csekély, az talán azzal van összefüggésben, hogy a párthatározat, s az előadói beszéd alapos megértése is bizonyos közgazda- sági felkészültséget kíván. De talán azzal is, hogy pártszervezeteink agitációs és propaganda tevékenysége még nagyon is az elején tart a párt- határozat széles körű magyarázatának; az ismeretterjesztés

nehezítik az emberek életkörülményeit De ez a kérdésnek csak az egyik oldala. Miért kell idáig jutni, hogy azokkal az intézmények, igazságtevő szervek foglalkozzanak. Az ügyek mögött sokszor néhány vezető gondatlansága, közömbössége rejtőzik. Ahhoz, hogy jó legyen egy lakóhely ellátása, vagy otthonos kényelmet nyújtson egy munkásszállás, nem kellene külső erőket igénybe venni, ha a vállalatok, intézmények vezetői a sürgető napi feladatok mellett intézkedéseik mögött meglátnák igényeivel az embert.

Sokszor a baráti nexus, a cimboraság egyes vezetők elől eltakarják az évek óta helyesen alkalmazott elveket. Főként a falvakban, nagyobb községekben tapasztalható, hogy ha valakit el kell helyezni, nem mindig az kerül előtérbe, akinek azt a szociális, családi helyzete indokolja. A barátok megegyeznek egymás között és szimpátia, nem ritkán önző érdekek alapján döntenek. Kisterenyén egy kétgyermekes özvegyasszony hónapokig kilincselt a körzeti földművesszövetkezetnél. Munkát kért, hogy ki tudja egészíteni a nyugdíját. Csak ígéretet kapott. Még azt sem méltányolták, hogy házának egy részét az fínsz részére engedte át üzlethelyiségnek. Hiába emelt szót az özvegyasszony mellett a helyi tanácsvezető és találták jogosnak a kérését a falusiak, az fmsz nem hajtott fejet. S közben az özvegyasszony panaszos levelei megfordultak a Népszabadságnál, a MESZÖV-nél, a megyei és járási pártbizottságon. Hónapok múltak el, amíg labdáztak a községben F. I.-né kérésével, végül a megyei pártbizottság intézkedett.

Ügyek, következmények. Sok felesleges fáradtságtól tudnánk magunkat megkímélni, ha szűkítenénk az ügyek keletkezésének lehetőségét. Ehhez az kell, hogy a kötelesség- teljesítés mellett egy pillanatra se feledkezzünk meg a kötelességek megvalósítóiról. A jövőben is támadnak kisebb, úgynevezett tyúk-perek. De csökken ezeknek is a száma, ha a közvélemény kifejezésre juttatja elmarasztaló véleményét. Az ügyek következményekkel járnak. Sokan, amíg várnak panaszaik elintézésére, kínos, reménytelen heteket, hónapokat élnek át. Néha a panaszos levél, a szigorúbb rendelkezések ellenére is jóval tovább fekszik egy íróasztal fiókjában, mint ahogy szabadna. S aki ügyének elintézésére vár az nem mindig formál tárgyilagos képet intézményekről, vezetőkről. Ezért egy-egy ügy nem szimpla akta, ennél jóval több, az ügyek mögött emberek és nem ritkán kollektívák vannak. Ezért gyors elintézésük nem egyszerűen feladat, hanem politikai kötelesség. Gulyás Ernő

és népművelés intézményei pedig — a jelek szerint egyelőre el sem jutottak ahhoz, hogy saját hatáskörükben hozzájáruljanak a reform sikeres bevezetéséhez szükséges tudnivalók népszerűsítéséhez.

És mert ez a hatalmas gépezet egyelőre még nem a legnagyobb „fordulatszámon” dolgozik, talán ez is oka, hogy a pártbizottsági beszélgetésen résztvevő munkások túlnyomó többsége jóidéig mintegy „kívülről” vizsgálta az új mechanizmus problémáit. Ezt a szót: „kívülről”, most jobb híján használom, s mindjárt megmagyarázom, mit értek alatta. Nem azt. hogy ezek a munkások nem érzik magukénak a párthatározatot. Ellenkezőleg! S ezt bizonyította a vita szenvedélyes légköre, hangulata is. Okosan, éles szemmel felismerték a határozatból: az új gazdaságirányítási rendszerben a műszaki és gazdasági szakembereknek a jelenlegihez képest is sokkal nagyobb, fogósabb feladataik lesznek. De nem lelték fel saját helyüket, szerepüket, jelentőségüket... és felelősségüket az új mechanizmusban. Kevés kivétellel valamennyi észrevételük abból a pozícióból hangzott el. hogy „majd a műszakiak”, vagy „a műszakiaknak jobb munkát kell végezniük” stb. Felszínre kerültek olyan nézetek is, amelyekben a korábbi évek műszaki-ellensége kísért.

De egyelőre hagyjuk a saél- sőséget. Időzzünk egy kicsit azoknál a véleményeknél, amelyekben már benne van annak a magatartásnak, viszonynak a magva, amelyhez a gyárak munkásainak a reform előkészítése, végrehajtása során el kell jutniuk. „Ha az új gazdasági mechanizmust vizsgáljuk — mondta egy öb- lösüveggyári brigádvezető — kitűnik, nem ismerjük eléggé. Értékelni nem tudjuk. Hiányos a tájék»»-tatás. Egyet azonban mindannyian látunk: a műszaki vezetőknek sokkal nagyobb odaadással kell a munkájukat végezniük, mint eddig. A legfontosabb, hogy csak olyan ember vezethessen, aki száz százalékosan eleget tud tenni kötelezettségeinek. És olyan munkatársakat kell maga köré gyűjtenie, akik ebben képesek őt hatékonyan segíteni. Most vannak olyan művezetők, technikusok, mérnökök, akik nem így dolgoznak. Az új mechanizmusban például nem fordulhat elő, hogy a technológiai osztály kidolgoz és kiad egy utasítást, s azt az üzemben nem hajtják végre. Vagy úgy hajtják végre, hogy azzal lejáratják a technológiai osztály tekintélyét”.

Egy acélárugyári brigádvezető így szólt: „Jó lesz ez az új mechanizmus. Talán már előbb is jöhetett volna. De én is a műszakiakra hivatkozom. Tőlük függ, hogy a megrendeléseknek hogyan tudunk eleget tenni. Az új mechanizmusban is fokozni kell a termelést. Ennek egyik feltétele, hogy megoldják a kisgépesítési Az emberek teljesítő képessége véges, de a belső szállítás gépesítésével még sokat nyerhetünk...”

Egy harmadik brigádvezető azért méltatlankodott, mert gyárában egy vegyészmérnököt bíztak meg a csomagolástechnika kidolgozásával. Szerinte „az ilyen luxust az új mechanizmusban nem lehet megengedni”. Egy következő felszólaló kijelentette: helyesnek tartja, hogy az új mechanizmusban a „műszakiak fizetésén és prémiumán is észre lehet majd venni, ha a termelés nem megfelelően alakul, nemcsak a munkások bérén ..."

Miközben soroltak a vélemények — ebben, s amabban

a felszólalásban is felbukkant egy másik, eddig nem említett véglet: vannak műszakiak, akik „kisajátítják” az új mechanizmust.” Rendben van. mondják némely műszakiak, legyen új mechanizmus. De aztán ne szóljatok bele a munkámba. Hagyjatok, hadd csináljam!” Erre a végletre kontrázott az Acélárugyár egyik szocialista brigádvezetője: „A párt nyilván nem azért javasolta a reformot, mert nem jó. De mi már sok jót terveztünk húsz év alatti ami a végrehajtás során eltorzult. És most is a (gyári) vezetőkön múlik, mi lesz belőle. Mindenki tudja, hogy a végrehajtásban a legfontosabb dolog a fegyelem. De vannak művezetők, üzemágvezetők, üzemvezetők, akik fegyelmit adnak a munkásnak, pedig ugyanazt a vétséget önmaguk is elkövetik. Nagyon gyakori, hogy a vezetőinket havonta csak egyszer látni az üzemben: amikor hónap végén valami báj van a tervvel. Akkor viszont felkutatják az utolsó munkadarabot is, csakhogy saját prémiumjukat biztosítsák.”

Valahol itt, ennél a felszólalásnál fordult a szél iránya a vitában. Mert hiszen ki ne üdvözölné a munkások helyes és talpraesett véleményét — még akkor is, ha azok szinte kizárólag a műszakiak tennivalóiról szólnak. De ez utóbbi megnyilatkozásból annyira kicsendült a passzív várakozás. sőt szkeptikus várakozás, hogy egyszerre hárman-né- gyen is megszólaltak: Hohó, álljon meg a menet! Hiszen nem erről volt szó. Fejlődésünk húsz évére nem az okos határozatok elvetélése, han°m megvalósítása a jellemző Azonkívül a reformról szóló párthatározat a miénk is. Legalább annyira, mint a műszaki, gazdasági vezetőké A feladatokkal együtt, a kötelességekkel együtt, a felelősséggel együtt. Mert, ha az Öblösüveggyárban néha tucatjával kellett visszaadni kelyhet, mert a csiszoló a peremét ferdén munkálta meg, ha a Tűzhelygyárban rátapostak a drága alkatrészre, s behorpasztották — azért is tán a műszakiak a hibásak? Ezen változtatni is a műszakiak kötelessége? „Itt sok sző esett arról — jegyezte meg valaki —, hogy a műszakiaknak még sokat kell tanulni ahhoz, hogy az új mechanizmust sikerre vigyék. Így van. De nekünk, brigádvezetőknek közben semmi dolgunk? A szocialista brigádvezetők tudásának igenis, művezetői színvonalat kell elérnie. Van tanulni való.” „Ügy van, helyeselt egy társa, a szakmai képzettségnek óriási a jelentősége. És jó lenne, ha a szakmunkások válogatását, szelektálását már tanulókorban elkezdenék. Ne történhessék meg, hogy valaki szakmunkás tanulónak megy, mert másutt nem vált be...”

A hibásan „felírt”, túlságosan leegyszerűsített, passzív képlet —” a műszaki majd megteremti a feltételeket, a munkás megtermeli mint eddig is az árut, a kereskedő eladja” — egyensúlya így fokozatosan helyreállt.

„A hibákat kijavítani, a jóért. az egyre jobbért küzdeni, — válaszolt erre, s amarra a végletre a szocialista brigád- mozgalom egyik veteránja — csak közös erővel, műszakiak, gazdasági szakemberek és munkások összefogásával lehet. Senki sem dirigálhat, és nem fumigálhat a taccsvonal- ról, mint valami előkelő idegen. Sem műszaki, sem munkás. Küzdeni a pályán: az üzemben kell. Kinek kinek a maga posztján. Latbavetve minden képességét, teljes munkaerejét.”

Csizmadia Géza