Nógrád, 1966. május (22. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-17 / 115. szám
8 WÖGHAD 1956. május 15. vasárnap BODÓ BÉLI NAGY---------------«--------------------ti-------------K------------------4--------------------s-----M e gkockáztatom: nagyon sok emberben poéta rejlik. Bölsche például, a darwinizmus egyik nagyszerű népszerűsítője, úgy írt a halak szerelméről, hogy az már dalba szedett természet- tudomány volt. Egyszerű fiatalemberek sóhajai Évák, Marisok vagy Rózsikák irányában, ha rímeket és versritmust kapnának, versenyezhetnének Petrarcával. Láttam mérnököt, aki úgy rajongott gépéért, hogy rajongása, lefordítva poéta nyelvre: szintén költemény. Az én barátom pedig így tudott beszélni ételekről, elmerengve, révedezve, álmodozva (feje kicsit félrebillent, szemét félig lehúnyta). Ügy beszélt, néha elcsukló hangon, ahogy szívünk-lelkünk titkairól teszünk nagy ritkán őszinte vallomást: — És tudod... (milyen jó rágondolni, felidézni szinte mégegyszer látva, érezve, először volt egy leves... Hangja ekkor még nem szárnyalt, mint a későbbiekben, még bizonyos férfias tartózkodással szólt, de hangsúlyából már kivehettem, hogy nem a hétköznapok levesének elmondásához keresgéli ihlete és szókincse válogatott szavait. A levesben borjúcsont főtt és pirított gombával, friss zöldborsóval tejföllel - emelték fel az ízek hatványára... Csak hebegve tudom visszaadni szavainak hevületét, mint ahogy csak gyenge pletykaanyag származik Rómeó és Júlia tragédiájának elmondásából, ha nem Shakespeare közli velünk. Éppen azért gondoljanak még kottát is írásom alá, mert talán így érthető a szenvedélynek és az imádatnak az a zu- bogása, a szavaknak felejthetetlen, de vissza nem adható, gyönyörű vízesése, ahogy azután a töltött káposzta arany színéről, a rajta elcsorgó tejföl szűzi hamváról, a húsok zamatairól, a kövér töltelék omló varázsáról beszélt, a rizsszemekről, amelyek ázsiai drágakövekként bámultak ki a töltelékből, álmodó szápasz- szony-szemekkel — odakerültek e sápadt finomok a darált és ízesített hús nehéz férfi társaságába — s félnek, és örülnek is egyszerre... És a sültek utána! Hangja már meleg tenorba csapott át. Mintha sok színű selyemzászlókat lengetett volna kék tenger felé, rózsaszínű alkonyaiban. Már tudtam róla, hogy költő és nem bölcselkedő, mint Brillat-Savaria, akit az ételek imádata filozófussá tett. Mert az én barátom már azt a körülményt, hogy a sült húsnak általában szaftja van, mámorosán közölte, a sercegő zsír illatáradatának, gazdagodó zamatjának olyan szerelmes ecsetelésével, hogy körülnéztem, vajon mit hallanak beszédéből a körülöttünk levők, nem gondolják-e azt, hogy valami illetlen kalandját meséli? A rózsaszín és ragyogó sült- barna keretű karajok, a piros rósejbnik hódoló társaságában — mintha szép asszonyok vonulnának fel a bálba, körülvéve hódolóiktól, vagy a füstölt csülök marcona szépségei, amint felbukkannak a fokhagymásán párolgó bableves ízes sötét tengeréből. Avagy a bécsiszeletek: hófehér húsukat úgy rejti, sejtelmesen. a rózsásra sült prézli, mint fiatal, imént férjhez m'»”*' asszonyok fehér keblét a ruha. És micsoda himnuszai voltak a falusi füstölt kolbászról, vagy a bőrös szalonnák mandulaízeiről, a mákos tészták lágy színeiről, a lekváros buktákról, amelyek a virágzó fák képeit idézték, és ha az mber beleharapott a bukták fehér húsába... ó, istenem... Krúdy Gyula írt a legszebben a marhakoncról, az én barátom beszélt legszebben az orjalevesről. A levesbe omló metélt tésztáról szíve legmélyebb mélyéről szólt, a velőcsont pedig — ezt már tized- részben sem tudom idézni, mert meghatódott és elérzéke- nyült, arca ugyanakkor kipirult, mint boldog szerelmesé, aki hosszú idő után ismét látja drága szerelmét. gyszer elmondta: — Megyek éppen hazafelé, a lépcsőházban káposztaillat terjeng. Köröskörül a folyosókon télre zárt ajtók, ablakok, a ház begubó- zott: „meleg maradj bent, hideg maradj kint”. A káposztámat mégis kísér emeletről emeletre, konyha parfümje. Ha Sherlock Holmes, a régi mesterdetektív lennék, most megállapíthatnám, hol főzik a káposztát, a kitörő illatút, ezt a legyőzhetetlen káposztát — De csak egyszerű lakó vagyok, szippantok a lépcső- házban, lopok az illatból, nem bűn. Este van, már megéheztem, vár a terített asztal, a vacsora — míg felérek, dézsmálom mások káposztájának illatát. Múzeumban voltam délután, olvastam, utaztam az időben. Az olvasottakon tűnődtem hazafelé még mindig szellemi világban élve — a lépcsőházban aztán megszólított a káposzta, felkínálta illatát. Szégyen, akkor Is bevallom: azonnal elcsábultam —- nemcsak igével él az ember — nagyot szippantottam: jó estét, káposzta, mi van benned? — Persze, én azonnal láttam Is már — folytatta —, a káposzta barnás, pirosas, sárgás színét. öblös, tűzálló edényben, rőt füstölt húsok kandikálnak ki belőle, káposztalevélbe csavart pasztell-színű töltelékeket, á káposzta tetején rózsásra sült karajok. — így képzeltem, ahogy a szagával találkoztam a lépcsőházban, olyan volt ez, mint egy festmény első vázlata, néhány mesteri vonás: a vázlatból sejtjük már a művészi kép teljességét — Honnan surrant ki ez az igéző illat? Nehogy azt gondolják: be akarok oda kopogtatni, kérek egy kicsit mutatóba, csak a tányér legszélére, mert elbűvölt. Persze, volt idő, amikor rávitt volna a kényszerűség, hogy ilyesmit tegyek, de most elképzelni is rossz. Haspók sem vagyok, mint R. barátom akivel néha együtt ebédelek, ö ugyanis, amikor befejezzük az étkezést, megkérdezi, hány óra? Déli idő van, olyankor, ezt is felelem, mire felsóhajt: — Hajnalig tudnám folytatni!.. — Egyszerűen arról van szó, együttérzek a káposztatulajdonosokkal. Leülnek a békés asztal mellé, előttük a tányér, evőeszköz, az asztalfő oszt, még egy darab hús, káposzta, piros levében. Nagyon rokonszenves emberek, ahogyan eszik a káposztát, talán van hozzá egy kis boruk is. legyen is, kívánom, szódavizük is, mert úgy jobb a bor... Sóhajtott. Arca piros lett. De legfőképpen és elsősorban a töpörtyűevés váltotta ki belőle a leglángolóbb szavakat. Egyszer valaki töpörtyű rajongása közben, meggondolatlanul és érthetetlen módon, halat említett félbeszakítva őt, amikor a pőréről tárta fel önmagát. Elhallgatott, mélyen megbántva, arcára kiült a keserűség, nehezen, fájdalmasan sóhajtott, majd elment. Utánanéztünk: járása rogyadozott Szeretett enni. Nehéz, füstölt, zsíros eledeleket Egy írónő, aki jól ismerte, elterjesztette róla: látta sietve befordulni egy mellékutcába: egy lefátyolozott libamájba karolt bele, és időnként nagyokat harapott a libamáj vállába. É s ez a barátom, az ételek csillapíthatatlan szerelmese, valami gyomorba j ban megbetegedett. Csak krumpllpapit ehet, gondolják el! Olyan ez, — úgy vélem —, bár nem vagyok költő, mintha valaki tizennyolc éves. szőke, kék szemű, karcsú kislány helyett (töpörtyű), csak kilencvennyolc éves nénikének (vízben főtt krumpli) udvarolhat. TO HUU 4 lurkó Hanoiból, a Dzsunka-negycdből indultam el én véres Huéba, hol élt egy aprócska öcsém, aranyos kicsi kópé, libegő tiizecske legény, hogy táncol a táska a hátán, s a sapka, a csálé, a fején!... — Hallod-e bácsika — súgja — futár vagyok, úgy nézz, bizony ám! Mang Cá-ban jól megy a dolgom, ha keresnél, ott a tanyám. És eliramlik szó nélkül az öcskös, de futtában visszakiált: Viszontlátásra, elvtársi... s illan kacarászva tovább. Fut, fut a lurkó — így futnak a felhők, így fut a víz, meg a szél, így fut a perc is, a hónap, az évszak... Nyáron jött róla levéL ... Egy reggel, alig, hogy a nap kelt, útnak eredt a gyerek, cédula volt a zsebében, harci parancs, üzenet. Cikázva a frontvonalak közt meggörbülve szaladt, hol a rizs hányja kalászát s dongnak a vas-darazsak. Előre, ne félj a golyótól! Sürgős! — És szinte repült a fiú. Sorozat... beleroppan az ég is, láng lobban, hegyes és iszonyú. A csálé sapka leperdül, árnyék zuhan el feketén, zizzen a rizs, letörött a kalásza, vércsepp ég a hegyén — Lnom, íe vagy az? Kicsikéin! Ladányi Mihály fordítása Ri/nnv Jő lenne egy kicsit öregebbnek lenni! — IfléUliy, moncita egy Verőfényes tavaszi napon Óra- vecz Károly középcsatár, miközben lábát szomorúan lógatta. Akkoriban még kizárólag a padok támláját tartottuk megfelelő ülőhelynek. Igaz, hogy kényelmetlen volt, de ezt amolyan vagány dolognak hittük, amellett bizonyos magaslatról vehettük szemügyre a sétányon andalgó párokat. — Jó lenne öregebbnek lenni — ismételte Oravecz. — Az embert tizenöt éves korában kutyába se veszik. Gyerek már nem vagy, felnőtt se még — kinek kellesz? — Ez a kamaszkor — mondtam fölényesen. — Ebbe bele kell nyugodni. Különben is, te már elmúltál tizenöt éves, szerelmes is vagy, mit sírsz? Idősebb volt nálam, ezenkívül másfél fejjel magasabb, és abban a kölyökcsapatban játszott centert, ahol én jobbfedezet voltam. Jól futballozott, s bár fenemód lusta, tohonya volt, minden meccsen berúgta a maga gólját. Egészen sajátos gólokat lőtt. Nemegyszer kicselezte az egész védelmet, a kapust is elfektette, és azután úgy pöckölte be a labdát, hogy a hálóig sem vánszorgott el. Mi odarohantunk hozzá, s ahogy a nagyoktól láttuk, összevissza csókoltuk; ilyenkor zavarba jött, nem tudta, hová dugja esetlen, hosszú karját. A furcsa csak az volt, hogy Oravecz sohase örült, ha goit rúgott. Sőt egy alkalommal, mikor az ellenfél kapusából szinte bohócot csinált, ide-oda hasaltatta, s végül a lába között gurította a kapuba a labdát, kifejezetten bocsánatot kért tőle. Rendszerint összevissza rugdosták alat- tomban az ellenfél játékosai. „Ne marháskodjatok” — mondogatta nekik szelíden, majd megvadult, elsodort mindenkit, és bevágtatott a labdával a kapuba. Az utóbbi hetekben azonban nem ment Oravecznek. Néha negyedórákig nem találkozott a labdával, cselei nem sikerültek, lövései magasan a kapu fölé szálltak, vagyis hát — üldözte a balszerencse. — Te szerelmes vagy? — kérdezte egyik nap az edzőnk, és Oravécz legnagyobb elképedésünkre lesütötte a szemét. — Igen, Béla bácsi kérem... Az edző meghökkent. Lekapta szemüvegét, Oraveczra bámult, de semmit se szólt. Aznap Oravecz háromezer métert futott a salakon, Béla bácsi stopperrel mérte az időt. — Elég vacak teljesítmény — mondta, mikor Oravecz bezuhant a célba, és alig kapott levegőt. De a háromezer méter ellenére is szerelmes maradt, és átszellemülten viselkedett, mint valami angol filmszínész a happy end előtt. De néha mérkőzés közben is elábrándozott, s akkora helyzeteket hagyott ki, hogy mindannyian a hajunkat téptük. Emlékszem, a Kinizsi ellen játszottunk, l:0-ra vezettek a második félidő elején, Balia, a jobbhát- nédünk felfutott a szélen, beadott, a középhátvéd elvétette, egyszóval Oravecz egyedül állt a kapussal szemben. — Lőj! — ordítottuk valamennyien. I’ll „j,. a fejét és csodálkozva rámeredt a lábI FI Ud pici cl ár a, De mire észbekapott, a kapus már elhalászta előle. — Lejössz a pályáról! — rendelkezett a kispadún Béla bácsi, Oravecz pedig lehajtott fejjel kibandukolt. Tabák András jLzereimei KÖZÉPCSATÁR Végül 2:l-re kikaptunk, és Oravecz halálra válton ül- dögélt az öltözőben. — Szerelmes dedós — sziszegte megvetően Grosszmann, a kapusunk, és csaknem sírva fakadt mérgében. — Ekkora helyzeteket kihagyni! — Hja, kérem, a szerelem! — vonogatta vállát a nyurga Rajda, aki nagy hódítónak tartotta magát. — Amikor én voltam először szerelmes, ugyanilyen nagy marha... — Hagyjátok békén Oraveczet — szóltam közbe, és ő hálásan pillantott rám. Hazafelé együtt mentünk, s míg keresztülballagtunk o sötét, kihalt ligeten, előadta fájdalmát. — Olgának hívják, fekete, és nagyon büszke — mesélte keserűen. — Igen, a feketékkel sok baj van — bólogattam, mert ugyan én még szóba se mertem állni lánnyal, de ilyesmiről már sokat olvastam. — És különben is — folytatta Oravecz —, nem vagyok hozzá elég öreg. Meg aztán én futballista akarok lenni, és ezen ő csak nevet. Szomorú volt, látszott, hogy Igazán szerelmes. Nem szóltam, de irigyeltem. Magam elé képzeltem Olgát, és összeszorult a szívem az irigységtől. — Ha ezért kinevet — mondtam eltökélten. — ne is törődj vele. Egyszerűen fütyülni kell rá. — Erre meg- bántódott, s hazáig egy szót sem szólt hozzám. A következő héten Oravecz nem került be a csapatba, én pedig majdnem elájultam, mikor Béla bácsi közölte, hogy center leszek. Lámpalázamban folytonosan elbújtam a védők mögött, nehogy valamiképp labdát kapjak. Tiszta alibi volt, amit csináltam. De a második félidőben véletlenül rúgtam egy gólt. Rettenetes potyagólt, a kapus keze között gurult be, és azzal l;0-ra nyertünk. — Látod Oravecz — mondta Béla bácsi az öltözőben — te sem vagy pótolhatatlan, fiam. OriVPC/ 0 következ6 vasárnap Olgát is kihozta a meccsünkre. A partvonal mellett üldögéltek egy pádon, és az egész csapat Olgát bámulta. — Ez igen! — mondogatta Rajda, és a haját simogatta. — Ennek az Oravecznek marha mázlija van! — Ronda liba — suttogta a vörös Grosszmann, aki ha a pályára lépett, fanatikussá vált, és dühös tekintettel méregetett bennünket. Gyenge csapat ellen játszottunk, de hajtottunk, hogy a nyelvünk is kilógott. Félidőben már 5:0-ra vezettünk, és az ötből hármat én lőttem. A fiúk minden labdát nekem adtak, s ha csak halvány sejtelmem van a középesatárság- rol. akár tucatnyit is rúghattam volna. 7:0-ra nyertünk, s a fiúk, hogy Oraveczet bosszantsák, a vállukon vittek le. Oravecz mellett a fekete hajú kis csűri kedvesen mosolygott. — Maga rúgta azt az öt gólt? — kérdezte tőlem, és ne. kém melegem támadt, és zavaromban csak annyit tudtam hebegni: — Igen. kezicsókolom — Aranylába van a fiúnak — mondta Rajda, és udvariasan lefújt egy pihécskét a lány blúzáról. — Oravecz se rossz, kérem, de hát ő spéciéi — mutatott rám — egy valóságos futballzseni. A lány jókedvűen csicsergett, a fiúk pedig szünet nélkül engem dicsértek. — Tetszett látni azt a harmadik gólt? Tanítani kéne a főiskolán... Kissé elpirultam, mert a harmadik gól tulajdonképpen úgy esett, hogy a labda iszonyatosan fejbe vágott, leültem a földre, és álmomban se gondoltam volna, hogy az a szerencsétlen kapus beereszti. Olga egyre kedvesebben nézett rám, és azt mondta: — Ugye, maga is elkísér engem? — Ez csak természetes — felelte barátságosan Rajda, és hátba vágott. Hármasban sétáltunk hazafelé. Olga, Oravecz, meg én. Oravecz mogorván hallgatott, a földre nézve kavicsokat rugdalt. Olga egyfolytában fecsegett, és azt mondta, hogy a futball érdekes, de azért a mozi a legérdekesebb a világon. UoiilfiillL a vendéglőbe, sört ittunk. licilliuiin — Nem tegeződhetnénk ?— kérdezte Olga, mire nagy zavaromban csak azt tudtam kinyögni: — Persze... — Jaj, de modortaían vagy! — kacagott rám. — Hát illik egy nőnek olyat mondani, hogy persze? A srácok ott ültek a terasz végében egy asztalnál, és pukkadoztak a nevetéstől. Olga szüntelenül locsogott, en egyre kényelmetlenebbül éreztem magamat. — Pardon, én most egy percre eltávozom — mondtzm szemérmesen, és az éttermen keresztül meglógtam. Másnap Oravecz feljött hozzánk, és elbőgte magát. — Szakított — hüppögte. —Azt mondta, nem akar látni többé... és hogy te is egy huligán vagy... és az összes futballista az... Uptej. jp vigasztalhatatlan volt, de aztán két gólt rá- " gott valamelyik meccsen, és összeszedte magát. Sajnos ősszel ismét szerelmes lett, ezúttal egy szőkébe, akit Emőkének hívtak, és erre megint kivágták a csapatból Nekem akkor már eltörött a lábam, nem tehettem helyette középcsatár, s egyébként is, végleg befejeztem futball-kar- r teremet. Azóta híres futballista lett. A kapusok rémeként szokták emlegetni, de olykor hetekig csak ábrándozgat a pályán. A közönség ilyenkor azt üvölti: trehány, meg álomszuszék, de én tudom, hogy Oravecz most éppen szerelmes, és nem szabad őt bántani.
