Nógrád, 1966. május (22. évfolyam, 102-127. szám)

1966-05-10 / 109. szám

8

NOGRAD

1906. május 8. vasárnap

— mi ■* *u»i i • .T

E

mlékeztetőül írom e pár sort mindazoknak az embereknek, akiket velem együtt barom módjára elhurcoltak Németországba. Oda, ahol az emberiség átka, a fasizmus ülte torát, s járta haláltáncát.

Emlékeztetőül azoknak, akik Heves, Borsod, Pest és Zala megyei tájszólással törték a németet, s akiknek minden második szavuk a „bitte Brot” volt Azoknak, akik megjárták a poklok poklát, akik állati félelemmel ott remegtek velem együtt a güstrowi és sok száz más bombatámadásnál. Azoknak, akiket rongynak, keleti barbároknak néztek, azoknak, akik csak akkor tudtak jóllakni, ha loptak.

Emlékeztetőül írom azért, hogy soha többé ne legyünk falevelek a viharban.

•

Nyitott szemmel fekszem az ágyban. Igazság szerint még aludnom kéne, de mintha valaki felrázott volna, oly hirtelen ébredtem. Semmi álmosság, mintha minden fordítva lenne, mintha nem most ébrednék, hanem éppenséggel most feküdnék le, s elkerülné szemem az álom. A rádió halkan szól. Igen, este elfelejtettem kikapcsolni.

... Ramona, te gyönyörű, te tünemény... Németül énekli egy meleg bariton. Szívem összeszorul, de nem tudnám pontosan megmondani, hogy miért? Kívülről figyelem magam, s agyam sztetoszkópjával vizsgálom érzelmeim hullámzását. Mi ez? Miért ébredtem fel, miért dobog nyugtalanul a szívem? Honnan ez a fájdalmas, bús érzés? Hiszen semmi bajom, a világgal semmi számadásom. Szeretem a szépet, a jót, az embereket, a zenét, mindent, ami az életet jelenti.

... Ramona, Ramona ... Kiugróm az ágyból, kinyitom az ablakot. Künn tavaszi eső pásztáz, finom illatok szállnak. Itt a tavasz! A városba is visszavonhatatlanul betört a tavasz! Szerényen, minden sallang nélkül, ahogy a tavaszhoz illik. Valóban olyan ez a tavasz, mint a szerelem. Nem tudod, mikor kezdődött pontosan, csak érzed, alázatos szívvel fogadod és szolgálod.

Ramona ... lidérc ... akkor is tavasz volt, de véres tavasz. S mi fiatalok, huszonegy évesek, akkor nem jóformájú üde lányokat ölelgettünk, de hullákat. S csak későn döbbentünk rá, hogy nem is a hulláktól undorodtunk és féltünk, hanem attól, hogy a halál minket is megölel, s beletaszít, mint élettelen semmit, a német homokba. Pedig; de szerettük volna még egyszer látni azt, ami számunkra az otthont, a hazát jelentette.

Eljövök az ablaktól, ieülök, s cseppet sem vagyok boldogabb, hogy megtaláltam izgalmam rejtélyét.

•

Nyitott szemmel fekszem a vagonban a szalmaágyon. Igazság szerint még aludnom kéne, de mintha valaki felrázott volna, oly hirtelen ébredtem. Semmi álmosság, mintha minden fordítva lenne, mintha nem most ébrednék, hanem éppenséggel most feküdnék le, s elkerülné szemem az álom. A szájharmonika halkan szól: .... Ramona, te gyönyörű, te tünemény... Tetszik nekem ez a szám. Még Magyarországon hallottam egyszer, szép szőke és barna lányokkal táncoltunk az este.

Amikor néhányan megtudtuk, hogy századunk borbélya és szájharmonikása. Burizs János honvéd ismeri, állandóan nyúztuk. Addig játszattuk, amíg lassan az egész század megtanulta és ezt dúdolta. Burizs meg valamilyen in- dukációs hatás alatt átvette tőlünk a dal iránti szeretetet, s már akkor is azt játszotta, ha nem kérte senki. Mi fiatalok bohósággal vetettük magunkat a dalra, állandóan teli tüdővel énekeltük fölváltva a „Nádfedél faluvéggel”.

Muzikális század volt a miénk. A hasunkon és a dohányon kívül a nóta érdekelt bennünket a legjobban. A századnak tulajdonképpen három dala volt. A „Híradósregiment” fegyvernemünk büszkeségét demonstrálta, a „Nádfedél faluvég” az otthon iránti, a „Ramóna” pedig a nő iránti vágyunkat jelentette.

Most hajnalban is, útban Güstrow felé, az egész vagon a Ramónát énekelte. Burizs meg szépen aláfestette, ott, ahol kellett, remegtetett, senki sem volt dühös, dalra ébredtünk, s hálás szeretettel néztünk a mi kis dalos pacsirtánkra. Már „betört” katonák voltunk, akik régen nem a saját fejükkel gondolkodnak. Az utóbbi nyolc hónapban annyit gyalogoltunk és utaztunk, hogy már otthonunkká vált az országút, a vagon, s jobb ételt a babnál, jobb ágyat a szalmánál el sem tudtunk képzelni.

Miskolc, Zemplén, aztán átlózva Észak-Magyarország keletről nyugatra.

Tarnócz! Ebben a kis felvidéki faluban töltöttünk két hónapot, itt kaptunk „igazi” kiképzést, itt kapott az egri Bőgős templomfestő, akiről egynéhányan azt hittük, hogy Hasek róla mintázta meg Svejket, nos, itt kapott szegény egy akkora pofont Gémesi törzsőrmestertől, hogy azt gondoltuk, ilyen pofont csak ígérni lehet de adni nem. Bőgős az „öreg-részleghez” tartozott, mert hogy akkor 1944 őszén a standbeliekkel együtt behívták azokat az „öreg fiúkat” is, akik lúdtalpukkal és más hasonló nyavalyáikkal eladdig kiszuperáltattak a magyar királyi hadseregből. Ezért aztán századunk jó negyedrésze 35—40 éves férfiakból állott. Sokat szenvedtek a kiképzés alatt, de mi fiatalok, egészségesek és érzéketlenek, sajnálat helyett gúnyolódtunk rajtuk, és

Suba Andor

„MEIN GOTT...”

röhögtük őket. Az „öregek” közé tartozott a borbély is, aki külsőleg nagyon hasonlított Rudolf Valentinéhoz, meg ahhoz a jól fésült férfihoz, akit éppenséggel az ő reklámtábláján fujdogált a falusi szél.

*

Stetünbe szilveszterkor érkeztünk. Az Odera deltájában a hatalmas tengerjáró hajók befagyva vesztegeltek, de a magyar baka lelki egyensúlyát sem a város Pompejire emlékeztető romjai, sem a tenger monumentalitása nem zavarták. Néhányan elvégezték dolgukat ott a jégen, egy hatalmas hajó jóindulatú árnyékában. Később, amikor Páse- walkba kerültünk, éppen ilyen blazirtsággal ette a marga- rinos fekete kenyeret egy nagy darab parasztfiú a laktanya udvarán, amikor kilenc franciát akasztottak az évszázados platánfákra. Akkor nég nem tudtuk, hogy lelkünket egy kicsit már tönkretették és az is kekiszínű uniformist kapott. Csak az „öregek”, csak azok nem hordták leikükön ezt a ruhát.

Most április volt. A nap már jó szögben szórta sugarait, s bennünket az egész laktanyával együtt bevagoníroz- tak — irány Güstrow. A nótaszó nem sokáig tartott. Délután két órakor érkeztünk az állomásra, amely a várostól három kilométerre volt, a repülőgépgyáros udvarán. Polgári lakosság nem használhatta. Sötét volt és komor, vas és beton, minden terepszínűre festve.

A század felsorakozott, magunk elé, a földre raktuk szegényes kenyérzsákjainkat, s a parancs értelmében megkezdtük a vagonok kirakását. A németek — két foghíjas zászlóalj — ugyanezt tették. Tíz percig dolgoztunk, akkor elbő- dült a sziréna. Nem volt szokatlan, alig volt nap, hogy négyszer-ötször ne szólt volna. De ez a hang most oly furcsa, oly különös volt. Sokkal mélyebben bőgött, mint a megszokott. Tudatunk alatt az is ott motoszkált, hogy repülőgépgyárban vagyunk, s mellettünk egy hatalmas repülőtér tele repülőgépekkel.

Először nem szaladtunk, de amikor a német ezredes elordította magát, mint a sakál, akkor tudtuk, hogy baj van. Egy kis fenyőerdő volt a közelben, gyanútlanul affelé rohantunk vagy hatszázan.

Ütemesen dobognak a katonabakancsok, rohantunk, s már félünk, remegünk, mert érezzük, ahol hatszáz emberrel rohannak az ezredesek, ott nagy baj van.

A kis liget széléig sem értünk, amikor megjelent az ég kékjében az első „Liberátor”-század. Nem tudtunk tovább menni. Félelmetes zúgás, levegőt hasító csattanás. Valamilyen ismeretlen erő felemel, földhöz vág és meggörget a könnyű homoktalajba vágott futóárok beszippant. Borzalmas félelem szorít, szívemet mintha smirglipapírral fogná valaki. Érzem, ez a vég. Látom az embereket, a hatalmas homokfelhőt a kékessárga lángot, mindent látok, de csak úgy, mint egy érzéketlen fényképezőgép lencséje. Az árok, amelybe a légnyomás taszított, tele van félőrült emberekkel. Tudatom halvány derengésével látom, hogy durva szöges bakancsom fiatal, fekvő leánytesten tapos. Felugróm, Felrántom a lányt. Gyári dolgozó, cafatokban lógó, falanszter ruhában. A légnyomástól se élő, se halott. Az iker Tő- zsér testvérek velem loholnak. Az ő arcukról látom, hogy milyen sápadt lehetek, szemem milyen eszelős. Lábam, testem önállósította magát. Rohanok, rohanunk, szembe az újabb repülőhullámokkaL Ki kell alóluk szaladnunk. Körülöttünk lángban minden. Bombatölcsérek, hullák és nyöszörgő sebesültek. A fülsiketítő hangokon áttetszik a sebesült lovak fájdalmas nyerítése. Hárman, mint akik megőrültek, puszta kézzel szórjuk a homokot az égő foszforra. Egy keszeg fejű őrnagy, aki úgy rohan, mint az ámokfutó, odakiabál: bravo... Tovább rohanunk. Beleesünk egy hatalmas bombatölcsérbe. Ez is tele emberekkel, élőkkel és holtakkal.

Mein Gott... Istenem — keveredik nyöszörgéssel és káromkodással. Csupa vér, csupa láng, fülsiketítő robbanás az egész erdő. Valaki mutatja a fejét és németül kérdezi, hogy milyen a sebe. Megnézem és megnyugtatom, mintha valóban számomra ez lenne a legfontosabb. Tovább rohanok, elvágódom. Érzem, hogy kezem csupa vér. Felnézek, arcomtól néhány centire a borbély arca, borzalmasan eltorzulva. Rohamsisakja kettéhasítva, benne véres agyvelő, hajcsomóval és homokkal keveredve. Megüvegesedett szeme az eget kémleli, mintha azt mondaná: Mit akartok tőlem? Én egy kis falusi fodrászmester vagyok, engem vár az asszony, meg a gyerek otthon, Magyarországon. Nekem semmi közöm ahhoz a marhasághoz, amit ti úgy hívtok, hogy háború.

Mellettem egy tizenhat év körüli német fiú nyöszörög: Hilfe, Hilfe... gyomra kifordulva, kúszni próbál, de csak szánalmas vonaglás lesz belőle, vérét azonnal beissza a homok.

Kiérek az erdőből, előttem a széles országút, hátam mögött a pokol. Ismét együtt vagyunk, mi hárman, gyöngyösiek. Már nem szaladunk. Lábunkban ólmos fáradtság, cammogni is alig tudunk. Egy tanyához érünk. Hajlott hátú ember foglalatoskodik a kertben, nyugodtan, félelem nélkül — néhány száz méterre a bombázott gyártól. Megszólítjuk, a válaszából érezzük, hogy épp úgy töri a németet, mint mi. Bolgár kertész Nevet, s azt mondja, hogy itt nem kell félni. Nála biztonságban vagyunk. Dohánnyal kínál, s kérdi: minek jöttünk Németországba? Visszakérdezünk. öt erőszakkal hozták — válaszolja. És minket?

Az állomásra egy óra múlva szállingóztunk vissza. Állomásra? Nem volt ott semmi, csak rom és nyolcasba csavarodott sínek. Szürkületben összeszedtük a hullákat. Elfásultunk, semmilyen hatással nem voltak ránk. Szépen, katonásan sorbaraktuk őket, csak nagy-nagy fáradtságot éreztünk, s mint mindig, éhesek voltunk. A szétbombázott romok között találtunk amolyan tízkilós forma paradicsom- konzerveket, amelyek a robbanó bombák melegétől szétpukkadtak, hogy még bontani sem kellett azokat. Azt ettük, csak úgy, kézzel, mocskosán és fáradtan, mint az állatok néhány méterre a rendberakott hulláktól.

A nyitott ablaknál állok. Künn tavaszi eső pásztáz finom illatok szállnak, itt a tavasz. Bent a szobában a rádió halkan szól. Igen, este elfelejtettem kikapcsolni.

,.. Ramona, Ramona...

Suha Andor

Don Edwards

Tiszta hasson

Jl bolt belseje sötli\

volt, s a szikrázóan meleg nyári napoknak csak tört sugarai jutottak el a dobozok, polcok, bálák közé.

Enid a pultnak támaszkodott és lustán rakosgatta a holmikat egymásra. A helyiség túlsó végében Lucy, az alkalmazottjuk éppen Mrs. Roberts kosarába rakta a fűszerárut. Lépéseidet hallott. Harry Ridley érkezett s egy kis cédulát hozott az édesanyjától: szokás szerint ismét hitelbe kérte a lisztet, cukrot. Ha a maga ura lett voltra Enid, adna neki, s már éppen arra gondolt, hogy szól Lucynak, szolgálja ki a fiút, de aztán eszébe jutott, mit szólna hozzá a férje, meg az apósa, s inkább hallgatott.

Nem értette őket. Gazdagok voltak, a Ridley családnak meg semmije sem volt, s mégis a segítség minden formáját megtagadták tőlük. Szinte hallotta, mit mondana a férje: „Ez üzlet, Enid. Így nem lehet kereskedni”. Az öregember meg felhorkanna és azt mondaná: „Mi, a Day család kemény munkával szereztük ezt az üzletet és meg is akarjuk tartani. Más emberek semmiért akarnak valamit.”

Amikor évekkel ezelőtt a faluba költözött, s hallotta amint a helybéliek kézlegyintéssel mondogatják: „A Day- ek mind egyformák....” Ö akkor azt gondolta, nem igaz. Gordon más, nem olyan, mint az apja. De múltak az évek, s rájött az igazságra. Egyre gyakrabban kívánta: bárcsak sosem lett volna Gordon felesége. Ha nem közelegne a nyári szabadságuk, most nagyon kipakolná Gordonnak a felgyülemlett mérgét, de nem érdemes. Majd a szabadság mindent rendbehoz. Néhány hét a városban, s akkor majd újra szívesen visszatér ide. Csak meggyőzhetné Gordont, hogy hébe-hóba menjenek el pihenni, akkor könnyebben bírná az egészet. Talán most majd annyira jólérzi magát, hogy ezentúl szívesebben, több hajlandósággal gondol a vakációra.

Minifan másként lenne, ha

InilIUGII volna saját otthonuk, melynek magányába néha visszavonulhat. Akkor Gordon az övé is lenne. Azokban az időkben, amikor még megvolt a házuk, minden túrhe- tőbbnek mutatkozott. Ha rajta áll, sohasem adja el, de képtelen volt ellenállni a sürgetésnek, s a szidalmazásnak, Most már mindegy, kár erre gondolni, amikor ilyen közel a vakáció. Kisétált az üzletből, s megállt az ajtónyitásban. Ahogy nézte a környéket, rosszkedve visszatért. Porosán és forrón nyúlt el a

főutca, s a házikók, melyek épp oly kopottak és tomposak. voltak, mint az emberek, hol összebújva álltak, mintha pletykáznának, másutt meg szétszórtan, messze, mintha éppen veszekedtek volna.

Amikor először jött Delford- ba dolgozni, a nagyvárosi nyüzsgés és zaj után élvezte a hely békés nyugalmát, a tágas térségeket, a melengető napfényt, s a csendet. Forrón kívánta, hogy jól sikerüljön, s mégis vereséget szenvedett. Most, esztendők múltán már minden másnak tűnt: az üzlet, a falu, az emberek s a férje.

Arra figyelt fel, hogy valaki rángatja a karját. Megfordult, Lucy állt mögötte, s a fülébe suttogta: „Mrs. Day, az öreg már jó ideje figyeli magát.” Fölkapta a fejét, s észrevette, hogy az apósa a há- túlsó helyiség homályából bámul rá. Először lelkiismeret- furdalást érzett, aztán dühöt, s hirtelen megértette, hogy Lucy szemében ő sem több fizetett alkalmazottnál. Általában így néztek rá az emberek, így tekintett rá az apósa, s ha nem vigyáz, még Gordon is csak ennyibe veszt majd. Az öreg magatartása helytelenítést fejezett ki, mert úgy vélte, hogy Enid az időt pocsékolja. Nem szólt, de nem is volt szükséges, — már az ottléte eleget mondott.

Enid végigsétált az üzleten, közelebb ment az öreghez, de az sarkon fordult és elment. Ahogy közeledett az az időpont, amikor Gordonnak haza kellett érkeznie, Enid nyugtalanná lett, fel-alá járkált a boltban. Már délelőtt becsomagolta a bőröndöket, s most semmi tennivalója nem maradt. Gordon majd biztosan későn érkezik és fontoskodva jelenti ki, hogy el sem tudja képzelni, mit csinálnak majd az üzelettel, amíg ők ketten távol lesznek.

— Ostobaság — feleli majd neki Enid — hiszen Lucy töb. bet ért az üzlethez, mint bárki a családból.

Bizonyára elszunnyadhatott a nagy melegtől, mert egyszerre ismét Lucy hangját hallotta: „Megjött a férje, Mrs. Day. Odakint beszélget az édesapjával.”

Az ajtóhoz sietett. Megpillantotta Gordont, meg az öregembert, amint rendkívül elmerülten tárgyaltak valami, ről. Várakozott, noha nagyon szeretett volna Gordonhoz lépni és megbeszélni vele az elutazásukat, de az öreget nem merte félbeszakítani. Végül mégis Gordonhoz fordult.

— Korábban jöttél, mint vártunk — mondta. — Sötétedés előtt indulhatnánk, és majd útközben uzsonnázunk.

A férj nem válaszolt, s ezért ő gyorsan folytatta, mintha mohó sietségével elfojthatná a férje feltámadó tiltakozását.

— Ehetnénk abban a kis tengerparti szállodában. Emlékszel, akkor is megálltunk ott, amikor hazatértünk a nászúiról.

Gordon kíméletlenül közbevágott.

— Sajnos, pillanatnyilag még nem mehetünk Enid. Egy nagyon fontos üzlet akadt épp most Hillside-on.

fniH uem is hagyott neki

tlllU időt, hogy tovább magyarázkodjék. Ügy látszik Gordont is megbabonázta ez a hely, s pontosan olyanná lett. mint az apja, aki uralta minden gondolatát. S ha ő sokáig itt élne, maga is olyanná válna, mint ezek, szűklátókörűvé, fantáziátlanná, tudatlanná. Megfordult és beviharzott a házba. Gordon nem ment utána.

Fölment

szobájába és magára csapta az ajtót. De még itt, a saját szobájában sem bújhatott el előlük. Valójában nem is volt ez az ő szobája, bármely pillanatban kopogtatás nélkül benyithattak. A becsomagolt bőröndök látványa meggátolta hogy sírjon, és növelte a lázadó kedvét. Az öltözőasztalkán álló órára pillantott. A rendszeres járat húsz perc múlva ér a faluba. Firkantott egy cédulát Gordonnak, fölkapta a bőröndjét és csendesen kilopód- zott a verandán át.

Amikor a vasútállomásra ért, az állomásfőnök elébe jött.

— ön Mrs. Day? — kérdezte. — Mr. Day telefonált, és megkért, hogy közöljem önnel, ne szálljon vonatra, hanem várja meg őt a ~'.oyal szállóban. Már úton van ide- felé.

Enid tehát a szállodába ment. Közben azon töprengett.

vajon Gordon ott akarja-e

tölteni az éjszakát, avagy rögtön utaznak a városba? Szép éjszaka volt, nagyon kellemes lett volna az óceán partján hajtani a város felé. Remélte, hogy Gordon már nem haragszik rá. Egy kicsit szégyellte is magát. Kétségtelen, hogy igazságtalan volt Gordonnal. Nem egészen úgy állnak a dolgok, ahogy 6 képzelte otthon, a faluban.

Ám bizonyára elnyomta s fáradtság, mert hirtelen kopogást hallott. Szaladt, hogy kinyissa. Az ajtó négyszögében az öreg Mr. Dayt pillantotta meg. Csalódottsága heves haraggá változott, ahogy elnézte az apósa alattomos tekintetét. Egyszeriben úgy tűnt, hogy ismét otthon van a boltban, gyűlöli az öreget és még a férjét is. Igazán, Gordon legalább most otthon hagyhatta volna az édesapját.

— Hol van Gordon?

Az öregember a karjára tette a kezét, úgy, hogy Enid — akarata ellenére is — elhúzódott.

— Gordonnak át kellett mennie Hillside-ra, amiatt a dolog miatt — felelte. — Néhány napig távol lesz, és amikor elolvasta a cédulát, neg- kért, hogy telefonáljak utánad és hozzalak vissza.

Unifp a fiatalasszonyt, aznu£lb tán hozzátette, egy kis mosollyal, amelyet békítőnek szánt:

— Nem boldogulunk nélküled a boltban, Enid, míg Gordon odaát van. Meg kell értened: ez az üzlet 20 font tiszta hasznot jelent neki.

Pordította: Zilahi Judit