Nógrád, 1966. május (22. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-22 / 120. szám
1966. május 2?. va*,'”>'n^n V ^ n T 9 n O Bor Ambru» Ssép jelen A tévéről ebéd előtt esett szó apáméknáL Sokadszor említettük, s én ismét azt mondtam, nem Horizontot vennék, inkább Deltát, készpénzért. Ha ott vidéken nem kapnak, felhajtok egyet Pesten. Volt évfolyamtársam mérnök az Ori- onban. Ennyi szó esett erről a vasárnapi ebéd előtt. Szeretem azokat az ebédeket. Ritkán vagyunk otthon valamennyien, a húgom, a sógorom, a kisfiúk meg én. Anyám nagy ebédet főz. süti a kacsát, bontja a befőtteket meg a savanyúságot. Engem persze nem az ebéd vonz: az jó, hogy együtt vágjunk. Azt mondanám, derűsen és elégedetten vagyunk együtt. Most már harmadik éve a szüleim házában. Felépítették. Jól élnek benne. A tágas konyhába délelőtt besüt a nap, csillog a fény ez új bútoron, edényeken, az asztalon villognak a poharak. Az a konyha jóval nagyobb a réginél, ahol felnőttem, a gyártelepi munkáslakásbsn. Mi még ott gyerekeskedtünk a húgommal, s ősztől tavaszig a konyhában laktunk. Irtuk a leckét, betűket körmól- tűnk. Anyám tette a dolgát, apám műszakból jött, műszakba indult, kék munkaruhában. A ruha mindig cementporos volt. Apám negyvenkét évig dolgozott a cementgyárban. harminc évig laktak a munkástelepen. Az úi ház konyhája lakókonyhának is beillik, s ha otthon vágjunk és ebédkor körülüljük a nagy asztalt, jól elférünk. Apám odapillantott, mikor elővettem a táskámból az üveget, a dugóhúzót kerestem. — Nohás lesz az — adta a lekicsinylőt — Innen látom. — Furmint — mutattam az üveget. Kihúztam a dugót, az üveget az asztalra állítottam. Aztán az előbbi, a tévéről folyt beszélgetést toldtam meg: —- Szlgmát kellene venni. Az aztán készülék! — Nyolcezerért — mondta a sógorom. — Nyolcezerért? — kérdezte az öreg. — Az is pénz? Mikor már a levest kanalaztuk, apám azon kezdett tűnődni, vajon milyen az a bor, amit „testes”-nek hívnak? — Erős — mondta a sógorom. — Jó erős. — Jő erős? — Apám elégedetlenül méregette a do- cens-vőt. Sok bor jó is. erős is. Melyik „testes”? — Nagy gond — nevettem. — Olvastam valahol ezt a szót. Jó otthoni közérzetemhez ez is hozzáad: apám beül a nagy szobába, fotelba ül, olvasgat. Ilyesmi is tartozik a szép jelenhez. Apám el is alszik néha olvasás közben. De így jó, mert nagyon sokáig nem ült fotelben, nem olvasott, el se aludhatott. A telepi konyhában hencser állt a tűzhely mellett, arra néha ledőlt, cementporosan is, de edény zörgött, varrógép zúgott, kántálva olvastuk a leckét: nem igen al hatott. Apámék szegények voltak, munkások, a gazdasági válság idején munkanélküliek. Ez elmúlt, nyomtalanul, a szép jelen fotellal, alvással, derűvel jó. Sógorom a szemüvegét igazgatta: — Talán a sűrű. olajos bort mondják testesnek. — T 'sőbb nekem mondta: — Szignóét különben és is ’‘ennék, azt mondják, isteni. — És miért ne legyen? Semmi ok az árán fennakadni. — Isten ments — hunyorgott felém az apám. — Fenn ne akadjunk az árán. Mikor már csak a tévé hiányzik. — Kelleni bizony kellene — mondta az anyám. — Itthon ülünk. Aoámék szegények voltak. Minket kitanítattak. öregségükre lett meg a házhelv. aztán a ház. Sokára változott meg az életük, de végre anv- nylra megváltozott, hoev a réginek nyoma sincs. Tévét készültek venni akkoriban, részletre. Deltát ajánlottam a Horizont helvett. vagy Szigmát. Az náluk nyolcezernél többe kerül, mert tetőantenna nélkül nincs jó vétel. Apám a savanyúságért nyúlt, a kacsasült fölött akarta átemelni a csalamádés tálkát. Közben könyökkel meglökte a poharát, a pohár feldőlt, a bor hosszan kanyargó tócsává terült szét a műanyag térítőn, amive! anyám mindig leborítja m. abroszt. — Keresztelő lesz — néztem a húgomra. A borpatak eleje felé kanyargott. Ezzel reagáltam azonnal a kis balesetre, s ettem volna tovább. Semmiség. Egy deci furmint. Apám visszahúzta a kezét. Anyám felnézett a tányérjából, letette a villát. Mozdulatlanul ültek egymás mellett, velünk szemben. A kisfiú felvihogott a húgom mellett. Aztán apám ráhajolt a műanyag-abroszra. és csücsörített szájjal szívni kezdte a tócsát. Anyám Is odahajolt gyorsan, hogy segítsen neki. Pedig anyám nem szereti a bort; egy kortyot ha iszik velünk, koccintáskor. A fejük búbját láttam, s apám majdnem kopasz volt, anyám feltűzött haja ősz. Apám koponyája szikkadt csont a száraz bőr alatt, anyám hajának a színe, mint a hamué Nem tudom, mondtam-e valamit? Hogy van még bor az üvegben, hagyják? A húgom rámeredt az öregekre, sógorom hirtelen a tányérját nézte mereven. Lehet, hogy semmit se mondtam. A nedves foltot anyám feltörölte ronggyal, aztán kínálta a sültet. Lehet, hogv semmit se mondtam. E béd után intettem a sógoromnak. Kimentünk a kertbe — ötezrem van — mondtam. — A többit neked kell kiizzadni. Egy hét múlva álljon a szobájukban az a rohadt Szigma. Fuldokolva támaszkodtam a kútháznak. Apámék nagyon sokáig voltak szegények. Most mindenük megvan. Következő vasárnap kivittük nekik a tévét Örültek neki. ASZFALTOZOK Górnia Zoltán linómetszet« Fogta gyerekei kezét és ünnepélyes arccal, biztonságot sugárzó egyenes tartással vezette őket utcahosszat. Az idő tavaszias, kellemes volt, és ők egy kicsit megkésve érkeztek. Lépni is alig lehetett az emberektől. Mér véget érhetett a délelőtti matiné, mert a diákok csapatostól jártak az úttesten. Az úttest a diákságé. Sokat kell még ott caplatniuk. A keskeny járdán sétálni nem kellemes ugyan, de az már rangot jelent. A járdán lassan, ráérősen ballag az ember, és legtöbbször magában, esetleg a gyerekeivel így vasárnaponként. A magánosán sétálók erősek. Amikor az utca végére értek, átmentek a másik oldalra és visszafelé sétáltak. Szerette volna, ha minél többen látják az ismerősei közül. Nem akarta bevallani magának, de már ott motoszkált benne a még távoli, szokatlan élményt követő — cseppnyire ágáló lelkiismeret. Talán éppen ez a tolakodó érzés kényszerítette arra, hogy elutazása előtti napon olyannak mutatkozzon, mint máskor? Olyan nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak. Erősnek, szilárdnak, elégedettnek. A séta egyúttal bizonyítás is. Bizonyságszolgáltatás elsősorban saját, örökké józan lényének. Megnyugtatás valahogy ilyenformán: — Persze tudom én, hogy nem egészen tiszta dolog, amire most készülök és belátom, hogy úgyszólván semmi szükségem nem lenne rá... De — úgyszólván! Es ez azért jelenthet valamit. Attól a kis kalandtól nem leszek sem rosszabb, sem pedig jobb családapa. Másnap úgyis elfelejtem az egészet. Itt vannak a gyerekeim. Fogom a kezüket és hiába is keresnék riadtságot a szemeikben. Vagy nem megéreznék-e, ha mégis bűn lenne az a görbe éjszaka, melyet olyan szépen kiterveltem már? A gyermek megérzi. Csodálatosan finom ösztöne van egy fiatal léleknek. Hajaj, de milyen finom! Nem, nem lehet és nincs is semmi baj! * Ebéd után szinte fellélegzett a megkönnyebbüléstől, amikor eszébe jutott, hogy tulajdonképpen márh elkezdheti a készülődést, az öltönyök és az ingek össze- válogatását. Talán annak örült a legjobban, hogy szabadon kimutathatta egyre gyülemlő türelmetlenségét Minden ideges mozdulatot, élesebb hangot ráfoghatoti az utazás előtti izgalmakra. Felesége tudta, mennyire ritkán utazik (két éve járt utoljára Becsben), és még mosolygott is férje kisfiús igyekezetén — nehogy otthon felejtsen valamit. Az éjszaka volt a legnehezebb, és hajnalban szinte maga elől is bújkálva osont el hazulról. Ügy vitte a bőröndjét, mintha lopta volna. Mint a tapasztalatlan hazárd játékosok általában, ő is mindent egy lapra tett fel. Az első napra. A kaland a vártnál is jobban indult, mert bécsi kollégái sokkal könnyedebbnek mutatkoztak, mint azt előre elképzelte. Keveset, úgyszólván alig akadékoskodtak, rábízták, hogy mit nézzen meg, mi után érdeklődjön. Szabad kezet kapott. Az, hogy idejével szabadon rendelkezett, lehetővé tette a fölös energia pazarlását, az egyre közeledő görbe éjszaka színezését. Ügy intézte, hogy korán végezzen az üzemben. A szállóban sem időzött sokáig, csupán annyi időt engedélyezett magának, hogy átöltözzön. Szinte futva tette meg az utat az osztrák főváros fényektől villogó központjáig. Elhatározta, hogy alaposan kihasználja a nehezen kiöklözött kirándulás ritka lehetőségeit. Nem sajnálja a pénzt, és ha úgy adódik, inkább lemond arról a néhány göncről, amelyet korábban venni akart. i Iif»nr‘l prvp feIsóhajtott Szabadnak, füg- iHdUnuu Cl TC getlennek, könnyűnek érezte magát, cigánykereket szeretett volna vetni örömében. Tudta: nem ismeri senki, nem kell attól tartania, hogy másnap az egész város arról beszél, miként viselkedett itt meg ott, ekkor meg akkor. Egyszerre szeretett volna mindenütt jelen lenni, ahol whiskyt mérnek és csinos nőcskék forgolódnak. Erezte, nem lesz elég ideje ahhoz, hogy kedvére „belakja” a talpig tükörrel bevont patinás kávéházakat, a kövér galambokkal és karcsú nevelőnőkkel zsúfolt parkokat, az Ade-bár táncparkettjét. Ezért egy kis keserűséget érzett, valami olyasfélét, mintha becsapták volna. Hosszas, üres és céltalan barangolás után végül is bevetődött a Rabéi Cafféba. Éjfél körül járt az idő, de még senki sem akadt az útjába. Senki olyan, akit otthon elképzelt magának. Nem, nem a nagy igényeivel volt a baj, csak hát valahogy elszokott már attól, hogy lányok után szaladgáljon. Sehogy sem akarták észrevenni szándékát, nem érezték meg rajta a könnyű prédát, kalácsra áhítozó örökké kenyérevőt. A kávéházban kevesen voltak. A terem közepe táján a fal mellé állítva wurlitzer visongott. Közvetlen mellette egy lompos, negyven év körüli férfi hajolt tenyérnyi asztala fölé. Keresztrejtvényt fejtett. Nem messze az ordító zenegéptől ő is leült és kávét rendelt. A hidegpult tövében lányok tanyáztak, a kékes neon fénye erőtlen volt ahhoz, hogy sápadtá tegye agyon mázolt arcukat, ök lennének azok? — kérdezte magától és odaintette az ásítozó pincei t. A tejet szürcsölgető formás kis nők szabadok voltak. A pincér részletes beszámolójából megértette, hogy 100 schillingért és a fogyasztásért bármelyik rendelkezésére áü. A hotel felé menet átkarolta a lány vállát és a visz- szafojtott izgalomtól nyirkos kezével, a nyakához nyúlt. A fiatal nő ellökte magától, majd pattogó szavakkal mondott valamit a nyugalomról. Nem értette pontosan, de a magyar „nyugi” lehetett az értelme. Az éjszakai portás kifejezéstelen, diszkrét arccal adta át a kugligo- lyó-szerű fagömbre erősített kulcsot, és ők ketten szótlanul, sietve mentek fel a valószínűtlenül szűk szállodalépcsőn, a fényesre lakkozott, sima, egyszerű ajtó felé tartva, amelyen a szám: 17 vagy 3, esetleg 21, de nem is íz a lényeg ... Kovid lel óra ulan F«työrLve kötötte a fe. hér ing gallérja alá a sötét színű nyakkendőt. A tükör feletti opálos üveggel bevont lámpa fénye teljesen megvilágította parfőmös. simára borotvált arcát. Felvette a szék karfájára terített zakót, be sem gombolta, és anélkül, hogy az összetúrt ágyra visszapillantott volna, elhagyta a szobát.
