Nógrád, 1966. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1966-04-17 / 90. szám

IN», április 17. vasárnap NÖGR ÄD *> Négyszemközt az tíf elnökkel Egyszerű, jóindulatú és na­gyon lelkes ember. Túl van a negyvenen, csupaősz na- ja mégsem illik napszítta, sima arcához. Lábán szokat­lannak tetszik a sárfoltos gumicsizma: legutóbb a já­rási hivatalban találkoztunk, s akkor még gondosan fé­nyesített félcipőt viselt. Vég­telen nyugalma és szavad csendessége azonban a régi, pedig egy ellenlábas, egy ónjelölt klikket szervez el­lene és naponta töri a bor­sot az orra alá. Tökéletesen kielégíti, hogy egyhangúlag választották meg tsz-elnök- nek, és a bizalom jelének könyveli el a gondos, szor­galmas munkát is. Pedig nincs könnyű dolga. Líről vall bizalmasan. Pórul járt számítók A rendetlenség, a tsz-de- mokráciát megcsúfoló sza­badság a közös vagyon pré- dálása rendszerré vált az utóbbi években. A vezetők, akiknek ugyancsak akadt ta- kargatnivalójuk, nem is mérték az alpszabályban rögzített szankciókat alkal­mazni a megtévedt tagokkal szemben. Sokan tudták például, hogy a két sertésgondozó asszony falkát hizlal a házi­ólban abból a takarmány­ból, amelyet a közősből csempésznek haza, mégse emelt senki szót ellene. Az új elnök is olyannak talál­ta a jófajta fehér hússerté­seket. mintha vadászagarak- lennének. Csupa csont, bőr és izom. — Elégedettek-e a jövedel­mükkel? — kérdezte a két asszonyt. Természetesen nem azt vá­laszolták, hogy „nemcsak az abrak felét lopjuk el, hanem a munka egységet ugyanúgy elszámolják, nekünk, mintha tisztességesen dolgoznánk.” Azt keresték, hogyan lehet­ne kis munkával még több­ié jutniok. — Nincs itten minden rendben — válaszolta a hun­cutabb és élelmesebb. — Nem vagyunk mi megfizetve azzal a másfél munkaegységgel... Másnap fel is keresték az új elnököt, az irodában. pénzért elvállalták a gally fa hazahozatalát az erdőből, vagy szalmát vittek házhoz a közösből, költöztettek és szárat hordtak. Munkaegység a közösből, borravaló a háztájiból: öröm volt a fogatos élete. Senki soha nem csodálkozott, hogy a tsz lovai, szekerei időn­ként eltűnnek. Az új elnök ezt is észrevet­te. Elrendelte, hogy fuvarozni a tsz-nek, és a magánosnak csak menetlevéllel lehet. A magánosnak ráadásul előre ki kell fizetniük a fuvardíjat. Aki nem téríti meg a szállí­tást az irodán, még a fuvar előtt, annak kétszeres tarifát kell fizetnie, a fogatost pedig felelősségre vonják. Az intézkedés életbelép­te után az erdő körül járt éppen az elnök és három, fával teli szekeret pillantott meg az erdei úton. Jól em­lékezett, hogy aznapra senki sem fizetett be fuvardíjat. A következő napon három asszony szerénykedett be az irodára, barátságosan. — Fizetnénk egy kis fuvart, — Mifélét? ■— Fát hozattunk az erdő­ről. De tessék úgy megszá­molni, hogy a büntetés is benne legyen, meg a kocsi­soknak se legyen bántódása... Így tör utat az új rendnek a lelki ismeret. „Lóeladás nincs“ Egy napon furcsa kijelen­tést tett az új elnök: — Ha a szót nem értik, írják ki a központi iroda falára, hogy „lóeladás nincs!” De lovat senkinek el nem adunk, s ha már nagyon öreg, megy a vágóra, virsli­nek’... Ennek a kissé ingerült ki­jelentésnek: kettős előzmé­nye van. rek. Tehát, aki ezt az üzletet bonyolítja, akkora sápot lop le az árból, amennyit a lel­ke kibír. Az elnök röviden útjukra bocsátotta a kereskedelem önkéntes bajnokait, a brigád­vezetőhöz pedig a már is­mertetett intelmeket intézte, bennük a következő lényeg­gel: „lóeladás nincs.” A hegyi beszed Ez a kis történet a bibliai „hegyi beszéd” címszó alatt került be az úi elnök em­léktárába. A tehénistállóban elképesz­tő rendetlenség fogadta. A szerencsétlen jószágokról ak­kora sárkoloncok lógtak le, mint a nagyharang nyelve, szenny, piszok az istállóban, derékig érő sár az Istállóud­varon. Vízcsap van bent, de a teheneket mégis az óriási sártengeren át hajtják az ud­varon levő kúthoz. így azu­tán a sár még rájuk sem szárad, amikor újabb sárré­teg lepi be testüket. A táp­lálék arra sem elég, hogy a iázós jószágokat egyszinten tartsa, tejhozamra már gon­dolni sem lehet. — Miért nem használják a benti csapokat? — kérdezte az elnök, — Mert a benti vályúkra nem csináltak lefolyót A szennyvizet nem tudjuk le­engedni. Az elnök maga köré gyűj­tötte a tehéngondozó asz- szonyokat, s olyan megrázó beszédet kanyarított arról, hogy mi történne, ha a gon­dozóknak is sárosán, vizesen kellen tölteniük éjszakáikat, hogy az asszonyok állítólag könnyeztek. Már aznap az istállóban itatták a tehene­ket, de másnapra házilag lefolyókat is készítettek a vá­lyúkra. Azóta tiszták, szépek a te­henek és a gondozást bősé­ges tej adással hálálják meg. Igaz hát a mondás, hogy „a tisztaság fél abrak és fél állatorvos.” Lakos György Szellemi tartalékok A második ötéves tervben, a megyeszék­hely üzemeiben és vállalatainál a mérnökök száma több mint százzal nö­vekedett. A technikusok foglalkoztatása vi­szont megduplázódott, számuk eléri az 1200 főt, de sokan vannak, akik ilyen képzettség­gel fizikai munkát végeznek. A megnövekedett szellemi kapacitás ked­vező hatása jelentkezik a majdnem 90 új gyártmányban, a korszerűbb technológiában, a jobb munka- és üzemszervezésben, a maga­sabb szintű irányításban, a fejlődő, bár vi­szonylag lassú ütemű műszaki fejlesztésben. Ha viszont alaposabban megnézzük, hogy a fejlődés gyorsításában a meglevő szellemi kapacitást milyen mértékben hasznosítottuk, szomorú kép tárul elénk. A Nógrádi Szénbá­nyászati Trösztnél dolgozó 180 mérnök csak bizonyos hányada az, amely hivatásának érzi a műszaki munkával járó új utak keresését. Te­hát nemcsak elvégzi napi munkáját, hanem kutat, kísérletezik új tanulmányokon fárado­zik, új összefüggésekben keresi a bánya kor­szerűsítésének lehetőségét. Másik nagyüzemünk 45 mérnöke közül is szép számmal akadnak, akik nem nagyon törik magukat, hogy megismerjék a külföld igényeit, a versenytársak eredményeit. Meg­elégednek a napi munka letudásával. Hasonló jelenségekkel találkozunk Salgótarján más üzemeiben is. Felvetődik a kérdés: diplomásaink többsége miért tartja magát távol a nehezebb, fárasz­tóbb kutató, alkotó munkától? Vannak, akik azzal érvelnek: az újak közül sokan még nem találták meg a helyüket, nem kötődnek úgy a városhoz, a gyárhoz, mint a régiek. Ez csak részben igaz, mert a régiek között éppúgy találunk restet, mint az újak között. Mások szerint diplomásaink nem kapnak nekik való feladatot. Ez a megállapítás valóban sok igaz­ságot tartalmaz, de hadd tegyük hozzá: akit fűt az alkotásvágy, az előtt ilyesmi nem lehet áthághatalan akadály. Talán az anyagi ösz­tönzés hiánya? Hellyel, közzel lehet, hogy ez is. Akiben viszont van egy kis életrevalóság, mint Telek Imrében és Tamássy Istvánban, a Nógrád megyei Állami Építőipari Vállalat mérnökeiben, az más módon is megtalálja számítását. Ók például újításaik révén jutot­tak jól megérdemelt anyagi előnyökhöz. Hol hát akkor a hiba? Nehéz erre egyér­telmű választ adni. Ami elgondolkoztató: egy­re többször és több helyen halljuk felelős em­berektől, vizsgálatokat végző testületek veze­tőitől, és ebben erősítenek meg a személyes tapasztalatok is: az előbb vizsgált részigazsá­gok mögött alapvető visszahúzó erőként a ké­nyelmesség, a hivatalnoki szemléletmód rész­beni meghonosodása, térhódítása jelentkezik. Vagyis az a gyakorlat, hogy diplomásaink ugyan elvégzik a reájuk bizott feladatot, ha azonban fúj a gyár szirénája, a rossz munkás­hoz hasonlóan leejtik szerszámukat a logarlé­cet, a tollat, s rohannak a gyárkapuhoz. Na és? mondhatnák egyesek. Nincs arra törvény, hogy munkaidőn túl, vagy még oda­haza is gyári problémával foglalkozzanak. Valóban nincs és nem is lesz. De ennél van egy nagyobb belső kényszerítő erő: a hivatás- tudat, a felelősség érzése, annak felismerése: tőlem joggal várnak többet társaim, hiszen én annak idején többet kaptam tőlük. Az új gazdaságirányítási mechanizmusban a vállalatok munkájának megítélésénél a nye­reségrészesedés lesz a döntő. Ennek előterem­tése jórészt a műszakiak jó munkájától függ. Nekik kell kijelölni azt az utat, amely a leg­rövidebb idő alatt visz el a célhoz. Nem ia egynéháryuknak. hanem mindannyiuknak. De azért is, mert a világméretekben folyó verseny arra kényszeríti majd gyáraink veze­tőit, hogy a műszaki szakembereknél meglevő szellemi kapacitást az eddiginél jobban hasz­nosítsák, s ily módon alapozzák meg a fejlő­dés töretlenségét. Az új feladatok megoldása, a szellemi tar­tozékok hasznosítása csak akkor lehetséges, ha a magasfokú műszaki tudás találkozik a munkások nagy tapasztalatával, ebből táplál­kozik úgy, mint a patak a forrásból, állan­dóan, megújulva. Szükségességére egy sokat mondó példát Tavaly az öblösüveggyárban beomlott az egyik kemence teteje. Ügy volt, hogy le kell állítani. Ha megteszik, oda az évi terv, nem lesz export tervteljesítés stb. Kimondták az egyedüli megoldást jelentő szót: üzem közben kell javítani. De hogyan, és ki? Kérdezzük meg a szakembereket, — volt a műszakiak véleménye. Kérdezzük meg a munkásokat, — hangsúlyozta a pártbizottság titkára. Pár nappal később az ország külön­böző részéből összesereglett műszakiak a hely­színi szemle tapasztalatai után egyöntetűen azt vallották: le kell bontani. A pártbizottság titkára viszont bejelentete a munkások elha­tározását: üzem közben javítják ki á kemen­ce tetőzetét. Ügy is lett. Ehhez hasonló pél­dát, sok százat sorolhatnánk fel. Egyes mű­szakiak ezzel kapcsolatban őszintén elmond­ják: ami igazi erőfeszítésre, koncentrált gon­dolkodásra készteti őket, az igen sokszor a munkások ötlete, javaslata, és jónéhányszor gondja, baja. És ezzel a gondolattal egy újabbnak vetet­tük meg az alapját. Annak, hogy diplomá­sainknál nemcsak szakmai, hanem szabad po­litikai kapacitás is bőven található. Rossz gyakorlatunk következtében kialakult egy té­ves szemlélet: a diplomás műszaki ember tö­rődjön csak a szorosan vett munkájával, s ne nagyon kérjük tőle számon politikai fejlődé­sét, aktivitását. Az egyetemen annak idején a szaktudomá­nyok mellett a politikát is számonkérték, még hozzá nagyon szigorúan. Éppen ezért semmi sem indokolja, hogy az itt jelentkező szellemi kapacitásról lemondjunk, illetve „háttérbe” szorítsuk ebben a munkában a műszakiakat. Ellenkezőleg, a sokat Ígérő fejlődés éppen elő­térbe helyezésüket sürgeti. De ehhez az is szükséges, hogy az egyetemen szerzett társa­dalomtudományi jártasságukat, ugyanúgy mint a szakmait frissítsek fel a legújabb po­litikai ismeretekkel. N em vagyunk olyan gazdagok, hogy to­vábbra is parlagon hagyjuk a szellemi tartalékokat, amelynek megteremtésére kormányzatunk Igen sokat áldozott. Jó lenne, ha az előlegezett tandíjból — ami nem volt csekély összeg —, mielőbb és minél többet kapna vissza a népgazdaság. Ezért elsősor­ban a diplomásoknak kell íáradozniok, de sokat segíthetnek ebben a párt- és szakszer­vezetek is. Ven esz Károly Most már ketten halmozták a panaszt, hogy az ő rend­kívüli igyekvésüket nem méltányolják. Ha megfeszül­nek, akkor sem kaphatnak töhbet napi másfél egység­nél. — Igazuk van, asszonyok — hagyta helyben az elnök. — Mit szólnának ha ezután biztosítanánk a progresszív jövedelmet? — Éppen azt kívánjuk. — Hát akkor mától kezd­ve a súlygyarapodás után kapják a munkaegységet, a malacprémiumot pedig a meamaradás után. így jó lesz? — Nagyon jó — hagyták helyben egyszerre. Csak azután jöttek rá, hogy az új elnök túljárt az eszükön. Hiszen a súlygya- rapedást csak akkor lehet biztositani. ha a magtárból átvett abrakot mind feletetik a közös jószággal. S ha meg­dézsmálják a takarmányt, oda a jövedelem, oda a pre­mium. Feketefuvar Korlátlanabb urak sokáig nem voltak a fogatosoknál. Reggelenként meghallgatták a brigád vezető eligazító sza­vait, utána jó esetben meg­tettek egy fordulót a közös­ben, de másodszorra már csaknem minden alkalommal fekete fuvarba mentek. Jó Másfél, két esztendeje az akkori elnök és egy vezető­ségi tag gyanús módon adott túl a virslibe való lovakon. Az adásvételről hivatalos okmány nem készült, sőt az eladást lebonyolító veze­tők akkora áldomást csaptak, hogy hetekig-hónapokig a bevallott eladási árat sem fizették be a tsz kasszájába. A főkönyvelő ebből ügyet csinált a duhajokat a bíróság elé citálták és a tsz-pénzt hűtlenül kezelő vezetőségi tagot 2500 forint visszatérí­tésre kötelezték. Nagy vissz­hangot váltott ki a vezetők visszaélése a községben. A napokban azután az egyik vezetőségi tag bizal­masan közölte az új elnökkel, hogy jó üzlet mutatkozik a láthatáron, mert kupecek és lócsíszárok keresték fel: rossz lovakat vennének. Selejtre érdemes, öreg ló mindig akad a tsz-ben, az­után a sok megkötöttség mel­let jól is jön az ilyen, nyil- vántarthatatlan, szabadpiaci bevétel. Ezt bizonygatta ép­pen a brigádvezető, amikor a kétes külsejű kupecek is megjelentek, bizonygatván, hogy hajlandók kisebb ösz- szegről írást adni, mint amennyit valóságban kifizet­Elsők és nyertesek — Tulajdonképpen régen érik már ez a dolog — hu­nyorít hamiskásan az állo­másfőnök. — Mi is jegyeztük a rakodási adatokat, ők is je­gyezték. Aztán amikor össze­hasonlítottuk — nagyjából egyeztek. Ebből is láthattuk, olyan társaság, amellyel le­het és érdemes együttműköd­ni- Most ugyan ők kezdemé­nyeztek, de ha nem tették volna, akkor mi szólunk. A balassagyarmati vasútál­lomás főnöke, Képes Lőrinc felügyelő az AKÖV—MÁV közös szállító brigád megala­kulásáról beszél. Igen, tudja, Salgótarján megcsinálta más­fél éve. — Azért itt nálunk is van­nak eredmények, jól megért­jük egymást a kirendeltség dolgozóival. Éppen csak any- nyl hiányzott, hogy hivatalos formába öltöztessük. Most azonban kapóra jött, hogy ez is megtörtént. Megkezdődik Balassagyarmaton a csatorna­hálózat építése. Ügy számítot­tuk, hogy az építőanyagok, szerelvények körülbelül két­ezerötszáz—háromezer vagon­nal megnövelik a forgalmun­kat. A komplex brigád szo­cialista szerződés tervezete el­készült- Március tlzenhatodi- kán együtt megbeszéltük. Az­óta sokszorosítják Salgótar­jánban. Egyébként hallom Pásztón, sőt ha Igaz, Szé- csényben is alakítanak kö­zös szállító brigádot. Nem árulok el titkot, szeretnénk kihívni őket versenyre. Sisa Ágostont, az AKÖV balassagyarmati MÁV kiren­deltségének vezetőjét vélet­lenül az irodájában találom. Azért véletlenül, mert több­nyire az állomáson tartózko­dik. — Igen — erősíti meg ő is az állomásfőnök szavait —. valóban beszélgettünk már arról, hogy munkaverseny­re hívjuk ki a salgótarjáni és pásztói közös brigádot. A szécsényit is, ha lesz. — Milyen esélyeik lehetné­nek Gyarmatnak egy ilyen versenyben? — Ne vegye dicsekvésnek, de tavaly nem dolgozott rosz- szul a kirendeltség. Ez adja a bátorságot egy ilyen ki­híváshoz. Statisztikai kimutatást vesz elő: 1965-ben egész évben há­romezeregyszáz vasúti kocsit raktunk ki- Az engedélyezett kirakási idő erre tizenkétezer- négyszázkét óra. Ezzel szem­ben tizenháromezer-ötszázöt- venöt óra alatt raktuk ki... de a késedelem zöméért a fuvaroztató vállalatok a fe­lelősek, nem fogadták idő­ben a rakományt. Ezért ki is fizettek több, mint két és fél­ezer forint kötbért. Ránk egész évben mindössze ezer­ötszáz forint álláspénz jutott, vagononként negyvennyolc fillér. A MÁV vagononként átlag négy órát szab a kira­kásra. A mi eredményünk — azzal együtt, hogy rengeteget vesződünk a Műanyag Ktsz- szel, a Füszérttel, a Húsipari Vállalattal a lassúságuk miatt — körülbelül négy és negyed őrá. Talán valamivel több . •. Már most — magyaráz — ez nem rossz eredmény, de lehet még javítani rajta. Az­tán az idén több lesz a fel­adat is. Nem tudom, az ól- lomásfőnökkel beszélt-e? Igen? No, akkor ő biztos mondta, hogy több lesz a te­her. A tavalyihoz képest csaknem megkétszereződik a dolgunk. Át kell rendezni a sorainkat. — Milyen segítséget vár ehhez a komplex-brigád vas­úti „felétől”? — Először is pontos elő­jelzést: mikor, mi, mennyi ér­kezik. Ez nagyon fontos ah­hoz, hogy felkészülhessünk a rakodásra, szállításra. Másod­szor, hogy az ígért kiszállítási időt megtartsák. Ez azt je­lenti, hogy ha például közöl­ték: a kirakásra váró vago­nokat teszem azt huszonkét órára tolják a rendes keze­lési helyre, igy is történjen- Ilyenkor tulajdonképpen már minden a tolató brigádoktól függ, de elmondhatom, hogy eddig nem lehet rájuk pa­nasz. Igaz is, mi szállítók na­gyon egymásra vagyunk utal­va. Ennek tudatában va­gyunk, s el is követünk min­dent, hogy kisegítsük egy­mást. A kirendeltség dolgozói­nak többsége régi tapasztalt rakodómunkás. Külsős forgal­mistáink — akik a rakodást irányítják — ismerik az éle­tet, tudják, melyik árut mi­ként, hogyan lehet legjobban „megfogni”. Van hat teher­autónk, négy pótkocsis zeto- runk. Ha a vasúti felsőbb szervek engedélyezik, talán rakodógépet is üzembe állít­hatunk, Két műszakban dol­gozunk. S bár a rakodóterü­let kicsi, kevés a vágány isj ha megindul az építőanyaga áradat, rendben, s időben el­jut a munkahelyre. Miattunk nem lesz fennakadás az épít­kezésen. 6em másutt­A salgótarjáni szállítók ta­valyelőtti kezdeményezése — bár előtte körülröppent az országon — elérte az Ipolv- menti várost. Elérte, s ezután már a gyarmatiak sem restek, megkísérlik elébevágni a tarjánl közös brigádnak. Hogy mondta az AKÖV-ki- rendeltség vezetője: „Mi szái- litók egymásra vagyunk utal­va”. S ha a jövőben Is e szerint cselekszenek: a ver­senyben előre nem tudni, ki tör az élre — nyertesek meg­számlálhatatlan sokan le­szünk ... Cs. G.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom