Nógrád, 1966. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1966-04-10 / 85. szám

1068. április 10. vasárnap N ö G R A D R Sámráhói KárpátaljátóE Szécsényig öt kubikos támasztja a la­pátot és hevesen vitatkoznak valamin. Néha az egyik csá­kányával belevág a földbe, de a beszédet akkor sem hagyja abba. Aztán leteszi a szerszámot és lassan elindul a másik kubikoscsoporthoz. Azok hárman vannak. Az imént még rakták a talics­kát, hordták az útra a föl­det az úthenger alá, de most fik is letelepszenek, rágyúj­tanak. Erős, jókötésű fiatal­emberek. ' — Melyik brigádhoz tartoz­nak? — kérdem. — Berki Aladár a brigád- vezető. De most nincs itt, be­ment a központba, a munka­könyvét intézi. — Üj emberek a vállalat­nál? — Igen- A bányától jöt­tünk, áthelyezéssel. Mátrano- vákról, Mizserfáról. — Hogy érzik magukat az építők között? Félszegen megvonják a vál- lukat, egymásra néznek. — Megvolnánk, — hangzik a kitérő válasz. — Mikor álltak munkába? — Március huszonharmadi- kán. — Délután két órakor — teszi hozzá. — Mert hogy reggeltől azt kerestük, aki munkába állít, s csak dél- uánra találtuk meg... — Mennyi a fizetés? — folytatom a- faggatást­Megint egymásra néznek. — Hát, éppen ez az. Hogy nem tudjuk — böki ki végül egyikük. — öt nyolcvan az alapóra­bérük — szólal meg most az a kubikos, aki a másik bri­gádtól ballagott ide. s eddig egy jókora rögön ülve szót­lanul hallgatta a beszélgetést. Feláll, s a hozzá legközelebb állóhoz fordul: — Adion már egy cigaret­tát, szaki. Rágyújt, mohón szippant egyet. Szóvá teszem lendüle­tesnek éppen nem mondható munkatempójukat. Legyint: — A. az csak most van. Mert még mi sem tudjuk, mennyi lesz a márciusi pénz. — Csak aztán nehogy az Derűs, tavaszi as áprilisi nap. Verőfénybein fürdik a kazán utca. Kelemen István­nal. a falu fiatal, bányászból lett tanácselnök .'vei indulunk meglelni Tőzsér II. János- nét. Férfiak, asszonyok jön­nek velünk szemben. Fiatal fiúk, lányok maradnak el mögöttünk. Semmi nincs bennük, ami a híres-neves kazári viseletre emlékeztetne. — A lányok a sokszínű népviseletbe pompáztak. Hó­fehér ingváll. nyakbavaló kázsmér kendő, négy nyers­be vasalt keményített vászon szoknya. Ezeket takarta a felső kázsmér sz.ol.nya. meg a gonga... A főkötő sem volt egyforma. Aranycsipkés, üst, bodros... Kinek milyenre volt módja— A legények a ma­gyar nadrágot viselték, feke- te bársonyból. Fehér, bő ujjú vászoningüket, tarka hímzés díszítette!... Fekete bársonyból készült, sok gyöngyházzal, a mellényük is... Micsoda lát­ványt nyújtott akkor vasár­naponként a kazári utca.... Mint annak idején a sebes járású rokka, úgy pereg most a szó Tőzsér Jánosné ajkáról. Azt mondja, régen volt, meg­van jó harminc esztendeje is. Akkor még őt magát is, csak Szabó Erzsikének nevezték. _ Az én apám a módosabb g azdák közé tartozott. Vett is. bérelt is földet Így aztán összejött jó húsz hold. Hár­man voltunk testvérek, korán kezdtük a munkát mind... Ha sokat hozott a föld, az volt a baj. Ha meg keveset, azért sírtunk. Emlékszem, egyszer annyi búzánk termett, hogy áprilisi kereset szenvedje meg a vitát •.. Felnevet, s azzal vtsszaban- dukol az embereihez, A Ber­ki brigád tagjai bevégezték a cigarettázást, Ismét mun­kához szedelőzködnek. Köz­ben még elmondják, nehéz volt megválni a bányától, beletörődni a változásba. A bejárás is körülményesebb most. Vonattal utaznak. Ho- mokterenvéről. Reggel nagyon ki kell lépniük, hogy az Ál­lomásról idejében a munka­helyükre érkezzenek. Munka­idő után megint rohanás, ne­hogy lekéssék a vonatot. Este hétre vetődnek haza. A mozgás most egyszerre a másik brigádban is megele­venedik. Széttekintek- Ahá, ez alighanem a művezető tiszteletére történt. Hegedűs Józsefet nem éri ilyen vá­ratlanul a jelenség. — Látja, amott raknak egy dömpert. Eljövök mellettük, mondom nekik, szaktársak, vigyázzanak, a lapát nyele át ne lyukassza a hónaljukat. Két perc alatt teli lett 8 dömper. Nem lenne velük semmi probléma, ha állandó­an a hátuk mögött lennék — csóválja a fejét. — És azok, akik a bányá­ból jöttek? — kérdem. — A Berki brigád? Friss erő, hajtanak is. Igen, Isme­rem a problémáikat- Sajnos, a közlekedésen nem tudunk változtatni. A kereset viszont az ő kezükben van. Mikor beálltak, elmondtam nekik, milyen munka, mennyit „fi­zet”. Persze idő kell hozzá, míg megjegyzik a különböző normákat. De megmondtam azt is, a földet nemcsak azért kell szeretni, mert járni lehet rajta. S ha annyi nem is jön össze, mint a bányában, a keresettel nem lesz külö­nösebb hiba. Igen, most meg kicsit bizonytalanok ezek a fiúk, de majd belejönnek. Az akarat, a szándék megvan bennük. Egyébként, a köz­bizony nem tudtuk, mitévők legyünk a tengersok termény­nyel. Nem kellett senkinek... Akkor aztán apám fogta ma­gát és elhordta a búzát a ma­lomba. Megöröltette és úgy etettük meg a tehénnel. A tejnek ára volt akkor is. Mi gyerekek, hátunkra kötöttük a kannát, vittük a tejet a vá­ros ba.„ A hegyen át, mezít­láb.... Csendes mosollyal, piros arccal mereng az emlékeken. — Hát bizony így volt az­előtt... Ezek a mostani fiata­lok hiszik is, meg nem is. A fiam is... Most katona. Nem, nincs több család... Az uram akarta így... ök nagyon sze­gények voltak. Nagy volt a család. Legyen egy, de az semmiben ne lásson szükséget, azt mondta. Élelem, ruházat, mindene megvan.... Orkánka­bát, szűk nadrág, nyloning... A lányokon meg körömcipő... Ez az ő divatjuk... A sokszok­nya, a kázsmér kendő, a gyöngyös fodros fejdísz meg­marad a tánccsoportnak... És most már hétköznap, vasár­nap egyre megy... Nem látok én bizony benn a városban sem különb öltözetet... Salgótarján, a bányák, üzemek szomszédsága mind­inkább a városihoz hasonlóvá alakítja, formálja a község képét, az embereket. — Az uram a bányánál dolgozik... öt éve van még a nyugdíjig. A fiam is onnan vonult be... — magyarázza Tőzsér Jánosné. A bányászok, az üzemi dol­gozók — a férfiak majd mind ott dolgoznak —. jól keres­építők pontban most vettünk fel megint húsz volt bányai dol­gozót .. • Néhány nógrádi bányában fogy a szén, kevesebb lett a munka. Az építőiparban vi­szont égető szükség van a kemény, csákányhoz, ásóhoz szokott kezekre. Az iparág — az építés — napjaink döntő fontosságú termelési ágazatá­vá lépett elő. Ha mind több, a bányákban felszabadult, azok nagyfokú szervezettsé­géhez és fegyelméhez szokott munkás áll az építők közé — ezzel sokat nyerhetünk. Hogy mégis, mennyit? Nos, az nem­csak az újonc kubikosokon múlik majd. A régi, megszo­kott munkahelyet másikra, is­meretlenre Váltani sosem egy­szerű dolog. Különösen, hogy ezen a munkahelyen nem mindenki fog annyit keresni, mint a régin.. Sok szempont­ból megváltoznak életkörül­ményeik is ... Mindezt az em­berek nem viselik el tépelő- dés nélkül. Nem szabad ma­gukra hagyni őket ezekkel a gondokkal- Némelyeknek fur­csa lesz az építőipar — a bányászatnál jelenleg lazább — szervezettsége is. Belezök­kenni a még ismeretlenbe úgy, hogy a szokásaikba ivó­dott szervezettséget, fegyel­met is beleplántálják új te­vékenységükbe, környezetük­be — valami Ilyesmit kéne elősegíteni, ösztönözni ben­nük, a szénfal mellől jött építőkben. Ez nemcsak a mű­vezető feladata, hanem a vál­lalat vezetőié, a pártszerve­zeté. a szakszervezeté is. Csak együtt — persze, kl-ki a ma­ga módján — érhetik el. hogy egy munkás megérezze saját fontosságát — amely­ben átmenetileg óhatatlanul megingatta az áthelyezés. ? ha ezt elérték, felismeri mari’ a számára új munka fontos­ságát és szépségeit is. Azf amire a művezető célzott: a földet nemcsak azért kell sze­retnünk, mert járni lehet raj­ta. Hanem mert alkotunk raj­ta, véle, s belőle. nek. Elég csak végigmenni a község hosszú utcáján, mind­járt szembetűnik a jómód. Szegényes, elhanyagolt porta alig-alig akad. Az utca két oldalán többnyire tágas, kő­házak terpeszkednek. A nagy­ra vágott ablakok mögött más örömök hevítik, más gondok feszítik az embereket, mint harminc évvel azelőtt Üj szokások, új törvények... — Akár csak a régi laká­sok, az öreg bútor is oda van mind... A láda. a szúszék, a magaslábű, tornyos ágy, a lóca... Már még az én szo­bámba is kombinált bútor került... A másikba meg há­ló, lapos ágy... így változik a világ... Mert az én fiam, még bölcsőben ringott.... Később azt mondja: — Mi, az urammal har­mincnyolcban esküdtünk. Ak­koriban egy teljes hétig tar­tott a lakodalom, mulatott a vendégsereg... Az esküvő előtti napon szekerekre rak­ták a menyasszony ágyát és vitték a legényes házhoz. Mi­nél több volt a szekér, annál gazdagabb volt a lány. En­gem — széles mosoly terül el arcán — hat szekérrel vittek.. A rokonok kázsmér kendőket, szoknyákat, cipőt hoztak. Most porszívó, mosógép, de még a hűtőszekrény sem rit­ka nászajándék. Mesélik, nemrégiben, az egyik lako­dalom után 17 ezer forintot számolt össze a fiatal pár. A „tányér pénz” volt. A meny­asszonytánc még a mai la­kodalmakban is megmaradt. A többi szokás, az ágyvetés, a lánybúcsú, a porzsolás fe­Majdnem negyven évvel ez­előtt, pontosabban 1930 ko­ratavaszán beállított egy te­mény kötésű fiatalember a budapesti Krakkauer-féle ál­lásközvetítő irodába. Abban az időben az állam nem sokat törődött a végzett szakembe­rekkel. Ha valaki elvégezte az egyetemet, mehetett, ahová a jószerencse vetette. Egyedül ez a Krakkauerné foglalkozott mezőgazdászok elhelyezésével. Mondani sem kell, hogy nem a magyar ugar felvirágozta­tása iránt érzett indítékot, mint inkább a saját üzleté­nek fellendítése vezette. En­nek a fiatalembernek az 1930- as gazdasági válság miatt kel­lett eljönni a Dunántúlról. Üj állást akart szerezni Krak- kauernétól. — Ezzel kezdődött minden — emlékezik Faragó Gusz­táv, a Szécsényl Állami Gaz­daság főagronómusa, akivel a határt járjuk. — Elmentem Krakkauernéhoz, aki kikér­dezett mindenről, s a végén azt mondta. hozzásegít egy álláshoz, ha kap tőlem száz pengőt. Nagy pénz volt akkoriban száz pengő. De az állás kellett volna, s odaad­tam a pénzt. Az ajánlólevél­lé; a megjelölt ügyvédi iro- dába mentem, ahol a felvétel­nek kellett , megtörténnie. Nagy meglepetésemre ott leg­alább tízen vártak már. Ha­marosan kiderült, hogy közü­lük nyolcnak ugyancsak Krak­kauerné adott ajánlólevelet. Természetesen ötven—száz pen. gőért. Én voltam a tizedik, végül engem vettek fel. Elmosolyodik. — Visszautaztam a dunántúli birtokra a felmondási időt le­tölteni. Feléje se néztem az el­helyező irodának. Krakkauer­né azonban nem felejtett el. Először kaptam tőle egy le­velet, később egy lapot. Üjabb állással kecsegtetett, bár tudta. hogy felvettek. Végül újra elmentem hozza. Azt mondta tud egy sokkal előkelőbb állást, de adjak neki ötven pengőt. Már majdnem rácsaptam az aj­ledésbe megy. S, hogy melyik legény számít manapság jó partinak? Az anyakönyv ta­núsága szerint a bányaiparo­sok vezetnek, a kovácsok, villanyszerelők, esztergályo­sok. A lányok? Nos azok között is mind kevesebb a háztar­tásbeli. Sokan tanulnak Kis- terenyén, Salgótarjánban. Is­kola, képzettség nélkül nehéz állásba jutni, jó helyre ke­rülni. — Én alakulás óta a ter­melőszövetkezetben dolgozom — mondja Tőzsér Jánosné. — Hogy a fiatalok dolgoz­nak-e nálunk? Csak a trak­torosok. Meg a csirkéknél van egy lány. A szövetkezt erős. A közel­múltban egyesült a szomszé­dos mátraszelei szövetkezet­tel. De így is fizetni tudtak, munkaegységenként majd 44 forintot. Az idén, ötven fo­rintnál is többet terveztek. Munkaegységelőleg is van minden hónapban. Csak a munkabíró tag, az kevés. Férfit kilencvenet számolnak. Közülük ötven nyugdíjas. Asszonyok közül nyolcvan ha dolgozik rendszeresen, Azok is idősebbek. Tőzsérné szól megint: — Karácsonykor itthon járt a katonafiam... Bál volt a faluban... Megtáncoltatott úgy bőszoknyásan, ahogy öl­tözve voltam. Nem szégyellte... Még befelé menet az ajtó­ban leskelődött egyik fiú anyja. Sokszoknya feszült rajta is. Azt mondom neki: jöjjön be, itt majd többet lát. Nem lehet azt — magya­rázta — Restellkedik a fiam... Tudod a ruhám miatt... Lehetséges az, hogy Kazá­ron a sokszínű, pompás népviselettel együtt eltűnő ben volna a paraszti munka tisztelete, becsülete is? Vlncze Istvánná tót, amikor mégis megegyez­tünk. Azt mondtam neki, ad­ja ide a cimet, elutazok a birtokra, körülnézek, ha fel­vesznek, megkapja a pénzét. A fiatal mezőgazdász Rest­ről egyenesen Selypre utazóit, a báró Tomyai-féle birtok­ra. — Beballagtam az állomás­ról a szomszédos Vörös-ma- iorba — meséli Guszti bá­csi. — Nagyon tetszett min­den. A szépen klmeszelt épü­letek, a rend, gondoltam, itt lenne jó nekem. Két Idősebb úriemberrel találkoztam, s megszólítottam őket: A jó­szágigazgató urat keresem. Egyikük, az alacsonyabbik, parancsoláshoz szokott han­gon válaszolta, hogy éppen ő az. akit keresek. Mond­tam mijáratban vagyok, mi­re felhorkant az én embe­rem. „Mit akar az a Krnlt- kauerné! Nagyon jól tudja, hogy két hete vettük fel ép­pen az ő ajánlottját.” Leesett erre az állam. Dicsértem ma­gam, hogy nem fizettem az öregasszonynak semmit. A jó­szágigazgatónak azonban va­lahogy megtetszhettem, mert kérdezgetett. Kíváncsi volt mit tudok. Aztán félrehivta a másikat, sustorogtak — ezt már nem hallottam —, majd azt mondta: „Na, felveszem magát. Bár nem kell ember, de dolgozhat nálam. Kap egy hónapra harmincöt pengőt.” Meghűlt bennem a vér. Hi­szen én a Dunántúlon már akkor száz pengőt kaptam! Egyszeriben nagyon merész lettem — tehettem, mert nem volt égető az az állás. Kezd­tünk alkudozni, míg a végén negyvenöt pengőben egyez­tünk meg. A kezdet így folytatódott a tizenkétezer holdas Tornyai Schosberger birtokon. Faragó Gusztáv segédtiszt lett a ki­alkudott bérért. Manapság ezt úgy mondanák, beosztott ag- ronómus. A birtokon addig ti­zenöt segédtiszt dolgozott, ö lett a tizenhatodik. — Örömömben úgy elke­rültem a Krakkauer irodát, hogy sosem találkoztunk töb­bet. Elintéztem a dolgaimat a régi helyemen, s ezerkilen- százharminc október elsején már Vörös-majorban dolgoz­tam. A hintó nagyokat zökken a dűlőúton. A főagronőmus fi­gyelmesen vizsgálhatja a ga­bonatáblákat, a határban fo­lyó munkát. Hosszú idő telt el, amíg idáig jutott. Nem években számolva, hanem ta­pasztalatokban. A bárói bir­tokon neki Is végig kellett tárni a ranglétrát, hiába tu­dót többet, szerzett nagyobb gyakorlatot, mint mások. Ak­kor ez volt a megfellebbez­hetetlen rend. — Abban az időben nem lehetett sokat válogatni, örül­tünk, ha nem találtak sem­mi kifogást a munkánkban. S A katedrán jelzőlámpák ég­nek. A padokra billentyűso­rokkal ellátott dobozokat, úgynevezett tumberkapcsolő- kat erősítettek. A tanár be­programozza a tananyagot: az előtte álló gépbe betáplálja a helyes válaszokat. A tanu­lónak az előtte levő doboz megfelelő billentyűjének le­nyomásával kell „felelnie”. A diák felelésétől függően a ka­tedrán kigyullad a „nem ké­szült” vagy a „kérem a bi­zonyítást” felirat. A tanár helyett tehát a gép osztályoz. Az alma-atai technikumban, amely másfél évvel ezelőtt út­törőként kezdte el Kazahsz­tánban a gépi és a nem gépi programozó oktatást, a kijevi Lsztocska és a leningrádi UK —2 ellenőrző-oktató gépeken kívül saját szerkesztésű gé­peket is használnak. Az egyi­ket Nyikolaj Aljakrinszkij tanár szerkesztette. Viktor amit parancsoltak, kifogás nélkül kellett végezni. Haj­nali háromkor keltünk, söté­tedésig dolgoztunk. Az (rás< beli munkát meg este végez­tük, mert napközben nem engedték meg. így telt el nyolc év, mire sikerült vala­mivel előbbre jutnom. Szó­rakozás? Esetleg moziba jár­tunk Selypre. A majort azon­ban csak engedéllyel lehetett elhagyni, vasárnap. Na és persze a lányokhoz — teszi hozzá mosolyogva. Mindez annyira hihetetle­nül hangzik, hogy nem tu­dom palástolni a kételkedé­semet. — Pedig ez így volt — bi­zonyítja. — Ez az eset. amit mondok nem velem történt, hanem Szalai Imre barátom­mal, akivel együtt szolgál­tunk Tornyainál — most a nagyoroszi termelőszövetkezet főagronómusa. Egyik vasár­nap engedély nélkül ment el a majorból. Közben egy te­hén váratlanul kimúlt. Ez akkor Is megtörtént volna, ha Szalai otthon marad, mégis kártérítést kellett fizetnie. —Igen, a birtokosnak min­den fillér számított, s abban az időben senki sem vállal­ta át a kárt. Vigyáztak is akkor mindenre, mint a sze­mük fényére, mert először a büntetés, majd könnyen az elbocsátás következett. Tomyaiék után egy Idő­re haza került Faragó Gusz­táv a szülőföldre, Munkács­ra. A háború után közvetle­nül földet kapott Selypen. A maga gazdája lett. De nem sokáig, mert a régi jó barát biztatására az állam szolgá­latába lépett. Az állami gaz­daságok létrehozása ideién került Szécsénvbe. Az ő irá­nyításával tették meg az el­ső lépéseket a gazdaság dol­gozói, hogy segítsenek meg­teremteni a szocialista nagy­üzemi mezőgazdaságot. Nem voltak könnyűek az első Idők. Sajátmagában is a helyére kellett tenni a változásokat. De misem bizonyítja jobban ennek a sikerét, mint az eredmények. A Szécsényi ál­lami Gazdaság tizenegyszeres élüzem. Ebben az eredmény­ben Faragó Gusztáv főagro- nómus érdemei Is kifejeződ­nek. Ezeknek az érdemek­nek az elismerése nyilvánul meg a Munka Érdemrend arany fokozata kitüntetésben, amelyet a napokban kapott meg az idős szakember. Hosszú volt ez az út Szé­csényig. Pádár András Rogyenko és Anatolij Cseka- lin tanárok „kikérdező” gé­peit pedig maguk a tanulók barkácsolták. A gépi és nem gépi prog­ramozó oktatás az elmúlt másfél év alatt gyorsan el­terjedt a köztársaságban. Ka­raganda, Uszty-Kameno­gorszk, Csimkent, Uralszk a fővárostól, Alma-Atától vette át az új módszert, ahol már több főiskola és technikum használta eredménnyel. Létrejöttek az első „auto­matizált osztályok”, amelyek­ben az órákat ellenőrző gé­pek segítségével tartják. A programozó oktatással kap­csolatban, a múlt év októbe­rében tartott köztársasági konferencia bebizonyította, hogy az újításnak sok kö­vetője akadt, akik maguk is szívesen elbíbelődnek külön­böző oktató gépek szerkeszté­sével. Csizmadia Géza ÍJ szokások. slj törvények „Gépesített” tanítás ■■ni..————I—i ■ 11—iH'Tm----------------- ".muaniiKmf A z automata kérdez és osztályoz

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom