Nógrád, 1966. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1966-04-27 / 98. szám

1966. április 27. szerda NÖG R A D 3 NYOLCEZERBÁNVÁSZ ÉHSÉGMENETE Anno 1926...-,A munkások élete a bányavidéken borzal­mas — Írja Nógrád megyei tudósításában 1926 áprilisában a Friss Újság — az éhező, rongyos emberek szédülve járnak az utcákon, számos olyan család van, amelynek asztalán hetek óta nem volt meleg étel. A salgótarjáni bányaterület körzeteihez tartozó munkások közül hat hónap alatt háromezernek mondtak fel, április 15 -én ismét hatszézat bocsátot­tak el.” Mindenki érezte, történnie kell valaminek. A salgótarjáni szénmedencében a bányászok olyan keveset kerestek, hogy ünnepkor sem lakhattak jól. Hetenként mindössze két és fél, három műszakot dolgoztak azok is, akiknek még jutott munka. A főszolgabíró és a csend­őrparancsnok jelentéseket küldött Budapest­re: a helyzet pattanásig feszült. A Salgótarjáni Kőszénbánya Részvénytár­saság urainak viszont nem kezdődött rosszul az 1926 os év. Az általuk kiadott közlemény szerint „a közgyűlés az 1925. évre megállapí­tott mérleg alapján elhatározta, hogy az ösz- szes üzleti kiadások, levonások és a külön­böző tartalék alapoknak bőséges gyarapítása után fennmaradó 32 milliárd 825 millió 26 ezer 250 korona tiszta nyereségből, 32 ezer koronát fizet fejenként osztalékra”. Az Általános Kőszénbánya RT és a Salgó­tarjáni együttesen döntöttek a szénárakrói. részvényeseiknek 1926-ban már háború előtti­nél magasabb osztalék jutott. Április második felében ötezer fölé emelke­dett a munkanélküliek száma a salgótarjáni szénmedencében. A Magyarországi Szocialista Munkáspárt ebben az időben már mintegy nyolcvan vá­rosban és községben rendelkezett helyi szer­vezettel. Salgótarjánban és Baglyasalján erős csoport működött. Az MSZMP programot dol­gozott ki a bányamunkások harcának támo­gatására, pontokba foglalta legfontosabb kö­veteléseiket. Kezdtek kiépülni a Kommunis­ták Magyarországi Pártja illegális sejtjei is. — Nálunk több alkalommal összejöttek, Eppich Ede, Pothomik József, Hován József, Furák András, Iványi Ferenc és sok más elv­társ — írja Telek Gyuláné Salgótarjánból. — Én tizenkét éves voltam akkor, az asztal fiá­ban hiába kerestem kenyérhéjat, azt se talál­tam. A kommunisták és a beletörődés szelleme nem élhettek békésen egymás mellett. A bá­nyászok figyeltek a kommunisták szavára, követték tanácsaikat. Tüntető felvonulásra ké­szültek. A kormány azzal válaszolt, hogy ké­szenlétbe helyezte, Debrecenből átvezényelt alakulattal megerősítette a csendőrséget. Április 27-én nyolcezer salgótarjáni éhező gyűlt össze, azzal a céllal, hogy gyalogszerrel Budapestre vonul, egyenesen a kormány elé­be, hogy megmutassa magát, elviselhetetlen helyzetét, nyomorúságát, elnyűtt öltözetét, vá­sott lábbelijét, gyermekeinek sápadt arcát. A városi Vigadó elől indultak. Összeálltak a mátranovákiak is, a homokterenyeiek, a mi- zserfaiák, a kisterenyeiek. ök is elindultak. Velük mentek lányaik, fiaik. Az anyák ölben vitték csecsemőiket. Csak Zagyvapálfalváig jutottak el. Szuro­nyok állták útjukat, az országút széléről gép­fegyverek csöve meredt rájuk. — Forduljanak vissza — kiáltotta egy domb tetejéről a karhatalom parancsnoka — ellen­kező esetben fegyvereinket használjuk! Abban a percben érkezett meg Budapestről Csóka Vendel. Ez az ember hosszú ideig ve­zető tisztséget töltött be a szakszervezetben, de ezidőben már mindinkább lelepleződött együttműködése a bányabárókkal, a hatóság­gal. Ö vette át a szót a fenyegetődző parancs­noktól. Arról beszélt, mennyire átérzi és meg­érti az elkeseredett emberek sorsát, azért jött, hogy segítsen. Válasszanak egy küldöttséget — ajánlotta — az vele mehet Pestre gépko­csival. A többiek — mondta — akár meg is várhatják visszatértüket. Ha üres kézzel jár­nak, akkor ő maga is belátja, nincs más hát­ra, mindannyiuknak Pestre kell menniük. — így beszélt Csóka — emlékezik vissza a négy évtizeddel ezelőtti eseményekre Eppich Albert nyugdíjas bányász. — Értett hozzá, hogyan kell fokozatosan lehűteni az emberek harci kedvét. — Én akkor kilenc éves voltam, — írja szerkesztőségünknek Kakuk Pálné, Baglyasal- ja Petőfi út 5. sz. alatti lakos. Emlékszem, apám és anyám engemet is magukkal vittek az éhségfelvonulásra. Nem felejtettem el a gyerekkori nélkülözéseket, a nyomort, azokat az időket, amikor még kenyeret sem ehettünk eleget. Az emberek folytatni akarták útjukat. — Lőjjenek közénk, ha akarnak — kiáltoz­ták elkeseredetten — inkább itt pusztulunk, mintsem, hogy tovább éhezzünk! Hideg, metsző szél fújt. A tömeg ott tábo­rozott Paptagon, az országút melletti mezőn. A bolgár kertészek földjén át újabb csendőr­szakasz közeledett. Végül is engedni kellett: a küldöttség elin­dult Budapestre. Az Országház előtt egy zöld- kötényes fiatal munkás röpiratot dugott a küldöttek zsebébe. Peyer, Csóka és a többi jobboldali vezető elárulja ügyüket — figyel­meztette a röpirat a bányászokat. Az áruló Csóka tajtékzott: — Moszkva — bérencei — mondta gyűlölködve. Szidta az MSZMP vezetőit, akik megalkuvás nélkül minden következményt vállalva, odaadóan kép­viselték a munkásokat. Ez alkalommal — mint már annyiszor, s még később nagyon sok­szor — újra bebizonyosodott, mennyire indo­kolt volt a kommunisták figyelmeztető szava. Csóka azt erősítgette, hogy Vass József nép­jóléti miniszter Walkó kereskedelemügyi mi­niszter és a többiek „megértéssel” vannak a bányászok iránt. Ennek a megértésnek mint- ahogy Ponyi János baglyasaljai elvtárs írja, aki egyike volt a megválasztott szószólóknak — a küldöttek semmi nyomát sem látták. Mentek hivatalból hivatalba, eredményte­lenül. A tömeg — az asszonyokkal, a gyerekekkel — várakozott. Beesteledett. A világ még kér­lelhetetlenebbnek, kegyetlenebbnek látszott, mint a délelőtti enyhe napsütésben. Messzire hallattszott a gyermekek sirása. Mind többen kpzd rá Szemerkélt az eső, sötét lett, percről-percre kétségbeejtőbb, és reménytelenebb, a vára­kozás. Mind többen és többen indultak re­ményvesztetten, vissza lakhelyükre. _ Másnap megjöttek a küldöttek is. ísem hoztak megukkal egyebet, csak megnyugtató szándékú üres ígéreteket, hogy majd közmun­kákat indítanak a munkanélküliek számára, útépítést, patakszabályozást és egyebet. Ezek­től az ígéretektől nem lett jobb semmi. így látta a földindulást'* a tüntetés két résztvevője Pothomik József trösztigazgató, az egykori bányamunkás: — Az indulás előtti estén összejöttünk vagy tízen a baglyasi kolóniák végén. Es­te volt. Sorra vettünk min­dent. Sok mindenre kellett számítani: Salgótarjánban a mai ZIM kultúrháza előtt, az egykori bányászszakszervezet előtt volt a találkánk. Szá­mítottunk minden aktív bá­nyászra. De sok volt a kérdés. Mi lesz, ha megakadályozzák a Bánkról, Karancsaljáról_, Ka- rancslapujtőről, Ceredről s a többi bányatelepről elindu­ló meneteket? Nem titokban szervezkedtünk. Tudott róla a hivatalos rezsim, a csend; őrség, a nyomor égbekiáltó volt. Elhatároztuk, ott a ko­lónia végében, hogy korán reggel mindenki elindul, hogy várjon egy csoportot. A meg­állapodás az volt, hogy ha elénk állnak a csendőrök, akkor szétoszlunk, az erdőn át, a dűlőkön mindenhogy bejutunk Salgótarjánba. Nem állták utunkat. Reggel nyolc órakor ott voltunk a szék­ház előtt, örült a szívünk. Többen voltunk, mint ameny- nyire számítottunk. Lehet­tünk nyolc-tízezren. Azt ter­veztük, hogy csak mi, fér­fiak indulunk, de mindegyik menetben feltűntek az asszo­nyok, karjukon gyermekek­kel. Jöttek lovasszekerek is. Sok parasztnak dolgozott a fia a bányában. Velünk érez­tek. Elküldték a szekereket, hogy ha majd elfárad, beteg lesz valaki a menetben, ak­kor felvegyék. A Solymosi báró zsellérei is üzentek: — Ha Kisterenyéhez ér a menet, akkor mi is csatla­kozunk. Mintha mindenki velünk érzett volna, még a kiske­reskedők is adtak hitelt. Kaptunk tőlük egy kiló ke­nyeret, egy kis szalonnát. Tudták, ha több lesz a bé­rünk, jobban tudunk vásá­rolni. Amikor összejöttünk reggel, ott volt a főszolga­bíró. Le akart bennünket oe- szélni, de kiáltások hangzot­tak: — Indulunk! És megindult a menet Zagyvapálfalva felé, az élen asszonyok gyermekekkel, kö­rülöttünk csendőrök, katonák puskára szegezett szuronyok­kal. Még Debrecenből is küld­tek csendőröket. Micsoda erőt adtak az asszonyok ott a sor elején! Olyan erővel mentek, hogy senki sem vette vol­na rajtuk észre a koplalást. És nem hallgattak... — Elég volt a kínlódásból! Lőjjetek agyon bennünket! — kiáltották a csendőrök fülé­be. Pálfalván jártunk, ami­kor egy nagy Paccard ko­csiból kilépett Csóka Vendel, Peyer jobbkeze. Beszédbe fogott. Azt mond­ta, mindenben egyetért ve­lünk, csak ilyen úton lehet rábírni a kormányt. hogy változtasson a bányászok helyzetén. A tömeg gondol­kozott. Csóka kijelentette, hogy minden követeléssel egyetért, de fölösleges felvo­nulni. Elég egy küldöttség Vass Józsefhez, a népjóléti minisz­terhez. Megígérte, hogy ő is ott lesz. S ha nem szün­tetik meg a bírságokat, nem javítják az életkörülménye­ket, vagyis ha erre nem tesz­nek ígéretet, akkor ő maga is visszajön a küldöttséggé! együtt, s a menet élére áll, 6 viszi a piros zászlót. Elindult a küldöttség. A Parlament előtt, ahol kiszáll­tunk egy zöldkötényes inas fiú lépett elénk, röpcédulát nyomott a kezünkbe. Jól em­lékszem, hogy Csóka Ven­delnek nem adott. Ahogy tö­redékesen visszaemlékezem a szövegre, az állt rajta: Üd­vözöljük a harcos nógrádi bá­nyászokat. Ne engedjetek a harcból! De vigyázzatok ve­zetőitek árulók. Veletek érez­nek a budapesti dolgozók! A röplapot a Magyarorszá­gi Szocialista Munkáspárt juttatta el hozzánk. S hogy mi lett a tárgya­lásból? Mondhatom, semmi. Vass kijelentette, hogy nem áll módúkban emelni az élet- színvonalat. Majd szólnak a bányabáróknak, és ezzel be is fejeződött. Talán mondanom sem kell, hogy Csóka Vendel nem tar­tott velünk. Vonattal kellett visszajönni. Másnap érkez­tünk meg. A tömeg még elő­ző este szétoszlott. Vártak bennünket a salgótarjáni nagyállomáson. Ott rögtön gyűlést tartottunk. Mindenki előtt világossá lett, hogy a Peyer-féle szakszervezeti ve­zetők árulók, egy lépést sem tesznek a bányászok érdeké­ben. Az eset azoknak a sze­mét is felnyitotta, akik így, vagy úgy bíztak a szakszer­vezeti vezetőkben. Ponyi lános nyugdíjas bányamunkás: 1926-ban a salgótarjáni szénmedencében már nagy volt a nyomor és ínség, mert a szakmány-béreket leszorí­tották és a megrakott csil­léket letörölték azzal az in­dokkal, hogy 15—20 deka pa­lát találtak benne, és gyen­gén volt megrakva. A ve­zetőség ezért elhatározta, hogy véget vetnek ennek az állapotnak. Eljárt a bánya­igazgatóságnál, eredmény he­lyett azonban az igazgatóság mozgósította a csendőrséget. A vezetőséget letartóztatták, az őrsön éheztették és össze­verték. A szakszervezet és a Magyarországi Szocialista Munkáspárt vezetősége úgy döntött, hogy ínségfelvonulást rendez Budapestre a népjólé­ti miniszterhez. 1926. április 27-én a Buda­pestre induló felvonulás szer­vezőinek névsora. Baglyasai- ja: Kakukk József, Pothor- nik József, Evvich Albert, Eppich Ede, Ponyi János, Kiss Géczi János, Szabados József, Dániel József, Török János, Pócos Pál, Gyüre Já­nos, Kérdi István, Kakukk Pál, Petesházi József, Ka­kukk István, Iványi Ferenc, Földi István, Blaska István, Kiss Gyurka Gyula, Szalato- vics István, Ács Dezső, Lé- várdi Gyula, Lávolyi Már­kus, Ponyi Ferenc, Kiss Gé­czi András, Készéi Ferenc. 1926 április első felében a szervezőbizottság összehív­ta a baglyasaljai helyi cso­portban a nógrádi bányász­szakszervezet vezetőit, ahol megtárgyalták az indulás időpontját. 1926. április 27- én reggel 6 órára határoz­ták el a gyülekezést a szá- nasi-lejtős előtti téren. Én reggel öt órakor indultam a gyülekezőhelyre, hogy fo­gadjam a felvonulókat. Alig hagytam el a lakásomat, két csendőr állta el az utat. A Szatai tiszthelyettes azt mondta, hogy Ponyi, itt Bag- lyason csak maga éhes. Én azt feleltem, hogy nemcsak én, hanem az összes mun­kástársaim és azok család­jai is. Hat óra előtt pár perccel a csendőrség tagjai újra gúnyolódni kezdtek, hogy úgy látszik a dolgozók nem hallgatnak a főkolomposokra, mert csak kevés dolgozó je­lent meg a felhívásunkra. Én nem feleltem a szavukra, nem szálltam vitába velük. Hat órakor az Etes felőli hegyen nagy tömeg jelent mef* Endrefalva, Szalma- teres, Piliny, Karanesság, Ságújfalu, Etes, Albert és Rau-akna dolgozói jöttek. Ugyanabban az időben érke­zett Szánas, Sára, Gusztáv, Gézatáró, Baglyasalja. Lit- ke, Gerge, Karancskeszi, La- pujtő, Kerancsalja dolgozóinak csoportja. A csendőrök újra keztek élcelődnl, és azt mondták, hogy vigyorognak ezek a lázítók a nagy tö­meg láttán, pedig Budapest­re nem fognak eljutni! Mi azonban nem zavartattuk magunkat, hanem Eppich Al­iiért elvtárssal összeállítot­tuk a dolgozókat rendezett sorokba, előre a bizalmia­kat. Eppich elvtárs és én az élére álltunk a menetnek és elindultunk. A csendőrség követett bennünket le a bag­lyasi kaszinóig. Itt a debre­ceni csendőrséggel megerősí­tett baglyasi őrs feltartózta­tott bennünket. A debreceni csendőrtiszt­helyettes azt mondta, hogy röviden föl teszi a kérdést: Hová mennek, kihez és mi­ért. Én azt válaszoltam, hogy Budapestre, Vass József nép­jóléti miniszterhez, kenyér­ért. ö erre kijelentette, hogy egy tapodtat sem enged ben­nünket, amíg erre engedélyt nem kap a csendőrszézados Úrtól, a salgótarjáni kerületi parancsnoktól. A baglyasi őrs vezetője Szatai ekkor bement a kaszinóba és telefonon be­szélt a csendőrszázadossal, amikor kijött Szatai kije­lentette, hogy a százados Bu­dapest felé nem engedheti a több mint 2000-es tö­meget, mert asszonyok és gyermekek is vannak a fel­vonulók között. A százados azonban megengedte, hogy a tömeg bevonuljon Salgótar­jánba és ott gyűlésen mond­ják el panaszukat és kérel­müket. A tömeg elindult a főúton, a csendőrség pedig a vasúton és a dűlőúton kí­sért bennünket. Amikor a salgótarjáni főútra értünk, akkor megláttuk, hogy jön­nek a gyurtyánosi, salgói, inászói, rónai, Somlyói bá­nyászok és a pálfalvai dol­gozók is, mi nem Salgótar­ján felé mentünk, hanem Zagyvapálfalva, vagyis Bu­dapest felé. Ekkor a csend­őrség a bolgár földeken ro­hant elénk és Paptagnál szu­ronyt szegezve elállta az utat. A bányászszakszerve­zetnél árulás folytán már Peyer Károly tudott a do­logról és leküldte Csóka Ven­delt, aki leszerelte a felvo­nulást azzal, hogy már most több mint 8000 ember van együtt, és amikor Budapest­re érünk lehet, hogy 10 ezer lesz. Tehát ő azt javasolta, hogy inkább válasszanak a dolgozók egy 8—10 tagú kül­döttséget, mert az öregebb dolgozók és gyermekek nem bírnák ki a hosszú utat. A küldötteket meg is válasz­totta a tömeg, amelynek én is tagja lettem. Csóka Vendel a küldötte­ket összehívta és kijelentet­te, hogy engedélyt kell kér­ni a csendőrszázadostól, hogy fölmehessen a küldött­ség Budapestre. A százados meg is adta az engedélyt. Másnap 28-án reggel már Budapesten voltunk, ahol a budapesti dolgozók izgatottan érdeklődtek, hogy jönnek-e a nógrádi bányászok. Mi azt mondottuk, hogy csak a kül­döttséget engedélyezték. Reg­gel nyolc órakor már Budán voltunk a Népjóléti Minisz­tériumban, ahol Peyer es Klárik Ferenc Salgótarján kerület képviselője várt ránk. ök bementek Vass Jó­zsefhez, és bejelentették a küldöttséget. Mi ott álltunk Vass József és Walkó La­jos miniszterek előtt, azon­ban nem beszélhettünk, mert Peyer dískurált Vass József­fel arról, hogy csütörtökön már ő is bemegy a Parla­mentbe és visz három ja­vaslatot. Vass azt mondotta, hogy „jöjj, szeretettel vá­runk, a javaslatot meg le­szavazzuk*’. Klárik rászólt Peyerre, hogy Karcsi, hagyd abba, mert a küldöttek tü­relmetlenek! Peyer odavágta, hogy nyolc-tíz ember csak nem fog itt forradalmat csi­nálni. Vass József odaszólt a kül­döttekhez, hogy mi a kíván­ságuk, elmondottuk, hogy a nógrádi bányászok nehéz helyzetben élnek és sok a munkanélküli. Erre ő azt fe­lelte, hogy nehéz helyzetben van az ország, nem tud hat­hatós segítséget adni, azon­ban megpróbál az államvasút vezetőségével tárgyalni, hogy nem lehetne-e olcsóbban szállítani a nógrádi bányák széntermelését a vasúton. A közeljövőben pedig a mun­kanélkülieknek építkezések­nél útcsinálásnál. patak-sza­bályozásnál fog munkát te­remteni. Ezzel a tárgyalást be is fejezte. A küldöttek el­keseredve — a legcsekélyebb eredmény nélkül — hagyták el a minisztériumot. A döbbenetes erejű éhségmenet nemcsak a hazat közvé­leményben kavart példátlan erejű vihart, hanem feltűnést keltett a nemzetközi közvéleményben is. Berthold Brecht vi­lághírű írót az alább közölt megrázó erejű versre ihlette az esemény. 8000 szegény a vitros előtt Közülünk 1000 a fővárosba tart A gyomrunkban nem volt semmi Közülünk 1000 enni akart De 1000-nek nem volt mit enni. A tábornok úr ablakán kitekint És szól: senkisem maradhat e téren. Nyakasak vagytok, menjetek haza mind. A panaszokat írásban kérem. Az országúton megállt a menet De emberfiát sem láttunk. Kéményfüst szállt a város felett Am levesre hiába vártunk. De a tábornok váratlan odakerült Azt hittük: ő hozza a kosztot. A tábornok úr egy gépfegyveren ült S nékünk csak vasat osztott. A tábornok így szólt: ne álljatok itt, ezt nem engedhetem S nézett, mintha tartana szemlét. Azt mondtuk: nézzen végig az embereken. Közülünk ma egy sem evett még. Nem vert itt közülünk senki tanyát Ingünk is mosatlan piszkos. Azt mondtuk: soká már nem várhatunk tovább. A tábornok így szólt: Ez biztos! Azt mondtuk: nem halhatunk meg valahányan. A tábornok így szólt: De, megeshet! Tűz van odaát, mondták a városiak Amikor lőni kezdtek.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom