Nógrád, 1966. március (22. évfolyam, 50-76. szám)
1966-03-20 / 67. szám
8 N ö O fl A D március 20., vasárnap ... Megitta a tejet, megreggelizett. Forrón tűzött az augusztusi nap. Anyja rábízta a legkisebb Fi ezeket, hogy együtt a többiekkel, menjenek a levegőre! — Aztán vigyázz rájuk! Bélát befektették egy házi gyártmányú kocsiba, amely cukrosládából készült, szolgálataiért kapta ajándékba az Illés bácsitól. Négy cémagu- rtga szolgált kerék gyanánt. A láda elülső oldalába két szöget vertek, zsineget kötöttek rá, ily módon nagyszerűen lehetett húzni az utcán, sokkal kényelmesebb volt, mint karon cipelni. Márton golyókat és pilinckát tett a zsebébe, elindult a Teleki térre játszani. Vele ment Pista, Bandi és a kis Lajcsi. Bélát maga után húzta a kocsiban. A gurigák vadul csikorogtak. Először pilinckáztak. De ez nehéz volt, mert Márton nem akarta otthagyni a kis kocsit, ha pedig maga után húzza, elrontja a játékot. Azonkívül a repülő pilincka könnyen a csecsemő arcának ü födhetett. így hát golyózni kezdtek. Lajcsi, Bandi és Pista egy ideig mellette haladt, figyelte a váltakozó szerencsével folyó játékot. Márton egyik kezével saját golyóit gurította, a másikkal meg húzta a gyermekkocsivá átalakult cukros- ládát. — Klék-kradi! — kiáltotta Márton. Az ő nyelvükön ez azt jelentette, hogy a golyót egyenes vonalba kell állítani. — Kész — knadi! — felelte az ellenfél. — Supuccl — kiáltotta ismét Márton. Ez azt jelentette, hogy a földön akadály fekszik a két golyó között: kődarab, újságcafat, lócitrom, és az ellenfélnek kötelessége ezt az akadályt eltávolítani, mielőtt Márton gurítani kezdi a golyót Kilenc golyóval kezdett játszani, most pedig csak három volt. Hiába igyekezett, rosszul ment a játék. Egyik kezével a golyót gurította, a másikkal húzta a ládakocsit — KanI — három! — kiáltotta az ellenfél. Márton a kanális-rácsra tette mezítelen talpát, hogy bele ne guruljon a golyó, mert akkor — a kani-három! értelmében — büntetést kell fizetnie: három golyót! Nyert. Már nyolc golyója volt. „Ha még egyet nyerek, ugyanannyi golyóm lesz, mint amennyit hoztam, s nem játszom tovább” — gondolta. E pillanatban lárma támadt. Az emberék odaszaladtak a villamosvágányhoz, ahol egy sárga kocsi állt. Pista és Bandi Márton mellett voltak, de Lajcsit nem látta sehol. Hiába szólongatta — nem jelentkezett Márton, a kocsit a járdán hagyva, odarohant a villamoshoz, ahol már nagy tömeg verődött össze. — Lajcsi... Lajcsi... — súgta rémülten, sápadt lett az arca. És ekkor, mintha szöget szúrtak volna a szívébe, hallotta: — A Fiezek suszter fiát elgázolta a villamos! Lihegett, furakodott előre a tömegen át... Még, még ... Előtte ott sárgállott a villamos. Mintha őrá nehezedett volna a súlyos vastömeg. Felemelték a kocsi elejét. Ott, a mentődeszka alatt, eszméletlenül feküdt Lajcsi; feje csupa vér, a gránitköveken vércsík kígyózott; a kisfiú meztelen lábán, rövidnadrágján a véres por csíkot húzott: arca szintén poros; szája nyitva, fogai véresek, elől — látta — hiányzott az a két fog, amelyet tegnap ő, Márton, fonállal, rántott ki, mert Lajcsinak fájt az a két foga. Az elgázolt gyerek szeme le volt csukva. — Lajcsi!... Megjött a mentőkocsi. Kis vércsík maradt a kövezeten. A mentőkocsi elrobogott Lajcsi- val. A tömeg szétszéledt. A villamos elindult. Márton egyedül állt. — Lajcsi... Lajcsi... Édes Lajcsikám! Várta, mikor vonják felelősségre öccse halála miatt, Lajcsit kórházba szállították, és amikor R úti Etel, a szomszéd házban lakó szülésznő betelefonált a kórházba, azt válaszolták neki. hogy a gyermek meghalt. Halála előtt magához tért, és azt mondta: — Istenem, de beteg vagyok! Ficzefcné egy kis gyerek- széken ülve szoptatta Bélát, hangtalanul sirt Fiezek mellette állt. Márton várta mikor vonják felelősségre. Meghalt az öccse, mert ő nem vigyázott rá. Golyózott! De Mártonról senki egy szót sem ejtett. Észre se akarták venni. Hirtelen kitört az apja: — A Baráth kölyke a hibás! Az! Keresztülszaladt a vágányon, Lajcsi utána, az én fiam! És Fiezek a szekrénynek dőlve felzokogott. Márton hallgatta, Baráth Jóska a hibásT „Nem Igaz! Nem igaz!” Várta, mikor esik neki az apja, mikor néz óró vádlóan kisírt szemű anyja, a testvérei, a Simon, Flórián, Rosta Lajos, Eckstein Elek, Bencze... az egész utca. „Megölte az öccsét” — súgja majd az egész környék. — „Megölte az öccsét... Lajcsit! .. Elmúlt egy nap, két nap — és senki se szólt egy szót se. „Nem igaz! Nem igaz! Mondjatok mór valamit!...” Márton kiment az utcára, a Teleki tér felé nézett, hátha Jön a Lajcsi, és fekete szemét csillogtatva mosolyog és így szól: „Csak vicceltem. Márton, nem is haltam meg.” De nem jött. Mindig csak mások jöttek. Reggel Márton a szalmazsákra nézett, hátha ott látja a kis göndör fejet: „Hiszen te itt vagy, ugye? Lajcsi? — És megcsókolja. — Ügy megijesztettél!” De a szalmazsákon csak Ottó, Pista, Bandi feküdt... Lajcsi nem volt köztük. Este, amikor már nem égett a lámpa, csend volt a műhelyben, a tárva-nyitva álló ajtón befutott a meleg augusztusi szél, hallani lehetett, ahogy a Teleki téren csörömpöl a villamos. Mártom a kaptafa ste- lázsi polcain át kinézett az utcára, hátha jön az öcskös! „Itt vagyok, Márton. Menjünk a ligetbe. Vegyél fel a hátadra. Égeti a föld a talpamat.” De Lajcsi nem jött, nem jött! Lehetetlen ... Lehetetlen ... Valami iszonyúan égette belül. Szeretett volna írni valami olyasfélét, amit a Tolnai Világlapjában olvasott. „254” lenne a címe, ez volt a villamos száma. És ebben a valamiben elmondani, hogy nem Baráth Jóska, és nem is ő a hibás, hiszen ő csak játszott ... játszott egy kicsit... golyózott ..........Istenem. hát m ár játszani sem lehet egy gyereknek?” Fiezek út" •Részlet a szerző könyvnapra megjelenő című regényéből; az esemény 1910-ben játszódik. MOLNÁR JENŐ Tarts karodon... Csillog a szén feketén is. Ott tanultam az emberséget a kis telepünkön, ott tudtam: mi a tisztesség, becsület, meg a hűség, ott ragyogott ez mind az egünkön. Fogságból jöttem haza végre. Nem vártak, valahol felakadt a remény is. Úgy érkeztem, mint idegen, a ruhám csupa condra, és úgy mentem, mint idegen, kit árva remény visz. Félórányira volt a telep a vasúttól. Fél órám nem Idő, de mögötte vad évek. Kit lelek, hogy lelek? Vár-e a szív még. Loliym és a fiam? Mire érek? Vittem a ládámat, szememen átfolytak a fák Is. Végre a várt telepem, első ember, meg a házak, megdörzsölte szemét, de a hangra megismert, s úgy megölelt, hogy a tiszta szíve a szívembe beáradt. Nem kellett egy perc se talán g elözönlött férfi, a nő. fiatal, az öreg. a gyerek mind. Száz kérdés, vagy ezer. Édes volt. tiszta a szív is. Nőtt a tömeg, vitt. Mint aki viz tetején ring. Egy csapat Loliym után Indult a mezőre, másik apámért és fiamért ment, szállt az örömhír, ládámat vitték és volt aki nyűtt sapkámat akarta: Sodrott, vitt a tömeg. Hogy leljek tiszta szavakra? Gyatra a szó, elakadt. A száj suta, nem bír. Mélységek ereje! Mire szó? Nagy árama vitt már. Frissülj szív. ha sovány években könnyeket ittál! Emberség nagy erő! Hulláma elöntött. Tiszta szivek és tiszta szernek kék fénye kiáradt, megfürdött a szívem, éreztem a lázat. Volt, aki Ingbe, gatyába az ablakon át ugrott oda hozzám, asszonyok csókoltak s dicsekedtek Lollynak aztán. Csillog a szén feketén Is. Drága a fajtám! Szathmári Béla szatirikus rajzai Emberség nagy erő. Bányász tenyerek közt frissült fel a szívem, kaptam erejükből: szikrázik a parázs, úgy lobban a tűz föl. Tarts karodon szép emberség és szív parazsába kerüljek, légy az erőm, mert roppan a test, tört szív vele csügged. életerős karodon te emelj fel a fénybe, fogj, te vezess másokban, másokért élve! wmm András Endre — Szóval, nem jössz?,,. | — Nem megyek. Péter majdnem ellenségesen kérdezte, kissé fátyolos hangon, Erzsébet hangja nyugodt maradt. Tagadásában nem ellenállás volt, csupán szimpla válasz. — Megígérted... — kezdte újból a férfi. — Akkor sem. — Becsaptál... Erzsébet megvonta a vállát. Mondott is valami kifogást, Péter azonban már nem figyelt oda. Ott állt három lépésre a lánytól. Nézte keskenyre nyúlt arcát, a telefonon babráló vékony ujjakat. Aztán csak befelé figyelt, magára, hogy miért lett szomorú. Nem értette, miért fáj jobban a lány visszautasítása, mint a korábbi, a sok év előtti Erzsébeteké, Éváké, Ilonáké ... — Butaság! — szakította meg a gondolatsort, s kihúzta derekát. Mindketten éppen elmenőben voltak a hivatalból, Péter csupán arra várt, hogy a lány befejezze a telefonbeszélgetést. Hátát nekivetette a széles iratszekrénynek. Arcát, mélyenülő szemét árnyékba borította kalapja szegélye s kijózanodva, összehúzott szemmel mustrálta Erzsébetet. Most érezte igazán, mennyire idegen. Idegen, akibe soha, egy pillanatig sem volt szerelmes, talán nem is lehetett volna. Erzsébetből hiányzott valami az igazi nőből, valami simogató puhaság, nemének céltalanul is felkínálkozó melegsége... Igen, derűje is inkább volt hasonló a kékesen izzó neonfényhez, mint a naphoz, bánata sem a mélyvizek hallgatása volt, csupán a mesterséges tavak nyugalma. : Tekintetét mégegyszer végigfuttatta a lány i formás alakján, s egy pillanatra ismét fel- | támadt benne a remélt és a korábban fel- ! kínált pásztoróra utáni vágyakozás. Aztán j ez az érzés is elszállt belőle. Lebiggyesztett , szájjal, elkomorult tekintettel hallgatta Erzsébet csivitelését, aki túláradó jókedvében ügyet sem vetett az ő megbántottságára. Elröstellte magát, hogy házas ember létére idáig jutott a lánnyal, hogy ostoba szereplője lett egy soha végig nem gondolt, zavaros játéknak, melynek kimondva vagy Kimondatlanul mindketten azt a nevet adták: barátság... Erzsébet, csakúgy mint ő, évek óta játszotta ezt a képtelen szerepet, anélkül, hogy akár maga magának is hazudnia kelleti volna miatta. Nem, ebben egészen biztos. A lány soha nem akarta őt illúziókban ringatni s az is bizonyos, hogy a lassan, új szálakkal erősödő baráti kötelék oka nem a hétköznapi érdek, hanem az eredendő rokonszenv volt. Péter, minthogy érzelmileg másutt volt elfoglalva, sokáig élvezte ezt az egyre bizalmasabbá váló viszonyt, élvezte a regényes nagyvonalúságot, amit ez az érdekeken felüli, magasabbrendű emberi kapcsolat jelent számára. Erzsébet viszont, mivel sem moralista, sem filozófus nem volt, mindezt természetes egyszerűséggel vette tudomásul. Ebben valódi nőnek bizonyult, aki a gyümölcs láttán nem annak természetrajzán elmélkedik, hanem izére, zamatára gondol. Mindez már a múlté. Maga sem tudná megmondani, mikor és hogyan alakult át kapcsolatuk a nő és a férfi egyedül lehetséges összetartozásává, anélkül azonban, hogy érzelmükben az egymást féltés kizárólagossága hangsúlyt kapott volna. Erzsébet néhány hete még zavartalan bizalmassággal avatta ba Pétert szívében dédelgetett titkaiba, s a férfinak nem szorult el a torka a gondolatra, hogy Erzsébet más után vágyakozik. De hát akkor mié-t akarja, hogy a lány az övé legyen? Miért akarja megszerezni, ha nem kívánja megtartani is? Nem tudott választ adni ezekre a kérdésekre. Vagy talán nem is a lány megszerzésének öröme teI»
