Nógrád, 1966. február (22. évfolyam, 26-49. szám)

1966-02-23 / 45. szám

4 prftGT! * r 1966. február 26. ír err? a. Körúton a hentesüzletekben Aktuális portré: A vásárlók véleménye Az árrendezés utáni első napokban változékonyak a vélemények a hentesüzletek­ben. Nemrégiben Laczkó András, a megyei tanács ke­reskedelmi osztályának ve­zetője ellenőrizte: az árudák vezetői betartják-e az új ár­szabályokat, megfelelő-e az áruk minősége, elegendő-e a mennyiség, tájékoztatják-e a vásárlókat az árak alakulásá­ról. A megyében a bányász te­lepüléseken legmagasabb a húsfogyasztás. Az ellenőrzés ezekre a helyekre összponto­sult. Kisterenye bányatelepen az 56-os húsbolt ragyog a tisztaságtól. A vezető Galam- bosi Ottó, közel harminc éve szolgálja a lakosságot. El­mondja, hogy a múlt év azo­nos időszakához viszonyítva nem csökkent a vásárlás. Va­lóban egyre többen jönnek az üzletbe. A tőkén csattog a bárd, viszik a húst, sertést, marhát egyaránt. A kisterenyei 32-es árudá­ban átmeneti csend van. Görgényi János boltvezető tá­jékoztatja az ellenőrt. Azt mondja, megoszlik a vásár­lók véleménye. Felére csök­kent a fogyasztás. Aztán egy példát mond. — A Szomor család heten­ként nagyobb mennyiségű húst fogyaszt. A háziasszony a legutóbbi vásárláskor a szokásos tíz kiló zsír helyett hatot vitt. Kiszámolta: a hu­szonötről húsz forintra csök­kent zsirból a hazai pótlá­sával megtakarít húsz forin­tot, amit a húsra fordíthat. Ebben az üzletben a szo­kásosnál valamivel kisebb a forgalom. Magyarázza ezt, hogy az ötös számú élelmi­szer bolt az eddigitől elté­rően élőhalat és vágottbarom- fit árusít. Mindkét fogyasz­tási cikk iránt megnőtt a ke­reslet. Az ellenőrzés napján 50 kilogramm hal és 120 ki­logramm baromfi fogyott el. megoszlik Nagybátonyban a 111. szá­mú húsáru boltban néhány vásárló tartózkodik. Jákóhal- mi Ferenc a bolt vezetője munkatársával a közületeknek készíti az árut. Arról tájé­koztat, hogy a fogyasztók a szokásostól eltérően csak a fele mennyiségű árut viszik. Szabó Olivérné háziasszony ad erre választ. — Az árrendezés miatt ne­künk bérből élőknek új csa­ládi költségvetést kell készí­tenünk. Annyi bizonyos, va- lahonnét el kell csípnünk. Én megértem a kormány !n- tézkedését, de a zsír feleme­lésével jobban egyetértettem volna. Abból lényegesen ke­vesebb kell. Az árukészlet bőséges az üzletben. A minősége már kifogásolható. A sertés com­bok mintha kövérebbek vol­nának a szokottnál. Ez nem a hentesek, hanem a vágóhíd hibája. A húszforintos sza­lonnából másfél ujjnyi a har­minckilenc forintos combon. Ezzel megkárosítják a vásár­lókat. Jobban kell az előké­szítésnél ügyelni. A választék nagy. Friss marhahús, birka, köröm kap­ható. A fejhús hiánycikk. • A 31. sz. nagybátonyi hús- bolt féltizenkettőkor üres. Bo­Fent a hegyen séta közben megakad a szemem egy va­lamikori fehér, szomorúra fa- rigcsált-tördelt pádon. Pon­tosabban annak is a támláján, már ami megmaradt belőle. A töredezett szélű, fehérre festett fán alkalmi légyottok, egész életre szóló randevúk írott, vésett és kapart em­lékei láthatók. Anyakönyv a természet közepén. Konven­cionális szív, benne a két monogram, kicsivel arrább egy vers néhány sora. A rí­meket lemosta az eső. A tám­la hátsó oldalán puha iron- nal rajzóit gömbölyű betűk. Két név, valahogy így: Gereblés Marianna + Ko­zó János a bolt vezetője ide­ges. A fogason nyolc szép comb, hat karaj. Oldalt egy fél marha. A raktár is tele áruval. Csak vevő nincs. Nem az árrendezés, a disz­nóvágás is előidézte ezt. Mátranovákon már délután­ba fordult az idő. A 46. sz. telepi árudában Nagy Lász­ló, a bolt vezetője elégedett a forgalommal, amely véle­ménye szerint maradt a ré­gi. Az emberek érdeklődnek az új árak iránt, aztán vá­sárolnak. Megmaradt a havi 130 ezer forint forgalom. — A bányász nem élhet hús nélkül — mondja. Vásárlók érkeznek. Köztük van dr. Urbányi Béla kör­zeti orvos. Egy kiló sertés­bordát visz, azt mondja, ki­tűnő a káposztában. Sertés­combból hat szeletet sütni. Félkiló parizert A boltveze­tő gyorsan kiszolgálja, mert már sokan állnak mögötte. Másfél kiló, fél kiló, két kiló hús kerül a kosarakba. Valaki távozóban megjegy­zi: „A hús még mindig ol­csóbb, mint más ételféle­ség ...” Az emberek barátkoznak rz árrendezéssel. Megoszlik a vé­leményük ... B. Gy. Apróságok vács János. Mint egy belépőcédulán, vagy egy számtani feladat­ban. Vajon mi lehet az ered­mény? • Az utcán két diáklány megy előttem déli verőfényben. Egyikük kezében újság, me­netközben is azt olvassa. — Na lám — kiáltok fel magam­ban — azt mondják nem ol­vasnak a fiatalok. Bizony még az utcán is az újságot bújják! T Város as Ipoly partján (7.) Hivatás a megye nyugati felén Kedves földim a Hajdúság­ból már vagy 15 éve Balassa­gyarmaton él és tölt be fon­tos hivatalt. Mindama vitá­ban semleges tehát, mely idők során Gyarmat és Tarján kö­zött felmerült. Nemcsak a távolról jött ember semleges­ségével, de hivatalával járón, kötelességszerűen is. Mint bíró, részrehajlás-mentes, mint betelepült ember, ha közben lokálpatriótává vált is a szó egészséges, tiszta ér­telmében, sokmindent tárgyi- lagosabban elfogulatlanab- bul ítél meg, mint a benn­szülöttek. Kész serénykedni minden jónak látszó ügyért, hivatalán túl a zene, s ki­váltképp az irodalom, ami fi­gyelmét leköti. Nem óvatoskodás, csak eti­kai álláspont, amikor tiszt­ségére tekintettel arra kér: mellőzzem nevét a beszélge­tésből. (Persze, Balassagyar­maton nem sokat kell talál­gatni, kiről van szó, annyira szerves részese az irodalom­népszerűsítő munkának.) De térjünk a tárgyra ezek után: — A riporter helyében mit írnál meg Balassagyarmatról? Meglepi a szokatlan kérdés, ám nem sokat várat a vá­lasszal : — Feltenném a vállalatok vezetőinek: mivel támogatják a kultúrát? — Ez arra utal, hogy nem a kultúrát? — Ezt kérdezném meg. Azt hiszem, itt szorít leginkább a cipő ebben a dologban. Hogy a négy-öt évvel előb­bi eredményeink szintjén nem bírunk túllépni. De én csak tippet mondtam, meg­kérdezned a te dolgod. — És mit még? — Engem, mint értelmisé­git érdekel: van-e egységes arculata az itteni értelmiség­nek? Kialakult-e 45 után va­lami profil, vagy az embe­rek csak úgy élnek egymás mellett? — Neked mi a nézeted? — Hogy csak egymás mel­lett élnek. Ügy élnek egy­más mellett, mint a homok­szemek, vagy mint a búza­szemek. (Ne csodálkozzunk a hasonlaton, kicsit már maga is irodalmárrá lett a hivata­lon túli munkálkodásában). A városnak ma sincs egysé­ges arculata. Rendkívül le­hangoló, mennyire mérsékel­tek a kultúra iránti igé­nyeink. Egy-egy hangverseny, egy-egy színházi est, kiállí­tás, s ezzel minden társa­dalmi életnek vége. Beszé­lünk irodalmi örökségről, kul­turális hagyományokról, de az igazság az, hogy nincs, vagy alig van szellemi vonzása a városnak. A kisvárosi élet­szemléleten sok értékes, jó­szándékú kezdeményezés zá­tonyra fut. Legtöbb ember­nek a magánélete a legfon­tosabb, otthon ülő a legtöbb, a közéletet, a vitafórumot a kocsma jelenti. — Mit mondanál el még Gyarmatról? — Sok vád, gyanúsítás érte s éri néha még ma is a vá­rost a kispolgáriság mellett, hogy: soviniszta. Nos, azt hi­szem, egyes, szórványos tü­netekből hibás lenne általá­nosítani, pálcát törni a kö­zösség felett. Az viszont el­gondolkodtató, hogy a romo­sán álló, a két parton szeges drótos Ipoly-híd jelképez-e valamit? Bizonyos, hogy sem­mit, legalábbis rossz értelem­ben nem, de akkor miért dísztelenkedik, mért nem bontjuk el, vagy építjük újjá inkább a magyar—szlovák ba­ráti viszonyban? — Amióta itt élek, őszin­tén megszerettem a várost, ezért kívánom és segítem tőlem telhetőén frissülő vál­tozásait minden dologban. A fejlődésnek azonban feltétele, hogy nyíltan szembenézzünk hibáinkkal, gyengéinkkel, me­lyek sok jó hagyomány mel­lett szintén bőségesen élnek, hatnak ma is. Nézetem sze­rint nem azon kell vitázni; kit illet elsőség a megyében, Balassagyarmatot, avagy Sal­gótarjánt, inkább azon; ho­gyan tehetnénk többet, hasz­nosabbat a másiknál, közös céljainkért. Balassagyarmat­nak megvannak ma is a ma­ga nagy és sajátos feladatai Nógrád életében — nem ját­szik alárendelt szerepet. Az viszont bizonyos, hogy sze­repének méltó betöltésére az eddiginél intenzívebb párto­lással képes. A városfejlesz­tés a legutóbbi 15 eszten­dőben megrekedt, a mellő­zöttség érzését fel kell ol­dani, Balassagyarmat így lel­Dang' Thu an Először a KISZ megyei bi­zottságának Szécsény felé szá­guldó kocsijában hallottam ró­la. A fiatal gépkocsivezető fe­lém fordul egy pillanatra és azt mondja: — Olyan, mint egy tizenhét­éves gyerek... Dang Thuan harminchat éves. Kecses, törékenytermetű és széparcú. Egész népe ilyen. Nemrégiben láttam egy Vietnamból érkezett fényképfelvételt. A ' képen nagy darab amerikai katona szegzi géppisztolyát egy tér­delő vietnami férfi mellének. A hanyagul cigarettázó, álig felfegyverzett, hatalmas termetű yenki mellett vézna gyereknek tűnt a másik. Mint ahogy Szécsényben, a középiskolások tiltakozó gyű­lésén is gyereknek nézték Dang Thuant, a gyűlés ven­dégét és szónokát. Gyerek­nek nézték mindaddig, amíg kiderült róla: 1930-ban szü­letett és a francia elnyomók ellen századosként harcolt. Egy külpolitikai tájékozta­tón az előadó említést tett arról, hogy a vietnami haza­fiak többségét egyszerűen képtelenség a modem harci repülőgépekbe közvetlenül beültetni. Szervezetük annyi­ra leromlott a sok nélkülö­zéstől, hogy nem tudják el­viselni a hang sebességénél is gyorsabban repülő gépek emberre gyakorolt hatását A lány most hirtelen moz­dulattal két markába gyűri a lapot és egy jólirányzott svéd­csavarral bevágja a leköze- lebbi kapualj nyílásán. A lap reggel jelent meg. Most dél van. Egy napig sem tartott a halhatatlanság? * A száguldó vonat ablakán túl magános, kopár dombon gyerekek útinak és vidáman integetnek, ök hárman van­nak, én egyedül utazom. Az integetés — mit tagadjam — jól esik, de az egyik gyerek közben a nyelvét is kiölti rám. Mondják: az élet tele van ellentmondással. — P. — hét önmagára újból. A leg­utóbbi esztendők már sok tekintetben ígéretesek. Az ipartelepítés ha egyelőre még lassan is, de formálja az em­berek szemléletét, igényét, kinyitja őket családi elzár- kózottságukból a tágabb kö­zösségi élet felé. A folyamat nem megy végbe máról-hol­napra, de gyorsításában ér­demeket szerezhetnek a mű­velődési-kulturális élet mun­kásai, akik otthonaikból ki­csalogatják az embereket, hangversenyek, színházak, tárlatok, irodalmi estek rend­szeres élményeit teremtik meg, az ismeretbővítés lehe­tőségeit, a klubélet, a társas programok változatos for­máit. Tulajdonképpen csak az alapok erősítése tovább- rakása a feladat, az elkezdett munka folytatása. Néhány év előtt amikor létrejött az iro­dalmi színpad, a színjátszó együttes, a pantomim együt­tes, a Palóc Népiegyüttes, a zenekari és kórus élet, biz­tató indulásnak örülhettünk, a kibontakoztatás most áll előttünk. Ennek egyik múl­hatatlan feltétele, hogy a mű­velődési élet megfelelő ott­honba jusson. Pillanatnyi helyzetünkben kár lenne túl­zott reményeket táplálnunk a végleges megoldásra, de a gondokon átmeneti időre is enyhíteni kell. És gondolom, itt visszakanyarodhatunk a beszélgetés elejére, arra a kérdésre: mivel támogatják a vállalatok vezetői a kul­túrát? Lehet, hogy kényes a felvetés, de hozhat valamit a konyhára; segíthet elérni törekvéseinket, amelyekkel Ba­lassagyarmat újból méltó he­lyet tölthet be a megye nyu­gati felén (Folytatjuk) Barna Tibor És ez a nép semmibe veszi a csokoládét habzsoló, szálfa­termetű, bakancsos, acélsi­sakos, radarral, pusztító vegyszerrel, lökhajtásos va­dászbombázókkal, gyilkos erejű rakétákkal felszerelt amerikai hadsereg katonáit Dang Thuan a budapesti mű­szaki egyetem ötödéves hall­gatója így vall erről: — Most nálunk Vietnam­ban mindenki harcol és dolgozik. Az én népem so­kat szenvedett az évszáza­dok alatt, de szenvedései még nem értek véget. Ezer esztendeig idegen elnyomás alatt éltünk... összefogtunk és elkergettük a régi mon­golokat... így mondja: régi mongolok. — Ezerkilencszáz- negyvennégy végén és negy­venöt tavaszán kétmillió viet­nami halt éhen. Ma már sen­kinek sem kell éhenhalnia Vietnamban, de a háború ti­zedeli sorainkat. Nagy vér­áldozattal 1954-ben Dien Bien Phunál megvertük a fran­ciákat. Az ország két részre szakadt, Észak-Vietnam fejlő­désnek indult, de a fegyvert újra kézbe kellett vennünk. Az amerikaiak tévednek, ha azt remélik, le tudnak győzni minket. A népi fel­szabadító háborúban mil­liók vesznek részt, és minden vietnami szívesen áldozza életét a szabadságért. A VDK elnöke nemrégiben azt mond­ta: ilyen alkalom csak egy­szer van ezer esztendőben... Dang Thuan most hazaké­szül. A Dél-Vietnam-i parti­zánok által felszabadított te­rületen fog dolgozni egy ha­dianyagot, fegyvert készítő nagyüzemben. A családja, fe­lesége és kislánya is Dél-Viet­namban él. Fényképet mutat. Róluk készült. Csodálatosan szépek. Tíz éve nem látta őket Dang Thuan, aki sem­Jegyzet mit sem felejt. Tíz év alatt két levél és egy r'»nykép. Ez minden kapcsolat, családjá­val. A kislányát is csak fényképről ismeri... Amikor megkérdezem tő­le. hogy tudja elviselni a tá­volságot és az időt, bólint, mint aki már várta, meg­szokta a számunkra oly ter­mészetes kérdést: — Elviselem — mondja és mosolyog. Olyan erő ez, amelyet nem lehet európai mértékkel mér­ni. Vietnamban ezer években gondolkoznak, ezer évben éreznek. És ahhoz sincs meg­felelő mércénk nekünk, eu­rópaiaknak, az amerikaiak­nak legkevésbé, hogy teljes értékében megértsük azt a semmihez sem hasonlító hi­tet, amely arra készteti Viet­nam apraját-nagyját, hogy a deltaszámyú bombázókra ki­öregedett mordályok rozsdás csövének végét fordítsák. — A fiatalok iskolába, munkába mennek és kezükben ott a fegyver... Mindig ott van a fegyver — mondja Dang Thuan, és egy pillanat­ra ökölbe szorítja a kezét. — A légvédelmi tüzéreket körül­veszik a lányok és az öregek. Az öregek vizet hordanak a fiúknak, a lányok lőszerért szaladnak. A törékeny kis lá­nyok, Ha kell mázsányi ter­het is elhurcolnak. Amikor a tüzért golyó éri a lányok be­állnak a helyére... Dang Thuannal, félezer nógrádi diák barátjával Szé­csényben találkoztam. Haza­készül Vietnamba, oda ahol napalm-bombák hullanak, gáz és tűz ömlik a zajos égből. Oda, ahol egy kis nép világot ámulatbaejtő hősiességgel harcol szabadságáért. Ezer esztendőben egyszer van ilyen alkalom. (pataki) Tíz rézkarc Vasárnap díszebéden látta vendégül Salgótarján Cső- hány Kálmán grafikusművészt. Az asztalt a városi taná­cson terítették meg. Többi között részt vett az ebéden Sándor Elemér, a városi tanács-vb elnöke idős Szabó István Kossuth-dijas szobrász, Feledy Gyula Munkácsy- díjas grafikus, Czinke Ferenc Munkácsy-, és SZOT-díjas festő és grafikus. A pohárköszöntőkre válaszolva hangoztatta Csohány Kálmán: örül, hogy Salgótarjánban is kiállítást rendez­tek munkáiból, ennek a városnak érdeklődése különösen jólesik számára, hiszen nem érzi magát idegennek. Mint mondotta, számon tartja, hogy itt napos műtermeket épí­tenek a művészeknek, amelyek üvegfalai a városra, a gyárakra, a házakra, az erdőkre, a hegyekre nyílnak. Ért­hető, hogy az országos tárlatokon is egyre többször lehet találkozni Salgótarjánban élő művész alkotásával. Érthe­tő, hogy az itteni képzőművész körökben mindig hallani valami újról, vagy készülőről. Ezeknek a műtermeknek az ablakai az életre nyílnak, az ablakokat a művészek nyitották ki. És jó, hogy a város segített és segít nekik. Csohány Kálmán kiállítását a József Attila művelődé­si házban február 20-án délelőtt nyitották meg, a művész ez alkalomra utazott Salgótarjánba. A megnyitót Feledy Gyula mondotta. A kiállítás megnyitását rendkívül nagy érdeklődés kí­sérte, amelyet részben talán az is magyaráz, amit Cso­hány Kálmán úgy fogalmazott meg: „nem idegenként jöt­tem." Valóban, a kitűnő Munkácsy-dijas grafikus Nógrád megyében, Pásztón született 1925-ben. Tanulmányait 1947—52 között végezte a Képzőművészeti Főiskolán. Ed­digi munkássága értékes művészi eredményekben gaz­dag. Számos könyvet illusztrált, emellett majolika falké­pek tervezésével is foglalkozik. Kiemelkedő alkotása ugyancsak salgótarjáni vonatkozású. Kerámia falképe, Kö- zép-Európa egyik legszebb bár-mozaikja a Karancs Szál­ló bárját díszíti. A szanszkrit népmesékből induló, Sala­mon király által költőien megfogalmazott Énekek Éne- ké-t szatirikus hangvétellel valósította meg nagy murális feladatban. LÁncz Sándor így ír erről a Művészet 1965. évi szeptemberi számában: • .A fal alapszíne a zöld és evvel harmonizál a töb­bi, rajzos és feliratos lap. Ezeken a legkülönbözőbb ala­kok: népi figurák, papok, szentek, szép lányok jelennek meg, karakteresen s ugyanakkor valami kedves játékos­sággal. A feliratos lapokon az Énekek Énekéből vett idé­zetek barnára sárgával, fehérre zölddel, barnára meggy­pirossal írva. Az egész fal azt a benyomást teszi, mintha játékoskedvű, rosszalkodó gyerekek összefirkálták volna: művészi ereje éppen e könnyed játékosságban rejlik.” Válogatott grafikai anyagát 1964-ben a velencei bien- nálén mutatták be. Jelenleg a bécsi Collegium Hungari- cumban van reprezentatív kiállítása. Salgótarjánban rézkarcait állította ki. Ezek az itt bemutatottak alapján bizonyítják, hogy népi tömörségű jelrendszere olyan tartalmak hordozójává vált, amely megtartva a lírát és a drámát egyaránt a népdalok hang­ján szól. Csohány Kálmán Salgótarjánnak tíz rézkarcot ajándé­kozott a létesítendő városi képgaléria számára. Tóth Elemér

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom