Nógrád, 1966. február (22. évfolyam, 26-49. szám)

1966-02-27 / 49. szám

iáén. formái' M A r! r K n Frank Hardy* A tí&shillinges E gy férfi haladt, vánszor- gó léptekkel a syd­neyi utcán. Agyonhor­dott, de tiszta öltözéket viselt, régi barna öl­tönyt, kékreíestett fel­öltőt, vitorlavászon cipőt és széles karimájú kalapot. Hóna alatt nagy köteg újságpapírt cipelt, jobb kezében pedig ott szorongatta a tíz shillinges bankjegyet. Este 10 óra volt. Vasárnap. A hónap: június. Az év: 1933. A férfi neve: Tom Johnson. A Morton öbölbe tartott a fügefákhoz, amelyek alatt minden éjszakára sokan hú­zódtak meg, többnyire mun­kanélküliek. Érezte, hogy a harmatos fű átáztatja cipőjét, zokniját, megdermeszti fáradt lábujjait. A fák alá érve gyu­faláng fényénél keresett alvó­helyet magának az összezsú­folt embertesteit között. Ta­lált is egy kicsiny tisztást egy bütykös öreg fatörzs mellett, két lépést tett arrafelé, de a sötétben megbotlott és va­lami puhába ütközött. — Vigyázzon hova lép! — szólt egy panaszosan rekedt hang. — Bocsánat — motyogta Johnson. Óvatosan lekuporodott, ne­hogy meglökje a mellettelé- vőket. Előszedte a hóna alá szorított újságpapírokat, ki­teregette és sorban betakar­ta velük a lábát, a térdét és a derekát. Aztán ledőlt a kemény, hideg földre és meg­próbált a felsőteste köré is újságpapírt gyömöszölni. Nagy gyakorlata volt már ebben a mesterségben, de most úgy tűnt, fagyos ujjai helyén csu­pa hüvelykujj van. Még jó, hogy nem túl ned­ves a föld — gondolta. Az elmúlt napokon nem esett, és a vastag levélréteg felfogta a néhány csepp harmatot, egyszeresek valami keménv nyomódott a bordái közé. Annak a hatalmas fának gör­csös gyökere volt, mely ko­ronáját több méter szélesség­ben terítette az alvók fölé. Megpróbált elfeledkezni er­ről a váratlan kényelmetlen­ségről, s várta a ráereszkedő álmot. De a* éhség s a fa­gyos lába. a nedves zoknija nem hagyta elaludni. Azután hirtelen tudatára ébredt, hogy még mindig ott gyürköli a markában a tíz shillinges bankjegyet. Ki­bontogatta és feltartotta a feje fölé. A sötétben csak a körvonalait látta. Eszébeju­tott, hogyan is került hozzá ez a pénz. A Munkanélküliek Központjában négy shilling három pennyt gyűjtött össze apróban, egy-, három- és hat- pennysekbem. Az adományo­zók egyike-másika utolsó pén­zét adta oda neki. Bejárta a kocsmákat, azokat a helye­ket, ahol barátai iddogáltak, és sikerült még négy shilling tíz pennyt összegyűjtenie. Most, ahogy a fa alatt fe­küdt, nagyon megkívánta a sört. Óvatos gondossággal hajtot­ta össze a tízshillingest, azu­tán, mintegy hirtelen ötlet­től vezérelve félredobta az újságokat és felkelt. Átlépke­dett a fekvők feje felett és elindult visszafelé a város­ba. Egy hentesüzlet kivilágí­tott kirakatánál megtorpant. Szeletelt sonka, szalámirudak, füstölt hal, vastag angolsza­lonna ... összefutott a nyál a szájában. Reggel óta egy fa­latot sem evett. Gondolatban összeállította magának a me­nüt. Sertés-sült gombamártás­sal, szalonnás tojás, friss spárga és zeller ... Azután egy bútorüzlet elá ért, s a kirakatban pazar, hálószoba bútort: pompás ru- gózatú ágy, puha párnák, vastag matrac, meleg takarók. Elképzelte magát, amint bele­fekszik. Mulatságos lenne, ha betörne az üzletbe és leheve- redne az ágyba. Hangosan nevetett erre a gondolatra, nevetése visszhangot vert a néptelen utcán. Ettől megijedt és továbbsietett. Jobb kezében még mindig ott gyűrkölte a tízshillingest. S most eszébejutott: az Üdv­hadseregnél egy shillingért hálóhelyet kaphatna. Azt mondaná, hogy csak kilencet gyűjtött. Ellenállt a kísértő gondolatnak, de a léptei csak vitték, vitték, amíg az öreg, kopottas épület előtt találta magét Hálóhely egy shilling­ért. Soha nem tudja meg senki... Bent egy őszhajú ember ült az íróasztal mögött és a számlakönyv fölé hajolt. Johnson közeledett az író­asztalhoz és halkan köhírt- tett. Az alkalmazott felpillan­tott: Tessék, jóember.” — Kvártélyt szeretnék az éjszakára. — Azt hiszem még van sza­bad ágy a hálóteremben. Egy pillanat, megyek, megnézem. Johnson a kandallóhoz lé­pett. ahol lobogva ragyogott a hasábfák tüze. A lángok fö­lé terjesztette a kezét, majd összedörgölte két tenyerét és felváltva tartotta őket a me­leghez. Az őszhajú férfi visz- szajött és azt mondta: — Van még üres ágy. Egy shilling. Johnson habozva nyújtotta oda a tízshillingest. A má­sik elvette és visszaadott ki­lenc shilling aprót. Johnson a felöltője zsebébe süllyesz­tette. — Először megmelegednék itt, ha megengedi — szólt. — Ahogy tetszik, — felelte az alkalmazott, és visszatért munkájához. Johnson egy fá­ból készült háromlábú széket húzott a kandalló mellé, rá­pillantott az íróasztalnál gör­nyedő férfira és hozzálátott, hogy kifűzze a cipőjét. Le­húzta a cipőt mindkét lá­báról, és fölakasztotta a kandalló párkányára. Azután a zokniját is levette, mindket­tő csupa víz volt. Kicsavarta, majd ráterítette a cipőre. Az ember az íróasztal mögül odanézett és rászólt: — Kérem, ne vegye le itt a cipőjét. Johnson zavartan mormo­gott valami bocsánatkérés fé­lét és felhúzta a lábbelijét. Elöntötte az álmosság, neki­dőlt a kandallónak. Előre­bukott a feje. szemei lecsu­kódtak. Hirtelen rándulással föl­egyenesedett. Az emberek adakoztak, némelyikük utolsó pénzét adta oda és ő egy shil­linget a saját kényelmére for­dított. összeszedte magát és odalépett az íróasztalhoz. — Meggondoltam magm — szólt, — Nem kell a kvártély. Az alkalmazott kérdőn né­zett rá. — Ahogy gondolja — felelt, és az íróasztal-fiókból vas­kazettát húzott elő. Kivett egy shillingest és Johnson felé nyújtotta. — Jobb szeretném az én tízshillingesemet — szólt Johnson és átnyújtotta a ki­lenc shillinget, amit az előbb kapott. A z alkalmazott vállat vont, kihalászta a bankjegyet és odatet­te eléje az íróasztalra. Johnson gondosan összehaj­totta és elindult az ajtó félé. Ott azután visszafordult. — Nem lehetne egy tányér levest kapni? — Nincs. Sajnos nincs in­gyen leves reggel nyolc órá­ig­Johnson künn az utcán áll­dogált. Szemerkélni kezdett az eső. Gyengeség fogta el, szédült, be akart állni a híd alá, hogy az eső elől menedé­ket keressen, de megbotlott és elterült a nedves aszfalton. Egy taxi csikorogva fékezett, alig félméternyire állt meg tőle. A sofőr ordított: — Nézzen a lába alá, maga hü­lye! Johnson fiöl tápé .szkod ott, megpróbálta ledörgölni a sa­rat a felöltőjéről és szó nél­kül ment tovább. A városi park felé tartott, s örömmel fedezett fel egy üres padot. Elnyújtózott rajta, s lassan álomba merült Hajnalban éb­redt fel, majdnem teljesen el­gémberedve a hidegtől. Elvánszorgott az Üdvhadse- reg konyhájára, beállt a ron­gyos sorbanállók közé és fal­ta a levest a pléh-tálból. Et­től kissé feléledt, s hamaro­Csikász István: UDVAR A z ismerőseim irigykednek ^ rám. Állandóan. Azt mondják: nekem mindig sze­rencsém van. Amikor még kis újságárus fiú voltam, majdnem szétpuk­kadtak az irigységtől, s foly­ton azt hajtogatták: — Jó neked! Csak lófrálsz az utcán és árulod a lapokat. Nem kell egy helyben ülnöd nyolc órán keresztül, mint ne­künk. De szívesen lennénk a Le helyedben! Később. amikor hivatali munkába kerültem, ismét csak •i.jták a maguk nótáját: — Jó neked! Szabad vagy, mint a madár... De mi??! Eszedbe ne jusson a nősülés' Isten óvjon tőle ... Ám, ha egyszer mégis rászánnád ma­gad. te is megtudod, mi az a haddelhadd! Telt-múlt az idő, és megnő- ültem. No — gondoltam —, :gy aztán már nekem sincs jobb sorsom, mint a barátaim­san odaért a pártház ismerős, rozzant épülete elé. Felment az első emeletre és bekopo­gott az ajtón, amelyen nem volt névtábla. — Tessék — szólt egy hang belülről. Johnson belépett. A parányi szoba zsúfolt volt. A falon pe­nészfoltok, a vakolat itt-ott lehullott, az egyik sarokban térképek, szedett-vedett szé­kek és asztalok jelezték, hogy a bútorzatot lassacskán, tn- nen-onnan gyűjtötték össze. A napfény homályosan szűrődött át a poros ablaküvegen. Az Íróasztalt Szétszórt papírok borították, kézírásos ívek, géppel írott lapok, kefelevo- natok. A falról egy kicsiny keretből Marx Károly tekin­tett le rájuk. A munkás heti­lap, a The Workers’ Weekly egy példánya léckeretben függött egy szögön, az ab­lakpárkány mellett. Az asztal mögött ülő fér­fi abbahagyta az írást és fel­pillantott. — Helló Johnno! — üdvö­zölte. — Helló Lance! — Johnson leült az asztallal szemközti székre, a rozoga szék megnyi- kordult alatta. — Szombat délután adományokat gyűj­töttem a pártnak. — Hogy sikerült? — Fél fontot szereztem — felelte Johnson, s arckifejezé- se olyan volt, mint a gyer­meké, aki várja, hogy meg­dicsérjék. Lance Sharkey elmosolyo­dott. — Fél fontot? Hisz ez egy vagyon manapság! Mit csi­ráitól? Kiraboltál egy ban­kot? — Nem, pennynkint gyűj­töttem a munkásoktól a köz­pontban, meg a kocsmákban, kivéve az utolsó 11 pennyt, azt az öreg Nick, a cipész ad­ta. — Majdnem egy shilling! — szólt Sharkey és füttyentett elismerésképpen. — Nagyon rendes fickó az öreg! Azután kihúzta az íróasz­tala fiókját és elővett egy ké­pet — Megmondom neked mii csinálunk a pénzzel. Itt van ez a fénykép, a nyomda a múlt héten nem fogadta el. mert nem volt pénzünk a kliséire. Most legalább ki­nyomtathatjuk és meglátják az emberek, hogyan támadta meg a rendőrség a munka- nélküliek tüntetését. Az ehe­ti lapban már megjelenhet. Johnson elvette a pénzt és a fényképet. — És légy oly szíves, hoz­zál nekem egy-két szendvi­cset — szólt utána Sharkey, és átnyújtott néhány pennyt. Azután Johnson arcába nézett és megkérdezte: — No és te? Ettél valamit? — Olyan éhes vagyak, hogy egy döglött lovat is megen­nék. Feltéve, ha le van önt­ve tartármártással. — No, akkor vegyél magad­nak is húsos puddingot és vi­gyázz, hogy elég sok mártást tegyenek rá. om Johnson lement az utcára, ót a túlsó ol­dalra. Ruganyos lép­tekkel járt, elfeledke­zett a gémberedett lá­báról és a gyomrát marcango­ló ürességről. És a tíz shillingest kemé­nyen szorította markában. Fordította: Zilahi Judit TÓTH ELEMEK MENNYEI FUVALLAT Átváltozások Száll a mennyei fuvallat, békén hagyom a holdat, másfajta átváltozások útjain kelek-jórok. Primitív szomorúság Az eső függönye leng oda-ide. Belekeveredtem, lesz-e, aki kimentsen? Feltételes dal Ha a halottak szövőgépek orsóiként forognának, gyár-zaj kelne a föld gyomrából, de vajon mit is szőnének? Batsányi-kesergő Ablakomba kismadár fürgén ki-beszálldos, csendben forog sírjában jó Batsányi János. Példázat Valaki a poggyász közé keveredett, becsomagolták. Az előbb még olyan volt, mint az emberek, pedig csak egy zsák Jánossy Ferenc: PORTRÉ “Frank Hardy, ausztráliai író, 1917-ben született. Tizen­három éves korában abba kellett hagynia a tanulást, hogy munkát vállaljon. 1944 óta jelennek meg novellái, regényei, de írt színdarabokat, humoros történeteket, népmese-fel­dolgozásokat is. Hardy az Ausztráliai írók Baráti Társasá­gának alelnöke és a Realista Irócsoport alapítója. Ez utóbbi szervezet célkitűzése, hogy új írókat neveljen ki a munkás- mozgalomban. A. Marjanovics IRIGYELNEK nak. Kvittek vagyunk. Téved­tem. — Tudod is te, hogy mi a gyerek, — legyintettek. — Va­lóságos kínszenvedés! Csak éldegélsz az asszonykáddal kettecskén. Boldog ember vagy ... Hanem egyszer hozzánk is megjött a gyerek. S mivel sa­ját lakásunk nem volt, egy kis albérleti szobácskábán hú­zódtunk meg. Hogyne lettem volna elkeseredve .. . Ismerő­seim azonban mégis engem tartottak a világ legboldogabb emberének. — örülj, hogy nincs saját lakásod. — mondogatták. Ki­fizeted havonként azt a né­hány ezer dinárt a tulajnak, és nincs tovább gondod sem­mire. De nekünk?! Hol bútort kell venni, hol mást, csupa vásárlás az életünk. Őszintén bevallom, kissé szégyelltem magam, hiszen „boldog” ember voltam, ők meg, szegények, kínlódtak... Bárcsak lenne egy televí­zióm — gondoltam —, hadd vegyülne már egy kis üröm is íz örömbe, hadd enne a mé- •eg az unalmas műsorok miatt, vagy mert nem működik ren- lesen a készülék: szalad a kép, búg, recseg a hang. Vagy lenne egy kocsim. Nem is tu­dom, mit nem adnék azért, hogy osztozhassam ismerőseim kínjában, keserűségében, akik­nek saját autójuk van. De az én „jó szerencsém" — aho­gyan ők mondják — engem az autótól is megkímélt. S továbbra is azt hajtogatják, mint a verkli: — Könnyű neked! Nincs semmid. Fogalmad sincs, mennyi bajjal járna, ha ’em ennél ilyen ágrólszakadt. . .. Elvihetné az ördög az én „jó szerencsémet"! Mert pél­dául a minap is mi történt? Érkezett hozzánk egy fiatal fickó és szinte egyik napról a másikra lakást kapott Külön­álló, két szobás lakást. Most z*án kínlódik szegény, ttersze engem mindig meg­kímélnek az effajta kín­lódásoktól. Pedig nem kellene barátocskáim! Mert ez már igazan túlzás!. . Képzelem, mi történne, ha egyszer kiáll­nák a hídra koldulni. — Jó neked! Csak állsz itt és nézed a vizet, nézed a járó­kelőket, s emellett még ala­mizsnát is kapsz! — monda­nátok. s az irigységtől mi'nd beleugranátok a folyóba... Fordította: Krecsmáry László

Next

/
Oldalképek
Tartalom