Nógrád, 1966. február (22. évfolyam, 26-49. szám)

1966-02-27 / 49. szám

február 57.. vasárnap.

NOG R A 0

3

Mikor találnak el Joóbékhoz?

Szélesebb jogkör — jobb munka

Egy-szoba konyha, égre nyíló. Ebben lakik Joób Gyula héttagú csalódja Szirákon. Négy gyermek van. Az elsős Olivér, a negyedikes Mária, az ötödikes János és a hetedik általánosban tanuló, Barna. Van ugyan még egy szobájuk a tsz tulajdonában levő házban, de az lakhatatlan. Rossz az ablak, a fal repedezett, a vakolat leomlott, a padló glr- be-görbe, csak lomtárnak lehet használni.

De milyen ez a lakás, amelyben élnek?

Dickens; Twist Olivérben festett meg hasonlót. A desz- ka-stukaturos mennyezet meszelése már régen megszürkült, körül a falak mellett ágyak; kicsik, nagyobbak. Öreg kályha, s egy régi asztal az egész bútorzat. A szűkös konyhában vaságy, Joób Gyula hetvennyolc éves szívbeteg anyjának a fekhelye. A szobai ajtófélen kabátok és más ruhák púpozódnak. Akár- hová is nézek mindenütt lehangoló a látvány, viseltes darabok, minden régi, avult.

A község nem ad munkát

Joób Gyula és felesége Pestre járnak dolgozni. Már négy éve. A feleség a Gellért-Szál- lóba. a féri a Csavarárugyár- ba. Valamikor itt dolgoztak a faluban, akkor többet tudtak gondolni a lakásra, a gyerekekre. Most csak hét végén találkoznak, de sokszor az is megesik, hogy elkerülik egymást. Joób Gyula a malomban dolgozott, felesége valamikor a tanácsnál, majd az erdőgazdaságnál. A férj már beletörődött a pesti utazgatásokba, szereti a munkahelyét.

— Megszoktam — sorolja — jó munkatársaim vannak. És egy férfi könnyen kibírja a vonatozást. Még csak negyvenhárom éves vagyok. De a feleségemnek nem tesz jót az utazás, és öreg édesanyám nem tud a gyerekekre vigyázni.

Igen. így van. Inkább ő szorul gondozásra. Szívbeteg és gyengén lát. A gyerekek már nem hallgatnak rá.

Négy éve kísérletezik Joób- né azzal, hogy a községben munkát találjon. Szereti a gyerekeket, tudna dolgozni az óvodában, vagy a földművesszövetkezetben. S a helyi állami gazdaságban is volna olyan munkakör, amivel köny- nyen megbirkózna. Törékeny asszony, nehéz munkát nem tud vállalni, de könnyebb fizikai munkakörben hasznát láthatnák.

Többször tették ezt már szóvá, kilincseltek, de hasztalan.

Parlag Ferencet, a végrehajtó bizottság elnökét kérdezem.

— Volt itt az asszony jelentkezni négy évvel ezelőtt. Irodai munkát akart vállalni, de akkor nem volt üres hely. Tavaly kellett egy gazdálkodási előadó, de az állást más töltötte be Jóváhagyta a Járási tanács is.

— Négy év óta ezt nem tette senki sem szóvá?

— De igen. Az egyik végrehajtó bizottsági tagunk, Szentes Ferencné tanítónő januárban.

— Volt már a családnál?

— Megmondom őszintén, nem voltam.

Igazságtalanok lennénk, ha azt mondanánk egyértelműen, hogy ez a tanácselnöknek kötelessége, s csakis az ő kötelessége. A tanácsnak vannak más vezetői is. Az azonban különös, hogy a végrehajtó bizottsági tag jelzése nem talált meghallgatásra. Bizonyára, ha ismerik a család nehéz helyzetét, azokat a körülményeket, amelyek közepette élnek, már előbb megmozdult volna a tanács.

Egy ember kevés

Szentes Ferencné, az általános iskola napközi otthonának vezetője, a tanács-vb tagja,

nap, mint nap találkozik a négy gyermekkel.

— Csak egyszer említette a tanácson azt, mi van Joóbékkal?

Csodálkozva néz rám, meglepődik a kérdésen, s hangjában egy kis nyugtalansággal válaszol.

— Nem kérem, szóvá tettem én ezt már legalább tízszer. De hiába. Idejár a négy gyermek iskolába. A negyedikes Mária hármas-rendű, az ötödikes János, sajnos már ismétel. A Barna nagyon érdeklődő fiú, szeret olvasni. Nagyon a szívemhez nőtt ez a család, rossz tudni, hogy sok embernek megvan mindene, gondtalanul élnek, s ők elemi dolgokban is nincstelenek.

Előfordul, ha sütemény van, a Joób gyerekek félreteszik a nagymamának. Nem szabad hazavinni, de tőlük nem tudom ezt megtagadni. Ha repetát kérnek és van, ők mindig kapnak. Előfordul, hogy megmosdatom őket. Ismerem az asszonyt, nagyon rendes, dolgozhatna az óvodában is. Négy éve már többször vettek oda fel lányokat Is. Ha itthon lenne, törődhetne a gyerekekkel.

Lett volna máshol is hely

Igen, lett volna, ha a tanítónőn kívül többen szívükön viselnék a család sorsát, s a községi vezetők előtt nem lenne közömbös hét embernek az élete. Jártam az állami gazdaságban. Kérdeztem, Opolcsik Imre párttitkárt.

— Nálunk az utóbbi időben is volt felvétel. Nem hallottam arról, hogy ez a család ilyen gondokkal küzd.

Akadt volna munka a helyi földművesszövetkezetnél, altár az árudában, akár az irodában is. Szintén különös, hogy éppen a vizsgálódás napján közölték a tanácson:

Miatta történt

— Ha a vége jó, minden jó.

— Mondtam én, hogy szorgalmas, okos nép lakik itt.

— Senki se ellensége a maga zsebének.

Ezek a mondatok a színpadon hangzottak el, az elnökségben illő járási vezetők körében, miközben Telek Zsigmondi a piros drapériával letakart asztal mögül figyelte a tsz-tagok nyugodt, méltóságteljes távozását. Alig tiz perce, hogy karjuk magasbalendí- tésével megszavazták tsz-el- nökké választását, és ezzel lehetővé vált, hogy a tanács- vb elnöke azután ismét az államhatalmi testület kérdéseivel foglalkozzon, és ne töltsön be két olyan tisztséget, amelyből egy is bőségesen elég egyetlen embernek.

Szilágyi Kálmán vb-elnök otthagyta a színpadot és feleségéhez csatlakozott, aki pirulva várta őt a nézőtér egyik kopottas oszlopánál.

— Még maradok — mondta Szilágyi.

Az asszony beharapta bronzszínűre festett ajakát.

— Ezekkel?

— Itt vannak a járástól is.

— Tán gratulálni akarsz az új elnöknek?

— Illene.

— Kivesz háromezret a zsebünkből, te meg még megköszönöd neki.

— Nem így kell ezt venni.

— És cl szégyen?

— Igen, a szégyen. A szó szíven sújtotta Szilágyit. A közgyűlés alatt nyomást érzett a mellén, mintha cementeszsákok nehezednének rá. Ha nem is vallotta be nyíltan, titokban azt remélte, hogy az utolsó pillanatban mégis mellette dönt a tagság és a járási vezetők bizalma. Egy év alatt, amióta a község és a tsz ügyeit egyszemélyben vezeti, a szövetkezet sokat javult, s úgy érezte, hogy ezért több megbecsülést érdemelne. S ha egy évig bírta, a következő években sem roskadna ösz- sze a teher alatt.

Telek és a járási emberek már eltűntek a színfalak mögött, csak lépteik nehéz, recsegő robaja töltötte be a kiürült termet.

— Látod, nem is várnak meg — helyezte el ismét a tüskét az asszony. — S ha láttad volna, kivel mentek el!

— Kivel? — kérdezte a férfi, aki eddig háttal állt a színpadnak.

— Kivel-kivel. Hát a főkönyvelőnővel!

— És aztán. Jó kávét tud főzni.

— Csak? — kérdezte sokat sejttetöen az asszony, és ka- ronfogta az urát. — Na gyere, te mafla!

A művelődési otthon előtt két kis csoport alakult. Az- egyik, nagyobbára brigádvezetők és irodai dolgozók, az új elnököt vette körül. A másik csoportban a tanácselnök rokonai tekintélyes Kálmán bácsijukat várták.

A járási vezetők kézfogással búcsúztak. Azután kocsiba ültek és eltűntek az alkonyi szürkületben. Egyedül a járási Népfront-titkár maradt még, nehogy szó érje a járást, hogy kész helyzetet teremtenek, azután megszöknek. Meri Telek Zsigmondot a járási tanács- vb javasolta elnöknek.

Szilágyi ebben a percben lépett ki a főbejáraton.

— Gyere, Kálmán! — szólt oda Susánszkiné. — Te fizeted az áldomást!

A rokonok gúnyos kacaja kísérte a megjegyzést.

Az új tsz-elnök csoportja megindult az iroda felé. Mögöttük alig tíz lépésnyire a másik had feketéllett, a régi elnök sógor-koma udvara.

Elől a Népfront-titkár vitte a szót.

— Most már teljes lesz a vezetőség. Ez biztosíték — mondta komolyan, s alaposabban, hivatalosabban a kelleténél. Inkább csak azért, hogy mondjon valamit, mert közben állandóan a kettősség zavarta, az egyfelé tartók kettéválása.

Az iroda előtt, az udvarra vezető lépcsőn megállóit Telek és bevárta Szilágyi csoportját.

— Ide gyertek, Kálmán! — mondta nagyon kedvesen.

— Minek? — kérdezte az szigorúan.

A Népfront-titkár kedélyesre fogta a szót.

— Megiszunk egy feketét. Meg tán egy stampedlival is megkínál az új elnök.

— Én csak sört iszom — mondta Szilágyi és megindult, mert felesége a karjánál fogva rángatta, mint a rossz gyereket.

— De Kálmán!

— Gyertek a kocsmába! Ott sör is van, meg más is.

Azzal elmentek.

— Telek! Te ne szomorodj el! — mondta halkan a járási népfrontos. — Neked az első utad a szövetkezet központjába kell, hogy vezessen.

Amíg a főkönyvelő megfőzte a feketekávét, az új tsz— Éppen ma beszélgettünk a földművesszövetkezettel, de sajnos most nincs hely.

Hogyan él a család?

Az elmondottakból már sok mindenre lehet következtetni. A gyerekek, az iskola és a napközi után elcsatangolnak. Előfordult már az is, hogy apróbb értékeket elemeitek. S ez elgondolkoztató. A hetvennyolc éves nagymama már szinte tehetetlen, a gyerekekkel nem tud törődni. Ebben keresendő az alacsony tanulmányi szint, az osztályismétlés oka Is. Nincs aki visszakérdezze tőlük a leckét, akinek beszámolnának, mivel töltötték el a napot. így négy gyermeknek az útja nem tudni hová vezet. Talán messzire, olyan utakra tévednek, amelyről nehéz lesz majd visszatéríteni őket.

Lehangoló részletek ezek. A család jövedelme 2880 forint. Ebből a férj kétszázat, az asz- szony ugyancsak kétszázat fizet Budapesten albérletre. Ötvenöt forintba kerül kettőjüknek a havonkénti utazás. így a család egy-egy tagjára, kosztra és ruházatra 346 forint jut. De ha azt számítjuk, hogy a napköz) otthonra naponta 12 forintot kell fizetni a négy gyermek után, akkor az ösz- szeg még kisebb lesz. Nyilvánvalóan kevés ez a pénz. De nem is ezt fájlalja a család. Szűkösen beosztanák. A fájóbb az, hogy a feleség nem talál itthon nyitott ajtóra, sorsukkal nem törődnek.

Kérdezem a férjet, akihez külön eljövök egy vasárnap délelőtt, ki tud a helyzetükről?

— Nálunk még nem járt senki a tanácstól, de máshonnan sem. Legfeljebb az orvos jön néha a beteg anyámhoz.

Vajon meddig tart ez a közöny? Mikor találnak el Joóbékhoz?

Nem tudjuk.

A krónikás azonban még nem tér napirendre, figyelemmel kíséri, mi történik.

Gulyás Ernő

elnök terveiről beszélt. Túlfűtött, ünnepélyes volt a hang és mégis tele realitással. Az éledő tavasz hangulata és illata áradt hanghordozásából.

Mégis volt valami nyomasztó a levegőben.

— El kellene menni utánuk — mondta a Népfront-titkár, miközben az illatos kávét- szürcsölle

Az elnöki szobában zsúfolódtak össze, és a beállott csendben szokatlan zúgó hang ütötte meg fülüket.

— Ki az? — kérdezte hangosan a főkönyvelönő.

— Csak söprögetek — hallatszott kívülről Susánszkiné hangja,

A vb-elnök nénikéje — mondta a főkönyvelőnő.

— Takarít — tette hozzá enyhítőleg a Népfront-titkár.

— ö csak takarít — mondta a főkönyvelőnő és nagy, vizenyős szemét megforgatta, amitől a belvíz réme jutott a részvevők eszébe.

— Utánuk kellene menni — mondta az új elnök.

A kocsmában korsóból itták a sört. Heten ültek egy kerek asztal körül, olyan szorosan, hogy egy pótszék már el sem fért volna közöttük.

Az újonnan érkezettek hangosan köszöntek.

— Ide ne hívd őket! — érintette meg könyökével férjét a vb-elnök felesége.

Az új elnök az asztal közelében állt és mosolygott. A főkönyvelő gúnyosan megjegyezte:

— Az asszony irányít. Ez volt a baj a tsz-ben is.

Egy ideig még vártak, azután elindultak, mintha csak kerestek volna valakit, de azt nem találnák.

A kerek asztalnál ülők kuncogtak. A bronzafkú asszony felkacagotL

Kesernyés szájízzel mondták az öblösüveggyári közgazdászok: — Azt hittük, hogy az év elején megadott négy mutatóval lezárult egy korábbi korszak, amelyben a sok mutató igen nagymértékben fékezte a bürokrácia- mentesebb gazdálkodást, az új megoldás pedig zöld utat biztosít a nagyobb Önállóságnak az élet minden területén. De már most is vannak olyanok, akik ennél tovább mennek, falra festik az ördögöt, aggályoskodnak, mondván: — nehogy több legyen a mutató, mint az előző időkben volt. És hogy valóban élő, eleven problémáról van szó, indoklásképpen elővesznek egy papírlapot, az úgynevezett számítási anyagot, amelyet azután kaptak meg, amikor már azon örvendeztek: a négy mutatóval való gazdálkodási irányítás milyen jó hatással lesz majd a tettvágy serkentésére, a bölcsebb, az előrelátóbb vezetői gyakorlat meghonosítására.

A nemrég leküldött számítási anyag majdnem azokat a mutatókat írja elő, amelyek tavaly is érvényben voltak, sőt egyiket-másikat az idén még prémiumfeltételként is előírják az év eledén megadott mutatókon felül. E szerint a gyáregységi szinten dolgozó üzemeknek a vállalat központja annyi mutatót ír elő, amennyit akar, annyit szüntet meg amennyi neki tetszik, olyan területen és mértékben ad önállóságot, ahogy jónak látja.

Vajon szükség van-e erre az aprólékos tervkötelezettségre? A szóban forgó gyáregységek semmiféle olyan ábrándokban nem ringatják magukat, hogy ezután azt csinálnak, amit akarnak, azt termelnek, ami nekik tetszik, úgy gazdálkodnak ahogy jónak látják, figyelmen kívül hagyva a népgazdaság érdekeit. Nem tehetik meg, mert termékeik jórészének biztos piaca van a szocialista országokkal kötött hosszúlejá— Idegenek! — mondta. — Nem találják a helyüket.

— Nem idegenek.

— Az a nő nem. De az nyírt ki téged.

— Nem az — mondta határozottan a férfi.

— Hát?

— Te.

— örült!

— Igenis teI

— Részeg vagy?

— Józan. Nagyon is józan.

A többiek a sört vedelték.

és nem figyelték a házastársak beszédét.

— Mondom, hogy részeg vagy — erösködött az asszony.

— Nem. Miattad tettem meg a testvéredét brigádvezetőnek. Miattad lett raktáros apád. Miattad került az irodába a nővéred lánya. Miattad tettem be a nénikémet takarítónőnek. Miattad!

— Örült! Menjünk hazai

— Nem megyek.

— Akkor igyál!

— Nem iszom.

— De igyál!

— Akkor is: nem itt.

Szilágyi felemelkedett. S elindult a kijárat felé.

A felesége utána futott.

— Kálmán! Térj észhez! Csak nem akarsz gratulálni neki?

Szilágyi nagyon szigorú arccal állt a félig nyitott ajtóban.

— Menj vissza! — mondta nagyon határozottan.

Az asszony könnyednek mutatta magát, miközben visszatért a kerek asztalhoz.

— Mi történt? — kérdezte Susánszkiné, a takarítónő.

— Kálmán megőrült. Odament. Hozzájuk.

Az asztalon pedig söröskorsók árválkodtak. És a félig- telt poharakban leolvadt a hab.

Lakes György

ratú szerződések alapján és ez már eleve kizárja egy esetleges rapszódikus termelési szemlélet, vagy gyakorlat meghonosítását. Másrészt a belföldi piac igényei is azt mutatják, hogy a gyártmánylista összhangban van a nép- gazdasági szükségletekkel, csupán korszerűbb, tetszetősebb kivitelt, jobb minőséget követelnek a megrendelők. S ehhez kellene az a nagyobb önállóság, amelyről az utóbbi esztendőben oly sokszor és sokféle formában esik szó.

Az előbbiekből önkéntelenül adódik az újabb kérdés: miért kíván az országos vállalat nagyobb önállóságot magának, amikor ugyanezt a kedvezményt, ha úgy tetszik jogot, megvonja gyáregységeitől. (Ugyanis a központ csak négy mutatóval számol el a minisztériumnak). De hogyan akar meggyőződni arról, hogy a gyáregységek vezetői, dolgozói mire képesek az új gazdaságirányítási mechanizmusban, ha a régi, sokmutatós módszert próbálják rájuk kényszeríteni, amely ma mar egy túlhaladott álláspont.

Nógrád megye gyáregységeinek vezetői és dolgozói a régebbinél többre képesek, de csak új körülmények között. És ezt igénylik Is. Mert jobban, gazdaságosabban akarnak dolgozni. A bevezetőben említett jelenségek — számítási anyag stb. — nem a fejlődés gyorsabb ütemével kapcsolatos elképzeléseket szolgálják. De ez a módszer — reméljük nem lesz tartós — eleve kizárja annak lehetőségét, hogy bármilyen felsőbb szerv képes legyen reálisan, igazságosan, objektívan megítélni, hogy 1966-ban, a kapott engedmények, kedvezmények alapján milyen eredményesen dolgozott a gyár, hogyan hasznosította az új gazdaságirányítási rendszerből fakadó kezdeti előnyöket.

Mert ahol nincs nagyobb jogkör, ott nem lehet várni nagyobb eredményeket sem. Ahol mindent részletesen előírnak, ott nem marad idő a távlatok kialakítására, a magasabb szintű vezetés meghonosítására, az önálló gondolkodásból fakadó népgazdasági előnyök gyümölcsözte!iséSzükséges tehát, hogy felnőttként kezeljék a gyáregységeket és előlegezzék azt a bizalmat, amely nélkül eredményesen dolgozni, s alkotni nem lehet. Annál inkább is szükség van a bizalmat jelentő önállóság-adásra, mert ma már nemcsak az országos vállalatoknál, hanem a gyáregységeiméi is igen szakértő képviselői vannak a népgazdasági érdekeknek. Olyan mérnökök, közgazdászok viselik a vezető tisztségeket, akik jól látják a népgazdasági összefüggéseket és országos szinten gondolkodnak. Jói példázza ezt az elmúlt évi exportterv december 15-re való teljesítése a gyors ütemben fejlődő gyártás és gyártmányfejlesztés, a következetesebb műszaki fejlesztés, az eredményesebb munka és üzemszervezés. Az elért eredmények egyúttal jó érdemjegyek a gyáregység bizonyítványában, amelyek félreérthetetlenül tanúsítják: a vezetők és a munkások felnőttek a kor követelményeihez, nagyobb önállóságra képesek, tehát érdemesek.

A túlzott mutatók elleni tiltakozás nem azonos a központi irányítás, a központi akarat gyengítésével, csupán az új követelményekből fakadó jogos igény. Ennyiben és csak ennyiben emelnek szót az említett gyáregységekben, a mutatóáradat vlsz- sz&csempészése ellen. Ez viszont érthető és jogos. Mert végül is rajtuk csattan az ostor.

Venesz Károly