Nógrád, 1966. február (22. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-20 / 43. szám
T9S6. február 20. vasárnap. N OG R A D Q Szahőnyi Károly Napon ERŐS KÁTRANYSZAGOT árasztott a raktár. Az öntvényekkel telerakott fészerek között fehér zúzottkő-út kanyargóit, kifutott a dróthálós kapu alatt és eltűnt a domb mögött. Onnan bukkant elő tizenegy óra tájban a teherautó; a kapu előtt dudált; Laji előbújt a raktár fekete hűvöséből, odaballagott, elfordította a kallantyút, és kitárta mindkét kapuszárriyat. A teherautó megugrott; a sofőr alig várta meg, hogy Laji félre lépjen. A fiú ijedt szökellésén kacagott. Hirtelen lefékezett a raktár előtt, cigarettát tett a szájába és kiszállt a vezetőfülkéből. Nem csukta be az ajtót, hadd szellőzzön a kabin. Erős és forró motorszag terjedt a fényes levegőben. Laji Rittyentett, három munkás jött elő a fészerek árnyékából. Tenyérvédőt húztak a kezükre, lecsapták a kocsi oldalát és kezdték lerakni a selejtvasakat. Meleg volt, az öntvények átvették a nap hevét, égettek, mint a forró lábos. — Te is inkább muzsikálnál, mi? — kérdezte a sofőr Lajit. A sofőrnek könnyű volt viccelődni, elhúzódott az árnyékba, nekidőlt a vízzel teli benzineshordónak, és lo csolgatta csuklóját. Cigarettája a szájában, s hogy a füst ne marja a szemét, fejét féloldalt billentette. — Nem tudok én muzsikálni — mondta Laji és nevetett. — Nem-e? Hát micsoda cigány vagy te?! Laji a vállát vonogatta, és tovább nevetett. Szombat volt, az emberek lassan dolgoztak. Hátukra tapadt az ing, a félmezteleneken meg szürke izzadtság csörgött a nadrágszíjig, ott felitta a szövet és egy idő múltán csípni kezdte a bőrt Nagy bakancsokat viseltek, nehogy az öntvények kárt tegyenek a lábukban. Rossz volt nézni a forróságban azokat a vastag bőrű bakancsokat. Mindamellett igen jó ke- délyűek voltak. Viccelődtek; egyik, másik arról beszélt, hogy strandra megy délután, vagy kialussza magát a szoba hűvösében, hadd legyen friss estére a tánchoz, vagy más szórakozáshoz. A sofőr szőke fiatalember Jánossy Ferenc: Asztalszomszédok Mikor Laji később felnézett, a sofőrt ott látta a kerítés mellett, háttal feléjük, amint tíz ujjával belecsimpaszkodik a dróthálóba, és enyeleg a lánnyal. Lujza meg egy bokor árnyékában ült és kacarászott. Laji lekapta fejéről a fakó, poros sapkát, végigtörölte izzadó arcát, aztán leugrott a kocsiról. Odament a kerítéshez, megállt a sofőr mellett, anélkül, hogy arra ránézett volna, s odaszólt a lánynak: — Eridj haza! A lány nevetése elakadt, húsos ajkát kissé elbiggyesztette. Lesütötte a szemét. Lujza lassan felemelkedett a fűről, végigsimított selyemruháján, és előbb Lajira nézett* aztán a sofőrre; kicsit elmosolyodott; de aztán megint Lajira tekintett és kihúzta magát. A kocsi mellett álldogáltak az emberek, de nem sürgették a fiút. Laji mégsem akarta húzni az időt, még egyszer ránézett a lányra, aztán visz- szament a teherautóhoz. Hátul, az ütközőre lépve, felmászott a platóra. Lujza akkor indult el, s mert tudta, hogy Laji is, meg a sofőr is figyelik, illegő, lassú léptekkel távolodott! időnként megrázta hosszú, fekete haját. A teherautó vezetője fütyö- részni kezdett, előre sétált a fészer sarkáig, megállt, felpil- 'antott a kocsira. Laji nem figyelt rá. Akkor abbahagyta a füttyöt, észrevette, hogy nadrágszárára egy bogáncs akadt. Fél lábon állva leszedegette; a bogáncs kis puha tüskéi beletörtek a nadrág szövetébe. Kicsípegette mind, s megint felpillantott a kocsira, Laji hajlongott, nem figyelt a sofőrre. A sofőr még várt így néhány pillanatig, aztán visz- szament a vízzel teli benzineshordóhoz, belemártotta jobb kezét, kissé megbillentve rákönyökölt. Folytatta a fütyö- részést. A sofőr nem szerette, ha beleszólnak a dolgaiba. Különösen, ha akárki beleszól. A füttyén lehetett érezni, hogy bosszús. A vizet is mind mérgesebben locskolta, majd hirtelen abbahagyta, megkerülte a teherautót; azon a falén, ahol az emberek rakodtak keresett egy árnyékos helyet, kis ideig nézte a munkájukat; megdörgölte szőke borostás állát. Elnevette magát; — A legjobban azt szeretem a nőkben, hogy nem tudnak ellenállni. — Egy magas, vörös ember állt hozzá legközelebb, annak magyarázott. — Ha hiszi, ha nem, szakikám, egy sem tud ellenállni. Csak a módokat kell tudni. A vörös ember nem szólt semmit, feltekintett Lajira. A fiú összeszorított fogakkal dolgozott. A sofőr kiköpött, homlokára lökte napszemüvegét, átballa- :ott a kocsi másik felére. Folytatta: és árnyékban volt, hálószerű trikót viselt és a nap ellen zöld színű szemüveget, melyet most a hűvösön a homlokára tolt. Tetszett neki, hogy amíg a többiek dolgoznak a napon, ő a csuklóját hűti az ócska benzineshordó poshadt vizében. Incselkedő kedve támadt. — Akkor hát teknővájó vagy? — kérdezte Lajitól. A fiú a kocsi platóján állt, lihegve adogatta le a vasdarabokat. Poros svájci sapkát hordott fekete, göndör fürtjein. Vékony termetű volt, barna, izzadó bőre olajosnak tetszett a nap fényében. Minden gúnyolódáson csak nevetett. Az emberek már ismerték Lujzát, de a sofőr még soha nem látta. Az emberek tudták, hogy Laji szereti Lujzát és mesélt is már arról, hogy feleségül veszi. Biztatták, mert kedvelték a fiút. A házasságnak egy akadálya volt: a szülők ellenezték. Ahogy Laji emlegeti: „Az én nemzetségem nem szereti az ő nemzetségét.” — Meg tudnád-e mondani, hogy ki volt az apád? — kérdezte a sofőr. — Lópatkoló. — Lópatkoló. De azt már nem tudod, hogy hol születtél? — Valahol az országúton. A teherautó sofőrje szerette a sikert, ellódult a benzineshordótól, egy homlokrántással orrára ejtette napszemüvegét, és odaballagott a kocsihoz. — Az apád meg éppen patkóit egy gebét, aztán a tűz fölé tartott, attól lettél ilyen kormos? A kerítésen kívül fonnyadó bodzabokrok zöldelltek az iparvágányig, azon túl domb takarta el a lenti tájat, csak a magasba nőtt salakhegy, és távol a kohók, meg a hűtőtornyok, s köröttük a gyárépületek látszottak. A bodzák közül egy lány tért az útra, megállt a drótkerítés mellett. Barna, karcsú alakját zöld selyemruha fedte, fekete haján megcsúszott a fény. Integetett Mindannyian háttal álltak a lánynak, csak Laji látta meg a kocsi tetejéről. Felegyenesedett, nyújtott karral intett vissza, és egyszeriben megfeledkezett az emberekről. A sofőr észrevette az integetést, megfordult. Meglátta a lányt, elismerően füttyen- tett. Laji nevetett: — Lujza — mondta. — Ö a Lujza. Lujza bekiáltott: — Megvárlak! Laji intett, aztán nevetve visszafordult dolgozni. Nagy, nehéz öntvények voltak, száz- százhúsz kilósak, sok vesződ- séggel járt a lerakodás. És rettenetesen tűzött a nap. Az emberek arcáról rácsöppent a verejték az égett, hámló öntvényekre, s ott egy szempillantás alatt felszáradt. Lajin még jobban kivert a veríték: — Eridj haza, Lujza! A sofőr elengedte a kerítés dróthálóját, zsebre dugta a kezét és kissé hintázó testtartással nézte a fiút. Azt mondta: — Hát így kell bánni a hölgyekkel? — Elég sok könyvet olvasok. Sok butaság van, persze, de egyszer találtam az egyikben mégis valami okosat. Az volt benne, hogy a gránit, az már igazán kemény anyag, de ha egyazon helyen sokáig hull rá cseppekben a víz, csak kikezdi. A legtisztább nőre célzott ezzel. Hát nem így van? Tűzött a nap, és a raktár szigetelőpapírral borított teteje kátrányszagot árasztott. Ez még elviselhetetlenebbé tette a meleget — A fenébe is!... — mordult bosszúsan a sofőr — én nem veszem a nőket semmibe! — Belerúgott egy kavicsba; a kavics nekirepült a teherautó sárvédőjének, kop- pant. Utána csend lett. A sofőr csak azt vette észre, hogy ott áll előtte Laji. Arcáról, válláról szakadt a verejték. — Velem viccelhet — mondta. Nehezen szedte a levegőt. — Velem viccelhet, nem baj, de őt ne bántsa! — Megfordult, elindult a raktár felé. — Há! — kiáltott utána az egyik ember — hová mégy? A vörös hajú azt mondta: — Ne bándd, hadd menjen. A sofőr hökkenve állt, aztán idegesen felkacagott: — No, nézzék! — mondta. — No, nézzék!... A vörös hajú felugrott a kocsi platójára. — Fogjátok — mondta —, gyerünk, fogjátok ezt a hengerfejet! Már csak néhány darab volt a kocsin. A sofőr állt egy darabig, elkomorodott, aztán megköpte a tenyerét és odament a három emberhez. — Na, majd segítek. Az egyik, anélkül, hogy hátra fordult volna, elhárította fél kézzel. — Maga csak menjen innen. Még baja lesz. A sofőr felegyenesedett, elhúzta a száját. Megkerülte a kocsit és beült a kabinba. DÉLRE JÁRT, kegyetlenül perzselt a nap. A sofőr hallotta, amint az emberek egyszerre mondták: — Ho-hopp! — Az alkatrész a földre huppant, aztán felhajtották a kocsi oldalát és beakasztották a biztosítóláncot. Várta, hogy majd valamelyik odamegy hozzá, mint máskor és szól: „Mehet, szakikám!” Várt négy-öt percig, de senkit nem látott. Szemére ejtette napszemüvegét, becsapta a kocsi ajtaját, benyomta az indítót Az autó megremegett. Most se jött senki. Káromkodott, rükvercbe kapcsolt. Olyan féktelenül farolt az útra, hogy egy üres ládát szétlapított a hátsó kerekekkel. Amint oldalt kipillantott az ablakon, látta, hogy az emberek a raktár felé mennek és egymást kínálják cigarettával. HUNYADI ISTVÁN JÓL VAGVOK Itt semmi új. Nyugodt légy és csak írj. A lényeges nem én vagyok. A hajnalok mezítláb tapogatnak az ágyamig. O, szürke hajnalok, nincs kibúvó, hogy rám ne leljenek így, zajtalan. A hajszál-egy napok járó-kelők, arcomba lesnek, tétováznak s valami gyújt szemükben, úgy tűnik bizony, de tévedhettem is, egyébként itt semmi újság. Élek, mozgok, vagyok. Kétségeim? Tudod jól, minek írnám, a gyerekek... mondjam? Akármi jön már nem csodálkozom. Mindegy. Csalódtam. Felvillanyoz egy-két apróbb öröm, talán mozi, vagy jó könyv, egy barátnő, szép terveimből többre nem futott. Ki eltévedt a tájban, öreg este, boldog, ha fényt lát, lámpást, ablakot, elérhetők Te dolgozz és nyugodt légy. Pár éjszakám nehéz volt. Van enyhe altatóm! Az írás gyönyörét, e furcsa seblázt nem ismerem. De Iátok lábnyomot amelybe ketten lépünk. Valameddig ez biztat is, egyszer továbbjutok. Amíg valónak hinnéd ezt a pontot erős leszek és meg sem inghatok. Ha fogyna levegőm, kihagyna szívverésem, ne félj, csak pillanat, talán kifogy kegyetlen kaptatónk. Biztos megérem. Dolgozz tovább. Újság nincs. Jól vagyok! Wi'el kell rá figyelni. Meg-*• hökkentő jelenség. Mint egy vízesés omlik hátára fehér haja, bajusz-folyama beletorkollik a szakálltengerbe, egészséges kilencven éves lehet, de éppúgy százegy is. Ki lehet, mi lehet? Látom, mások is ezt latolgatják körülöttem. Mustrálgatás közben többször összeakadt a szemünk. Elröstelltem magam, belehajoltam az újságomba. Egyszerre sötét árnyék esett a lapra. A szakálltömeg elfedte a világosságot, a matuzsálemi öreg ott állt előttem. — Látom, töröd a fejed — szólalt meg a szakállerdőből feltörő szokatlanul elvékonyult hangon — nem tudod hová tegyél! Leülhetek? Meglepetten néztem rá. És dadogtam. — Tessék! — Együtt nyaraltunk Szo- boszlón — mondta miközben leült. — Te a Gambrinusban laktál. Én privát. Na igen. akkor még volt egy kis gubám. Ne ijedj meg. Nincs semmi baj. Ezeregyszáz nyugdijat kapok. Láthatod, feketére is telik. Bámulsz? Még mindig nem tudod ki vagyok? Megijedtem. Most jön a vicc, együtt jártunk elemibe, de akkor még nem hordott szakállt. Süket volt, nem hallotta a szirénát, most érkezett fel a pincéből. Boross Elemér Bohókás — Na, megmondom a nevem. Kibankó Sándor. Még mondtad is akkor: fura név. Két hétig, amíg ott voltunk, martuk egymást. Én azt mondtam: ki fogok vándorolni. Te azt mondtad, marhaság, emlékszel már? — Hogyne, hogyne. Kibankó. Most már emlékszem. Így is hívtuk: Kibankó, a kivándorló. Más témád nem is volt. No meg a — nő. Beharaptam a számat. Talán el is vörösödtem. Tegezhetem én ezt a tekintélyes szakállt, ezt a matuzsálemi öreget? Észrevette zavaromat, biztatott: — Elfelejtetted? Első nap pertut ittunk. Tegezz fiam! — Ne haragudj — mondtam és szúrósan ránéztem Mikulás-apó fejére —, száz- egynek látszol. Mondd... lehet, hogy kivándoroltál? Talán ezért nézel így ki. És mikor jöttél vissza? Meghökkentő választ adott: — Nem mentem el, és nem jöttem vissza. Én kivándoroltam, de olyan területeket választottam, ahová nem kell mm r útlevél, vízum, nagybácsi, útiköltség. Nézz meg engem. Én az öregségbe — „disszidáltam”. A határsávban, vagyis a nyugdíjazásom előtt kórházban feküdtem. Ott kezdett nőni a hajam, a szakállam. Kékitöben mosom, hogy fehérebb legyen... — És mire jó ez, ha szabad kérdeznem? Mert ez már túlmegy a határon! Szakállas arcát fölemelte. A magasba. Bevallom, kicsit müanyagszentnek hatott. — Mire? Nézd, nekem itt az öregségben, ebben a boldog birodalomban megszűntek a gondjaim. Anyagi gondjaim átalakultak, nő-gondjaim megszűntek. Ha a villamoson látok egy szép nőt tudod mi van? Óriási dolog. Átadja a helyét. A kifőzésben Sárika nekem tetőzött adagot hoz. Borravalót nem fogad el. özelebb hajolt: — Figyeld csak. Az a szőke pincérlány le nem veszi rólam a szemét. Az a barna Ruttkai-frizurás is engem néz. nem téged, te taknyos. Megfogta a vállam: — Idehallgasson, fiam. Az öregség nyugalmával nem ér fel semmiféle boldogság. Mind marha, aki innen, ebből a szép városból Sao Pauloba, Vancouverbe, vagy Honduras- ba vándorol. Kikanalazta a cukrot, bedobta a szájába: — Matuzsálem, ez igen. Ez a kiegyensúlyozottan, tökéletesen szép élet. De én nem vártam be, amíg bekerülök. Én kivándoroltam az öregségbe. Férges almát, satnya filozófiát hiába törsz ketté. Az almát el kell dobni, a bölcsel- kedőt ott kell hagyni. így tettem. Otthagytam Kibankó „apót”, a „filozófust”, aki kivándorolt az öregségbe. Hanem aztán. Mert ez, amit elmondtam, pár hónapja történt. És teanap ismét találkoztunk. És és megint nem ismertem fel. No persze, óriási volt rajta a változás. Kibankó úr levágatta a haját, bajuszát, szakállát. Frissen volt borotválva, fénylett lesült, barna arca, virított szivarzsebében a divatosan vonalra állított zsebkendő. És kihúzott háttal, ruganyos léptekkel ment a buszmegálló felé. z öregségbe — úgylátszik — csak látogató vízuma volt. Visszatért a hatvannégy éves szabadabb, otthonosabb „nyugdíjas” ifjúságba.
