Nógrád, 1966. január (22. évfolyam, 1-25. szám)

1966-01-30 / 25. szám

1966. Január 30. vasárnap.

woen ab

7

Utazás a zene birodalmában II.

Színházi esték

cA korai kultúrák zentjr

Bolhabál

Míg az első kézzelfogható emlékek megjelennek, évszázadok, évezredek múlnak el A hagyomány sokmindent megőriz, de keveset bizonyít. Nyomokat hagynak, mint a fellőtt nyomjelző az éjszakában. Valahol Közép-Ázsiá- ban kialakul a pentatónia. Az ötfokúság hajnala már magában rejti a musica munda alkonyát, a zene tovább növeszti ékes szárnyait, hogy sokfélévé, többalakúvá változzon. A régi pánsípok hangolása (Közép-Ázsia), a kung-hangsor már szabályokba fektetett valóság, méretei állandóak. A kultúrák kiválogatják a hangot. Kína madárénekekkel és folyózúgással magyarázza az öt hangot, Babilónia az égitestek zenéjét hallja benne. Létrejönnek az arányok a hangoknál és vele együtt a sípoknál, a gongoknál is.

Létrejön a „mindenség kulcsa”: a szám. Igyekeznek mindent meghatározni. Már több hangot ismernek, de csak öt ujj van a kezükön, tehát ötös a kulcsszám. Öt a világrendszer kulcsszáma, öt az államélet rendjének az alapja. Jól vigyázzatok erre a hangrendszerre! — tanítja egy negyedik századbeli kínai enciklopédia. Aki az alaphangot, a császár, a „Sárga Harang” hangját megváltoztatja, megtámadja magát a birodalmat is. Kínában vagyunk, a „mennyei birodalom égi kapujában”, ahol a tudomány és a kultúra nagy hatással van a környező népekre. Szabályozzák a hangszereket, átveszik a hangsort. Lassan kialakul egy világot átszelő zenei hálózat, Alaszkától Ceylonig, Perutól a Husvét-szigetekig egy zenei nyelvet beszélnek. Csak egy hangrendszer van, ez a pentatónia, az öt hang megszabott távolságában beszélnek a hajósok, a pásztorok, a vizek lakói. Nyugat felé is terjed ez a zene, hunok és mongolok tűzik nyilaik hegyére és röpítik Európa szívébe- Végigszáguld ez a2 ősi nyelv, már Afrika partjait döngeti, a marimba ma is úgy szól a bantu négereknél mint Bali-szigetén. India, Perzsia, Egyiptom: a

többi nagy kultúrák is :s- merkednek az ötfokúsággal, de már hajlítgatják. Bekövetkezik a változás, a különböző civilizációk a maguk alakjára szabják a kultúrát.

India, Irán és Arábia finomítja, elhajlik lágyabb tagolások felé; Egyiptom még őrzi, de már más formában, énekesek és zenés csoportok kombinációit alakítja ki. India megteremti a ragá-t és a talá-t, más dallama van a reggelnek és az estének, más az őszé és a tavaszé. Huszonegy hangra osztják a skálát, az európai tizenkettőbe belefér, de itt is megmarad a királyi és királynői dallam, ezen senki nem változtathat; mint kötelező parancs szivárog be a tudatba. Mindenütt különálló szabályok alakulnak ki és emelik a zenét csillagos magaslatokba. Arábia megteremti héthangos rendszerét, a makám elv alapján, ezt folytatja a régi Görögország, a nomos-ban. Bizánc a hirmos és az epichema szülőföldje, mint a keleti dallamnyelv folytatása. Európa a cantus prius factus és a cantus fir- mus művészetét műveli és emeli páratlan művészi fokra. Ismétlés ez? Nem. Felébred az egyéniség, kialakítja a mai kor lehetősége' t, de alapjában alaptörvényt ő sem bont. És ez az alapeszme tulajdonképpen nem is jelenik meg, de ott kísért végig, mint egy árnyjáték a falon. Ezt őrzik más vonatkozásban a piramisok falfestményei. Hangszerek képeit, láthatjuk, ahogy pereg a zenetörténet évezredes filmje, lírákat, dobokat, hárfákat, víziorgonákat. Az istenek hangszert kapnak, megajándékozza őket az emberiség A kultúrák felfedezik saját létüket, amolyan nemzetté- válás előszele ez. Első tudatos lépés az ösztönösen kialakult, a már távolból visszfényként halványuló — világnyelv felé. De nem válik azzá, sőt kissé tarkább színt ölt. A nyelv alapjai Palesztinában készülnek, már éneklik a gregorián dallamok ősét, a mizmar-t és a mahalath-ot.

A zene tovább rohan, viszi áradatát a víz, már Görögország partjait ostromolja. A görög kultúra egységes nyelvvé gyúrja, hogy büszkén, pazarlón szétszórja a világnak. Samos. Kréta, Rhodos, Lesbos, Milétos, mind zenei központ, Hellasz térképe egy nagy zenekultúra földrajzi fekvését mutatja. Zenei hangsorokban határozzák meg a törzseket: dór — fenség, frig — érzékiség, áeol —pompakedvelés, líd — puhaság; zeneileg tesznek különbséget az emberek között. Kialakul a zenei mitológia is; Orpheus, Árion,, Olenos mind-mind hősök, akiket csak a zene szolgálhat ki. Euri- pidés szólóénekeket iktat a drámáiba, Orestesének egy kartöredéke a legrégibb írott zenei emlék. Versenyeznek, de csakhamar öncélúvá válik ez a zene. Beborul Görögország fölött is az ég. Fel- zendül még egy búcsúdal, Mesomédes-himnuszköltésze- te, de ez már Rómában Had- rián császár udvarában. És ez teremti meg a szélsőségesen pazar középkor márványokba épített kőtömbjét. Kezdetét veszi egy új világ.

Molnár Zsolt.

Hitvallásként jegyezte fel néhány éve a drámaírás követelményéről Illyés Gyula:

„A drámai hatás nem más, mint egy még nem érzett, vagy elfeledett fontos igazságnak kiszűrése, összefoglalása és a szívünkbe égetése. Nem sikerül sokszor, mert ez nem kis feladat. Az igazság kimondása ugyanis csak a legkozkázatosabb, de nem a legbajosabb a tennivalók sorában, amelyeket embervoltunk ránk ró. Sokkal bajosabb az igazság ábrázolása. Ehhez kívántatik művészi tehetség. De még ennél is bajosabb az igazság megsejtése, elképzelése, kibontása. Ehhez erkölcsi, vagyis helyes gondolkodási tehetség szükséges. Ez pedig a legfelső foka mindenféle zsenialitásnak. Szerencsére van ösztökélünk, sarkalónk is. Elsősorban saját szom- junk.”

A szenvedélyes igazságkeresés hatja át Illyés legújabb, az Állami Déryné Színház együttesével most bemutatott művét, a Bolhabált is. Szokatlan, de egyáltalán nem új színpadi formát választott ehhez. Az igazság kimondására a középkor kedvelt műfaját, a vásári komédiát szemelte ki, s ezzel nem csupán egy feledésbe merült stílust, szerkesztési- és játékformát elevenített meg, de teljes szabadságot teremtett a leg- nyersebb szókimondásra,

amely hol sötét árnyalásé, hol végletesen mulatságos alakban tükrözi az igazságot.

Az ilyenfajta színpad, amelyre most Illyés Gyula alakjait léptette, hazai színjátszásunk történetében sem ismeretlen s nem idegen számunkra. A Bolhabál stílusbeli vérrokonságban áll első jelentős iskoladrámánkkal. a Kocsonya Mihály házasságával (ismeretlen szerző) és méginkább Csokonai mindmáig élvezetes özvegy Karnyónéjával.

A vásári komédia szabadossága azonban pillanatra sem torkollik ízléstelenségbe, nem torzul frivollá, a Bolhabál etekintetben is tisztán

hozza át a mába a nemes hagyományokat. A komédia, — melyeknek itt nézőivé és hallgatóivá válunk — a motívumok tarkabarka összetevőin át megrendítő élmény, mert olyan forró írói vallomás a kiszolgáltatott ember szeretetéről, amilyen hőfokon vallani csak kivételesek képesek. Olyanok, mint a kiszolgáltatottak sorából kiváló, de eredendő világától, soha el nem szakadó, azzal közösséget érző, vállaló, igazságát mindig hirdetni, kimondani kész Ily- lyés.

Az ozorai világ, a költő gyermekkorának helye immár a második Illyés-drá- mában válik színtérré. A történelmi levegőjű ozorai példa után most a Bolhabálnak ad hátteret a dunántúli kis falu. S alapjában itt is történelmet szólaltat meg; a harmincas évek urainak, zselléreinek, sommásainak világát. Egyetlen éjszaka vágtató eseményeibe tragikus és fonák helyzeteibe évtizedeket tud összesűríteni. Alakjai, színpadi jellemei típusokat körvonalaznak s a kor levegőjét árasztják ránk. Ezért nem vét Illyés igazságkeresése és végső igazságtevése semmi hibát a komédia szélsőségeiben, ezért nem csorbul meg a játék hitelességének metsző éle, s tud együtt — érzésünkkel, teljes szívünkkel, féltő aggódásunk saját igazsága mellé szövetkeztetni bennünket.

„A színpadon — vallja az író — pontosan azoknak az élettörvényeknek kell hatni- ok, mint az életben. Nem egy mondatnyi, hanem egy mo- solynyi hazugság tönkretesz egy egész felvonást; egy hamis kézmozdulat elég, hogy egy figura megszűnjék ember lenni. Azaz: a nap. az élet melege változatlanul úgy áradjon arra a néhány ölnyi deszkára, ahogy kint a városban, az országban süt. Azzal a különbséggel mégis, hogy ezen a néhány négyzet- méternyi deszkán valamiféle olyan törvényszerűségnek, igazságnak is meg kell jelennie, amely ugyan eddig is megvolt, de csak eloszolörizgetek egy kis meleget. A tél miatt? Igen.

Az emberi településekre, a körülölelő tájra odafagyott a tél. Üvegúton fut a gépkocsi — jeges az út napok óta —, üvegfákból állanak az erdők. Uvegerdők.

Hol vannak a pálmák?

Levelet kapok Németországból, hűvösség árad — nem a szövegből — a borítékból. Fehér levél, télből télbe érkezett. Európában tél van. Elképzelem, a Keleti-tenger partján a sziklákon és a mólókon óriási jégcsapok csünge- nek. A nyáron a Rügen-szi- getekre akartunk utazni, de elengedtük egymás kezét. Egyedül utazott el és a Rü- gen-szigetcsoportnál sokkal messzebb, akivel együtt tervezgettük egy évig az életünket.

— Visszajövök — írja most húszezer kilométeren is túlról.

De mikor? Nyár lesz arra, vagy újra tél?

Üj-Zélandból kék leveleket kapok, kívül ez áll rajtuk: AEROGRAMME. Ott az éghajlat óceáni, az ég Itáliáéhoz hasonló. Januárban illatos nyár van. Csakhogy idegen nyár. Idegenebb, mint a hó a Vezúvon. Pedig azt sem tudom elképzelni fehéren én mindig zöldnek láttam.

Kapcsolatom a világgal létezik. Utazások, levelek, elképzelések kapcsán. Tág a kör, hiába szorongat a tél. Szorongat?

A hóesés, mint a dobpergés. Pereg a hó. Mi köze a dobnak a meleghez? Minden

ritmus meleg. A mozgás melegít.

És összeköt.

És figyelmeztet.

És segít életben maradni.

A mozdulatlanság a halál.

Észak-Magyarországi településeken fut át a gépkocsi. Nézek ki az ablakon, dobpergés. Lassít a gépkocsivezető az üvegúton.

— Megállunk?

— Nem.

Így is látom vastag szövetkabátjában a doboló embert. Egyszerű ritmusképlettel

„dolgozik?’, ezt szokták meg ezen a Mátra alatti településen. Vagy nem is ezt. Azért jönnek ki az emberek a házak elé, hogy meghallgassák a HlRT. A doboló ember a település közvetlen hírközlője.

„Egyenrangú” partnere a rádiónak, a televíziónak, a Telstarnak, a fehér és a kék levelek milliárd fainak?

— öregember „ez” — mondja a gépkocsivezető. — összevissza veri a dobot. „Ezek” mind így csinálják.

Bólintok. Valószínű. Lehet, hogy „ezek” nem is „csinálják” a ritmust. Valamiféle ritmikája mégis van az efféle dobolásnak is. Ami nem sokat változott az évszázadok folyamán, akárcsak az afrikai folklór és ezen belül a néger dobzene. Ismerős a ma embere előtt az afrikai poliritmika viszonylag egyszerűbb változata, amelyen keresztül jól megfigyelhető az ütem nélküli, „parttalannak?’ ható lüktetés.

De ne beszéljünk az abatusi törzs királyi dobjairól. Ez

itt egyszerű dob- A dob. Az ismert verőhangszer, amely többé-kevésbé különbözik a jazz-band-ek körülrajongott sztárjaitól, ugyanakkor egyesíti is „fajtája” lényeges tulajdonságait.

Fő alkotó része rendszerint fadongákból, vagy rézből készült henger, melynek mindkét nyílt vége borjúbőrrel van bevonva, s fa-, vagy rézab- roncsokkal megerősítve; ezeket keresztbe feszített zsineg, bélhúr köti egymással össze, melyeknek megfeszítésével a dob hangja élesebbre és magasabbra változtatható.

Mikor, hogy!

Üst-dob, nagy dob, katonadob a menetelések, a lépések szabályozására... De ne soroljuk a dobok nemeit. Ne keressük az „elválasztó”, csak az „összekötő” dobokat.

Említettem, hogy a dob figyelmeztet. Igen, a dzsungel- lakók kidobolják a veszélyt, ha közelít. Mi európaiak ezt a. beszédet már nem értjük. Minket inkább csak örömmel tölt el a ritmus, amikor a bárokban dobszólót hallunk nem gondolunk a gépfegyverropogásra. Hozzánk szelídült a dob, ezáltal kevesebb iett?

Megnéztem jól az öregembert, aki a gépkocsivezető szerint „össze-vissza veri” a do- oot, nélkülöz minden szabályt. Illetve, csak a természetesség szabályát ismeri el. Mert a dobverők „szabályosan” állanak a kezében, a mozdulat nem tanult, hanem örökölt.

Pergeti a dobot, nem élvezetet akar nyújtani, közölni

Legjobban a borjúbőr pereg.

altar valamit, elmondani néhány dolgot a világról.

„Mihez tartás végett”, mondhatnám hivatalosanAmíg az üvegúton futó gépkocsik mellett verik a dobokat, közlik a híreket, ha

mégoly szabálytalan is a ni musképlet, nem halt meg az élet. Mozog! Nyári reménye két táplál, amelyhez minden hír — ha átmenetileg a télről szól is — közelebb visz.

Pereghet a hó. Tóth Eiemér

va a város, az ország levegőjében, de itt azáltal, hogy sűrítve jelenik meg, szinte gyújt és éget, nem kis részben azért, mert kicsiny helyen s először lobban elénk.”

Nos, ez az igazság a legfurcsább komédiás pillanatokban is fénylik és ragyog Ily- lyés színpadán. Azért, mert az egyszerű, a kiszolgáltatott robusztus igazságot hallat, az egyszerű ,a kiszolgáltatott emberek, zsellérek, summá- sok igazságát, amely minden helyzetben megáll. A színpadi bukfencek nem másíthatják meg, csak méginkább aláhúzhatják. S a szerző ez esetben nem is fél, s nem inti színészeit sem, semmi végletestől, egyetlen óvással:

„Ne hagyjon ki képzeletünk egyetlen nevettetési alkalmat, nem állva meg a „legalpáribb” vásári bohóckodásig. Ügy mégis, hogy folyton a legmagasabb emberibb kényességgel haladjanak közös kerékcsapásban. Ügy, hogy minden gö- cögés valóban öljön és égessen. Aljasságot, önmagunkban.”

Ezt a biztatást és utasítást messzemenően tiszteletben tartotta az Állami Déryné Színház bemutató együttese f. a mű rendezője: Kertész László. A rendezés minden parány játéklehetőségre felfigyelt és széles, szabad teret engedett a játszók mozgásának, úgy, hogy a mondandó mégis teljes tisztasággal csendüljön, a „gocögés” a színpadi igazságtevést segítse. Szükségességének igazolására ritka és kivételes alkalmat kapott a Bolhabállal a Déryné Színház. A művészi intézmény 15 éves léte óta első példa, hogy egyik legszámottevőbb írónk kifejezetten annak a színháznak alktott művet, amely a falunak játszik.

A Déryné Színház jól élt a kínálkozó lehetőséggel és teljes sikerrel igazolta léte szükségességét. A szereplő együttesben kitűnő erők találkoztak, akik felelősségteljesen, lelkiismeretesen és művészi készséggel tudták követni az író és a rendező akaratát.

Az élvezetes előadásból is kiemelkedő alakítást kaptunk Váradi Valitól, aki egy kardos, találékony, védekezésekben és támadásokban egyaránt edzett parasztasszonyt formált hiánytalan élvezetünkre. A bandagazda súlyosabb alakját Hajdú Endre szabta remekbe. Tartásban, hangban egyaránt hiteleset nyújtott. A „benső szolgálatra”, úri csemegézésre kiszemelt kis summás lány, Joli tisztasága, félénksége és szemérmes szerelme táplálta és telítette meg Baranyai Ibolya játékát, a derű alaptónu- sa adott rokonszenves színt Karinak, a szerelmes kertészfiúnak Áts Gyula szerepfelfogásában.

A történet ellenpólusában az uradalmi segédtiszt hatalmi kényét, benső züllöttségét, áilatiasan szennyes mohóságát Torma István szükséges mérséklettel érvényesítette. Nagyszerű, mulatságos és pompásan sgyénített karaktereket rajzolt harsányságban is valószerű színekkel Kürti Lajos, Papp Zoltán és Szalui Gyula. Hárman egyenrangúak voltak ötletességben, a bővérű komé- diázásban- Jól egészítette ki az együttest Tamás Ibolya, Bárány Ica, Szabó Sándor, Muskát László s a diák (talán Illyés Gyula) szerepében Somodi Kálmán.

A színház eredeti bemutatójához és Lendvai Kamilló kísérő zenéjéhez megillető nagy siker párosult a szécsényi előadáson s párosul hihetőleg a továbbiakban is. Méltán részese a sikernek Cselényi József kifejező díszlete, Rima- nóczy Ivonne jelmezkompozíciója, Létai Dezső tánckoreográfiája valamint Haraszti Zoltán zenekara.

Barna Tibor