Nógrád, 1966. január (22. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-01 / 1. szám
10 N rt r, r ín 1 innnár T.. szómba* HUMOR INNEN — ONNAN Brazília Az őserdők, a házmagasságú kúszónövények, a szabadon élő vadállatok, és a mesés tollazatú madarak országa. Ez utóbbiak közül a papagály a lakók kedvencei közé tartozik. Róla szól az alábbi kis történet. Egy hatalmas óceánjáró indult Brazíliából Európába. Teniszpályáik, úszómedencék, s még számtalan más gondoskodotott az előkelő utazóközönség szórakoztatásáról. A fedélzeten utazott egy papagáj is, s mivel nőnemű volt, Magdalénának hívták. Egyszerre hatalmas robbanás reszketteti meg a levegőt, a hajó elsüllyed, néhány gerenda, deszkaszál úszik a vizen. Ezekbe kapaszkodik az a 8—10 ember, aki túlélte a szerencsétlenséget. Nagy nehezen ki- evickélnek egy kis szigetre. Telik az idő. megéheznek s elhatározzák, hogy megeszik Magdalénát, a papagájt, amely velük együtt megmenekült. Gallyakat gyűjtenek, meggyújtják, s az egyik férfi szólongatni kezdi a madarat: „Magdaléna!” A papgáj sokatmondó pillantást vet a lángoló fahasábokra és így felel: „Szólítson csak egyszerűen Szent Johannának!” Mexikó Hevesen tűz a nap, s nem kevésbé heves ez emberek természete. De az tény, hogy a vígkedélyű caballerok lángolása éppoly gyorsan kihunyt, mint ahogy jött, s közülük kevesen vélik úgy, hogy a szerelem természetesen torkollik a házasságba. Bizonyára tőlük származik a híres bölcsesség: Ha megnősülsz, jól teszed. Ha nem, még jobban tetted. De ne feledd, hogy a Jó és a Jobb örök ellenségek, mint a tűz és a jég. Argentína Az argentínaiaktól egy dolgot nem lehet elvitatni: az üzleti leleményességet. A gyárigazgatót születésnapján felkereste egy küldöttség. Közölték vele, hogy megajándékozzák egy Cadilac-kaL —Nem fogadhatok el ajándékot a saját munkatársaimtól — szólt az igazgató. — De van egy javaslatom: jelképesen megvásárolom maguktól ezt a kocsit, mondjuk tíz pesóért. A küldöttség mosolyogva beleegyezett. Az igazgató előhúzott a tárcájából egy 20 pesos t, a legkisebb létező bankjegyet, s a következő szavakkal nyújtotta át: — Tatrtsák meg az egészet. Legfeljebb hozzanak még egy Cadillac-ot, a fiamnak. Persze az az argentínai szálloda-igazgató sem volt kevésbé leleményes, aki a gazdag észak-amerikai túristát a következőképpen kecsegtette. Olyan aranyhalat tesznek a szobájában lévő akváriumba, amely whiskyvel kevert vízben él. A túrista elképzeli, miként fog dicsekedni látogatóinak a különleges aranyhallal, elfogadja az ajánlatot. S valóban minden nap megjelenik a szállodai boy, hogy feltöltse whiskyvel az akváriumot. Egy hónap telik el és távozáskor a gazdag túrista a számláján 30 üveg whisky és 30 aranyhal árát találja. Ez az állat ugyanis éppúgy nem tűri a whiskyt, néhány óránál tovább, mint a szürke uszo- nyú, közönséges sorstársai. Dánia A jelenlegi dán király édesapjáról, a néhai X. Cristianról jegyezték fel a következőket. A második világháború idején, amikor a fasiszták sorra szállták meg a szomszédos országokat, X. Cristian királyt felkereste Renthe-Fincek úr, német követ és meghatalmazott miniszter. A kihallgatás során átdata a királynak Hitler üzenetét, amely szerint ez utóbbi javasolja, hogy Németország és Dánia egyesüljön egyszemély égisze alatt. — Beszéljen a fiammal — felelte Chistian király. — Én túl öreg vagyok már ahhoz, hogy ilyen sok ember felett uralkodjam. Angiin Londonból Liverpool-ba robog a vonat, s a fülkében ülő két férfiú szeretne beszédbe elegyedni egymással. Az egyikük nagyon furcsán viselkedik. A Times aznapi számát apró darabkákra tépi, majd leereszti a vonat ablakát és a papírszeleteket szépen, egyenletesen adagolva kieregeti. A másik férfi már nem bírja türtőztetni a kíváncsiságát és megkérdezi, miért kellett elszórni a Times darabkáit a sínek mentén — Miért? Természetesen azért, hogy távoltartsa az elefántokat. — De hiszen London és Liverpool között nincsenek elefántok! — No látja. Éppen ez mutatja, hogy a módszer mennyire hatásos. Franciaország A hölgy vásárló körútjáról hazatér. — A szobalány sápadtan, az izgalomtól remegve fogadja. — Mi történt? — kérdj az asszony. — Nem Is hinné! Zajt hallok az úr szobájából. Kinyitom az ajtót s látom, hogy az úr hanyatt fekszik a szőnyegen, s a kezében egy kis cédulát szorongat — No nézzék csak, — szól a hölgy örömmel, az izgalom legkisebb jele nélkül — úgy látszik már meg is érkezett az új ruhám a számlával együtt * A férj a szülészeti osztály orvosi szobája előtt sétál fel-alá izgatottan. Amint az orvos kilép, eléje áll és kicsit hímezve- hámozva elmondja problémáját. — Tudja doktor úr, arról van szó. hogy a feleségem most szült, s én szeretném tudni, hogy mennyi idő múltán léphetek újra ... hozzá? — Az attól függ, barátom — szól az orvos. — Minden azon múlik, hogy a felesége külön szobában van-e, vagy közös kórteremben! *. JAki szerfölött élvezi azt, hogy önmagáról beszél, nemigen okoz élvezetet azoknak, akik meghallgatják. Aki gyenge, nem tud őszinte lenni. MOZAIK Gyakran gyengeségből vigasztalódunk meg olyan bajokon, amelyekben az észnek nincs kellő ereje ahhoz, hogy megvigasztaljon minket. Kis hibáinkat csakis azért ismerjük be, mert azt akarjuk elhitetni, hogy nincsenek nagy hibáink. » Az irigység engesztelhetetlenebb a gyűlöletnél. (LA ROCHEFOUCAULD) Nein nagy csapás, ha olyanokat kötelezünk el, akik hálátlannak bizonyulnak; de tisztességtelen ember lekötelezettjének lenni, elviselhetetlen csapás. Az őrültség gyógyítására van mód; de a fonák észjárás Ifelyrebillentésére nincs. Hajlamosabbak vagyunk arra .hogy azokat szeressük, akik gyűlölnek minket, semmint azokat, akik jobban szeretnek minket, mint ahogy akarjuk. * Csakis azok félnek a megvetéstől, akik megvetendők. * A féltékenységben több az önszeretet a szerelemnél. • A nevetségesség jobban megbecstelenít a becstelenségnél. • 'míg szeretünk valakit 'ocsátunk Alkoholellenes plakát Komád! István rajza valami, eme tartós és szeni- melláti.stósn papírpuszii.á-ion kívül? Hol van hát Schl^n- kermann? csak egy üzenet van. Ami egyébként a kérdését illeti: az ésszerűsítési javaslatokat azonnal elbíráljuk. M ár kint a íoiyos n monoton, erős zaj hallatszott, nagy munkaintenzitásra lehetett következtetni. Ahogy beléptem, egy embert pillantottam meg aki sztoikus közönnyel működtette a gépet. — Elnézést, — szóltam — mit termelnek itt tulajdonképpen? — Lyukakat —, mondta meg sem fordulva. — Érdekes —, ámuldoztam illendően, — tudomásom szerint a lyukgyártás az elképzelhető legelőkelőbb tevékenységek közé tartozik. Ementáli és a többi. A közönséges halandónak fogalma sincs, miként vájják bele a lyukakat, öregapám mesélte, hogy a lyuktermelők módsze- í iket szigorúan titokban tartják, s magukkal viszik a sírba, vagy legfeljebb gyermekeiknek adják tovább. Kérdezhetek még valamit? — Akár egy-két lyukat is csinálhat — válaszolt leereszkedő szívélyességgel, de a munkát nem hagyta abba. — Bátorkodom megkérdezni, mit lyukaszt? Netán éppen ementáli sajtot? — Méghogy sajtot! Papírt lyukasztok. — mondta büszkén, én pedig elszégyelltem magam. Fogalma sincs a laikusnak, milyen munka ez. A magunkfajta csak a szép kész lyukakat látja a papírban... de halvány sejtelme sincs arról a rengeteg nehézségről és fáradságról, amely nélkül a szép kerek lyukak soha nem jöhetnének létre. Nem csoda, ha barátunk rosszallotta oktalan megjegyzéseimet, s morgott valamit, amelyből csak a „lekophatna” szót értettem meg. Mielőtt érdemben választhattam volna, felpattant az ajtó és egy fiatal hölgy lépett be, kezeit hintáztatva, hogy megszárítsa a körömlakkot. „Na” — kérdezte. Mondtam, hogy Schlenkermannt keresem, de ő csak a székre mutatott A telefon csöngött „Schlenkermann-titkárság”, mondta a kagylóba. „Nincs itt, a takarékossági konferenciára ment Mondja a számát, visszahívjuk.” Balkezével egy óriási papírlapot halászott elő az írógépasztal fiókjából és hatalmas betűkkel rájegyezte: „Négyszázhet- venkettes mellék. Rendben. Viszlát.” Egy nagy papírhalmot az íróasztalról a papírkosárba sepert, s elmerülten bámulni kezdte előbb a körmeit, majd az óriásplakátot, amelyen a négyszázhetvenkettes szám virított. A lyukasztógép mellett ülő jóember zavartalanul tovább működött. „Elég rendetlen így”, mondta a titkárnő, s a telefonszámot egy másik papírlapra átírva az óriásplakátot eldobta. A lyukaszeós minderről nem vett tudomást, úgy látszott, mintha a lyukakon és a nagy papírhegyen kívül semmi sem létezne számára a világon. Félelem fogott el. Történik itt valaha is Kopogtak. Egy kékköpenyes ember lépett be. Kéziratot hozott. — Schlenkermann? Már az ebédnél említettem neki a dolgot. Itt az ésszerűsítési javaslatom. — Adja csak ide — mondta a titkárnő. — De nincs belőle másolatom. — Itt semmi nem vész el — dicsekedett a titkárnő. A lyukasztós rendületlenül dolgozott. „Még mindig nem elég?” — érdeklődött a titkárnő. Megjött Schlenkermann. Mielőtt azonban egyáltalán megszólíthattam volna, valaki feltépte az ajtót és be- üvöltött: „Füstölt angolna van a büfében!” A titkárnő és a lyukasztós ember kirohant, mintha légiriadó volna. Schlenkermann kicsit csodálkozva csóválta a fejét, majd íróasztalhoz ült. Szólni akartam, amikor berontott a titkárnő, a lyukasztós és még két teljesen ismeretlen alak, s azzal a felkiáltással, hogy „Majdnem elfelejtettük a csomagolópapírt!”, kirángatták az írógépasztalból a papírkészlet utolsó maradványait, s amilyen gyorsan jöttek, el is tűntek. — Éppen volt itt valaki az előbb egy ésszerűsítési javaslattal ... — mondtam. Schlen- kermann turkált az asztalán levő papírok között: — Itt Nyomasztó csend ült a szobára, Schlenkermann papírjaival zörgött, s nekem hiányozni kezdett a lyukasztó monoton hangja. Szerencsére megjött a titkárnő és a lyukasztómester, óriási csomagokat emelve a magasba. Tekintetük diadal- ittas volt. — Ez legalább öt kiló — jegyezte meg Schlenkermann. — Dehogyis, — mondta a titkárnő, — csak éppen jó! becsomagoltuk, nehogy be- piszkoljon valamit a zsírja. — Állítólag leadtak itt egy ésszerűsítési javaslatot — mondta Schlenkermann. — Szerencsétlen! — kiáltott fel Schlenkermann. Bizonyára maga csinált konfettit az eltűnt ésszerűsítési javaslatból. — Nem, Schlenkermann kolléga, ez kizárt dolog. Ha akarja leteszem a föesküt magának, hogy kizárólag teljesen tiszta új papírt használtam fel. Én eközben megtaláltam az ésszerűsítési javaslatot a papírkosárban és Sclenkermann kezébe nyomtam. — Na, ugye — szólt a titkárnő — nem megmondtam, hogy itt semmi sem visz el? Sürgősen elköszöntem. A titkárnő komoran nézett rám, s azonnal tudtam, hogy örökre eljátszottam nála esélyeimet. Fordította: Zilahi Judit — Soha nem lehet elég belőle — hangzott a komor válasz. A titkárnő ezek után lábai csodálatában merült el. Sikeresen múlt az idő, és el kell ismerni, hogy ebben a papírívalakban a hölgy lábai jelentették az egyetlen vigaszt. „Micsoda ronda idő” — állaLothar Kusche Ahol a lyukat gyártják pította meg a búűző lábak tulajdonosa, „egyszer megyek végig az udvaron és máris csupa kosz a cipőm”. Az írógépasztalból néhány papírívet vett elő, és tisztítani kezdte vele a cipősarkát. A titkárnő gyilkos tekintetet vetett rám és kutatni kezdett. Bekukucskált mindenhova. Még a lyukasztós ember is segített neki. Schlen- kermann sem maradt tétlen. — Maguk vadonatúj gépíró- papírba csomagolják az án- golnát? — Különben gusztustalan volna — szólt csodálkozva a titkárnő. S chlenkermanm óriási kartondobozra bukkant, telis-tele volt apró kerek papírdarabkákkal. — Ez meg micsoda? — Ja persze... — szólalt meg a lyukasztós zavartan — ugyebár... egy csomó papírdarabka. ugyebár — Azt én is láttam — fújt Schlenkermann. Mire való? — Ugyanis... — mondta a másik — az öcsém megnősül, legénybúcsút tart és ahhoz. .. — Legénybúcsú! Hallani is rossz! Haladó emberek vagyunk és nem szabad részt vennünk ilyen szertartáson, De minek oda a papír? — Ugyanis... be akartam szállni valamivel, és gondoltam, beszállok konfettivel. Segítség — segítenek! A MINAP KISSÉ megfázva kóvályogtam az élet országútján, azon tűnődve, vajon meddig óhajtanak fejemben tanyázni a méhecskék, amikor sorsom összehozott Paroláival. — Na, mi van? Betegek vagyunk, betegek? — harsogta ordító egészségesen, hogy legszívesebben injekciós tűt szúrtam volna a nem ordító felébe ... — Nem vagyunk, csak vagyok — motyogtam, mert valóban, rendkívül kutyául éreztem magam. — Oda se neki — mondta Pacolai, — itt van két szem hiper szupraszeptil... Beveszed, komám, s félóra múlva bukfencezhetsz is nyugodtan. Bukfencezni ugyan nem óhajtottam, de meggyógyulni igen, elvettem hát a két szem hiperizét és nyelőcsövembe helyeztem. Percek múlva kivert a hideg veríték ... — Hűha, de rosszul nézel ki — csapott a Páliamra Puszpáng, akit mindig akkor hoz felém a sorsom, amikor látása is idegzavarokat vált ki belőlem... — Ejnye, na, a múlt héten nagybácsikám nézett így ki és estére meghalt... Mert nem hallgatott rám — tartotta fel figyelmeztetően az ujját. — S miben nem hallgatott rád? — nyöszörögtem, és kerek kis tócsa képződött körülöttem a hideg verítékből. — Mondtam, hogy vegyen be három szem bizotelramicidet és mintha elvágták volna... Nesze, éppen van nálam! S miután én reggelre sem akartam meghalni, elvettem a bizotetrailii, vagy micif szóval azt a nővégű orvosságot és gyorsan lenyeltem, hogy mielőbb talpraállhassak, mert már a földön ültem. Nagyon jó orvosság volt: a méhek kimentek a fejemből és helyettük kis vörös karikák ugráltak a szemem előtt. Nagyon szépek voltak és hiába kapkodtam utánuk, mindig elkarikáztak előlem. — Neked vitustáncod van — húzott fel a földről Bohonya és a hónom alá nyúlt jobb kézzel, míg ballal valamit a számba gyömöszölt... — Ne félj, ez jót tesz — kiabálta a fülembe — nitroglicerinszulfát egy kis ciánnal keverve ... Nemcsak jóízű, de azonnali hatása van... Volt. BOHONYA magelégedetten dörzsölte kezét a tetemem felett: „Meglesz a prémium”. A temetkezési vállalat anyagbeszerzője volt! C.yurkó Géza
