Nógrád, 1966. január (22. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-09 / 7. szám
8 NÖGR AD 19##. január 9.. vasárnap ÉDESANYÁM IKONJA KONYA LAJOS Aszú .^Épr : •-»Site.. 1 ~ v • ' jár * . U. *3 X/SP ia . mm AH - I ' Krab " “• sSS'S uT.-V- ■ 1 r V |L?<' •• £ yrr fcnjäiiS f'i'Á is s-«.’TmpP| vr-i-f í...•V .7 * •, * >!*1 ó, gondolatok, szívem riadalmát esitíték, rendező elvek a sistergő káoszon! A hídon, melyet rontó áradat szétszakított, zúgó seregetek töretlen átoson. Gátak a rohanó ösztönök sodra ellen, szárnyak a suhanó, feszült egek iránt, aranymetszés, arány, kövekben, levelekben, törvénybe tört valóság, szabály, életre szánt — Gondolatok, ti fáradt erekben szétsugárzók, ne hagyjatok bolyongni lapos mélyföldeken! Emeljetek magasba, ahonnan messze látok, s ahol az eszmék ízes aszúbora terem! POLGAR ISTVÁN Génteskűi All a házsor végén, rozzant és görnyeteg. Unja magát gazos, moccanatlan vize. Sürög arra ember, futkosnak gyermekek, de hozzá se nyúlnak, nem veszik észre se. Ideje lejárt már, szánón feléje lép, öles lépteivel új korunk rátapos. Korhadt peremére ha olykor egy veréb ül le tollászkodni. Nyugtalan. Alma rossz. Posbadt, moha lepi, sikamlós békanyál, bedül, betemetik vas és beton napok — szerelők rajzanak, víztorony szalutál, tejszagú konyhákban csőrös rézcsap kotyog. TÓTH ELEMEK Dal Immár a szel-orgonás utcák a hullám-dübörgéses folyók felett lengő hidak a kaucsuk-térdű évszakok a sirály-kiáltás esték Immár a hó-színű szerelem a nyugtalan-arcú aggodalom érted a sötétkék-öblű öröm hajszol hozzád Czínke Ferenc: (Az Országos Grafikai Bt érméién kiállítóit alkotás) Immár én annyira szeretlek FÉRFI BAKÁIM TAMÁS A B ertalan János már második hete volt a városban. nagynénje vendégszerető házában, amikor egyik reggel' — megvárván, amíg a háziak elmennek hazulról — megkereste a villanyvasalót s munkához látott. Akkor még maga sem értette pontosan, miért is kell a nadrágot kivasalnia. Egész délelőtt dolgozott, konok buzgalommal. Életében először hajolt forró vassal nedves ruháról felcsapódó gőz fölé, hiszen azelőtt mindig anyja csinálta az effajta munkát. Irma nénjei azonban nem merte megkérni erre, hiszen a drága lélek bizonyára furcsán nézett volna rá, ha azzal fordul házzá, hogy most júliusban vasalja ki a barna szövetnadrágját. Viszont ezt a nadrágot — élete első. hosszúnadrágját — ki kellett vasalni, mindenáron. Igaz: két hete függ a szekrényben, s ugyancsak kilóghatta már az utazás tö- rődöttségét — de hát ez nem elég: az élének vágnia kell! Erzsivel négykor volt találkozója. Mindketten most végezték az első gimnáziumot, s mindkettő azt mondta a másiknak, hogy a másodikat végezte. Noha már ötödik napja ismerték egymást, találkozót csak most beszéltek meg először. János tegnapig észre sem vette Erzsit; két vékony szőke hajfonatát kislányos- nak tartotta, s tizenöt éves korában az ember valahogy túl van már a kislányokon. De tegnap délután tovább voltak együtt a társasággal, s ő hazafelé menet Erzsi mellé került. Már nem is emlékezett rá, miről beszélgettek a hosszú úton hazáig. Felködlött benne, hogy talán Shakespeare- ről — a Szentivánéji álmot tavaly látta a Szigeten —, vagy tán a Hiúság vásáráról, amit nemrégen olvasott. De az ördög értette ezt: akkor, ott az utcán valahogy alig figyelt a tulajdon szavaira. Mindegyre Erzsi két varkocsa himbálódzott előtte, azokat bámulta s szinte önkéntelen folyamatossággal dőlt belőle a szó. Kicsit csodálkozott is magán, hiszen régebben valósággal megbénult a nyelve, ha lányokkal beszélt. Igaz: két-három éve még a labdán, mozin kívül más alig érdekelte, esztendeje meg a könyvek varázsa kerítette hatalmába — s csak most legutóbb, tél végén, tavasz fakadtán változott meg körülötte minden. A csitri lányok, akikkel birkózva hempergett a porban, s akiknek varkocsát cibálta azelőtt, most fölényes és soktudó pillantásokkal méregették, s neki egyre inkább melege lett ezektől a pillantásoktól. S azon kapta magát, hogy egyre gyakrabban fordul meg a lányok után, ha könnyű blúzukban, lebbenő szoknyájukban ellibbennek mellette. Nemcsak arcra — bokájukra s derekukra is rá- nyílt a szeme. Később ráébredt, hogy hangja mélyül, s hogy most már minden szombaton borotválkoznia kell. Aztán jöttek a vizsgák, majd ez a nyaialás. Irma néni háromhetes meghívása a szép bizonyítvány jutalmaképp. • Erzsi még nem volt ott a főpostánál, amikor 6 odaért. Néhányszor elsétált hát a jókora épület előtt, s tán tíz perc múltán megpillantotta a kislányt. A tér felől jött. kék szoknyában, fehér blúzban. János nézte s csepp szédülést érzett. „Érdekes — villant meg benne —, a lábát nem is néztem meg, csak a haját...” Nem is gondolhatta tovább; a lány már ott állt előtte. — Hová menjünk? — kérdezte férfiasán. — Sétáljunk? Őszintén szólva ezt szerette volna; nem akarta, hogy az ülés tönkretegye nadrágja vasalását De a lány hallgatott — Vagy inkább cukrászdába szeretnél? — kérdezte aztán, mert ebből a hallgatásból valahogy azt olvasta ki, hogy szép, szép, a sétálás is. de a cukrászsütemény se utolsó. „Pe-sze — gondolta — ilyenek a nők!” Kedvetlenül lib- bentett egyet a nadrágján, hogy Erzsi végre vegye már észre azt a hibátlan élt, aztán azt mondta: — Akkor gyerünk talán cukrászdába. Megengeded, hogy meghívjalak? Erzsi ezt nem engedte meg, noha magát az indítványt örömmel fogadta. Ezen kissé elvitatkoztak, aztán elindultak a cukrászda felé. Útközben János Balzacról beszélt. Nemrég olvasta az Elveszett illúziókat; sokat s hevesen magyarázott. Erzsi szemlátomást érdeklődéssel hallgatta, néha szólt csak közbe, olyasmit kérdezvén, hogy a pesti lányok mostanában kétrészes fürdőruhát hor- danak-e inkább vagy egybeszabottat. Az előadást ilyenkor hosszú másodpercekre meg kellett szakítania, s bizony eléggé nehéz volt aztán visszatalálni az elvesztett fonalhoz. Pedig Balzacról még mindig sokkal könnyebb volt beszélni, mint arról, hogy mennyire tetszik neki Erzsi szőkesége. Egész délután a cukrászdában ültek. Balzac után újra Shakespeare került sorra, aztán Gorkij, aztán Móricz Zsigmond. Erzsi annyi odaadással hallgatott, hogy Jánosnak nem volt szíve abbahagyni. Néha egymáséba tévedt a pillantásuk; olyankor gyorsan élkapta a szemét Sötétedett s már azon tanakodtak, hogy indulni illenék, amikor Jánosnak eszébe jutott, hogy egy hete nem írt már a szüleinek. Igaz, mindennap az eszében járt. hogy otthon bizonyára várják a levelét Irma nénje is megkérdezte néhányszor, mikor ír már —, de a strandolás, az új társaság valahogy mindig előbbrevaló volt. Ma reggel viszont megfogadta nénjének, hogy ír. — Bocsáss meg egy pillanatra — mondta Erzsikének —, csali átszaladok ide a trafikba levelezőlapért, lmom kell a szüleimnek, hazafelé menet majd bedobom a főpostán. — Erzsi biccentett, s ő már indult is. Visszajövet gyorsan megírta a lapot. Töltőtolla ugyan dacoskodott egy ideig, de néhány erélyes rázás után megtört s tisztességesen rótta a sorokat. A kislánynak feltűnt, hogy a lap felül üres; a fiú nem írt megszólítást. — így küldöd el? — kérdezte meglepetten, János ránézett; éppen most kanyarította a sorok alá nevét, s őszintén szólva már várta a kérdést. — így! — mondta mindjárt határozottan. — Mit írjak? Drága Anyukám és Apukám? Férfiak vagyunk, mit érzelegjünk, nem igaz? Az érzel- gés asszonyok dolga. Azzal állt is fel, fizetett — Erzsiké most már engedte — s mentek. A főpostánál tétován meg- állott. — No — kérdezte a leány — hát nem dobod be a lapot? Ott a láda! — De igen — felelte gyorsan. — Csakhogy express-cé- dulával szeretném feladni. Bocsáss meg egy pillanatra! S már lódult be a forgóajtón. Odabent megállt, kipillantott, nem figyeli-e a leány, aztán oda húzódott az írópulthoz, előkapta töltőtollát s ijesztő gyorsasággal odaírta a lap tetejére: „Drága Anyukám éa Apukám!” Azzal zsebébe süllyesztette a lapot s nyugodt lassúsággal kilépett a kapun. — No, feladtad? — kérdezte Erzsi. Hosszú sor áll az ablak előtt, nem érdemes várni. Végeredményben holnap így is megkapják... Igaz? — Igaz — biccentett a leány. János ekkor kimért léptekkel odament a postaládához, a zsebébe nyúlt, majd határnv zott, férfias mozdulattal útjára bocsátotta a lapot
