Nógrád. 1965. december (21. évfolyam. 286-311. szám)
1965-12-02 / 287. szám
4 N d) <5 R A n TO65. december 2. csütörtök. Rész! vállalni a feladatokból... Miről, meddig? Rekonstrukció, (latin meghatározás) — Gyökeres átépítés új elvek alapján; átszerelés. A Salgótarjáni öblösüveggyárban többéves rekonstrukcióval megteremtik a korszerű termelés feltételeit. Magas szintre fejlesztik a gyártási technológiát, áttérnek a dur- ' a és finom fehérüveg gya tására. A rekonstrukcióval a gyárnak 1970-ig többszáz új szakemberre: üvegfestőkre, finomcsiszolókra, korongos csiszolókra lesz szüksége. A bonyolult és nagyméretű feladat, melyet a rekonstrukció a gyár vezetőinek jelent, csak egy része, tehát az elkövetkező éveknek. A másik: a képzett, a korszerű szakismeretekkel bírók időre való kinevelése talán a rekonstrukcióval is nagyobb feladat, de legalábbis azonos mérvű azonos fontosságú. Az emberek is megújulnak Adott helyzetben lehet-e felelősebb és jelentősebb kötelessége az üzemi művelődési otthonnak, mint részt vállalni a feladatok sajátos területein? Nevezetesen abban, hogy a gyár megújulásával, növekedésével együtt növekedjék munkásaink szaktudása, az új gyártási műveleteket a régiek mellett újabb szakmunkások százai sajátítsák el, a növekedő termelési kapacitás arányában. A régiek ismeretének bővítése, megújítása, új szakmunkások nevelése olyan méretekben, mint a leendő öblös- üveggyár, ezt megkívánja szinte elképzelhetetlen az üzemi művelődési otthon közreműködése nélkül. Abból indultak M a népművelők, hogy a korszerű szakmai tudás megszerzésének megfelelő szintű általános műveltség az alapja. Már ebben a tekintetben is bőven akad tennivaló a gyár kapuin belül. A munkások jelentős hányada négy, öt, hat általánost végzett, illetve ennek vehető elemi népiskolát. Igen sokan két,' három osztályos általános iskolai ismeretekre támaszkodnak, van, aki épp csak a betűvetést sajátította el s jelenleg is harminchárom az analfabéták száma. Meglehetősen vékony réteg az, amely nyolc osztályos bizonyítványt mutathat és általános ismeretei, tájékozottsága, fejlettebb érdeklődése révén fokozott követelményekre alkalmas szakmunkássá nőhet. A gyár azonban a nagyobbik hányadra is számítani akar. S itt van szüksége most legégetőbben a művelődési otthon szolgálatára. Hogyan látja ezt Vratni József az otthon igazgatója? — A tanulást — mondja — eddig is segíteni igyekeztünk, mégpedig olyan formában, hogy a hetedik-nyolcadik osztályt végzők részére rendszeres korrepetálást szerveztünk matematikából. Januártól szeretnénk hasonló segítséget adni a fizika tanulásában is. Ez a dolgok egyik oldala. A másik, amire most vállalkoztunk, újszerű akció és joggal számíthat komoly érdeklődésre s az üzem vezetőinek támogatására is, mert lényegében megoldja a tanulással járó műszakcserék örökös gondját. Kivihetővé tettük, hogy a tanulni akarók az általános iskola hetedik- nyolcadik osztályából magánvizsgát tehessenek. Ennél a tanulási formánál elmarad az oktatásra járás kötöttsége, a vizsgára készülők heti két alkalommal délelőtti, vagy délutáni műszak szerint korrepetálásra tarthatnak igényt. Ilyen kedvező feltételekkel 40-50 személyre számíthatunk. Formálni a jövőt Az általános művelődés szélesebb formái az otthonon belül és patronált községeinkben az ismeretterjesztő előadások. A TIT-tel közösen 270 ilyen esetet szervezünk az évben, külön szakmai jellegű rendezvényekre vállalkozott a gyár előadói csoportja. — Mindez csak a jelenlegi munkások szakmai fejlődésének néhány lehetősége. — összegezzük a hallottakat. — Vannak-e tervek a rekonstrukcióval járó új szak- munkásszükséglet biztosítására? — Hosszú ideje patronáljuk a Rákóczi úti általános iskolát. Az üzem és az iskola között igen jó kapcsolat alakult ki, s ezt a továbbiakban kamatoztatni szeretnénk. Távlati terveink érdekében különös figyelemmel fordulunk az iskola hetedik, nyolcadik osztályosai felé s rendszeres előadásokban ismertetjük a gyerekekkel az üveges szakma szépségeit, bevezetjük őket gyárunk belső életébe. A jövő év elején hasonló akciót kezdünk a Csizmadia úti általános iskolában is, patronált községeinkben pedig azáltal, hogy kiállításokat rendezünk gyárunk termékeiből, képes tablókon ismertetjük az üzem életét, szakmai filmeket vetítünk. Ügy gondoljuk, ezzel a tevékenységgel sok fiatal lányban ébreszthetünk kedvet a finomcsiszoló, az üvegfestő, sok fiúban az üvegfúvó, korongos csiszoló szakma iránt; biztosítani tudjuk velük jövendő szakmunkás igényünket. Az új művelődési ház Persze, a gyáron belüli és más, számbavett területen való felkészülésnek feltételei vannak. A művelődési otthon a rájutó feladatoknak jelenlegi keretei között már csak üggyel-bajjal tesz eleget- A holnapi kötelezettségek pedig egyszerűen nem térnek meg a mostani adottságok között. A kilátások azonban rendkívül biztatók, s már a legközelebbi jövőre. A gyár rekonstrukciójával egyidejűleg szóba került új művelődési otthon építése is. íme, ilyennek szeretnénk — tárja asztalra előzetes rajzait Vratni József — Három szintű, épület a gyárral szemben. Azért is figyelemre méltó, és megvalósításra érdemes, mert tulajdonképpen nem egyetlen gyáré lenne. Szakmaközi otthonnak szánjuk, ahol egyenrangú gazda az üveggyár, a tűzhelygyár, az építőipari vállalat, az ÉMÁSZ, a töltőtollgyár. Ezek a vállalatok most is hozzánk járnak és helyiség szempontjából a megfelelő elosztást egyre nehezebb megoldani- Az új, szakmaközi művelődési otthonnal nagy lépést tennénk az üzemi kultúr- sovinizmus felszámolására is. Ahogy a jelek mutatják, az építkezést a jövő év második felében megkezdhetjük s hatvanhét végén sokszorozott lehetőségek között az eddiginél jóval nagyobb lendülettel kapcsolódhatunk a gyárunkra váró feladatok segítésébe. (barna.) AT itatkozó országgá lettünk. ' Jó szokásunkká vált, hogy dolgainkat megbeszéljük; közéletünk élénk fórumaivá váltak a különféle tanácskozó és előadó termek, ahol élénk eszmecserékben tisztázódnak, viágosodnak a vélemények. Hovatovább olyannyira fejlődtünk, hogy a vi- ia néha már-már önmaga paródiája; humoristák tollára kívánkozik, ami nem is ritkán megesik: vitatkozunk a vitáról, megbeszéljük, hogy mit beszéljünk meg, hogy végül is a szóban forgó tárgyalás majd újabb vitához szolgáljon később alapul... Am most nem a fonákságok kicsúfolása a cél. Nem ez, hanem a téma érdemi, lényegi része, amelyről gyakran hallunk, gyakran tudomást szerzünk. S erre a bizonyos lényegre fel kell figyelni, mert benne — túl a vita, a vitatkozás egyszerű helyeslésén vagy tagadásán — egész közéletünk demokratizálásának egyik sarokpontja van. A kérdés, amely mintegy hurokként fogja magában ezt a nagy fontosságú tartalmat, így szól: miről vitatkozzunk? S már elöljáróban, hogy félreértés ne essék, hadd jegyezzük meg: nem témákat kívánunk felsorolni, nem újabb ötletek után kutatunk, hogy tovább bővüljön eddigi vitaanyag-kincsünk amúgy sem szűk választéka. Nem, nem erről van szó. Nem erről, hisz a valóban érdemi vitához alapot adni nem lehet, s nem is kell, azt az adott pillanat társadalmi igénye mindig meghatározza. A miről vitázzunk kérdésfeltevés abban a vonatkozásban, ahogy most állítjuk fel tételünk gyanánt, valójában nem más, mint a szocialista demokratizmus helyes értelmezési módjainak egyike. Időszerű-e most e témáról beszélni? Feltétlenül az; itt a tél, ilyenkor kezdődnek a különféle politikai tanfolyamok, elevenebbé válik az élet vá- roson-falun egyaránt a társadalmi szervezetekben, a klubokban. A felfrissülő, aktívabb politizáló kedv,, a soksok szervezett vagy spontán vita megköveteli, hogy beszéljünk erről is, miről vitázzunk? Ma, ennek meghatározásában, két, egymással homlokul (jotoVdDov dokumentum-regénye ' fordította! Pető MiMóí ff bukata 19. A letartóztatás — Mindig rá gondolok — fordult felém Roscsin —, es magamra. Elvégre egykorúak vagyunk. Én bevonultam negyvenben, a flottához. Ö ott ült Rigában az exarhánál. Az Északi Flottához kerültem. Ott sebesültem meg. Elmondok majd egyszer valamit Északról, egy egész regényt. De nem, nem regényt kell írni a mi fiainkról, hanem hőskölteményt. Aztán a komszomolban dolgoztam. Majd, amikor a Csekához kerültem, újra tengerészekkel voltam együtt. Tudja, hány barátom van a Baltikumban? Nem felejtenek el, soha. Tudja-e, milyen jó az, ha az emberre visszaemlékeznek? De azért, valahogy mégis igazságtalanság, hogy már negyvenkét éves vagyok... Csodálatos templomainak napfényes hagymakupoláival fogadott Rosztov városa. Olyan kék volt az égbolt, amilyen még tavasszal is csak ritkán. Kis étkezdében ebédeltünk meg. Kuprin vajaskenyeret készített a visszaútra. — Nem fogjuk tudni megenni — tiltakozott Roscsin —. sok ez. — Nem sok — mondta Kuprin. — Ne felejtsd el, ez már öt embernek szól... Estefelé értünk Jaroszlav- ba. Az államvédelmi szervek helyi parancsnokságától két nyomozó csatlakozott hozzánk. Megbeszéltük a letartóztatás tervét. Prohorov a kórteremben van a többi beteggel együtt. Nem helyes, ha ott tartóztatjuk le — kezdődne a fecsegés, elsírja majd, hogy milyen beteg, követeli, küldjék Moszkvába, specialistához. Elhatároztuk, hogy Kuprin egyedül megy a kórterembe, s orvosnak álcázva magát közli Prohorovval, hogy döntés született arról, miszerint Moszkvába irányítják, s egyidejűleg ellenőrzi, nem „felejt-e” valamit Prohorov az éjjeliszekrényében. Könnyen feltételezhető ugyanis, hogy némely feljegyzést állandóan magánál őriz s nem bízza semmiféle rejtekhelyre azokat. Kuprin úgy játszotta az orvos szerepét, mint egy hivatásos színész. Nem azonnal ment oda Prohorovhoz, hanem előbb körüljárt, beszélgetett a betegekkel, egyiknek megtapogatta a gyomrát, másikkal kiültette a nyelvét, mormogott valamit latinul és feljegyzéseket eszközölt a noteszében. — Prohorov? Igen, hm, igen... — Megállt a sovány, csontos ember mellett. Hátrafésült fekete haj. Szúrós szem. Abszolút nyugalom. — Hát elmegyünk Moszkvába, Prohorov! Leszerel. Az analízis elég komoly, kezelni kell... Tizenöt perc múlva már lépegetett is lefelé a lépcsőn Prohorov, kezében bőrönddel, s csak nagynehezen tudta leplezni örömét azon, hogy ily ragyogóan sikerült a környezetét félrevezetnie. Kuprin mellélépett, megfogta a karját és kinyitva az ügyeletes ajtaját, így szólt hozzá: — Anatolij Jakovlevics kérem, menjen be ide egy pillanatra. Prohorov belépett a szobába. Pillantása a nyomozóőrnagy vállapjának kék szegélyére esett. — Anatolij Jakovlevics Prohorov? — kérdezte az őrnagy. — Igen, miért? — Lesz szíves az okmányait ... Prohorov átnyújtotta személyazonossági igazolványát. — Anatolij Jakovlevics Prohorov, született 1922-ben — olvasta fennhangon az őrnagy. — Minden egyezik — mondta Roscsinnak. Roscsin ránézett Prohorov- ra. Már egy éve éjjel-nappal csak erre az emberre gondol. Már egy éve beszélget, vitatkozik vele, tanulmányozza, reménykedik és csalatkozik reményeiben, beleéli magát lelkivilágába. Már egy éve tart ez a láthatatlan párbaj. Most először látja életében. Az őrnagy hangját hallja: — önt, Anatolij Prohorov, a katonai főügyész helyettesének végzése alapján letartóztatom és a büntetőtörvénykönyv 64. paragrafusa értelmében vád alá helyezem. — Micsoda? Hogyan? — kérdezte Prohorov meglepetten. — Miféle paragrafus ez? — Hazaárulás. — Az őrnagy átnyújtotta a letartóz- tatási végzést. — Olvassa el, és írja alá. Prohorov arca nyugodt volt, csak remegő keze árulkodott izgalmáról. Ügy rezgett kezében a papír, mintha száguldó vonat fülkéjében olvasná. — Ez félreértés — mondta tompa hangon Prohorov. — Ez bizonyára valami félreértés ... — Majd kivizsgáljuk — szólt halkan Roscsin, aki Prohorov háta mögött állt. Prohorov megfordult. Tekintetük találkozott. ... Már egészen besötétedett. Prohorov köztem és Roscsin között ült az autóban. Hallgatott és egyre csak mereven nézett előre, túl az úton a fényszórók pásztáján, az éjszakába. A kémelhárítás munkatársai konspirációs okokból a „Jezsuita” fedőnevet adták Prohorovnak. Ez a név véletlenül született meg, de úgy tűnik, rendkívül illett rá. 1964. október 2-án, éjjel, a „Jezsuita” már nem volt többé. Helyette megjelent Anatolij Prohorov vizsgálati fogoly. Vége egyenest ellenkező nézet a leggyakoribb. Az egyik szerint az érdemi vitát a nagy- közönség — értsd alatta: a sokmilliónyi választópolgár — nélkül, szűk körben kell lefolytatni. E szűkítő nézettel szemben ott áll a másik: mindenről, mindenkivel, mindenkor vitatkozni, mindent a legnyilvánosabb fórumon tárgyalni, beszélni, beszélni, beszélni, mert — mondják e módszer hívei — nálunk belső ügy nincs. Nem titkoljuk: mint általában semmiben, ebben sem fogadhatjuk el mértékadónak a végleteket, mert az ilyen vagy-vagy szemlélet mindig túlzottan egyszerűsít, s köny- nyen elszakad az élet sokszor felettébb bonyolult valóságától. De ebben már csak azért sem helyeselhetjük a végleteket, mert — a maguk oldaláról külön-külön — nem csekély veszélyt rejtegetnek. A szűkítő nézet veszélye nem kevesebb, mint az, hogy korlátozza az állampolgárok beleszólását a közügyekbe, lebecsüli a közvélemény segítő erejét, s megfosztja az ügyek hivatott intézőit a legértékesebbtől: a cselekvő támogatástól. Vajon mit várhat választóitól a tanácstag, ha beszámolóján csupán döntéseket ismertet? S vajon a választó magáénak érezheti-e községe, körzete minden gond- ját-baját, ha eleve úgy véli, hogy szavára, tanácsára nincs szükség, a döntés tőle teljesen független? Való igaz, egy választott, s az ügyekben döntő szavú testületek, példának okáért egy község tanácsának vannak bizonyos, csak a tanács vagy a végrehajtó bizottság elé tartozó dolgai. Tény az — mondjuk —, hogy nem képezheti (mert minek is képezné?) nyilvános vita tárgyat; kit alkalmazzon pénzügyi előadói állásra a végrehajtó bizottság. De a leghelyesebb döntés érdekében arról már feltétlenül meg kell hallgatni a közösség véleményét, hogy a rendelkezésre álló községfejlesztési alapból mit valósítanak meg a leghamarabb, hogy a társadalmi munkával hogyan gazdálkodhat valóban ésszerű módon a tanács. Azt természetesen nem kérdezheti meg a pedagógus a szülőktől, milyen módon tanítsa az ábécét vagy a nyelvtant, de azt, hogy a gyermek egységes neveléséért együtt dolgozzon család és iskola, feltétlenül kérheti — mert, hogy milyenné válik az új nemzedék, az nem „belső ügy”. Nem szabad semmiféle közügyben elfelejteni: akihez az ügyek intézője fordul — az állampolgárhoz —, laikus lehet szakmai megítélés szerint, de feltétlenül hozzáértő, ha mint szűkebb pátriája, környezete ismerőjétől kérnek véleményt. S ha így veszik, ha így cserélnek véleményt vele: megnő közérdeklődése, maga is cselekvő részese lesz fontos közdolgainknak, mind kevesebb „laikus” vonással, s mind több, szélesedő látókörön alapuló felelősséggel. S a másik, a „mindent megvitatni” nézet? Legalább olyan hibás, mint az előző, a kirekesztő. Mert míg az megfosztja bázisától, az aktív közreműködők sokaságától a választott testületet, emez valósággal tétlenségre kárhoztat, s bénítja a cselekvést. Nem egyszer emelünk szót az elbur- jánzó értekezletesdi ellen. Tettük ezt nemcsak azért, mert értékes napokat, órákat rabol, hanem azért is, mert mint módszer, alkalmas a felelősséggel járó döntés halogatására, az állásfoglalás elkerülésére, a tisztséggel járó, kötelező terhek áthárítására. Végső fokon ez a szemléletmód is egy idő múltán feltétlenül a közügyekből való kirekesztéshez vezet. Mert vajon kinek marad meg a vitatkozó kedve, ha látja, hogy ugyan meghallgatták, de érdemben utána nem történik semmi? y/' onzó, lelkesítő vonása ma közéletünknek, hogy megszűnt a felesleges titokzatosság, hogy az állam mind több örömét, gondját, ügyét meg kívánja osztani polgáraival, akiket szolgálnia kell. Lezártuk az ellenőrzött vélemények, az előre megbeszélt és megfogalmazott „viták” korát, társadalmunk nagyra értékeli a belülről induló, őszinte bírálatot, a segítő ellenvetést, a jó tanácsot. Soha annyira, mint ma, nem bátorította senki hazánkban a vitát. De: az alkotó vitát, amely mentes a túlzásoktól, amely épít a köa javára, hogy aztán sokféle véleményből kialakuljon valami közös, végleges álláspont. S ha ez megvan, ha jó, akkor már nincs szükség a szavakra. Akkor már tenni, cselekedni kell. Mert minden vita any- nyit ér, amennyi hasznos tett születik majd belőle. Lantos László N éphadseregünk jövendő parancsnokai Fennállásának tizenötödik évfordulóját ünnepli néphadseregünk legmagasabb szintű oktatási intézménye, a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia, ahol vezető szakembereket, parancsnokokat képeznek. A középiskolát, majd a négy esztendős tiszti iskolát elvégzett és legalább 5 éves gyakorlattal rendelkező, kiváló minősítésű tisztek kerülhetnek ide.. Az akadémia hallgatót tanulmányi éveik során általános ismereti, hadtudomány jellegű, technikai és társadalomtudományi tantárgyak ismereteit sajátítják el a legmagasabb szinten. Bonyolult haditechnikai műszerek kezelését sajátítják el a hallgatók
