Nógrád. 1965. december (21. évfolyam. 286-311. szám)
1965-12-05 / 290. szám
a NÓGR Ad TWS. december 5, vasárnap gy középkorú igen művelt és teljesen magános asszony mesélte, ilyesformán: Pontosan emlékszem 1937-nek arra a napjára. C'ézát nem régóta ismertem, < futólag találkoztunk az Aa bátyám révén; évfo- ntársak voltunk az egyeben. Előző nap tudtam eg, hogy együtt utazunk Nsszthelyre, az unokabátyám 1 küvöjére; sejtettem már ak- ! jr, hogy nem egészen véletlenül utazunk együtt. Nem tagadom, izgatott a dolog. Kész jogászdoktor volt Géza, és nem lehetett sok látra a katonaidejéből. Amellett művelt fiú, és a művészelekhez is van érzéke: állítólag temekül zongorázik. Semmilyen érzelmi kapocs nem fűzött még hozzá. El is tűnődtem ezen akkor. Végtére is épp az a jó, — gondoltam — hogy nincs közünk egymáshoz. Szerelemről, ábrándozástól szó sincs: vagyis tiszta fejjel ítélhet az ember. A kanizsai gyorssal utaztunk, arra Is emlékszem: péntek délután. Decemberben korán sötétedik, amellett az eső Is szemerkélt; a gyatra villanyfénynél elkerültük egymást Gézával. Mint később kiderült, foglalt nekünk helyet, de a másodosztályon — három kocsiosztály volt akkor — mi is találtunk még üres fülkét. Átköltözött hozzánk, és leszállt apuval cigarettát venni. * — Csinos fiú — mondta anyuEgy férfi bámészkodott a folyosóról, áhítatosan és olyan borjúszemekkel, ahogyan csak mulya férfiak tudnak. Azt hihette, csak anyuval utazom, és ránk nyitott Nem mondhattuk, hogy nincs szabad hely; nagyon kellemetlen volt Apu különben nem zavartatta magát az „ötödik kerék” miatt Valamilyen parlamenti hercehurca tört ki a kultusz- miniszter személye körül, ez volt a téma, amikor visszajöttek, öt perc múlva pedig — anélkül, hogy bármelyikünk észrevette volna — elkezdte a férj-jelölt vizsgáztatását Lapozgatta az „Űj Idők” legfrisseb számát, egy eikknél megállapodott, s elhúzódott tőlünk, ne lássunk bele a lapba. — No, anyu, ezt egy magyartörténelem szakos tanárnak tudnia kell.., Országos hírű leánygimnáziumban tanított anyu történelmet ég magyar irodalmat. Elég gyakran játszottunk mi ilyen „ki mit tud"-ot családi hármasban is. Félelmes memóriája volt apunak; jobb szerettük, ha ő csak kérdez. — Tehát. Címe:.,. mekkora művészt veszít bennem a világ.., Géza felkapta a feját: — Szabad a gazda? — Apu tagadó válaszát hallva névjegyet vett elő zubbonya zsebéből, arra firkantotta föl. — Egy fiatalembernek voltak ezek utolsó szavai... — folytatta apu. Nem jutott semmi eszembe. Anyu bosszankodott. — Pedig ezt olvastam. Feltétlenül, Apu kegyetlenül folytatta a leckét. -=• Az öngyilkos életkor# harminckét év... Anyunak a kezében volt már a papír-ceruza, mintha csak 9tthon játszottunk volna. Egyedül maradtam játékban. Borzalmas zavarban voltam, égett az arcom. Engem nézett mindenki, az ajtó mellől az idegen is. — Mellékfoglalkozása... — hosszú szünetet tartott apu — ... római császár. Megkönnyebbültem. — Persze, hogy Néró. Apu is szemlátomást megkönnyebbült. Fekete Gyula VIZSGA A VONATON Szótlanul hallgattam a Néró értékelése körül kialakult vitát: az idegen férfi valami ócska könyvet olvasott. Láttam a címlapot, de nem ismertem a könyvet; én a házi könyvtárunkból éltem, mióta megtanultam olvasni. Több, mint háromezer kötetünk volt, Apu válogatta; néhány tucat magyar klasszikus kivételével csupa eredeti német, angol, francia. Kellemes arca volt az idegen férfinak. Mire megint odafigyeltem, eljutottak Nérótól Ortegáig. Tulajdonképpen két malomba őröltek, Géza a politikai diktatúrára gondolt, apu a szellem arisztokratizmusára, de elég elvontan fogalmaztak ahhoz, hogy egyetértsenek. Közeledünk Fehérvárhoz. Apu franciául tett valamilyen kényesebb politikus megjegyzést, mire Géza is franciául válaszolt, s a társalgás így folyt tovább. Az idegen fölállt az ajtónál, fogta a táskáját, anélkül, hogy ránk nézett volna, kiment A tisztikarról az értelmiségre terelődött a szó: reménytelenül elmaradt a magyar értelmiség a huszadik század színvonalától. Géza szerint: nem tölthet be vezető funkciót; apu szerint: emberi funkcióját nem tölti be — itt is más-más szempontból ítéltek, s ugyanarra az eredményre jutottak. Apu nem szerette a kultúrában a célszerűséget, az ember nem ilyen vagy olyan céllal művelődik, hanem egyszerűen azért, mert csak így válhat teljes emberré; a ma Robinsonja, ha rádióhoz jutna a lakatlan szigeten, nyilván nemesak a lámatenyésztésről szóló szakelőadásokat hallgatná, hanem egyebeket is. Anyu már az előbb elhúzódott tőlünk, és fejét a télikabátba temetve bóbiskolt. Apu is észrevette magát, hogy túl sokat szerepel, és az „Új Idők"-be bújt. Ha jól emlékszem Duhamel- ről, Georg Traklról beszélgettünk, aztán minden egyébről. Járok-e a műjégre, nehéz-e az egyetem, kik a professzoraim. Nem is a téma volt a fontos. A könnyed csevegés, ahogy kikerekednek, csattannak, to- vább-tovább gyűrűznek a dallamos francia mondatok — volt ebben valami nagyon jóleső. Mintha tizenkilenc év óta erre a beszélgetésre készültem volna; valamiféle vizsgára, amelyen egyenrangúnak kell lennem a tanárral. Itt van a pillanat, és minden sikerül. Ritka értelmes fiú volt Géza. Azt hiszem, mindketten hamar felfedeztük a másikban a partnert — és a magam részéről nem is a férfit, legalábbis ekkor még nem. Mintha a házassághoz, s az egész hosszú élethez nem is férfira volna szükségem, hanem egy jólnevelt partnerre, akivel igen kellemesen és választékosán elbeszélgethetek majd esténként Du ham élről franciául és Traklról németül(Hogy miért nem sikerült a házasságunk? — nem tudom. Bennünk volt az eredendő ok vagy a történelemben? — Mert a fülke négy utasát a világ négy sarkába szórta szét az elkövetkező vihar: apu Svájcban van eltemetve, anyu nemrégiben kérte a visszahonosítási a bécsi magyar követségen; Gézáról tíz éve nem kaptam hírt. Akkor Brazíliában élt egy portugál nővel.) Gyorsan telt az idő. Siófok után egy kisebb állomáson sokáig vesztegelt a vonat. Géza lehúzta az ablakot, Messze, elől, csoportba verődve emberek áesorogtak. Egy kalauz, lámpással a kezében, kivált a csoportból, s errefelé indult. — Mi baj? Mire várunk? — kérdezgették az utasok. — Valami szerencsétlenség. Nem enged ki az állomás. Később egy idősebb férfi jött. A mi kocsinknál megállt a lépcsőnél és rágyújtott — Egy tehervonat elé feküdt. Valami író — mondta. Akihez beszélt, most lépett le melléje. Rögtön megismertem: az utitársunk volt. Tehát nem szállt le Fehérváron, csak más fülkébe költözött. Pár perc múlva indult a vonat, s visszajött apu. Tudta már az áldozat nevét is, fiatal költő — a forgalmista most beszélt Szárszóval. Nem a vasút az oka a szerencsétlenségnek, az illető szántszándékkal a kerekek alá szaladt, — Szerencsétlen — sóhajtott anyu. — Pedig ismerős a neve.,, a Nyugatból vagy valahonnan ,.. borzalmas, t Lassított a vonat, amikor közeledtünk az állomáshoz. Az ablakra torlódtunk mind a négyen. Itt nem állt meg, csak áthaladt a vonat; villanásnyi kép maradt meg bennem: égtek a lámpák, szuronyos csendőr, meg néhány bámészkodó a sorompónál, aztán a földön valami fehérség — Magyarország térképe, s kilátszott alóla az elbicsaklott lábfej. — Ez már líra, térkép a költőn. Van ebben valami szim- bélikus. A pu hangosan tűnődött: — Verheeren.,. ismeritek? A vonat gázolta el, szerettem egy időben a verseit... Nem is bántam, hogy apu átvette a szót, engem nagyon felkavart az az eset. Egész úton nem bírtam szabadulni egy kényszerű látomástól: alvadt, sikamlós vér a síneken, nem lehet elkerülni többet, minden vonat belegázol, véres lett a mi vagonunk kereke is. Búcsúzás KÁTAY ANTAL mr * í r * Mennél-e még ? . . . (A kényelem már nem csupán tipeg, lábunkra lép s mi fel sem szisszenünk. Zsebre vágjuk csak ezreseinket, sovány múltunkra így iszunk, eszünk.) Mondd, elvtárs! — komolyan kérdem tőled, kivel egykor ott meneteltem ritkán jóllakott falujárók soraiban, tőled, kinek érdemei, úgylehet súlyosabbak is az enyémnél: mennél-e még, dögnehéz acélgerendát cipelni vállscbeid sajgását is feledén? Ásnál-e még hajnaltól éjszakáig gödröt a fáknak, s a múltnak? Volt falainkból égetnél-e megint lelkesedés-parazsán betonhidakat? Mennél-e még, zsákokkal vállaidon. hogy a bérért hetekig sem zaklatnád elv- és sorstársaidat? S kiáltanál-e újra a tízdeka zsírnál: Doboz gyufának tudnál-e örülni még? ne többet, elvtárs! Mára elég! Jönnek a többiek is még, sok részre kell a kevés ... Mennél-e még, vak múltból gyalogolva, bittel a fényre, mit nem tapogathatsz, de hiszed, hogy holnapután a tiéd? Hinnél-e újra félmeztelenül Is a szépben, 8 Bajától Pestig, tehervonat tetején utazva vinnél-e lisztet a gyárnak, nem kettőzve a markot, ha annyi jutott? A földeken újra novemberi szél szánt, otthonainkban meleg duruzsol, s fényképekről idézzük fel a harcot — kényelmesebb ez a forradalom, s nehezebb, ha akarjuk, hogy legyen az — de indokolatlanul több a panasz, hisz volt sebeink sajgása se fáj, nyújtózkodni is van már időnk munka előtt és munka után — olykor közben is, valid be, velem! — s ritkábban kiáltasz közügyért: nem elég! mondd: Ha hívnának, tenni a lehetetlent lehetővé, elvtárs: mennél-e még? A fényhidakat nem fedheti árnyék, éhség farkasa sem marja csontjaidat, kormos gerenda se vág a karunkba... De minden fordulatára a földnek egy hajnal esik, s vele ébred a munka: gondok, örömök madárrajai kelnek — feladat-oszlopok menetelnek emlékeztetve s hirdetve: meg kell váltani, újra meg újra perceink láncán a holnapokat! Hát érted is, lázad bennem a kérdés, s ágaskodik újra a „még nem elég” Elvtárs! Csontjaidat vallatom újra, s értelmed faggatom: mennél-e még?... Robert Dubravee színes fametszete
