Nógrád. 1965. november (21. évfolyam. 262-285. szám)
1965-11-07 / 266. szám
NrtGPAD novfmhfr 7. vasárnap. A Téli palota ostroma Petrograd munkásgárdái a döntő ütközetre induinaK a £o nadaíini baiii matrózokkal együtt. Kádam József Találkozásaim Ivánnal letette kezéből a könyvet, talán el akarta, rejteni, de már megláttam a címlapot, amelyen ez állott: „Trigonometria”. em rövid életemben világcsavargó voltam. Alig-alig saját akaratomból. sokkal inkább, mert űztek, mert menekülnöm kellett, bebarangoltam egy tucat országot. Hogy hány nép fiát, lányát ismertem meg közben, nem is tudom, van vagy két tucat. Az orosz fiúval 1944 kora ószén találkoztam először. Nemcsak a hely, ahol megismerkedtünk volt riasztó, lehangoló — a mauthauseni haláltábor 19. számú barakkja, — de ő maga sem volt különösen rokonszenves. Hogy miképpen került a mi barakkunkba, ahol jórészt magyarok raboskodtak, nem tudom. Lehet, hogy valamelyik hadifogolytáborból szökött meg, Magyarországon fogták el újra és ezért szállásolták el minálunk. Először csak arra lettem figyelmes, hogy egy enyhén himlőhelyes arcú, alacsony termetű, erőteljes fiatal rab szörnyen hajbaka- pott barakkunk két háziszolgálatosával, valamiféle sztüv nyelven káromkodik, villog a szeme és az öklét rázza. Iván — valóban ez volt a neve — különösen akkor gurult dühbe, ha bármilyen gúnyos megjegyzést tettek rá, vagy ha úgy vélte, hogy az oroszokat szidalmazzák. A barakk „közvéleménye” méregzsáknak tartotta. Hetekig tartottamig meggyőződtek róla, hogy ez nem igaz. önérzetes volt, érzékenyen védelmezte nemcsak jogos érdekeit, a becsületét is. Ha meggyőződött arról, hogy barát közeledik hozzá, azonnal megenyhült, és kész volt a legönzetlenebb bajtár siasságra. Minden, legkisebb, leghalványabb sértésre, igazságtalanságra fellázadt, és hangos szóval, vagy akár kemény ököllel védte meg jogait ebben az elvadult, nyomorúságukban oly sokszor farkascsordává torzuló közösségben. Alig múlt húsz esztendős, és a húsz évből három borzalommal, megpró- báltatásokkal, szenvedéssel és megaláztatással volt kikövezve. Mindezt csak akkor tudtam meg, amikor egy nagy botrány után, végre közelebb engedett magához. Az első időben Iván kötelessége volt az undorító mellékhelyiség tisztántartása. Egy- ideig vállalta ezt a viszolyog- lató munkát, de egy hét után kereken kijelentette: most aztán már kerüljenek mások sorra, minthogy a barakk egyéb szolgálataiban minden héten más és más tevékenykedett. orosz-ukran-nemét keverék nyelven érvelt, a mondatokban sűrűn előfordult a burzsuj szó. A sarokba vágta a felmosórongyait és indult kifelé. Amikor vissza ' akarták tartani, jócskán oldalbavágta azokat, akik útját állták. Békebírónak léptem fel. Iván szóba se akart állni velem. Legszívesebben „tovaris”-sal kezdtem volna a beszélgetést, de tudtam, az SS különösen kegyetlenül bánik az orosz kommunistákkal. Éppen ezért, amikor hozzáléptem, így szólítottam meg: — Grazsdanyin... Rámnézett, villant egyet a szeme, lerázta a vállára tett kezemet, szó nélkül otthagyott. Nem akarom részletezni, milyen komisz büntetéssel kényszerítette Vili, többszörös rablógyilkos szobafőnökünk, hogy még tovább is ellássa a kellemetlen hivatalt, nem i* emlékszem rá pontosan. Arra viszont igen, hogy az esti vacsoraosztás után amikor megpillantottam őt. amint magányosan, a barakk előtti kis élőkért kőkerítésén üldögélt, mellé telepedtem. Már nem hagyott ott, bár csak szűkszavúan, mogorván válaszol- gatott kérdéseimre. Lassan engedett gyanakvása, aztán a következő hetekben barátok lettünk. Ha a nyelvi nehézség miatt kissé akadozott is a beszélgetés, a táborban kialakult „Häftling”-nyelven jól megértettük egymást. Nyílt- eszű, kedves fiatal fiú, teljesen más ember, mint amilyennek hosszú ideig a többiek látták. A fogság előtti életéről kevés szót ejtett. Bizonyosan túl fájdalmas lett volna felszakítani az emlékeket. Családjáról csak annyit árult el, hogy bevonulása óta semmi hirt nem kapott felőlük, de egy falubelijétől, valahol a fronton, megtudta, hogy szülőfaluját felperzselték és minden lakosát elpusztították a barbárok. Hogyne lett volna tele gyűlölettel azokkal szemben, akiket ellenségének vélt. November elején nagyobb baj keveredett körülötte. A hajnali létszámellenőrzéskor még ott állott közöttünk az Appell-platzon, de azután hiába kereste Vili, majd Karl, a barakkfőnök. A déli keserves ebéd, a marharépa-leves osztásakor sem járult a kondér- hoz rozsdás csajkájával, a barakk vezetői dühöngtek, féltek is, mi lesz, ha kiderül: Iván megszökött, ezt jelenteni kell az irodán, az SS, a Gestapo kiszáll, nyomozni kezd, ha Ivánt nem találják, ők sem ússzák meg szárazon. Egyelőre te fiat Hallgatta it. Este megkönnyebbülve látták, hogy a sorakozón, az utolsó pillanatban újra felbukkant. Vili villogó tekintete, halkan dörmögött fenyegetései jelezték, hogy mihelyt a barakkba visszatérünk, kegyetlenül leszámol vele. Igen ám, de az esti Appell után megint csak nem tért vissza a barakkba. Egész éjjel távol volt és másnap reggel bukkant fel. Utána pedig mintha mi sem történt volna, bevonult a többiekkel és nekilátott szolgálatának. Amikor faggatták, hogy hol volt tegnap egész nap, vállát vonogat- ta, csökönyösen hallgatott. Aznap este megint melléültem a kőkerítésre, és most már én kezdtem: — Nem jó, így elmaradni egy egész nap, egész éjjel! Ha Viliék jelentik a dolgot_ a halálfejeseknek karóba húznak. Hol voltál? Kicsit csúfondárosan nézett rám, hallgatott. Tovább faggattam: — Ha nagy titok, persze, ne mondd meg, de azt hittem, barátok vagyunk ... A vállamra tette a kezét, nevetve mondta: — Barát, barát... Buta barát... Nem tudod, mi volt tegnap? Ünnep. A legnagyobb ünnep... Még a fronton U megünnepeltük, érted ... Mikor kis gyerek voltam, papával, mamával gyönyörűen ünnepeltünk ... Nem törődtünk most Vilivel, Karllal, nácival, büntetéssel... Itt is megün- neplem ... Itt is ... Senki sem veheti el tőlem ... Senki... Megvilágosodott az agyam, kinek volt itt, ebben a pokolban naptárja, hányán tudtuk, hogy tegnap november 7 volt? Az igazsághoz tartozik, hogy még két alkalommal talákoz- tam vele. Elkerült a barakkunkból, mert Vili és Kari unta már a vele való bonyodalmakat, elintézték, hogy máshová helyezzék át, az oroszok egyik barakkjába. Így hát sokáig nem láttam. Hónapok múlva véletlenül megpillantottam. A tábor valamelyik sikátorában jártam és egy kőrakás mögött, váratlanul felfedeztem. Ott kuksolt, foszlott könyvvel a kezében, örömmel léptem hozzá, hogy üdvözöljem. A fiú, zavart bosszúsággal az arcán. Végül még egyszer, utoljára, 1945 május közepén találkoztam vele. Tizenhatodika volt, akkor kezdődött meg a már felszabadított tábor kiürítése. Elsőnek a szovjet bajtársak mentek el. Mi, többiek, az Appell-platzon sorakoztunk. Milyen más sorakozó volt ez, mint az addigi, sok, száz, gyötrelmes. A szónoki emelvény előtt ravatal, rajta a felszabadulás után meghalt egyik orosz bajtárs holtteste. Ünnepélyes dallam csendült fel, a Lenin-gyászinduló. Velünk szemben a távozó négyezer szovjet fogoly, volt fogoly, volt rab sorakozik. Feszes vigyázzban állunk, amikor példás rendben, zárt sorokban elvonulnak előttünk És íme egy tömzsi, erőteljes, majdnemhogy kivirult legény félméterre kilép a sorból, hozzám ugrik, megölel, és kur jant egyet: — Zdrasztvujtye! Tovaris! Miért tagadjam? Elérzéke- nyültem, könnyes szemmel néztem utána, sokáig ... Még láttam hetyke sapkáját, aztán elveszett, beleolvadt a hazájuk felé menetelő, énekelve vonulók tömegébe. Molnár Zoltán: A Egy — VAN VAGY SZÁZHÚSZ magyarunk — mondta a volocsinszki ezredparancsnok —. azok, ha ők is akarják, itt mar adhatnak. Ránéztem. Hm, százhúsz ember. Ez is szörnyen kevés erre a feladatra. De mégsem ötven, amennyién most vagyunk. Felmásztunk a mi páncélvonatunkra. Az emberek odagyülekeztek. Ügy mondtam el a helyzetet, ahogy van. Kamenyevsz- Podolszk és Proszkurov elesett. Itt van a kettő között ez az állomás, Jarmolinci. A hadosztálytól maradt itt lőszer; az 6 vonatjuk is itt marad a szárított hallal. Van egy páncélvonatunk. Megkíséreljük tartani ezt a vasutat, legalább amíg visszavonuló csapataink lélegzethez jutnak. Aki önként velünk marad, lépjen ki! Csend volt. Emésztették a dolgot. Lehet, hogy ez a legrosszabb pillanat, gondoltam akkor, de az is lehet, hogy a legjobb, s odafordultam a kamenyevsz- podolszki páncélvonat legénységéhez: — Természetesen nektek FÖLDEÁK JÁNOS: Mint elsői a lenini kornak Föl, barátaim, gyári munkások munkás parasztok, nem kérdés, ha nemzetünk sorsát mutatjuk meg az egész világnak; lássák, mint élünk: végre hazánk már Magyarország! Nem vagyunk urak, se diktátorok potom prédája, s erőnk sújtja, ki ellenünk lázad! Mint Európa legmarcangoltabb népét, úgy tisztel már bennünket a huszadik század. Két évtizede tördelték széjjel bilincseinket s állhattunk talpra őseink földjén; egünk is új csillagos s nemzeti erkölcseinkben a béke lett legféltetteb törvény. A világban harcokkal kiküzdött nemes helyünk van; tizenkiléncben Is példa lettünk, mint elsői a lenini kornak, s ezt a jövendőt formálja híven szavunk és tettünk. (SUMMA) Megmérettek mind trag édiáink, és történelmi becsületünket ezer év fényű, s annyiszor dúlt hazánkban mindenki szívében őrzi, hogy Lenintől tanultuk meg, miként kell győzni és Európa közepén élni!... Konsztantyin Szimonov: ZÁSZLÓ Zászlók füzéről nem gyújtunk pipára. Nem clcelődünk rajtuk, körülöttük. Ha átlőtték, nem szoktuk megfoltozni, s az átlőtt zászlóból ver sem csurog és bekötözni sem kell. Ameddig tartják, hordozzák, nem halhat meg a zászló, még vért sem veszít. A vére akkor ömlik el, ha elhagyják, földre dobják. Hogyha a bajban egy izzadt és mezitlen (est köré csavarják, ezzel meg nem alázzák. A zászlónak nem árt az, ha véres lesz. A vér nem sár. A holtat pedig, hogyha valóban hős volt letakarhatják véle — ámde nem sokáig. Sokáig nem lehet, mert a zászló kell az élőknek ... Radó György fordítása TÜZÉR vöröskatona emlékeiből sem kötelező itt maradni, elvtársak. Ez mostantól fogva önkéntes vállalkozás! Köszönöm, amit eddig tettetek; aki akar, nyugodtan elmehet a volocsinszkiakkal! Komoran néztek rám vissza, szótlanul. Végre egy ukrán el- káromkodta magát, és benyomva a tisztitórudat az ágyúcsőbe, folytatta az abbahagyott munkáját. A volocsinszkiak közül akkor kivált egy középtermetű, vaskos gyerek; felkapaszkodott a páncélvonatra, a kezét nyújtotta: — Taliga vagyok — azt mondja —, tüzér. Hát mi maradunk. Ugye. fiúk? — fordult a többiekhez. Halk moraj keletkezett, és a volocsinszki ezredből lassan szedelözködni kezdtek a magyarok. Itt-ott búcsúzások. ölelkezések, aztán átjöttek a mi oldalunkra. Taliga odafordult az ezredparancsnokhoz. — Hát isten velük, elvtárs! — és összeölelkeztek. Azok szótlanul, gyorsan sorakoztak az állomásépület előtt. Eszembe jutott, hogy jól tettem-e én, amit most tettem? Vajon nem hiábavaló veszélybe viszek-e bele százhetven embert? Am nem sokáig töprenghettem, mert katonásan elébem áll ez az én új Taliga emberem: — Hát akkor, parancsnok elvtárs — azt mondja —, akár el is kezdhetjük ezt a kis munkát! Se azelőtt, se azóta nem láttam másik ilyen tüzért. Elég hamar rákerült a sor hogy megmutassa, mihez ért. Ahonnan még nem vártuk. Proszkurov felől jött a támadás. Gyorsan felraktam páncélvonatra az egész bevethető gyalogságot. Kamenyevsz— Podolszk felé éppen csak biztosítókat hagytam. Így vasúton elibe mentünk az ellenségnek. Mikor a közelükbe értünk, leraktam mindenkit, akire csak nem volt okvetlenül szükség a páncélvonaton. GSENDBEN indultak el. fegyverzörgés nélkül. Hátha
