Nógrád. 1965. november (21. évfolyam. 262-285. szám)
1965-11-21 / 278. szám
196S. november 21. vasárnap. NÓGRÁD 9 VITTORE FIORE Töltsétek be szavakkal! Itt az én sivár falumban költők, s napszámosok élnek, zajtalan nagy csend ill a mezőkön, természetétől fogva nyílt a nép, s határtalan magas az égbolt. Puglia, mocsarak és kivándorlók hona, a város hív — oly lassan múlik a hónap, oly keserves a síkság. Egy síkságot talán nem Is lehet megénekelnl. Vannak emberek, kik a néma földet nézik évről, évre. Ha én szólok a napról, nektek szólok társak, hogy egyesüljünk, keressük egymást a mélyben. Napjaink ily egyformák, Ily lassan telük, Így megviseli a táj a benne élőt. ó Pugliám, ezt hordozza a szív virágzó kastélyok között vérében ringatván a katedrálisok lelkét s a rablókét is; mennyi vad megszállottság támad belőled, szegény falum, tele csenddel, fügével. 8 így maradsz meg, bárhová is vinne sorsom: sík utaidat a tengerár elönti, mesés-öreg bárók élnek itt és odúik mélyében hallgatag parasztok. És tudod-e honnan és hová visz, \ mért remeg szívedben imbolyogva cammogó vonatok kósza füttye? Itt marad az idő kint a parton, keserű gyökere van a fájdalomnak népeim között, ó, töltsétek be engem tanya illatú szavakkal, fme társak, ez maradt enyém csupán: a bú, a gond, itt az én sivár falumban. Ki hoz végre enyhítő derűt? Fodor András fordítása Vittore Fiore a fiatalabb odázz költőgenerációhoz tartozik. Az olasz közéleti líra egyik képviselője. Gombi Zoltán rajza az amelyiknek a sorszáméból a 21 jött ki. Miközben elvettem a pénzt, szörnyű lelkiis- rneretfurrtalásom támadt. Lám, ez tudja, érzi, melyik a nyerőszám. Határozott ember, biztos a dolgában, minden a világon engedelmeskedik neki. Vissza fordultam: „Válasszon Inkább másikat. Azt én kiszemeltem magamnak” Egészen lehetetlen képet vághattam, mert csak bámultak rám. A Karcsi: „Mit akar? Kínálta, megvettem, az enyém, és kész!” Nem Is tudtam, mit teszek. „Három másikát adok érte” — nyöszörögtem. Karcsi a két nőre nézett: „Márpedig én nyerek vele, azt biztosan tudom. Mit szóltok hozzá?” „ötöt adok!” — hebegtem Végső elkeseredésemben. Karcsi hirtelen felém fordult. ”Na, ha azt akarja, hogy jót tegyek magával, hát harminchárom forintért visszaadom, amíg meg nem gondolom a dolgot.” A cédula tízszeres árát kérte! És uram — el se fogja hinni... az ..Angyal kalandjaiban” nem követnek el nagyobb képtelenségét —, én reszkető kézzel legomboltam neki a pénzt.. • — De szerencséjére visszakapta. Hiszen nyert kétszázat. — Miit? — egész testében összerázkódik. Egy fillért, egy keserves fityinget, egy megveszekedett vasat Se! A Karcsiék a hátam mögött rögtön visítva összeröhögtek, „Mondtam, hogy én nyerek ezzel! — bömbölte a Karcsi! — Lányok, ezt megisszuk!” Uram, mindig hittem, hogy vannak emberek, aki nem véletlenül nyernek, akik tudnak nyerni. De hogy ebben a formában, arra nem gondoltam. .. — Na, de hát akkor honnan a kétszáz? — kérdezem. — Csak ne legyen türelmetlen — pislant rám féloldalt, kesernyésen a lottósem- ber. — Nem az én mesem végére vár, hanem, hogy kiszolgálják- De már úgyis befejezem. Szóval, ma a húgom ezüstlakodalmán kitett magáért, minden volt, ami a legdrágább... Vagyis nem adtak mást, mint töményt. Aztán bejöttem ide, ebédelni, de előbb — gondoltam — valamit behozok a ktsmenű árából, és elindultam a mappával az asztalok között. Hát kit látok itt — a Karcsit! Megint nőkkel persze. Meg kellene mutatni ennek, hogy e„ért engem se a gólya költött. .. S ahogy tűnődve kibámulok a tükörablakon, egy vadonatúj Moszkvicsot láttam at étterem előtt.. • Én meg idebent véletlenül gálában — na, legalább egy kis bosszúságot hadd szerzek ennek az alaknak. Kihúztam magam, és oda az asztalához. Elragadtatva hálálkodtam neki, dicsőítettem nagyszerű, biztos kezét.. hogy micsoda szerencsét Szerzett énnekem! „Nézze csak ezt a gyönyörű Moszkvicsot, amit azzal a cédulával nyertem!” És szépen megkér- leltem, húzzon nekem egyet az eheti cédulák közül, mert E lőveszi a dóznit. Le ül egy zsákra és mintha szertartást végezne, cigarettát sodor. Dohányt csippent a három ujja közé, félbehajtja a cigarettapapírt, beleszórja a dohányt, eligazítja, hogy mindenütt egyformán legyen, a dózni tetejét a bal és a jobb kéz gyűrűsujja közé fogja, hogy a leszóródó se vesszen kárba, a mutató- és a hüvelykujjával megsodorja a cigarettát. Meg- nyálazza a szája szélét, jobb kézzel a szájához viszi a pa- 1 pírt, nyelvével véglghúz rajta és egy gyors mozdulattal összeragasztja. —Itt nem szabad dohányozni!— szól rá egy fiatalember, aki olyan-idős forma, mint amilyen az ő fia lenne, ha élne. De meghalt a háborúban. O is Kovács Ferenc volt. Ekkor ragadt ró az idős, | fiára meg az ifjú elónév. Az ifjú meghalt, de azért ő nem lett iámét csak Kovács Ferenc, rajta maradt a jelző. • * t öregek napját tartottak a termelőszövetkezetben. Öt is meghívták. A fészer alatt székek sorakoztak, az udvar egy részén is. Amikor meglátta ezt a sok széket, a drapériával letakart fisztolt, .rajta a virágcseréppel, amelyben aszparátusz volt, elfogta a szomorúság. Hát ennyien vagyunk! — gondolta és leült a hátsó sorba. Teltek a sorok. És a sok feketeruhás férfi és nő olyan látvány volt, mint amikor ősszel a fecskék gyülekeznek a villanydrótokon. A tsz-ve- zetőség befogatott a hintók- ba, amelyeken határszemlére szokott menni az elnök, a főagronómus, a brigádvezető. Ezen hozták azokat, akik már menni is alig tudnak™ beteglapot kérni. Ha már itt vannak, akkor enélkül nem mennek haza, mert az öregséghez hozzátartozik a beteglap. Ö is betért az irodába az elnökhöz. —Köszönök mindent János! — nyitja rá az ajtót. Az elnök—magas, erős ember —mosolyog, elhárítja a köszönetét. — Talán haragszol rám, János? —Most nem, de egyszer nagyon haragudtam magára! —Mikor? A homlokát ráncolja, szemgolyója a mennyezet felé fordul, úgy, hogy alig látszik a szembogár. Az emlékek között kutat, de ezt az esetet sehogy sem találja. —Mikor adtam én neked okot? —Emlékszik, mikor együtt csépeltünk? —Hogyne, mintha ma lelt volna! —Na, akkor. —Ég miért? —Mert úgy tömte azt a gépet, hogy csak úgy dűlt a szalma. Nem győztem elrakni az elevátor alól. Idős Kovács mosolyog. Karja, mintha kéve lenne benne, az ujjal is úgy mozognak, mint amikor a szétvágott kévét szépen. egyenFTmsen engedik a gépbe— Na és mondd, bírta a gép? — Bírta az anyja... De azért magának nem kellett volna úgy zabáltatnia. Nem tud nyugodni. Hol a régi emlékek rajzanak fel benne, hol olyan erősnek érzi magát, mint akkor, amikor két zsákot vitt a vállán, egyet a szájában a kocsmáig, fogadásból. — Értettem hozzá, tudtam etetni? —kérdi az elnöktől, mintha egyedül csak tőle függne a bizonyosság. —Tudott. —Tudok én még mindig. —Az lehet. —Lehet? Biztos is. Adj nekem egy gépet. Majd megmutatom én, hogyan kell etetni. És ha benne vagy, mérjük össze az erőnket. Legyél ismét a szalmáson. Megegyeztek... ...Már a negyedik cigarettát sodorja, ezert jár a porfüstöt okádó gép körül reggel óta. Mára Ígérte János, hogy megvívnak. Az elnök pedig nem olyan ember, aki nem állja a szavát. És őt sem olyan fából faragták. Zúg a gép. időnként mintha fulladozna. Ez bántja a fülét. Fel is kiabál az etetőnek, de az nem hallja. Ezért, amikor megérkezik az elnök, megváratja egy kicsit: hallgassa csak, hogy nem szabad etetni. A gépről, a szalmáról, az asztagról csak annyit látnak: idős Kovács meg az elnök beszélget, mutogatnak is hozzá. Az elnök odahívja magához a pihenő etetőt, aki elindul a létrán föl a dobra. Idős Kovács előveszi etető szemüvegét. Az elnök lelöki a nadrágot, az inget, hirtelen elővillan fehér felsőteste, meg talán annál is fehérebb lábszára. Az etető bólogat, kiszáll a „vályúból”, és mielőtt átadná a helyéi, kezet fog idős Kováccsal. A gép az elhelyezkedésig üresen jár. Idős Kovács szeme vizslat: ott van-e már az elnök az elevátor alatt, lehet-e kezdeni? Int: jöhet a kéve. A kévevágó kézre adja, kést átvágja a kötést, és mint az ájult ember, belehullik idős Kovács ölébe. Az idős ember széthúzza, hogy le ne fulladjon a gép. A gép nyeli, vészesen nyeli, a tempó gyorsul, idős Kovács legalábbis így érzi. Figyeli az elevátort, amelynek láncán ritka a szalma. Az elnök dobálja a szalmát, ó tömi a gépet. Ezt a párbajt meg kell nyernie. Olyan etető, mint ő, nem volt a környéken. Hullnak a kévék. Karja fárad. Az ujjal nehezen mozognak. A falatok egyre nagyobbak a gépnek. Brummog, nyög a gép. Már csak az elevátort nézi. Nem a kéve, — a szalma érdekli. Az öléből széthúzatlanül a gépbe zuhan a kéve. Egy. kettő, három ..: A gép nyög és ledobja a szíjat. .. János lejön a szalmáról, Idős Kovács is a dobról. — Maga győzött — mondja trr. elnök, és átöleli az idős embert, akiről patakokban csurog a veríték. — Hátha még a gép is bírta volna! — vélekedik idős Kovács. — De nem bírta! Hiába, azok a régi gépek jobban bírták. Az ég kék volt. Olyan tiszta, mint ennek az idős .embernek a szándéka.' í Szalui János IP á p 1> a j Mindezt elfeledtette vele az egésznapos jókedv. Az öregek táncoltak, s köztük ő is. De egyszer véget ért a tánc. Es ahogy a kicsapó víz előbb-utóbb visszatér eredeti medrébe, úgy Változnak vissza az öregek isv Egy részük mór hazafelé indul és mindjárt bemegy az irodába most már csak egy öröklakásra van szükségem, akkor örök időkre kész ember vagyok! És így tovább — hogy pukkadjon meg, amiért a nyertes” cédulát kiadta a kezéből rongy harminchárom forintért! A nők erre — képzelheti — „Jaj, ez a Karcsi, hogy milyen zseniális! Amit le csinálsz...!” Karcsi kidül- lesztette a mellét, de közben a szeme is dülledt Azért gépiesen kihúzott egy cédulát, és kegyesen a kezembe nyomta. A nők erre zúgolódni kezdtek: „Ne légy bolond!” meg: „Drága Karcsi-., miért őneki adod a szerencsét a te aranykezeddel.. ö pedig. akkorra már úgyis alig bírt magával- „Adja csak ide azt!” — szólt rám határozottan, és ellenállhatatlanul visszavette a cédulát. De erre — képzelje uram —, hála a sok töménynek, ami éppen bennem volt. . az egyszer én is feltaláltam magam! „Legyen — jelentet tem ki —, de én harminc- három forintot fizettem, amikor még csak sejteni lehetett, hogy aranykeze van; náromszázharmineat kérek, most, hogy már bizonyos, és egy fillérrel sem kevesebbet! De nem ám!” „Kétszáz” — mondta erre ő a maga határozott módján A lottósepjber itt felsóhajt. — Szerencsefia az az ember, képtelenség ellenállni neki . • Így Hát csak kétszáz lett.. Tersánssky J. Jenő és a szerelem HA NAPLÓT írnék róla, körülbelül így festene. Az első nap. Be kínos volt, be kínos! Hivatalból jövök haza aznap, mikor áthelyeztek. Még nem ismerem a kisvárosi utcát. Hát egy récskapunál, egy borjúnyi szentbernáthegyi rohan a kapunak. És ordít, vonít kínjában és dühében, hogy nem marhat le. Ezer szerencse, hogy a kapu zárva. Így is, úgy ugrok félre, mint a lövésre az a nyúl, amelynek szülei nem voltak párducok Nú- biéban. Ez semmi volna. De az ablakban, ahol el kell haladnom, egy bájos leányfej, s egy idősebb hölgyé, nyilván az anyjáé. A rémülettől a lépteim elvesztik a ritmusukat s úgy megyek, mint mikor járni tanultam. Pont az ablak alatt pedig megbot- lom. Be kínos! Ilyen gyáva fráter! De mit tegyek? Ez az idegek gyávasága, nem a lelkületű. Azaz hogy hagyjuk ezt. Másnap. Amikor jövök, a kutyát — ezúttal messziről — kinn látom feküdni a járda szélén. De már nem vonulhatok vissza, mert az ablakban ott van a bájos ismeretlen anyjával, s 1 röstellném. i Kacagtatóan undorító, ami bennem vég- | bemegy, amikor közvetlen közelről, a kutya, i ahogy meglát, főikéi és jön elém. Nem ellenséges ezúttal. Ügy látszik, csak a nadrá- i gomat akarja megszagolni. I De a nadrágomban a lábaim már reszketnek és Szemeim előtt dűlnek össze az utca házai, mint egy berúgott bál és az ég rogy alá és a föld hullámzik talpam alatt, mint a tenger. A kutya orra három ujjnyira a lábikrámtól. így haladnánk el édes-kettesben az ablak alatt. Rohanj neki! Iramodj! Míg beléd nem mar ez a fenevad! — sistergi mihden idegem. Kivált, amikor a kutya, pont az ablak alatt, egyszerre elém kerül. Csak pacsit akar adni? Dehát nem fogadom él. Hallatlan büszke vagyok. A levegőbe tartom az orromat, De a kutya nem enged. Szökdösni kezd előttem. Két ízben a kabátomat végigsimítja mancsával, s lába bele is akad a kabát- zsebembe. Az ablakból hallom a mamát: — Cézár! Nem jössz vissza mindjárt! — majd nekem címezve a szavakat: — Ne féljen, kérem, pem bánt, csak játszik. Cézár! Te engedetlen! Erre illenék, hogy visszanézzek. De ezt sem teszem. Nem mosolyogtak ugyan rajtam. De annál rosszabb. Mert sajnáltak. A veszélyen túl düh csap fel bennem. Na. ilyesmi nincs többé! Szerzek valahol egv fegyvert. És ha megint hozzám közeledik az a dög, egyszerűen lelövöm. Nonono! Néhány perc múlva már inkább azon töprenkedem, hogy kellene a másik utcán kerülni ezentúl, feltűnés nélkül, mivel negyedórányi út. Néhány nap múlva. Estefelé tartok haza. Messzebbről láttam már, hogy egy vézna fiú, egy csomaggal a hóna alatt, benyitott a ház kapuján. Nyilván nem tudott a kutyáról. Mikor odaérek a ház elé, nagy jelenet. A kutya ráugrott a fiúra, úgy, hogy az szegény hanyatt esett az ijedtségtől, sőt el is ájult. A háziak éppen most rohannak ki a fiú ordítására. Az idősebb hölgy kétségbe van esve. Elriogatja a kutyát és feltápásztanú a fiút. Erre én segítek. Ügy viszem be a tornácra — karomban. Persze semmi baja. Egy pohár víz és mér csak reszket éppen, egy kissé. Én a háziakkal ismerkedem és csillapítom zavarukat. Fejtegetem felváltva a mamának és lányának a félelem természetrajzát. De nagyobb előszeretettel a lánynak. Valóságos hősnek érzem magam, annyi bizonyos. Már alig rezzenek össze, amint az eb ott ólálkodik körülöttünk és szagolgat. Tizednapra. AHOGY JÖVÖK és látom a kutyát az utcán, dehogy átkozom már! „Drága, jó kis kutyuskám!” — így becézem magamban. Neki köszönhetem, hogy mindennapos vagyok a háznál, s az Ifjabbík, bájos gazdája egy hét múlva hivatalosan a menyasszonyom. Ez lenne ennek a históriának rövid naplója. Ha másutt olvasnám, kevesebb hitelt adnék neki.
