Nógrád. 1965. október (21. évfolyam. 231-261. szám)
1965-10-17 / 249 (245). szám
1965 okt*bor* 1n, N Ó n- p f n á Már az iskolában... Az embert, ha két-há- rom napot eltölt egy faluban, megragadja, s gondolkodásra készteti az ösztönös és hevesen erős igyekezet, amelyet az ifJ jabb nemzedékek — a mindennapi élet külsőségeiben mutatkozik ez főleg meg — a tegnapi szokásoktól való elfordulásban tanúsítanak. Van ebben sok rossz is, de több a jó: ez az élet, az új, a változó élet természetes rendje. A város és a falu életformáinak kulturális és gondolkodásbeli kiegyenlítődése felé haladó mozgás ez. S úgy kell tudomásul venni, mint új problémákat felvető, gondolkodásra ösztönző valóságot Mert ha át is alakul a falu. ha mások lesznek • benne az emberek, mint mai meg a tegnapi idősek, továbbra is közösség, de egyben az új szocialista embert formáló közösség kell, hogy maradjon. Olyan közösség, hogy abban minden szakmára, funkcióra találódjék alkalmas ember. Legyenek ügyes, bátor, találékony fiatalok. akikre felnéznek a többiek, akiknek emberi példája vonzó a munkában, a társadalmi életben és a szórakozásban is. Olyan fiatalok, mint akiket nemrég e«« közepes nagyságú faluban és határán láttam. Ahol egy 23 éves fiú őrizte a mezőn a gulvát. S feit — több hasonló korú társával — naponta csaknem 100 tehenet. Fiatalasz- szonyka fölözte itt a tej- házban a kifejt tejet. Serdülő legénvkét tanított itt az öregedő juhász a mesterségre. S egy technikus lánv vezetésével. szedték, válogatták, s ládázták a nyári szabad- ságos iskolás gverekek az exportra szánt paradicsomot. Hogvan lehet egy ílven munkás. dinamikus közösséget teremteni, megtartani falun? Nem köny- nvű. de ha a gazdasági alap — a jó szövetkezet — megvan, lehetséges. Lehetséges, mert nálunk, a szocializmus közegében telies szélességben megnyílik az út a sokirányú gyermeki érdeklődés számára. Hogyan lehet ezt az ösztönös érdeklődést a föld, a természet felé fordítani? Sokat tudnak itt segíteni a pedagógusok például azzal, hogy nagyon komolyan veszik azokat az órákat — a politechnikai oktatást —, amikor a gyermekek a kertben, a fák között, állat- tenyésztő telepen vagy a határban dolgoznak. Egy vad alanyba nemes vesz- szőt oltani nem éppen könnyű, nagy figyelmet, türelmet kívánó feladat. És mégsem minden gyermeknek unalmas lecke ez. Sőt, aki kézügyességgel és az aprólékos dolgokban való elmélyülés képességével rendelkezik, annak igazi öröm. S ha m tanár — a határban dolgozó gyermekek között sétálgatva — meglátja őket, ha foglalkozik velük. kitörölhetetlenül beléiük oltja —, hogy a példánál maradiunk — a kertészet szeretetét. Igen, az iskola, a kisiskola nemcsak elméleti alapismereteket ád, de testi munkára is szemet nyit, ha a pedagógus komolyan veszi a dolgát. Mert a jó iskola, a jó pedagógus ma • nemcsak a laboratórium. a gyári műhely számára nevel embert. A földnek is. A kedves, ismerős, életet tápláló földnek. Nádasi Péter Van egy érzés... Van egy érzés, különös keveréke a vágynak, a szerelemnek, felbukkanó emlékeknek és jóízű feledkezésnek, ha feltör, olthatatlan, s legyőzi a hidegen számító értelmet. Ha a sétáló csendes délután vagy tiszta őszi estén letekint a Gellért-hegyről Budapestre, ha az országot járó Dobogókő magasán arccal a Dunának fordul, ha percnyi csendben elmereng a szigeten, a költő fái alatt, ha a Hortobágyon tágult szemmel néz a végtelennek tűnő térbe — nos: ilyenkor is felbuzog az érzés, megtelik a szív, s a legőszintébb a szó: hazám. De sokszor elmondtam magamba én is, küldetésben vagy vándorúton külországban járva! Mily sokszor kergettem volna gyorsabb múlásra órákat és napokat, hogy aztán egy jó pillanatban elsuhanjon a vonat valamely egyszerű, szürke kőoszlopocska mellett, s tudhattam már: az innenső oldal — hazám. Érte a vágyat — a honvágyat — olykor itthon is érzi az ember. De testen- lelken csak akkor uralkodik el igazán, ha messze az ismerős táj, s messze az otthon. Nagyszerű dolog egy kitáguló világban élni, amikor százezrek módja-lehetősége utazni a különféle égtájak felé, látni és tapasztalni, élményekben gazdagodni, s azután, itthon, még hosszú idő múltával is bányászgatni az emlékek kincseiben. Mert hiába századunk technikájának minden vívmánya, hiába a televízió képcsövén a szobában felvillanó világ, a személyes látást ez sem pótolhatja S még utazni sem volna teljesen jó, ha olykor, távolban, meg nem érintené az utas lelkét a haza. Ha másként nem is, de menthetetlenül az összehasonlítás elkerülhetetlen, belülről induló követelményével. S nagyszerű dolog, hogy ebben a mérlegelésben milyen sikerrel állja már az összevetést a haza. Gazdag északi ország vendége voltam, láttam az emberek hétköznapjait, s ünnepeit. Figyeltem életük zaj- lását, megértettem büszkeségüket, amikor országukat bemutatták, s próbáltam velük töprengeni gondjaikon. Láttam valódi értékeket — nem keveset — és sok-sok talmi csillogást, gőgös vagyon-fitogtatást az üzletnegyedekben, s kopott szegényességet a külvárosokban. Hallottam szenzációs pletykát a párizsi bártáncosnőből bankámévá feltört hölgyről. aki mindig három, egyenként is vev gyontérő bundát visz magával, ha utazik, s láttam rosszruhás, borostás részeget ülni kábán a járdaszegélyen. S láttam — miiven kiábrándító volt! — pazar, régi mesterek kezét dicsérő épületekkel és műalkotásokkal ékes téren százával . hemzsegni a huligánokat, suhancokat la- nqckáis érő hajjal, koszosán, szakállasán, mezítlábasán. Elborzasztott a történet a tanítóról, aki levágatta egy ilyen fickó haját és megbüntették érte... És rám sem maradt hatástalan az egyszerű ember legégetőbb gondia- aggódása: mi lesz a holnappal, mit hoz a jövő? Mert ebben a gazdag országban kétségben él az ember: tudja, s látja, hogy a vehemens koniunktura előbb-utóbb vé- giítér. de nem tudja, s nem látja, hogy akkor, aztán ml következik. Ez az ok, s ennek is tünete, vetülete a céltalanul lebzselő, unatkozó, olykor dühöngő huligán-had. S álltam — hazatérőben — a pályaudvaron, hol a magyar szóra felfigyelt egy volt-magyar, s bár vele semmi dolgom nem volt, megszólított, s kérte-leste a hazai híreket, s nem ment, ott toporgot, míg el nem indult délnek, hazafelé mutató világtájnak a vonat. És itthon elárasztottak az új hírek: hogy magtárban a kenyérnek - való, hogy az évszázad áradása nem törte át a gátakat, hogv elfogadták városnégvedem, szűkebb hazám átalakításának vonzó, okos tervét. ...Itthon vagyok. Elcsitult a kint szakadatlanul égető, kísértő vágy. voltam már fenn a Gellért-hegyen és sétáltam a szigeten és téptem őszi lombot, vázába, asztalomra. Dobogókő, a Mátra, a Karancs erdeiben. Itthon vagyok, s élményeim emlék-dossziéját valahogy ezzel az ajánlással zárom: megélni, máshol a világon ha dolgozni tud az ember, lehet, de annak, aki itt született, élni csak itt Lantos László A zagyvapálfalvai művelődési otthon tágas ablakai messzire szórják a csillanó fényt. Bent most kezdődik a filmelőadás. Az esztétikailag, és hangtaniig jót kiképzett tágas teremben cirka negyven ember lézeng. Pedig a Szemet szemért c. de Sica film megy... Az otthonos klubszoba teljesen üres. Elnézegetem a felszerelést: könyvek, újságok, sakk, asztali biliárd s még sokféle játék, kártya. öttől kilencig egyetlenegy ember sem kereste meg azt a helyiséget! « Hiába az október, éppen csak a vadgesztenyefák kezdik lassan, vontatottan levetni lombjukat — a többi haragoszöldbe öltözötten áll a higanygőzlámpák tejszürke fényében: délben huszonkilenc fokot mutatott a hőmérő, és még most is lekívánkozik az emberről az esőkabát. — Legalább a kardigánodat, lányom. Azt vedd föl! — kiált egy asszony a kiskapu mögül. — Ugyan már! Augusztusban volt a vénasszonyok nyara, most jön a nyár! — nyelvel vissza a kislány és csatlakozik egy fiúkból, lányokból álló társasághoz. Vidám kiabálásuk, nevetésük szinte meglebbenti a fák leveleit. Lehet, hogy ők a kultúrba mennek? — morfondírozok magamban és utánuk iramodom. Rövidesen kiderül a tévedésem: egyetlen pillantást sem vetnek az élénk neonfelírásra, hanem a pár száz méterre lévő alacsony, kicsit vedlett falú épület felé fordulnak, ahol két villanykörte Két lány kissé sápadtan szórja a fényt. Bemegyek utánuk: dugig van a hosszú, aránylag keskeny terem. Fiatalok, öregek. Egy asztalnál két pár ül, nyilván a szülők, a lány és az udvarló. Merev derékkal te- kintgetnek jobbra-balra és szelíden unatkoznak. Társa- logniok csak akkor lehetne a nagy zajban, ha ordítanának. A fél méterrel megemelt részben — a „bárban” — gyűlik össze a savanyú-füstös- büdös levegő. A székek karfája egymáshoz ér, és a háttérben egy zenész — kigombolt ingnyakkal — veri az alig észrevehetően hörgő zongorát. A teve könnyebben menne át a tű fokán, mint én most a tenyérnyi parketten zsúfolódó fiatalok között, akik csak mímelik a táncot, mert egyetlen figurát sem lehet „dobni” a nagy szorosságban. Gondolom, persze, így jobban tetszik. Egyetlen szülő sem: „nincsen számukra hely” — nyilván. De a társaság, amelyiket ide követtem, mégis elfészke- lödik valahogy. Akad egy- egy asztalsarok, egy-egy fél szék. A fiúk perceken belül találnak új partnert, és a lányokra is rásimít egy-egy fiúkéz. Pedig összeszokott társaságnak látszottak az úton, ha a szemem és fiatalkori emlékeim nem csalnak. Visszatérek a pult mellé, a sörömhöz. Jön a pincér, felkap egy szódásüveget, és felém spriccel. Behúzom a nyakam, de nincs veszély, mert „átlőtt” a fejem fölött egy ordítva dajdajozó társaság kellős közepébe: — Csend legyen, bugrisok! A feltámadás forrása Tanulságok egy országos fesztivál tükrében ÜZEMI SZÍNJÁTSZÓK országos . fesztiválját tartották a napokban Székesfehérvárott. Az öntevékeny művészeti mozgalomnak ebben az ágában öt esztendeje volt hasonló nagyszabású találkozó s azt követően eléggé heves és éles vita kerekedett arról: van-e létjogosultsága, közönségbázisa még továbbra is a műkedvelő színjátszásnak? A „temetési szertartás” kezdeményezői úgy érveltek, hogy az amatőr színjátszás felett eljárt az idő, a háború utáni és az ötvenes években kiélte magát a mozgalom, megtette hasznos színházpótló és közönségszervező feladatait s ezzel elérkezett az ideje, hogy átadja a teret a hivatásos művészetnek. A hivatkozásban döntő érvnek a televízió általános terjedését hozták fel. amely a legmostohább kulturális viszonyok között élő faluba is nagyszerű produktumokat továbbít. Ezzel a „vetély társsal” — hangzott az érv összegezése — értelmetlen a vetélkedés. Ilyen nézőpontból csakugyan nem sok értelme látszott tovább erőltetni az öntevékeny színjátszást. Az emberek figyelmét mind nagyobb mértékben magához bűvölte a televízió, ezt még a nagy hagyományú, törzs- közönséggel bíró együttesek — sőt a színházak és a mozik is kétségkívül megérezték. Volt azonban valami, ami éppen az öntevékeny színjátszás ezidőbeni aláhanvatlásá- val kezdett kibontakozni a művelődési otthonok talaján A „mór” ugyanis megtette kötelességét: a színjátszás ízlésformáló hatásával talajt készített az irodalmi színpadnak, melyen az előadóművészet, a pódiumi keretek sajátos adottságaival, a költészet lépett ki olvasmányimtimi- tásából s vált egyidejűleg sokak nyilvános élményévé. Az új „ellenlábas” mellett valóban avultnak hatott a sok rossz, a múltból áthozott, igen sokszor magamutogatássá alantasuló, színházas- dít majmoló műkedvelés. Megtette hatását az is, hogy n mozgalmat az ötvenes években szinte egészében elöntötte a személyi kultuszt, a közvetlen termelési,- politikaiaz utcán — süvölt oda és a kalapban ülő három bátyó mérsékeli a hangját, anélkül, hogy egy csepp sértődés is látszana rajtuk. A pincér megnyugszik, viSz- szateszi az üveget a pénztárgép mögé — úgy látszik, külön erre a célra van rendszeresítve — és rámkacsint, mintegy bizonyítván, hogy ő érti a dörgést. Ha kérdezné, készséggel beismerném neki: valóban „érti”. Üjabb társaság jön. Fönt már reménytelennek ítélik a helyzetet. Lent próbálkoznak, az ivóban. Szék még lenne: üres sörösládák — de asztal semmi. Kicsit vitatkoznak, aztán két lány kiválik közülük, kimennek. A többiek legyintenek utánuk, mint reménytelen esetekre, és valahogyan elvackolódnak. —Sok jó ember megfér egy helyen! — rikkant az egyik dajdajozó matuzsálem és megsimítja a mellette elhaladó lány tomporát. — Vén hülye-állat! — mondja az, de vissza sem fordul. Kitámolygok. A két lány lassan, céltalanul ballag. A társtalan este csattogva veri vissza tűsarkaik zaját. Melléjük érek: — Bocsánat... Nem jönnek a fiúk? Rám se néznek, de az alacsonyabb, soványabb mégis válaszol, mikor már továbblépnek: — Milyen fiúk? Hát... akiket várnak. — Senkit sem várunk — mondja kis, felcsillanó reménnyel a hangjában. kampányfeladatokat sematikusan szolgáló „művek” áradata. Az öntevékeny színjátszás egyébként is képtelen volt lépést tartani a nagy ütemben korszerűsödő színpadművészet követelményeivel, megmaradását csak egy úton biztosíthatta, ha átveszi, magáévá teszi az irodalmi színpad feladatát. Az első irodalmi színpadokat ugyan többnyire irodalomszakos tanárok hívták létre, de előadó gárdájuk zömét a korábbi színjátszók képezték, akik felismerték, hogy szereplő hajlamaik további megnyilatkozási terét itt biztosíthatják. És valóban: kerek öt esztendőnek kellett eltelnie ezután, hogy újból országos fesztiválon találkozhassanak a színjátszó együttesek. De milyen tartalmi és formai változás tükre volt a székes- fehérvári találkozó!.. TIZENKÉT EGYÜTTES az ország különböző égtájairól. Komlóról, Miskolcról, Szegedről, Sopronból, Budapestről. Salgótarjánból. A bemutatókat megelőző izgalmas várakozás nagy kérdése az volt: tudnak-e létük jogossága mellett bizonyítani a sereg- lők? Üj erőt gyűjtő időszak- volt-e az utolsó országos szemle óta eltelt öt év, vagy csak a vegetáció erőfeszítése. Nos, a bemutatókat követő értékelés* egységes választ összegezett, de hármas tapasztalatot szűrt le. Első és legfontosabb talán, hogy az öntevékeny színjátszásnak, — talán épp a megmaradás ösztönéből, — sikerült véglegesen szakítania azzal a rossz hagyománynyal, amely az egykori önmutogató műkedvelést jellemezte, és amely éppen a „mű” „kedvelésétől” volt legtávolabb. A műsorválasztás most többnyire magasszíntűen irodalmi igényű, a tolmácsolást becsületes eszközök formál- í jákl Ez jutott érvény* #a klasszikus szmpadforma kereteiben. A fesztivál másik, a korszerűsödés megindult folyamatára utaló tapasztalata az, hogy a színjátszás rendkívül intenzív kölcsönhatásba került azzal a művészi ággal, amelytől létét eddig legindokoltabban, legalaposabban — Unatkoznak? — Egyáltalán! — Bent nem jó? — Abban a füstös csehó- ban!? — Mindig a kisebb fe- lelget, a magas szőke cipője orrának csillanását figyeli el- merülten. — Nincs otthon tévé? — próbálkozom tovább. — Na és?!... Megkérjük a kezét? — A kultúrban sem jó? — Mit csináljunk ott? Sakkozzunk, vagy gombfocit játszunk? Hallgatva ballagunk egy darabot. Messziről felzúg a buszom, — Hol szeretnének lenni? — Ahol nincs ilyen lepra- ságl — Szinte kirobbant a düh a magas lányból. Hökkenten lépek egy párat: — ... Hol lenne az? — Nem tudom! — kiáltja a szőke. Arcát felfelé fordítja, a csillagok felé. átunk megett motor zúg, de nem az autóbusz, hanem egy Moszkvics. Előttünk stoppol■' — Szevasztok! — kiáltanak ki belőle, — Jöttök-e Turjánba? — Szevasztok! — kiált két lány. Becihelödésük közben még hallom a kisebbik tétova hangját: — Szólni kéne anyunak... — Púp a hátamra! — mondja a vezető. — Majd szóltok reggel! Tán majréz- tok!? — Hogyne! — Kacag ideges rekedtséggel a szőke. És elhúznak. Kunszabó Ferenc félthette. A színpadi kísfor- mák keretében ötvöződni kezdenek a színjátszás és az irodalmi színpad eddig elkülönült elemei s ezzel sajátos új műfaj születésének válunk tanúivá. A harmadik s az előbbitől alig szétválasztható tapasztalatát nyújtotta az országos színjátszó találkozónak, hogy fellazulónak látjuk az irodalmi színpad korábbi, meglehetősen merev vázát, a pódium mind szinpadszerűbbé tágul, ahol a vers, a prózamondás mellett remekül megfér az irodalmi igényű jelenet, egyfelvonásos játszása is. BÁRMELY FORMÁ TAT választjuk a hármas lehetőségnek, az öntevékeny színjátszás ezzel az értékeléssel szabad utat kapott a tovább- munkálkodásra. Kétségtelen viszont, hogy a fejlődés jövőbeni legnagyobb lehetőségeivel a színpad és az irodalom összefonódása biztat. Az is kétségtelen, hogy ebben a formában még sok kísérletre lesz szükség a helyes, egészséges arány megteremtéséig, a változatos, eleven műsorok szerkezeti formáinak megalkotásig. A lényeg azonban az, hogy a mozgalom túljutott a stagnáláson, s ha a fesztivál nem is nyújtott átütő sikereket még, ha az együttesek produkciói még sok fogyatékosságot mutatnak is, az a korábbi időszak gyengélkedésének tudható be. Azt viszont most már teljes határozottsággal ki kell mondanunk — és a fesztivál csak megerősitője lehet az álláspontnak, hogy korszerűtlen visszasírni és visszahozni, azt az időt, amikor minden vállalati portán színjátszó együttes „termelése” dívott. A mozgalom nagyságának, erejének nem ez a fokmérője, látszateredményekre ma már nincs szükségünk. Akik Fehérvárott találkoztak,. agok .sent: mind életképesek. Akadt közöttük la elmúlásra ítélhető s érzésem szerint az egybegyűlteken kívül szintén vannak még érdemesek, akiknek helyük lett volna a találkozón. Mindenesetre a szemle világos keresztmetszetet adott a mozgalomról s útmutatást is, merre keressük a továbbjutást, miként bábáskodhatunk az öntevékeny színjátszás új- játeremtésében úgy, hogy a fürdető vízzel ki ne öntsük a gyereket. Számunkra a színjátszó fesztivál különösen örvendetes eredményt hozott az acélgyáriak révén. Az együttes Robert Merle: Sisyphus és a Halál című egyfelvonásosá- ban, az egész mozgalom számára bizonyította a megújuj- hatást, megmutatta annál: minden szükséges feltételét, így értékelte színjátszóink produkcióját a fesztivált követő tanácskozó plénumon, a mozgalmat figyelő, irányító országos szervezet szakértő véleménye s ez nem közömbös nekünk. Nem közömbös, mert azt jelzi, hogy munkálkodásunkkal az élvonalban haladunk. EZ A NYILVÁNOSAN igazolt és kimondott rangosság azonban — amely az acélaru- gyári színjátszókban mégy én kre hárul — felelősen kötelez bennünket, hogy biztosítsuk és továbbmunkáljuk a_ mozgalom egészséges fejlődésének lehetőségeit. Az öntevékeny színjátszás korszerűsítő, újjáteremtő folyamatában most már országos tapasztalásokkal bírunk, hasznosításuk létfeltétele a mozgalomnak. Olyan megye a mienk, amelynek nincsenek érdemes színházi hagyományai, ahol a műkedvelő színpad bizonyos fokig ma is színházpótló feladatot vállal. Éppen ezért nem közömbös, hogy öntevékeny csoportjaink milyen szinten végzik ízlésformáló munkájukat. Jó, hogy példavételben nem kell messze tekintenünk. A? acélárugyári színjátszók égés? megyei mozgalmunknak mutatják, merre haladjunk tovább. Barna Tibor
