Nógrád. 1965. október (21. évfolyam. 231-261. szám)
1965-10-17 / 249 (245). szám
4 ir^GT» K9 T9Ő5 edttőber TT. vasárnap Réti Zoltán első önálló kiállítása ma nyílik meg Balassagyarmaton, a Palóc Múzeumban. Nem igen — vagy egyáltalán nem — bajlódik a műtermi világítás problémáival. Nem végez optikai „kutatásokat”, csak egyszerűen elveti a tónusos festői előadást, képei tárgyát kiviszi a szabadba, ahol a színeket a napsugár fénye teszi világossá. Keresek egy embert, egy művészt, aki túl a negyvenen, háborún, megszakított képzőművészeti tanulmányokon, hadifogságon, itthoni rajz- s zenetanári d: ílo- maszerzésen, szakfelügyelőségen, s még mi mindenen túl, itt jár fel s alá a tág teremben, s első önálló kiállítását rendezgeti. Van ebben valami szívszorító. Abban is amit halkan mond: „Csinálok grafikát. rézkarcot, dolgozom olajjal, pusztatűvel, lavírozott diófapáccal, tudom, mi az a monothypia, de a nemesebb értelemben vett szenvedélyem az akvarell. Mondják, hogy nem a ma nyelve, ezen a szép, oldott akvarell-világon túlterjed a tér, ahol a világ, s az ember dolgai keményebb szépségekbe csapnak át, ezt is észre kellene venni. Talán igaz mindez, talán igaz... fin megyek az úton kerékpárral vagy motorkerékpárral és tudom, hogy nem vagyok tank. A munkában meggyötört embernek a evötrődés és a küzdelem motívummal helyett elsősorban a szépségnek. a csendes, szorgos hétköznapok harmóniájának motívumait, az ember által alakított tájnak, a falu végek, erdőszé- !ek derűjének motívumait akarom megmutatni, hogy felsóhaitson. de szép is azért ez a világ...” Mondhatnám, egy művész, aki tisztában van a határaival. De szabad-e határokkal — vagy képzelt határokkal — ennvire tisztában lenni? Réti Zoltán őszinte ember és őszinte művész. De nem tudom. érzi-e, s mondták-e már neki, hogy gyönyörű ak- varelljei, amelyek között nem nehéz esetenként a műfaj gyöngyszemeit sem felfedezni, egy idő után az elégedetlenség, vagy inkább a kielé- gitetlenség érzését is felkelthetik az emberben? Mert az ember valóban felsóhajt: de szép is ez a mi világunk (faluvá?. libák, tóoart. dimbek- dombok, táj-darabkák, itt- ott emberek színfoltjaival!... De nem maradt ki valami? Persze Rétinél az efféle derűre, harmóniára való törekRéti vés érezhetően alkati kérdés, akvarell finom nyelv, mint (Kis túlzással azt is mondhat- maga a természet, amely bénám, az akvarell harmónia.) lekalkulálja a sajátos vélet- De nem takar ez a küzde- leneket. De nem igaz, hogy lembe, a vidék zártabb, mű- ezeket a véletleneket a mű|I>||W ■vyj vész számára aránytalanul kevesebb hírt-nevet biztosító körülményeibe való valamiféle hamis belenyugvást, s egy kis elesettséget? S még egy kérdés, de már másfajta: vajon csak a művész szerfölötti érzékenységén, vagy, ha úgy tetszik, alkati beállítottságán múlt, hogy nem lett igazán ellenálló?! (Ellenállója a körülményeknek.) Amit ad, őszintén adja, amit ad, érték. Vitathatatlanul az akvarell mestere Nóg- rádban. A műfajban való el- érzékenyülése és humánuma is őszinte. Vallja is: „Én nem a „nehézipar” vagyok a „szakmában”. Nem csinálok freskót, olajra szintén ritkán futja az időből. Amit csinálok, szívből csinálom. Az vész nem irányíthatja. Ha valaki akvarellt csinál, frissen, gyorsan kell dolgoznia, mert minden pillanatban változik minden. És „folyik”. Az azonban mindenképpen csak hiedelem, hogy ezért a „folyós” akvarell esetleges műfaj lenne. Állítom, hogy az akvarellen sem az történik, amit az anyag akar, s nem az esetleges érvényesül, hanem amit én akarok.” D. Fehér Zsuzsa írta Sza- lóky Sándor akvarelljei kapcsán, hogy a művész „végére jár a jelenségeknek”, s hogy a nap különböző szakaszaiban érvényes világítási és atmoszféra változatok azonos értékű feldolgozását adja. Somos Miklós pedig azt írta Zalaváry Miklós kiállítása kapcsán: „A világnak része vagyunk. És a világnak az a része, amelyik nem mi ▼agyunk, mindaddig társunk, ameddig vagyunk. Társunk pusztulásával mi is pusztulunk. Társunk a természet. Nem barátunk, inkább ellenségünk. Régi gondolat, már sokan kimondták. Le kell győznünk, uralmunk alá kell hajtanunk, hogy szolgáljon minket. Anyagi síkon ezt teszi a tudomány, esztétikai síkon a művészet. A festészet is harc a természettel szemben, s ebben a harcban is ügyelnünk kell arra, hogy szolgánkká tegyük ellenfelünket s ne pusztítsuk el. Különösen manapság, amikor sokan vannak a pusztító harc hívei.” Réti szintén vallja ezt. Tudja, hogy az uralkodás eszköze a stílus, amely szerinte a művészetben sem törhet erőszakos uralomra. Humánus művész, a szépet mutatja, amely akvarelljein annyira könnyű, annyira magától értetődő. Alázatos és f éltudatos, nem áll meg félidőn. Csak az most már a kérdés, milyen széles ez az út. Járkál fel, s alá. ölálkodik körülötte az idő, nem menekül előle. Vajon szembenéz-e az idővel? Igen. Azt mondja: . Mindenkit szorít az idő. Ennem különösen. Kétféle életet élek. Muzsikus és festő nagyok. Hogy melyik elsősorban, ma már nem tudnám eldönteni, nem is akarom. Azt is tudom, ezért nem igen okolhatok senkit. Már a középiskolában is ilyen kettős életet éltem. Talán korábban kellett volna döntenem, amikor még lehetett. "Ma már nem is tudnék meglenni a másik nélkül...” Fájó ez az önleleplezés az Ígéret és a benne szunnyadó lehetőségek miatt, s kicsit félénk is. Valaki azt mondta nekem: „Nem értheted meg ezt az embert addig, amíg nem láttad vezényelni. Szug- gesztív erejű karvezető, aki a szemével dirigál, csodálatosén tiszta, kék, erős szemével.” Igaz, nem érthetem meg ezt az embert, ö sem érti egészen magát. Azazhogy... Kifutott volna az időből? Az dönti el végső soron, mit tűzött maga elé célnak? A ma megnyíló kiállítása kétségkívül egv állomás. Fontos is a maga nemében! Jövőre Miskolcon rendez önálló kiállítást. Csendesen halad az úton. Klér-e majd a szélesebbre. vagy megretten? S egyáltalán, igénvli-e a szélesebb. vagy a nagvon széles utakat? Tóth Elemér Q “ Hl r#r t» líiiiHrt A „vagy" kötőszó és a vessző ,Hol a szellem van, ott a győzelem" Újságokban, hivatalos papírokon és magánlevelekben is gyakran találkozunk a „vagy” kötőszóval, és előtte majdnem mindig vesszőt találunk. Nagyon sokak tudatában olyan elválaszthatatlanul összetapadt a vessző és a vágj' — C vagy) — mint a vessző és a hogy kötőszó — (,hogy) — állandó együttje- lentkezése. Vajon azonos e a két nyelvi jelenség? A „hogy” kötőszóval mindig tagmondatokat kapcsolunk össze, a tagmondatok határán pedig törvényszerűen vesszőt találunk. Pl: — De azt tudom, hogy szőkék a mezők. (Juhász Gyula: Milyen volt..) A mellékmondatot kapcsoló „hogy” kötőszó elé mindig vesszőt teszünk. De a „vagy” kötőszóval is csak ösz- szetett mondatok tagmondatait fűzzük össze? Lássunk néhány olyan példát, ahol feleslegesen, szükségtelenül és helytelenül tették ki a vagy kötőszó elé a vesszőt! Három újságcím következik: Állattenyésztés, vagy növénytermelés — Ciri- mokosz, vagy Papandreu — Lemond, vagy marad. Mindhárom cím ellentétet, s egyben választási lehetőséget tartalmaz. A vagy kötőszó használata tehát indokolt. De nem tagmondatokat köt össze. A fenti címek ugyan mondatértékűek, de egyszerű mondatok — azonos mondatrészekkel. Az első két mondatban két-két alany van. — Az állattenyésztés vagy a növénytermesztés előnyösebb? — Cirimokosz vagy Papandreu győz? A címek teljes értelmű mondatba foglalása jobban megmutatja, hogy a harmadik címben is azonos mondatrészeket (két állítmány) köt össze a vagy kötőszó. Lemond vagy marad az elnök? (Egyébként mindhárom cím végére kérdőjelet — (?) — kellett volna tenni. Csakúgy, mint a Nógrád október 3-i számának „Turista vagy tíirista?” cimű Anyanyelvűnk cikkében, ahol a címből helytelenül elhagyták a kérdőjelet, és feleslegesen kitettek egy vesszőt.) A most következő mondatban szintén helytelenül bírtak el. amikor a vagy elé vesszőt tettek. — Ma éjjel, ■>-nnn holnap hajnalban már '»szállásra 'kényszerülhet a két amerikai űrhajós. — Ebben a mondatban két idöha- tározót kötött össze a „vagy". De a soronlevő mondatban is csak a hiba szemléltetésére teszem ki a vesszőt, mert az akta kérdéses mondatában szintén felesleges, hiszen a vagy kötőszó nem mondatokat, hanem módhatározókat fűz össze: — A gépet személyesen, vagy megbízottja útján haladéktalanul vegye át! Most egy magánlevélből való idézetben mutatom be a helytelenül és feleslegesen használt vesszőt: — A pénzért vegyél magadnak ruhát, vagy cipőt! Itt két tárgyat kapcsol a vagy kötőszó. A fenti példák alapján már világos, hogy a „vagy” kötőszó elé nem szabad vesszőt tenni, ha az azonos mondatrészeket köt össze. Csak így helyes: „Áldjon vagy verjen sors keze...” Viszont mindig ki kell tenni a vagy kötőszó előtti vesszőt — (, vagy) —, ha azzal az összetett mondat tagmondatait fűzzük össze. Pl: Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig, Vagy ez a mi hitünk valóságra válik... Vagy láng csap az ódon, vad vármegyeházra, Vagy itt ül a lelkünk tovább leigázva. Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek, Vagy marad régiben a bús magyar élet. (Ady Endre: Fölszállott a páva.) Most lássunk egy olyan versszakot (folyamatos szedéssel), ahogy a vagy kötőszó tagmondatok között is előfordul — és ott előtte vesszőt találunk —, majd azonos mondatrészeket (állítmányokat) fűz össze, — de ott természetesen nem találhatunk vesszőt! Dagassz gázlángnál kenyeret, vagy égess lyukas, vörös téglát; törje kapa a tenyered; áruld magad, rriíg leng a szoknyád; feküdj hanyatt és deszkázz aknát; civelj zsákot a piacon; tanulj vagy ne tanulj ki szakmát — a tőkéseké a haszon. (József Attila: A tőkések hasznáról.! összegezésül: A vagy kötőszó előtt csak akkor használunk vesszőt, ha azzal az ösz- szetett mondat tagmondatait fűzzük össze. Tóth Imre 1965. tűi - /Hadáeli -emlékinnejtk Az elmúlt évi nagysiker ü Madách-centenáriumi ünnepségsorozat emléke még élénken él a nógrádi emberek szívében. A szülőföld méltó keretek között hajtotta meg az emlékezés zászlaját a halhatatlan költő géniusza előtt. Lnkor realizálódott az a régóta dédelgetett terv is, amely szerint minden év októberé ben odaítélik a megye irodalmi és képzőművészeti életében kimagaslót alkotó művészeknek és kultúrmunkásoknak a Madách arcképmásával díszített emlékplaketteket, ifj. Szabó István szobrász- művész alkotását. 1965-ben Feledy Gyula miskolci grafikus Madách-illuszt- rációiért, Miklós Róbert a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa a csesztvei emlékház létrehozásáért és a Madách- relikviák összegyűjtéséért, id. Szabó István Kossuth-díjas szobrász Madách-portréjáért, Vihar Béla költő Nógrádról, szülőföldjéről szóló költeményeiért, Paróczai Gergely pedig a centenáriumi ünnepségek eredményes szervező tevékenységének elismeréseképpen kapta meg a szép kitüntetést. A díjak átadására a Narancs Szálló Mozaik termében a helvi művészek és művészet- pártolók klubjában került sor A díjazottak közül csupán Paróczai Gergely nem jelen' meg betegsége miatt. A külsőségekben dísztelen, de hangulatában annál ünnepélyesebb összelövetel Madáchra és a szülőföldre való emlékezés jesvében telt el. Elsőként Szabó István, a népszerű Pista bácsi köszönte meg az elismerést. Keresetlen szavaiban az általa megmintázott Madách- portré születésének körülményeiről vallott. Minden mondatából a költő iránti határtalan megbecsülés és tisztelet csendült ki. Elmondta, hogy tervei között szerepel egy Ma- dách-pályázaton való részvétel is. Az ember egyéniségét sokféle tényező alakítja, így a többi között az a táj is, ahol elsőként eszmél a világra. Kiki önmagán hordja, mint pecsétet, annak az utcának, patakpartnak a képét, ahol gyermekként első útját tette meg. Ezért is forróbb az a megbecsülés, amely a szülőföldtől származik. Ezeknek a gondolatoknak jegyében szólott a mai magyar literatúra élvonalába tartozó Vihar Béla a szécsényi származású költő. A közelmúltban megjelent könyve nyitó verse elmondásával egy távoli emléket idézett fel: a költő, mint kisfiú, az alkonyaiban egy szécsényi kerekeskútból húzza a vizet, és annak tükrében —olybá tűnt— az ég ezernyi csillagát emelte fel a mélységből. A köszönet megilletődStt szava szólt Miklós Róbert szájából is. ö nem megyénk szülötte, munkája, hivatássze- retete révén került kapcsolatba NógráddaL A csesztvei Madách-múzeum megszervezésével szerzett hervadhatatlan érdemeket, hiszen csak nagy nehézségek árán sikerült az omladozó kúriából irodalomtörténeti, muzeális és idegenforgalmi értéket létrehoznia. A múzeum anyagának további bővítése nemcsak a kutatók feladata, hiszen mindenki segíthet abban, hogy egy-egy elveszettnek hitt relikvia a felszínre kerüljön. Nagy érdeklődés közepette mondta el Miklós Róbert, Id. Szabó István Kossuth-díjas szobrász Vihar Béla költő Miklós Róbert irodalomtörténész Feledy Gyula grafikusművész hogy ez évben sikerült hiteles, eredeti Petőfi és Arany kéziratot, s számos Jókai levelet találnia. Megvan tehát minden remény arra, hogy évről-évre gazdagítsuk a meglévő Madách-emlékek tárházát, a csesztvei múzeumot A költő és az irodalomtudós után ismét képzőművész vette át a szót. Aki látta a felszabadulás ünnepén Salgótarjánban rendezett I. Északmagyarországi Területi Képzőművészeti Kiállítást, annak nem ismeretlen Feledy Gyula neve és művészete. A kivaló prafíkus a Művészklubban életének alakulásáról, ars poeticájáról beszélt. Az április 4.-i kiállításon valamenv- .nyien megcsodálhattuk. Az ember tragédiájához készített illusztrációit, amelyek- rek születéséről külön szólott. Az ő személyében a kitüntetést a Magyar Képzői- művészek Szövetsége. Észak- magyarországi Szervezetért Miskolcon élő egvik vezető egyénisége kapta. A Madách halálának 101. évfordulójáról megemlékező ünnepi est és a további fel— hatokra serkentő kitünteté- "«k azt bizonyítják, hogy Pa- ’ ' "földön mind több becsüle- van a művészetnek. a kultúrának. Nem kis dolog ez. hiszen a nagy költő szavával szólva: „Hol a szellem van, ott a győzelem.” Ceongrády Bél* i
