Nógrád. 1965. október (21. évfolyam. 231-261. szám)

1965-10-31 / 261 (257). szám

1965. október 31., vasárnap NÖGRÄD 5 Kecskenyelv ? Naivon kellene az az ötvenes?... Mindenki tudja, hogy a lengyelek nagyon szeretik a magyarokat. Róluk igazán senki sem tételezheti fel, hogy bármiképpen is bántani akar­nának minket. Mégis ponto­san egy lengyel nyelvész ba­rátunk jegyezte meg a nyá­ron a „kenyeret kérek”-kel kapcsolatban nyelvünkről — amelyet egyébként lelkesen tanul —, hogy az kecskenyelv. Könnyű rájönni, hogy a magyar beszédben előjorduló ségében írta a mar beteg köl­tő ezt a tiszta szépségekkel teji. költeményt: ŐRIZEM A SZEMED Már vénülő kezemmel Fogom meg a kezedet, Már vénülő szememmel Őrizem a szemedet. Világok pusztulásán ősi vad, kit rettenet Oz, érkeztem meg hozzád, S várok riadtan veled. Már vénülő kezemmel Fogom meg a kezedet. Már vénülő szememmel Őrizem a szemedet „e” hangok nagy száma jut­tatta nyelvünket ehhez a nem túlságosan hízelgő jelzőhöz. Bizony, nemcsak a kecske mekeg, de a fecske is repked, a menyecske meg eped, a gyerek fecseg. Szóval — akad a mi nyelvünkben „kecske- mekegés”. Még legnagyobb költőink sem tudják elkerülni néha. Gondoljunk csak Petőfi köz­ismert verssoraira: A négy versszak 110 ma­gánhangzójának 51 százaléka „e” illetve „é". Természetesen más szöve­geknél nem feltétlenül 60 százalék körül mozog az „e—é”, lehet több is, keve­sebb is, de mindenképpen sokkal gyakrabban fordul elő, mint a többi magánhangzó. Ezek szerint a „kecske- nyelv”-féle megjegyzésnek van bizonyos alapja. Még szerencse, hogy az „e” helyett sokszor „ö”-t haszná­lunk (veder—vödör). És az is csökkenti a „kecskenyelv” egyhangúságát, hogy a palóc legalább kétféle „e” hangot ejt Pl: ember, elmegy. Tóth Imre A Bizományi Áruház min­dig foglalkoztatott. Gyerek­koromban azért mert csu­da érdekesnek találtam, hogy akármit, ami az enyém, csak beviszek oda és ott megve­szik, jó pénzért. Máig is bosszant, hogy soha nem ad­tam el semmit. Mikor egyetemi hallgató voltam, akkor meg mindig venni akartam valamit. Jer­sey zakót 350-ért, orkánt 500 forintért, antilop cipőt 40-ért Milyen jól néz ki! S meny­nyivel olcsóbb, mint az új! A kirakattól beljebb sohasem jutottam. A kirakat előtt állok most is, de a ki-be járó embere­ket figyelem. Talán butaság, de úgy érzem van ebben va­lami különös intimitás, ahogy itt megfordulnak az emberek. Biztatom magam. Érdekes le­het, ki, mit, miért ad, vagy vesz itt. Miért ne? Megkér­dezek mondjuk... Mondjuk hat embert. Találomra. Leg­följebb azt mondják, menjek a fenébe. De hát én egy olyan bátor fiú vagvok...(!) 0 Egy férfi. Tán negyven éves lehet A kezében cso­mag. Szürke orkán, elegáns hegyes orrú cipő furcsán gyűrt feketés-szürke kalap. Mikor mondom neki, hogy miről is van szó, készség­gel áll rendelkezésemre. — Hogyne! Nagyon szíve­sen. Jöjjön csak, pont ide készültem a szomszéd presz- szóba. Még meg is hívom egy kávéra. Aztán kérdezhet, amennyit akar. A presszó szinte üres. A tenyérnyi asztalkára két ká­vé kerül. K. F., mert köz­ben már a nevét is tudom, a barnás csomagon tartja a kezét. — Egy nadrágot vettem. 120 forint volt az ára. Gyakran megfordulok itt, és mindig kiböngészek valami szép dol­got. Jó szem kérdése az egész. — Hol dolgozik? — Az acélgyárban, ad­minisztratív munka... — Mennyit keres? — Ezernégyszáz körül. — Csaladja? — Én egyedül vagyok. Van egy kis szobám, könyvek, le­mezek. rádió. Szürkék a nap­jaim. Reggeli, ebéd, vacsora, közben unalmas munka, és itt az este. Néha moziba megyek, Egy óra a BÁVelőtt esetleg tévét nézek, és kész. Igen rossz magányosnak len­ni, senki se törődik az em­berrel. Ezért szeretek aztán beszélgetni, ha összeakadok valakivel. Meg az ilyen vá­sárlásban lelem az örömöm. Szeretem a szép ruhát. Ugye, nem látszik meg rajtam, hogy a bizományiban veszem a dolgaimat? B — Jaj, isten őrizz, hogy a férjem megtudja. — Miért? — Nem is tudom. A ma­gáimét adtam el. Az én ruha­neműim voltak ezek a hasz­nált dolgok, azt csinálhatok velük, amit akarok, és már nem kellenek nekem. De mé­gis... 290 forintot kaptam ér­tük. Két ruha, egy blúz és egy kis sál volt. — Nem értem. — Hát az úgy van, hogy én igen-igen elfoglalt vagyok és nem jut időm a nagytaka­rításra. Hetente egyszer fel­jön egy öregasszony és kita­karít. Az uram nem tud ró­la. Ö kezeli a közös kasszát és erre nem kérhetek tőle. Egy kicsit ezen a téren régi­módi. Azt mondaná, csináld meg magad, mert ez a bejá­rónő-dolog kispolgári csöke- vény. Így aztán én csaknem minden hónapban körülnézek a szekrényemben, hogy mit tudok már nélkülözni, és az a két-háromszáz forint taka­rításra megy. — Anyagi gondjaik van­nak? — ö, dehogy is. Ä férjem vezető állású mérnök, gyö­nyörű összkomfortos lakásunk van, és én is szépen keresek. Havonta öt-hatezer forintunk is összejön. Persze ugyanúgy el is megy, de azért nem pa­naszkodhatunk, mindenünk megvan. — Gyerek? — Nincs. Még nincs ... Két, három év múlva talán. De ne haragudjon, már mennem kell. A nevemet, kérem, ne írja ki. Viszontlátásra. 0 — Nem sikerült? — Nem vették meg, az ör­dög vigye el. Pedig nézze ezt a pulóvert! Hát nem megér vagy... vagy ötven forin­tot?... — S az ősz hajú, ko­paszodó férfi kibontja előttem az újságpapír csomagot. Szi­tává kopott, fekete ing-puló­ver. Vigasztalom az öreget. — Legföljebb még hordja egy darabig. — Dehogy hordom. A fiamé volt. ötvennyolc éves fejjel csak nem veszek fel ilyen jampi dolgokat. Különös öntudat fénylik fel a szemében egy pillanatra, aztán egy rendkívüli ötlet el­ragadja. — Nem veszi meg? Na. Ha tetszik?! — Nem, köszönöm. — Kár. — Nagyon kellene az az ötvenes? , — Kéne, kéne. De most már mindegy. Nekem semmi sem sikerül, a múltkor sem vették meg a kucsmát, amit behoztam. Az isten se tud el­igazodni rajtuk, hogy mit vesznek meg, mit nem. — Nem dolgozik? — Nyugdíjas vagyok. Rok­kantsági. Ezerháromszáz fo­rint kettőnknek az asszony­nyal elég lenne, de az az őszinte szó, hogy én bizony megiszom a magamét. Aztán arra nem igen jut. A gye­rekeinknek meg elég a ma­guk baja, hát így szoktam én pénzhez jutni. Mégegyszer elém tartja a pulóvert. Az arcán alázatos várakozás, fanyar mosoly. — Na, nem gondolja meg? E Alacsony, középkorú asz- szony. Kövér arc, a szája fö­lött erőszakosan ütköző rit- kás bajusz. Kezében nagy kézikosár, üresen. Eladott valamit. A nyakába zuhogó kérdéseimre rendkívül tömö­ren válaszol. — Hagyjon engem bélíjn! Mi köze hozzá?! Még hogy mit adok, meg veszek?! Nem loptam én! Törődjön a maga dolgával. Egy másodpere és már messze jár. Csak úgy fröcs- csennek szét előtte az embe­rek a járdán. Mielőtt még át­menne az úttesten, gyanakvó tekintettel visszanéz. Hogy nem követi-e valaki. Aztán keményen előre rántja a fe­jét, és határozott léptekkel siet tovább. 0 B. Ferit ismerem, Tudom róla, hogy utolsó éves ipari tanuló. Magas, jóvágású fiú. Ezeregyszáz forintot szoron­gat a kezében, mikor kilép az ajtón. — A táskarádiómat adtam eL A tizenhetedik születés­napomra kaptam, még egy évig se használtam. Most kell a pénz, a rádió meg már mi­nek ... — Megúntad? — A fenét. Zűrök vannak otthon. Meg mindenütt A ta­nárokkal is, meg a kislánnyal is. Engem nem ért meg senki, mindenki csak ellenem van. S nekem elegem van ebből. Abbahagyom az iskolát, sza­kítok az Évával, elköltözöm otthonról. Ehhez kell a pénz... Radikális megoldás, nem?! — Hová költözöl? — Kazincbarcikára megyek. Dolgozni. Majd megmutatom mindenkinek, hogy megállók én a saját lábamon is. Lesz belőlem ember. — Mégis, mi a baj? — Nem lehet azt így el­mondani. Meg nem is aka­rom. Csalódtam itt mindenki­ben. Szó nélkül magamra hagy. Egy eldobott gyufásdobozt rugdosva, lehajtott fejjel bal­lag a Sztahanov út felé. Az jut az eszembe, hogy ebben az évben két másik ismerősöm is elindult így ott­honról az ismeretlenségbe. Két gimnazista fiú. Ott hagy­tak otthont, iskolát, csapot- papot. Vajon mi lehet ve­lük? 6. Egyszerű, szimpla eset. T. Katalin fényképezőgépét nem vették meg. Mosolyogva ráz­za a fejét. — Bizományba meg nem hagytam itt. Annyira nem fontos nekem. Ráérek tavasz- szal is megvenni e helyett a Zorkíj helyett a Werra 4-e!, amit kinéztem magamnak az OFOTÉRT-ban. Egyébként gépírónő vagyok, jól keresek, novemberben lesz az eskü­vőm, és csodálatosan szép az élet Élég ennyi? — Tökéletesen. Köszönöm. Egy óra telt el. Egv óra a Bizományi Áruház előtt. Kö­rülöttem sistereg a forgalom. Mennyien vannak így délután az utcán! A találomra kiválasztott hat ember azon mosolyoghat valahol, hogy mi minden ér­dekli az embereket. De hál a Bizományi Áruház mindig foglalkoztatott. i Erdős István ,.Öh, természet, óh dicső természet! Mely nyelv merne versenyezni véled?” Népünk is jól ismeri anya­nyelvűnk e hangtani saját­ságát Ezt bizonyítja sok-sok szojátéka is. Pl: — Kerekes kerekét kereken kerekíti ke­rekre, — Néhányan talán is­merik ezt az édesanyám köz­vetítésével dédapámtól örö­költ párbeszédet is: — Kedves vejem! Képes leendsz velem egy kevés e-vel szerkesztett beszélgetésre? — Felette keveset — Hé, legények! Hegy levét ezen kehelybe! — Pecsenyét, Erzset A sok „e” és „é” hang kel­lemetlen „mekegése” bizony lengyel barátunk észrevételé­nek helyességét támasztja alá. De az ilyenfajta játékos pár­beszéd csak nevettetni akar. (Más népeknél is tálálunk ha­sonlót.) És ez semmiképpen nem azonos a természetes be­széddel ! Vizsgáljuk meg mélyebben, helytálló-e a „kecskenyelv vádja”! Vegyünk — csak úgy talá­lomra — egy Ady-verset! Az első világháború embertelen­Nem tudom, miért, meddig Maradok meg még neked, De a kezedet fogom, S őrizem a szemedet. A négy egyszerű versszak tizenhat sorában pontosan száztíz magánhangzó találha­tó. Megoszlásuk a következő: e (é)—56; a (á)—19; o—11; o—8; i—8; ü (ű)—5; u—3. Ha csak felületesen futjuk is át az előbbi számsort, azonnal szemünkbe ötlik a számok közötti nagy különb­ség. (56 darab „e,é” hanggal szemben mindössze 3 darab „u”-t találunk.) Majdnem ti­zenkilencszer több az „e,é” az „u” magánhangzónál. De a fenti rangsorban má­sodik helyen levő „a,á” hang­ból is csak 19 darab van. Há­romszor kevesebb az „e,é” hangoknál. A címet is érdemes megfi­gyelni. őrizem a szemed — E három szóban hat magán­hangzó van. Sorrendben a kö­vetkezők: ő—i—e—a—e— A magánhangzók fele (50 szá­zaléka) „e”, míg a második 50 százalékon három hang oszto­zik — a, i, ő. T?gy nemrég lezajlott vita “ jutott eszembe. Arról a bizonyos kalapról volt szó, amelybe mindenki tesz, és annak arányában vehet ki. Akkor jutott eszembe, amikor Kovács Lászlóval, a Salgótar­jáni Acélárugyár kovácsoló üzemének jólmegtermett mű­szaki osztályvezetőjével talál­koztam. Hogy miért éppen a kalap? Később úgyis kide­rül. Kovács László azok közé tartozik, akik szinte gyer­mekként kerültek az üzembe. Apja 1924-től ott dolgozott, mint kapakovács. Felvették a fiát is. Szegcsomagoló, azután melegítő, majd híven a csa­ládi hagyományhoz, kapako­vács. Nem állt meg itt. Szer­számlakatos, majd felnőtt fejjel elvégezte a gépipari technikumot és technológus lett. Egy éve a műszaki osz­tály vezetője, abban a gyár­ban. ahol harminc évvel ezelőtt kezdte. Hozzátehetem: még csak 45 éves. Áz életrajzi adatok önma­gukban nem mondanak so­kat. Hozzá hasonlót lehet ta­lálni még jónéhányat, de olyant keveset, aki az ezüst érem mellé már az aranyat is megszerezte, mint kiváló újító. Ebben az első volt az Acélárugyárban. — Nagyon sok múlik a műszaki osztályunkon, hiszen van vagy 15 ezer művelet a kovácsoló üzemben, s egy- egy termék is sokféle. Azután, itt van a sok új termék. A mezőgazdaság fejlődése újabb nál újabbakat kíván és mos* a bányabiztosító szerkezetek A KÉTMILLIÓS ÚJÍTÓ is. Mind olyan, aminek a gyártás előkészítése, kísérlete­zése a műszaki osztályra há­rul. Nem is panaszkod hatom, jól dolgoznak. — Ezt mondta el elöljáróban az üzem veze­tője, aki még hozzáfűzte: — nem véletlen, hogy a Kovács László vezette műszaki szo­cialista brigád a legutóbbi ér­tékelésnél első lett. Az újítások kerülnek szóba. Van bőven, hiszen 24 megva­lósított újítása csaknem mind pontosan kiszámítható, meg­takarítást hozott, az az több mint egymillió 831 ezer forin­tot. Ma is szívesen beszél például arról, hogy a csőpe­rem gyártást úgy reformálta meg, hogy az több művelet helyett ma már egyetlen nyomásra készül. A kovácso­lás helyett sajtolással készül a fejsze foka. Termékenyebb lett a munka és tetszetősebb a kivitel. Ezért tudták az ex­portot is növelni. Volt-e vitás újítási ügye? Elgondolkozik. Azt mondja, nemigen. Igaz előfordult, hogy itt az üzemnél hat százalékos díjazási kulcsot állapítottak meg a minisztérium meg le­faragta négyre. Azután olyan is, mint például a villaág nyi­tás gépesítése, amit szabadal­mazni akartak, de elutasítot­ták. Egyébként ezt az újítást elvitték Csehszlovákiába és Bulgáriába is. Volt azután olyan is, amelyre azt mondták, munka­köri kötelesség. Ilyenek vol­tak, de peres ügy nem. Most mi van a tarsolyban? — Von olyan, amelyet már bevezettünk, alkalmazunk, de még nincs szerződés. A több­üreges sajtolás a bányatá- moknál. 150 ezer forint meg­takarítást számolunk. A má­sik, viszont kísérlet alatt áll. A csákány-sajtolás művelet­elemeinek az összevonása. Et­től nagyon sokat várunk, és sok kísérletet is lefolytattunk már, de még nem készültünk el vele. Ennyit újításon még nem spekuláltam, de sikerül­nie kell — válaszol. Ilyen ö. Ha valamibe bele­fog, nem tud tőle szabadulni a végső megoldásig. No és ahogy mondja: — Egy-egy jó újításért az erkölcsi elismerés szép dolog, de azért, az anyagi se kutya — mondja nevetve. Az osztály, amelynek élén áll előtte jár az üzemnek. Az elképzeléseket végered­ményben ott öntik formába. Rajzokat, technológiai utasítá­sokat készítenek, és ha kell Kovács László lent az üzem­ben is megmutatja, mit ho­gyan is kell csinálni. Érti a s-nkmáját. T :hát nemcsak annyit tett, abba a bizonyos kalapba, amennyit a fizetéséért tennie kellett. Maholnap két millió forint körül lesz, amit az újí­tásai jelentenek. Hogy többet is'vett ki belőle. Jogos, volt, nincs senkinek oka irigyelni tőle. Próbálják utána csinálni. Mástól sem irigyelhetik. Bodó János A csipke neves magyar művessé Mógáné Reguly Margit A Salgótarjáni Múzeum, a Megyei Tanács épületében csipkekiállítást rendezett, Mógá­né Reguly Margit iparmflvésznő négy évti­zedes elmélyült alkotói munkásságának leg­szebb eredményeiből. A csipke több évszázados iparművészeti ág. Két klasszikus fajtája van: a tűvel, egy szállal készült varrott csipke, és a techni­kailag bonyolultabb, több szálas vert csipke. Mógáné, az utóbbi műfaj legismertebb mo­dern magyar művelői közül való. Az Ipar- művészeti Főiskola elvégzése után, korai eredményeire felfigyelve, állami ösztöndíjjal tanulmányozhatta Brüsszelben és más né­metalföldi városokban a régi flamandi csip- keművességet. A vert csipke a XV. század végén jelent meg Olaszországban. Előzményei azonban régebbiek. Közvetlen őse a rojt. A szövött anyagok végének szabadon lelógó szálait összefonták, összecsomózták, így óvták a fel­bomlástól. Ez a fonás a csipkeverés alap­eleme. A vert csipke a Németalföldön emelkedett igazi tökélyre a XVIII. század folyamán, a központ Brüsszel volt, az még ma is. Ma­gyarországi meghonosodásának legkorábbi adata Selmecbányáról ismert: a városi ta­nács 1560-ban megtiltja, hogy a lányok csip­keveréssel foglalkozzanak, mert a könnyű kereset könnyelmű életre csábít. Pedig a csipkeverés mesterségét nem lehet könnyű­nek mondani. A milliméteres papírra raj­zolt mintát (melyet vázlatai alapján a ter­vező készít) hengeres párnára helyezik, munka közben gombostűkkel kitűzik az ösz- szefont, keresztezett, pödrött szálakat. A szá­lak (néha száz darab is van) orsókra van­nak felcsavarva. Az ügyes csipkeverő vil­lámgyorsan dobálja egyik kezéből a másik­ba az orsókat, a tanulatlan szemlélő őszinte elképedésére; csoda, hogy össze nem keveri őket! A régi magyar csipkeművesség központja a Felvidék volt, ahol a XVIII. század máso­dik felében — még a gépi csipke megjele­nése előtt — elsorvad e mesterség. Kapó- sabbak lettek a cseh és német áruk. A szá­zad elejéig élő művészet volt a csipke né­hány gömöri faluban és a Sáros megyei Sóváron, ahol a népviseletben is meggyöke- TGSCdctt. A kiállított darabok célja különböző. A gyakorlati rendeltetés meghatározza az anya­got, az anyaghoz idomul a minta. Mennyire más a dús mintájú nehéz függöny, mint az egész vékony szálból készült, egy szusszal elfújható mellfodor — és Mógáné ezen a széles skálán mindenütt egyénit tud nyúj­tani. Motívumkincstárában megtalálhatók a barokk rózsák, leveles indák, az empire sza­lagcsokrok, de igazán sajátos hangvétele a magyar hagyomány jellegzetességeinek — a szegfű, a gránátalma, vagy a csodás farkú páva — új életrekeltésében rejlik. A laza, áttört hálózatból emelkedik ki a sűrűbben, helyenként ritkábban vett szalagokból ki­alakított minta. A ritkás szövés és a szálak sűrű tömörítésének változatosságában és ará­nyában rejlik a csipke szépsége. Jellemző egész munkásságára a technikai lehetőségek tökéletes ismerete és leleményes kihasználása. Dicséret illeti a múzeumot, hogy megis­merteti Salgótarján közönségét a városból elszakadt, Pesten élő művészének kitűnő munkásságával. G. Elischer Brigitta

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom