Nógrád. 1965. szeptember (21. évfolyam. 205-230. szám)

1965-09-12 / 215. szám

1965- szeptember 12- vasárnap nögrad 3 Tekintélyt, de ne minden áron A TÉMA, amely a közel­múltban a párt végrehajtó bizottsága elé került az egyik Nógrád megyei község­ben, meglehetősen kényes volt. F. L a pártbizottság titkára, üzemből jött, energikus fiatal­ember, javasolta: javítsák meg a szövetkezeti vezetők helyze­tét, a szövetkezethez és egy-, máshoz való viszonyát, felfo­gását, nézeteit. Arról tanács­koztak a községi végrehajtó bizottság tagjai, hogyan érvé­nyesülnek a szocialista mun­kaerkölcs alapvető elvei az egyesült termelőszövetkezet vezetőinél. Hogyan tűnnek el, oldódnak fel a községben a burzsoá erkölcs maradványai az egyéni érdek mértéktelen hajszolása, az önzés, a képmu­tatás, amelyek a gazdák ko­rábbi életében, egymáshoz va­ló viszonyában, gazdasági helyzetükből eredően, még termékeny talajra találtak. A termelőszövetkezetben összességében egészséges a fej­lődés. A pártbizottsági ülés újabb bizonyítékát adta, hogy a termelőszövetkezeti paraszt­ság erkölcsi arculata az el­múlt néhány év alatt sokat változott itt is. Azok az em­berek. akik nem is olyan ré­gen azt tartották, a világ le­zárult saját birtokuk határá­nál, most erejüket megfeszít­ve dolgoznak a közös gazda­ságért. • Kendőzetlenül beszéltek azon­ban arról is a pártbizott- ságí ülésen, vannak olyan erők, amelyek esetenként még zavarólag hatnak. A köteles­ségről, a munkáról, az egymás megbecsüléséről alkotott fo­galmak még nem teljesek a szövetkezeti vezetők fejében sem. S a gazdaságban elsősor­ban ez okoz gondokat. Nehe­zen alakul ki a termelőszövet­kezetben a vezetőségnek, mint testületnek a tevékenysége, hi­ányzik a kolektív munka és az egyéni felelősség összhangja- Az utóbbi időben a jól dolgo­zó, több mint háromezer hol­das gazdaságban kapkodás, tervszerűtlenség lett úrrá. El­maradtak az aratással, s még mindig nem fejezték be a gabonacsépi ést. Kiváltképpen az elnök, de esetenként a fő- agronómus és a főkönyvelő is, egyéni elgondolásait igyekszik érvényre juttatni, figyelmen kívül hagyva azt, hogy „intéz­kedésével” esetleg a vezetőség korábbi döntését mellőzi. A SZÖVETKEZET elnöké­ről. P. F.-ről azt tartja a falu, nagyon népszerű és alapjában véve rendes ember. Annáik ide­jén 15 hold földön gazdálko­dott, s ezen a vidéken, ahol a lakosság nagyrészének az ipar ad kenyeret, tekintélyes gaz­dának számított. Amikor a községben megalakult a ter­melő szövetkezet, a gazdák egybehangzó véleménye alap­ján került a község élére. Másfél esztendeje a gazdaság egyesült két szomszédos szö­vetkezettel, s ő továbbra is elnök maradt. Hallgatnak sza­vára, tartanak tőle. A főag- ronómus, A. I.-ról. aki vele szemben áll, nem ilyen egyön­tetű a vélemény. Ki váltképpen azt vetik a fiatalember szemé­re, nem elég határozott, nem elég erélyes. Kritikátlan, nem tud kiállni az igazáért akkor sem, ha az, az egész közösség hasznára válna. A két ember között nem volt addig nézeteltérés, míg külön-külön dolgoztak, A fő- agronómust, az agrártudomá­nyi egyetem elvégzése után állami támogatással „megfo­gadták a szomszédos szövetke­zetbe. Az egyesülés után, ép­pen úgy, ahogy az elnök, ő is megmaradt tisztségében, főag- ronómus az egyesült termelő- szövetkezetben. Azóta azon­ban jóformán nincs nap, hogy ne lennének közöttük heves szócsaták. „A munka hevéljen nem igen ér rá az ember megrágni a szavakat... Ha valaki hibát vét, talán erősebben szólunk a kelleténél. Ebből adódnak a nézeteltérések. A viták után azonban egyikünknek sem ma­radt keserű szájíze. Az órák, a napok épp úgy elviszik ma­gukkal, mint a hirtelen jött szél elhajtja a fellegeket...” Így mentegetődzik az elnök, ha valaki szóvá teszi ezeket a jeleneteket. Az igazság azon­ban az, nem a hibák, egymás ellen zúdítják legtöbbször az intrika, a rágalom sebző nyi­lait, Látják ezt a tagok is, hiszen a két ember „huzako­dása” az egész falu előtt fo­lyik. A helyzet fonákságára, tarthatatlanságára többször felhívták figyelmünket a já­rási pártbizottság és a járási tanács is. HÓNAPOKIG tartott, még F, I.-nek, a pártbizottság tit­kárának végre sikerült tisz­tán látni a kérdésben Sok­sok beszélgetés, hosszú vizsgá­lódás után arra a következte­tésre jutott: tekintélyét félti mindkét ember. Azt is látta, az ellentét gyökerei nem új- keletűek, régebbi időkre nyúl­nak vissza. Alighanem akkor kezdődött a viszály, amikor az egyetemet végzett házaspár, a mezőgazdász és felesége két­ségbe vonta a „tanulatlan” el­nök képességeit, vezetőkészsé­gét. A házaspár véleménye hamar az elnök fülébe jutott. Ö sem maradt adós, hogy irá­nyíthat gazdaságot az olyan ember, akinek nincs kellő gyakorlata, tapasztalata, s nem is veszi magának azt a fárad­ságot, hogy erre szert tegyen, mondta. Az elnökben, a fő- , agronómusban is dolgozott már a pálinka, s a helybeli kisvendéglőben bizony nagy ■háborúság keletkezett. Azóta aztán, mint hamu alatt a parázs, mindkettőjük­ben izzik a harag. Mindkét ember a maga módján igyek­szik bizonyítani: ő a tekinté­lyesebb, ő az első számú ve­zető a közösségben. Az esz­közben nem válogatnak. A mezőgazdász az elnök iszá- kosságából kovácsolt magának fegyvert. Valóban P. F.-et gyakorta látni az italboltban. Ilyenkor aztán önhatalmúlag megváltoztatja a vezetőség kö­zös döntéseit, vagy a főagro- nómus helyes intézkedéseit. Emiatt mondja A. I„ Tiogy az elnök lejáratja a tekintélyét. NEM JÖ ez semmiképpen, de az is igaz a főagronótmus tekintélyét nem az elnöknek kell szavatolnia. Az emberek elismerését saját magának kell kivívnia úgy, hogy lelki- ismeretesen dolgozik a közös­ségért. Az, hogy elhanyagolja a reggeli munkaeligazításokat, az aratás előtt két , hétig színét sem látja a határnak, az aratás, a csépiás nagy mun­kája közepette kocsijába ül, s kirándul a családjával, sok­kal többet árt ennek a tekin­télynek, mint az elnök intri­kái. A községi pártibizottsági titkárát többen is aggódva fi­gyelmeztették az ülés előtt: korai még a kérdés felvetése. Az őszinte, nyílt bírálatra^ a szövetkezeti vezetők esetleg sértődöttséggel válaszolnak, s visszahúzódnak a munkáktól- F. J. józan érvei azonban szétoszlatták az aggodalma­kat: annál előbb sikerül ren­det teremteni a szövetkezet­ben, minél előbb tisztázzák maguk között a szövetkezeti vezetők ezeket a visszásságo­kat. Hiszen az ő magatartá­suk munkaszeretetük formál­ja, alakítja a szövetkezeti tagokat is. Vincze Istvánná ífi'ijifőidül A salgótarjáni piac alsó be­járatánál tágas kört vonnak az emberek. Egyik-másik tapsol, néhányan az Ujjúkkal pattintgatnak, de általában az egész társaság nagy kedvte­léssel figyeli a középen róka­táncot járó kislányt. Még biz­tatják is, mikor lankadni lát­szik: „Gyerünk!... Nyomás!... Még egy pontot Kati!” Ismerős nekem ez a lány. Kis töprengés után rá is jö­vök, honnan: az elmúlt hetek­ben többször állt elém a főtéri buszmegállónál: „Bácsi, adjon nekem, csak húsz fillért ad­jon!” „Mire ez neked?’” „Itt van az öcsém, tetszik látni — húzott elő minden esetben a háta mögül egy szurtos, ugyanolyan rongyos, elhanya­golt külsejű gyereket, mint ő maga. — Neki kell, kenyérre.” Adtam. Ám egyszer Kati mégis „le­bukott”. Tekintve, hogy már állandó kuncsaftja lettem, ké­sőbb már forintnál kezdte az „üzleti tárgyalást”. Kapott, de aztán nem szálltam fel a já­ratra, hanem követtém és közvetlenül utána vettem fagylaltot. Nem szóltam, ő sem, de — én balga lélek —, úgy láttam, hogy nagyon el- szégyelte magát. Ezért hagy­tam útjára menni akkor. Most azonban elkaptam. Elég sok cívódásunkba került, míg a Pécskő utcában hajlan­dó volt megmutatni a szülei lakását... N. P. a Tűzhelygyárban dol­gozik' Havi keresete átlag ezer­kettő-ezerháromszáz forint, ehhez jön a családi pótlék három kiskorú gyermek után. Az egyszoba-konyhás, cserép­tetős, kipofozott putriban bent harapni lehet a füstöt: esik az eső, és vagy tízen szorong­nak a két apró helyiségben. Vidáman beszélgetnek, nevet­gélnek. „Miről van szó?” — kérdezem, de senki sem felel, csak néznek rám, mintha a Holdról pottyantam volna oda. — Mit főzött ima a család­nak? — kérdem. Ma éppen semmit — moso­lyog előzékenyen. — Jó ha­lászlé volt a Nemzetiben, on­nan hoztunk öt adagot. — És mutatja a blokkot, bár nem kértem. — Onnan szoktam venni kosztot — ha jobbat főznek! És néz rám, kicsit alázat­tal, kicsit kihívóan. — Ruhát — mondom kis zavarral — ... öltözet ruhát nem szokott venni a gyere­keknek? — Már hogyne szoktam vol­na! — Feláll, kinyit egy öreg szekrényt. — Tessék megnéz­ni: ez. meg ez, meg ez a kis kék: Katié... — és sorolja to­vább. Nem sok, de valóban, a család minden tagjára jut ket­tő-három. Bólogatok, és egy­re a rajtuk lévő szakadt, pisz­kos darabokat nézem. Észre­veszi : — Minek adnám rájuk! Gyerekek, ugye, rosszalkod­nak, játszanak, csak elron- gyolnák!... Mikor fel kell öl­tözni, akkor van! A férje állandó munkás, ezt a gyárban is mondták. Míg a gyerekek nem jöttek, addig ő is dolgozott, az épí­tőknél, — Arra még nem gondol­tak, hogy bútort vesznek? — Á, minek ide, ebbe a putriba! Majd ha felépül az új lakásunk! Azt mondják, jövőre be lehet költözni. A kedvezményes lakásépí­tési akcióban vesznek részt. Nem marad más hátra szá­momra, mint hogy egyenesen nekiszegezem a kérdést: — Miért engedik, hogy a két nagyobb gyerek koldul­jon? I Egy félpercig néz rám, mintha éppen most húztam volna ki a kést a hasából, az­tán hirtelen-váratlan sírós jajgatósra fordul a hangja: — Az én gyerekem?... Az én drága, aranyos gyermekeim? Hát, hogy tud ilyet még csak ki is találni!... Méghogy az én gyermekeim... Hát szóljatok hozzá! Hát nem fél, hogy be­gyógyul a szája! Pár mondattal igyekszem meggyőzni, hogy értem én a cselt, de neip hat meg. Meghökkenve néz rám. Nem tudja, hogy milyen újabb Vesztett [üllők... A főépítésvezetővel folyta­tott beszélgetés után valami­vel közelebb kerültem a je­lenlegi problémák megértésé­hez, sőt a lehetséges kiút re­ménye is már-már felcsillant. Sajnos, ezt a reményt a nyi­latkozat záróakkordja alapo­san megtépázta. Különöseb­ben újat a Pécskő utca északi lakótelep építésvezetőségén sem tudtam meg, ellenben a helyzet súlyosságát illetően méginkább alátámasztották a Wolszky Gézától hallottakat. Itt egyébként megszólítottam azt a művezetőt, akit az utób­bi időben elegen vádoltak, hogy „elűzte” a kubikosokat a munkahelyről. Elkomoro- dott. Felsorolja azokat a bri­gádokat, amelyek az eszten­dő elején mentek el, nem az itteni kereset miatt, hanem mert egy gyöngyösvisontai nagy beruházás lakóhelyük tőszomszédságában van. Az egyik brigádvezető zsebében ingyenes tátrai jutalom üdü­lő-beutalás és ötszáz forintos prémium lapult Mégsem le­hetett visszatartani. Később persze kiléptek mások is, akik a keresetet keveselték. — De adják meg a mód­ját — fakadt ki a művezető —. hogy többet fizethessek. Mert, ha a művezető többet számol el, fegyelmivel, bíró­sággal fenyegetik. Márpedig nekem, amióta a vállalatnál dolgozom, emiatt nem volt bajom, ezután se legyen. Így viszont a kubikusok mennek, egyik a másik után... A félreértést itt nyilvánva­lóan tetteftértük. Hiszen a művezetőnek, látnivaló, egyál­talán nem tetszik, hogy a ku­bikusai három-négy forintos órabérért dolgoztak És ez csak azért, fordulhatott elő, mert a bérgazdálkodás meg­szigorítása és a kilátásba he­lyezett megtorló rendszabá­lyok, annak esetleges megsér­tése esetén — a művezetőt az ellenkező végletbe vetették. Nemcsak a „homok” elszámo­lásától óvakodott, de még olyan műveletek elszámolásá­tól is, amelyek jogosságában korábban nem kételkedett volna. Erre példát is mond­hatnak munkatársai. Pálcát törni a művezető felett mégis nehéz. Hiszen ennek az épí­tésvezetőségnek az idén au­gusztusig gyakorlati­lag nem volt ép^'tés­„módszert” alkalmazzon- Ak­kor az egyik öreg néne, aki eddig békésen pipázgatott az ajtó háta megett, elkapja Ka­tit, és kegyetlenül verni kez­di: — Hát te kéregetsz?! Ki mondta neked, hogy koldulj! Mi vagy te: oláhcigány?!.„ A beled öntöm ki!.„ — Közben cigányul egyre azt mondja neki. Tagadd le!... Tagadd le!..- Hazudik ez a gádzsó! Tagadd le, mert szétvágom a fejed!” A gyerek üvölt, mint akit nyúznak, aztán kapcsol: — Nem igaz!... Nem is igaz! Csak egy pontot ^táncoltam, ■mert bent volt Mari néni Ve- rebélyből, ő mondta! De már ekkor olyan hang­zavar támadt a kis vityilóban, olyan fenyegető szitkokat szórtak felém, hogy jónak lát­tám kereket oldani. Az építkezéstől többen fi­gyelték nem éppen dicső visszavonulásomat. Egy ex­kavátor mellől esőkabátos férfi szólt ki: — Minek megy oda! Nem lehet ezekkel bírni, míg szét nem szedjük a kaptárjaikat!.. — Odalépek, rágyújtunk, csendesen fújtatok. Az esőka­bátos idősebb ember nyugta- tólag folytatja: — Látná, milyen mások azok, akik új lakásba költöz­tek... De komolyan, mintha kicserélték volna Őket... Na, nyomjad, Károly! És az ex­kavátor belemart a hegy ol- dijláb% Fönt, a fülkénél kékoverá- los cigány férfi állt. Kunszabő Ferenc IV. Csők az ember... vezetője. Így a művezetőnek a kényes kérdéseket ritkán volt alkalma megtárgyalni, csak önmagára hagyatkozhatott. Arról nem is beszélve, amit később az igazgató is elis­mert: a minisztériumi és. a vállalati bérügyi intézkedé­sek elferdítve jutottak a mun­kahelyekre. S mert az intéz­kedéseket a művezetőkkel nem tisztázták félreérthetet­len módon, elharapódzott a merevség, a visszásságokat kihasználta- néhány bajkeve­rő, felütötte a fejét a bérde­magógia, a munkavisszatartás, fokozódott az elvándorlás a vállalattól... Valami ilyesmi járhatott néhány hete kineve­zett építésvezető eszében is, amikor kissé ingerülten megszólalt: — Elegem van már abból, hogy a művezető kit üldözött el, kit nem. Ezen már ügyiem tudunk segíteni. Azon viszont segíteni kell, hogy itt állunk kubikusok nélkül, a lakóépü­leteket maholnap befejezzük, de nem tudunk új munkába kezdeni nélkülük... Kubikost! Kubikost! Kubi­kost! Mint valami vészkiáltás. Amerre csak megy az ember ezt hallani az építkezéseken. Dr. Bartha Róbert, a válla­lat igazgatója is erről tárgyal a helyi pártbizottság titkárá­val. Igen, változott a „termék” összetétel, nem tudnak ad­minisztrálni a fiatal szakem­berek, de emellett most min­den a háttérbe szorul, mert emberekre van szükség, mun­káskezekre. Csak az emberek menthetik meg a vállalatot attól, hogy a jelenlegi elma­radás esztendő végéig esetleg a kétszeresére ne emelkedjen. No, igen. Az emberek. De hogyan? És hol vannak az emberek. Az igazgató a tavaszon, igazgatói tanfolyamról vissza­térve azt mondta: „Elég, ha az igazgató háromhavonként meglátogatja a munkahelye- ket.” Ezt tanították neki, de talán ma jobb lenne a válla­lat helyzete, ha akkor éppen nem figyel az előadásra. Mert még azt sem állíthatja, hogy a mostani nehéz állapotokat ak­kor, tavaszon még senki sem sejtette. Máskülönben miért vitatkoztak volna a vállalat képviselői a tervtárgyaláson, amelyen ők sokallták a száz­hatvanháromezer forintban meghatározott egy főre jutó termelési értéket, a főigazga­tóság képviselői pedig vissza­utasították az ellenérveket. S közben itt, Tarjánban — mintha csak bizonyítani akar­tak volna —- elvesztegették az első negyedévet, a szokatla­nul enyhe téli hónapokat A baj nem jár egyedül. A ter­melési tervet nem teljesítet­ték, seen a termelékenységi tervet. Béralaptervüket vi­szont „túlteljesítették. „Ezt ellensúlyozandó: jöttek a szi­gorú bérezési szankciók, arra a munkavisszatartás, elvándor­lás, És az igazgató azt tanulta a tanfolyamon, hogy ritkáb­ban járjon ki a munkahelyek­re... Ezek után már más sem hi­ányzott, mint a központnak szinte előkészítés, fokozatok nélküli megerősítése. A válla­latot tavaly év végén, és az idén, gyors egymásutánban nyolc „ütőképes” szakembere hagyta el. Részint ezeknek a helyét be kellett tölteni, ré­szint végrehajtani egy minisz­tériumi utasítást a központ feltöltéséről, megerősítéséről... És most kinek legyen igaza? A főigazgatóság bírálja az igazgatót, mert az utasítást nem hajtotta végre százszáza­lékosan. Helyben azért bírál­ják az igazgatót, mert „ ki­fosztotta” az építésvezetősége­ket... S ez még hagyján. De a következmények! Az igazgató egyik szeme nevet, mert a szervezési csoport már mag­vas tanulmányokat tesz le az asztalra a munkahelyeken ta­pasztalt hibákról, mulasztá­sokról.. a másik szeme sír, mennyi a hiba, a mulasztás ezeken a munkahelyeken. És ki fogja ezeket kijavítani?' Egyik szeme nevet, mert mind erősebb a kivitelezői előkészítés, megerősödött a programozó csoport. De a másik szeme dühösen villog, mert a beruházói előkészítés ugyan erősödött-e? Ráadásul a kidolgozott programozás­ban — az időközben bekö­vetkezett változások miatt — annyi a rés, hogy a prog­ramok átdolgozásához idő­szerű lenne felállítani egy második programozó csopor­tot. Ezért aztán nem csoda, ha a megerősített központ­nak egyelőre annyi „hasz­nát” látják a munkahelyek, hogy például a Pécskő utcai építésvezetőség — amelynek a tavalyi kétmilliós nyereség­gel szemben az idén hat hó­nap alatt majd hétszázezer forint veszteséget sikerült összeszednie-, jelenleg egyet­len negyedév alatt csaknem annyit fizet a vállalati kasz- szába központi általános költ­ségek címén, mint tavalv egész évben. Az igazgató most a mun­kások. technikusok, mérnö­kök mozgósításáról, felelős­ségtudatuk felébresztéséről tárgyal a párttitkárral. És társadalmi megmozdulást sürget. A salgótarjáni üze­mek, intézmények dolgozói­nak segítségét Kissé kesernyés érzéssel hallgatom a szavait, hiszen ezt a társadalmi segítséget néhány hónappal ezelőtt fölajánlották a vállalatnak, de akkor az igazgató nem fo­gadta el, bízva abban, hogv e nélkül is kijutnak a kátyú- bóL Arról is beszélgetnek, hogy a pártalapszervezeteket fel kell rézni. A végrehajtó bi­zottság és pártbizottság tagjai konkrét feladatokat kaptak. Minden kommunistának ereje megfeszítésével, példamuta­tásával és okos érveléssel kell a pártonkívűlieket onaga után vonzania: Milyen jó lett volna, ha ez a mozgósítás nem most, hanem - legalább fél évvel ezelőtt kezdődik. Ak­kor a pártszervezetekben nem- lett volna hónapokig tanácsta­lanság, tespedés™ Most bízni az emberekben, most hozzájuk fordulni; segít­setek! Amikor nincs más ki­út.» És hónapokkal ezelőtt volt más kiút? Dehogy volt. Csak most, hogy a vállalat kutyaszorítóba került, döbben ­tek rá: az emberektől függ minden, csak az emberek se­gíthetnek. Rossz termékössze­tétel, adminisztráció, rossz beruházói előkészítés, tervmó­dosítások, anyaghiány — ez mind igaz. Mégis — ismét ki­derült — van ennél egy na­gyobb erő. Az igazgatónak most igaza van; mindent elkövet, hogy kollégáit, munkatársait, be­osztottjait, mélyépítőket és ma­gasépítőket a csatasorba ál­lítson. Mindenáron meg kell akadályozni, hogy a vállalat elmaradása tovább nőjjön. A vállalat elmaradása — elsősorban Salgótarján fej­lesztésének elmaradását jelen­ti. És ez mindannyiunk ügye. Éppen azért abban is igaza van az igazgatónak, ha üze­mek, intézmények vezetőivel, dolgozóival tárgyal: jöjjenek, segítsenek. Fogják meg a la­pátot, álljanak be az építők közé, még akkor is, ha ezt csupán nehéz napi mun&ájuk elvégzése után tudják meg­cselekedni. Megéri, mert mun­kájuk nyomán egy új általá­nos iskola épül fel hamarább, gyermekeik, fiaik, lányaik korábban mehetnek tanulni az új gimnáziumba, gyorsabban épül fel egy sor lakóház.. ­De legyen ez ugyanakkor nagy és örökös tanulság: igaz­gatónak, munkatársainak, va­lamennyi építőipari vezető­nek van kiút a vállalat ne­héz helyzetéből. S ez az .út ugyanaz, mint ami az ember­hez vezet. Ezt az utat járatla­nul hagyni, elhanyagolni töb­bé nem szabad. Csizmadia Géza

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom